Heller Ágnes eszmefuttatásának a hiszékenységrôl szóló részéhez nem kívánok hozzászólni, tekintve, hogy azzal egyetértek, és semmivel sem tudnám kiegészíteni. Más a helyzet azonban a cikkének azon gondolataival, amelyek a tudomány és áltudomány általános megítélésérôl szólnak. Itt szinte minden mondatával vitatkoznom kell.

Tud-e valamit a kézrátétellel gyógyító asszony? Számomra ez egy percig sem kérdéses, persze, hogy tud. Sôt, a tudása át is adható, ekképpen: csinálj bármit (kézrátételt, ráolvasást, akármilyen hókuszpókuszt), a lényeg az, hogy a betegbe ültesd el minél mélyebben és minél erôsebben azt a meggyôzôdést, hogy valamilyen gyógyító erô sugárzik belé. Ekkor azok a betegek, akiknek az immunrendszere ugrásra készen áll, meggyógyulnak. (Ezért van nagy kezdeti sikere minden új csodaszernek is, a Celladamtól a Béres-cseppig.)

A kérdés tehát nem az, hogy a javasasszonyok tudnak-e valamit, hanem az, hogy ezt a jelenséget hogyan ítéljük meg és mire következtessünk belôle. Számomra nem egészen világos, hogy Heller Ágnes mire következtet, mert nem mondja ki nyíltan. De mindenképpen azt sugallja: ismerjük el, hogy létezik nem tudományos tapasztalati tudás, következésképpen ne is próbáljuk az ellenôrzésünk alá vonni. A javasasszonyok példája jól mutatja, hogy ez a következtetés miért felelôtlen. A helyes következtetés ugyanis szerintem a következô: próbáljuk jobban megérteni, hogy ez a mechanizmus hogyan mûködik, és próbáljuk meg úgy az emberek javára fordítani, hogy közben elkerüljük a mai ellenôrizetlen gyakorlat nyilvánvaló veszélyeit (a konkrét betegségre koncentráló hagyományos gyógymódok elkerülését vagy késleltetését). A javasasszony nem feltétlenül csaló, de feltétlenül veszélyes.

Vért könnyezô madonnaszobrok. Ezekkel Heller Ágnes azt kívánja illusztrálni, hogy az ún. domináló világmagyarázat mennyire befolyásolja a jelenségek értelmezését. Holott a vért könnyezô madonnaszobrok éppen azt mutatják, hogy tények szintjén a domináló világmagyarázat nem sokat számít. Mert tegyük fel, hogy 1597-ben megjelenik egy vért könnyezô madonnaszobor, de a püspök pontosan tudja, hogy a jelenségnek egyszerû fizikai magyarázata van (a cserépbe vitt folyadék a kapillaritás törvényei szerint a cserép anyagában szétoszlik. Ha a cserép mázzal van borítva, akkor a folyadék nem tud eltávozni vagy elpárologni; ha azonban az edényt megkarcoljuk, a karcolás helyén a folyadék cseppek alakjában megjelenik). Domináló világmagyarázat ide vagy oda, a püspöknek 1597-ben is csak két lehetôsége lett volna: vagy kijelenti, hogy csoda történt, és akkor hazudik, vagy nem ismeri el a csodát. A domináló világmagyarázat legfeljebb ott jelentkezhet, hogy a püspök esetleg nem is keresi a jelenség magyarázatát. Ez azonban a lényegen nem változtat, annál kevésbé, mert ha a püspök el is hiszi és ki is hirdeti, hogy csoda történt, egyvalaki biztosan tudja az igazat: az, aki a könnyezô szobrot készítette.

A domináló világmagyarázat tehát a tényekrôl semmit sem mond, nem is mondhat. Hogy a szûkebb szakterületemrôl hozzak példát: a Biblia hiába írja, hogy a kör kerülete háromszor olyan hosszú, mint az átmérôje (Királyok, 7,23), ha egyszer nem igaz. És nem lesz igaz semmilyen domináló világmagyarázat alatt.

Normális körülmények között a világmagyarázatok nem is foglalkoznak tényekkkel. Ezzel Heller Ágnes is egyetért, amikor felsorolja a domináló világmagyarázat kompetenciájába tartozó dolgokat (a kozmosz ismerete, az erkölcs, a politika, a szexualitás, a dolgok kezelésének végsô elvei, a születés és a halál). Ezek közül egyedül a kozmológia vonatkozásában beszélhetünk tényekrôl, de ezek is olyan távoli, absztrakt és ellenôrizhetetlen dolgokról szólnak, hogy nem is igazán tények. Valójában a világmagyarázatok kozmológiái csupán arra szolgálnak, hogy az emberi létet egy megfelelô térbe helyezzék, és sokkal inkább szólnak az emberi létrôl magáról, mint a térrôl, amelyben ez a lét lefolyik.

Ha tehát valahol megjelenik, mondjuk, egy könnyezô madonnaszobor, akkor ez, tekintve hogy a külsô világ egy tényszerû jelensége, már nem tartozik a világmagyarázat kompetenciájába.

Ezzel szemben az a tudás, amely a külsô világ tényeirõl szól, nevezetesen a tudomány, nem világmagyarázat. És ezzel elérkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez.

Igaz-e, hogy a tudomány a modern világ domináló világmagyarázata? Heller Ágnes azt állítja, hogy igen, hasonlóan ahhoz, ahogy egy bennszülött törzs hiedelem- és szokásrendszere az illetô törzs domináló világmagyarázata, vagy ahogy egy késôbbi korszakban a keresztény vallás a nyugati világ domináló világmagyarázata. Másrészt egész írása azt bizonyítja, hogy a tudomány nem világmagyarázat. Hiszen, mint írja, "a tudomány nem tud választ adni az élet értelmének kérdésére, ... és arról, ami az embert egzisztenciájának gyökerében érinti, arról nem tud semmit sem mondani". Ráadásul kissé homályos, hogy mit is értsünk azon a "tudomány"-on, amely állítólag a modern világ domináló világmagyarázata. Amint Heller Ágnes írja, ez nem "ez vagy az a tudományos felfedezés, és legkevésbé maga a tudós, hanem a tudomány mint olyan". Az sem világos, hogy mi lenne ennek a domináló magyarázatnak az intézményrendszere? (Azaz mi felelne meg ebben az állításban pl. a Római Egyháznak? Az Akadémiák? A tudományos folyóiratok? A televizió? Aki ezeket világmagyarázóknak tekinti, az magára vessen.)

Végül is világmagyarázat-e a tudomány vagy sem? Megítélésem szerint nem, és nem is akar az lenni. Hiszen amíg a törzsi hiedelemrendszer és a keresztény vallás egyaránt azt állítják magukról, hogy világmagyarázatok, a tudomány ezt nem állítja magáról, sôt nem is tetteti ezt. Amikor például a tudomány a kozmoszt kutatja, akkor a vizsgálatának tárgya a minket körülvevô világegyetem, nem pedig az a mitikus tér, amely az emberi létet hordozza és szimbolikusan tükrözi. Ha a tudomány a szexualitást vizsgálja, akkor a szexualitásról mint biológiai, pszicho- vagy szociológiai tényrôl beszél, nem pedig az emberi lét egy alapvetô elemérõl, amelyre nézve útmutatásra szorulunk. Egyáltalán, a tudomány nem foglalkozik az emberi lét értelmezésével vagy útmutatással, mert nem erre találták ki, nem tartozik rá, nem érdekli, és különben sem ér rá, mert más dolga van.

Ha a világ úgy tekint a tudományra (bármit jelentsen is ez) mint világmagya- rázatra, akkor ezt a tudomány (bármit jelentsen is ez) jóváhagyása nélkül teszi, és hibát követ el. Ezt Heller Ágnes is így kell, hogy lássa, hiszen azt írja, hogy: "A tudományt nem a tudós emelte a domináns világmagyarázat szintjére, hanem egyes filozófiák és a technikai képzelet általában".

Ha tehát a tréfa kedvéért felemelkedünk az általánosságnak arra a szintjére, ahol a "tudomány mint olyan" egyetlen szereplôvé válik, akkor a történetet így rekonstruálhatjuk. A tudomány a "domináns világmagyarázat szintjére emelke- dett", részben a felvilágosodás, részben pedig a technikai fejlôdés iránt érzett gyerekes lelkesedés hatására. Amikor pedig kiderült, hogy erre nem alkalmas, akkor az emberiség megsértôdött, a tudományt el akarja dobni, és már arra sem akarja használni, amire való. A filozófia pedig, ahelyett, hogy világosságot teremtene és elmagyarázná az eljárás logikátlanságát, ahelyett, hogy megértetné az embe- riséggel, hogy a tudomány elvetése semmin sem segít, és hogy a korábbi, mára már elvesztett világmagyarázatokból legalább annyit meg kellene tartania, ameny- nyire égetôen szüksége lenne (pl. az erkölcsi alapelveket), csak növeli a zavart azzal, hogy csatlakozik a tudományellenességhez, és minden ok nélkül megpróbálja diszkreditálni a tudományt, méghozzá annak saját kompetenciájába tartozó területein, amikor így szól: nincsenek tények és nincs igazság (hiszen mindez az éppen aktuális világmagyarázat függvénye), és különben is, a tudomány csak nyelvjáték és ideológia.

Mire jó ez? Ez a hozzáállás indokolatlan és minden résztvevônek csak kárára van. (Egyébként ebben az összefüggésben az a kitétel, hogy "a tudomány csak egy nyelvjáték", a maga lekicsinylô tautológiájában, különösen bájos. Mert persze, hogy nyelvjáték [mi nem az?]; de mi következik ebbôl?)

A tudomány intézményrendszere és a kirekesztés. Az áltudomány mint eretnekség. Megítélésem szerint a "tudományból kirekesztettek" száma, tehát azoké, akiknek igazából a tudomány sáncain belül volna a helyük, de valamilyen okból kívül rekedtek, egészen minimális. Ha belegondolunk, hogy pl. hány festômûvész halt éhen vagy lett öngyilkos, mert kívül rekedt a "hivatalos mûvészet" sáncain, de a halála után kiderült, hogy mégis bent lett volna a helye, azonnal világos lesz, hogy a tudomány ebbôl a szempontból sokkal jobb helyzetben van, mint a mûvészet. A vallással persze nem lehet összehasonlítani, hiszen egyvalaki csak egy valláshoz tartozhat, és a többi vallásból eleve és magától értetôdôen ki van rekesztve.

Heller Ágnes azt kérdezi, nem lehetséges-e, hogy a tudomány ugyanúgy és ugyanazért utasítja el az ún. áltudományt, ahogy és amiért a vallás az eretnekséget; nevezetesen, mert "a tudomány intézményein kívül gondolkodnak"? A válasz: nem lehetséges. Mégpedig fôleg azért nem, mert a tudomány nem en bloc utasítja el az áltudományt. Ezt már azért sem tehetné, mert az ún. áltudományos felfedezéseket és gyakorlatokat úgyszólván semmi sem köti össze, legfeljebb egyfajta gyermeteg gondolkozásmód, amit az angol "wishful thinking"-nek nevez. Így pl. a tudomány (vagy fogalmazzunk egyszerûbben: az elfogulatlan vizsgálódás) az alternatív gyógymódokat azért utasítja el, mert hatástalanok vagy veszélyesek (már amelyik az), a "csodákat" (lásd könnyezô madonnaszobrok vagy Uri Geller parajelenségei) azért, mert egyszerû szemfényvesztések, a telepátiát, mert a dokumentációja nem meggyôzô és nincs kiszûrve belôle az öncsalás, az ufológiát, mert ellenôrizhetetlen és dokumentálatlan beszámolókon alapszik, a "piramisok titkát", mert hamis állítások és ostobaságok zagyvaléka, az asztrológiát, mert semmilyen statisztika nem támasztja alá és így tovább. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek mind egy-egy szóval elintézhetôk; ellenkezôleg, az alternatív gyógymódok között számos hasznos lehet, és az sem igaz, hogy minden ufó-beszámoló nyilvánosságra vágyó ôrültek fantazmagóriája, hiszen vannak köztük meteorológiai léggömböket, madárrajokat vagy az optikai lencsék tükrözôdéseit ábrázoló fényképek is. Amit állítok, csak annyi, hogy ezek az elméletek, illetve gyakorlatok, függetlenül attól, hogy a "hivatalos" tudomány berkeiben vagy azon kívül fogalmazódtak meg, egyszerûen nem álltak meg az elfogulatlan vizsgálódás elõtt (nem találok ennél jobb kifejezést), és semmi sem indokolja, hogy úgy állítsuk be õket, mint a hivatalos tudomány áldozatait.

Befejezésül - hogy még világosabbá tegyem az álláspontomat - hadd idézzem Bertrand Russellt. Az alábbi sorok, mutatis mutandis, a legfõbb ellenvetésemet fogalmazzák meg.

"Túl gyakran halljuk azt, hogy nincs abszolút igazság, csak vélekedés és egyéni ítélet; hogy világszemléletünk tekintetében mindannyian a magunk sajátosságaitól, a magunk ízlésétôl és elfogultságától függünk; hogy nem létezik az igazság külsô birodalma, ahová - türelemmel és fegyelemmel - végül is bebocsátást nyerhetünk, hanem, csak számomra meg számodra való igazság létezik: minden egyes személynek a maga külön igazsága. Ez a gondolkodásmód tagadja az emberi erôfeszítés egyik legfôbb végcélját, és erkölcsi szemléletünkbôl így eltûnik az elfogu-latlanság páratlan erénye: a bátor elismerése mindannak, ami létezik."