Elôzetes mentegetôzés. Úgy gondolom, a cikkben felvetett súlyos kérdésekre, amelyek messze túlnyúlnak a hiszékenység fogalmán és érintik a tudomány szerepét és feladatát általában, szinte lehetetlen teljesen általános választ adni. Ez a hozzászólás kizárólag szakterületem, a csillagászat látószögébôl íródott, következetéseim más tudományterületekre nem szükségképpen alkalmazhatók.

Az elmúlt évtizedekben az emberi tudás hihetetlenül kibôvült mind a mikrokozmosz, mind a makrokozmosz irányába. Az elemi részek mikrovilágára és az égitestek makrovilágára egyaránt érvényes az a megállapítás, hogy a tudományos ismeretszerzés módszereivel sikerült feltérképezni, osztályozni, egyszóval megismerni mindkettôt. (A tudományos tudásra legalábbis ezen a terüleleten szerintem nem okvetlenül igaz, hogy a "miértre is kérdez, nemcsak kezeli, de meg is magyarázza a jelenséget". Megismerés lehet magyarázat nélkül is. Például a geomágneses tér dél-atlanti anomáliája, ami elérhetõ közelségben is van hozzánk, a tudományos megismerés tárgyát képezi anélkül, hogy bármiféle magyarázata ismeretes lenne. A Naprendszer kéreggel rendelkezõ égitestjeinek felszíne nagyon különbözõ, s bár a tudomány gazdagon szolgáltat róluk új ismereteket, de azt nem tudjuk, hogy miért olyanok, mint amilyenek.)

Más szempontból nézve persze van több lényeges különbség a mikro- és a makrokozmosz között: például a mikrovilággal kapcsolatban nincsenek hétköznapi tapasztalataink, ezért az elemi részecskék nem szerepelnek mondákban és irodalmi alkotásokban, nem fûzôdnek hozzájuk babonák. A legfeltûnôbb égitesteket, a Napot, a bolygókat, az üstökösöket és a legfényesebb csillagokat viszont évezredek óta mindenki ismeri, ennek következtében nemcsak sûrûn szerepelnek a mûvészetekben és a nemzetek zászlóin, de hiedelmek, babonák, sõt egész összefüggõ jóslási rendszer (asztrológia) ragadt rá erre a látványnak is lenyûgözõ világra. Például: "Jön az üstökös, háború lesz!" vagy "Újholdkor nem szabad szõlõt metszeni". Tucatjával élnek ma is ilyen hiedelmek, amelyek valamilyen égi jelenséget és egy ettõl gyakorlatilag független földi eseményt kapcsolnak össze "tapasztalati alapon". Ez a "tapasztalat" szinte sohasem más, mint véletlen idõbeli egybeesés, amelyet minden kritika nélkül általánosítanak. Például mind üstökösök megjelenése, mind földi csapások fellépése elég gyakori a történelemben ahhoz, hogy váratlan egybeesések elõforduljanak. Ha viszont nem kellô mûveltségû, összefüggõ rendszer megalkotására képes emberek foglalkoznak vele, akkor az eredmény nem egyszerû babona, hanem bonyolult, a tudományos terminológia használatával tekintélyessé varázsolt tan lesz, mint az asztrológia.

Én ez utóbbit nevezném áltudománynak. A csillagászok - ellentétben a részecskefizikusokkal - az említett okok miatt nap mint nap kénytelenek szembesülni vele, mégpedig úgy, hogy vitatkozniuk kell arról, hogy melyiküké az igazság.

Persze a mai csillagászat nem ugyanaz, mint az ötven évvel ezelõtti. Akkor, gyerekkoromban, Jeans könyvei alapján lelkesen igyekeztem meggyõzni a felnõtteket arról, hogy milyen csodálatos a távoli bolygókat, csillagokat és extragalaxisokat szigorú rendszerbe ágyazó modern csillagászat. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy az átlagos ismeretekkel rendelkezô felnôtt mennyire szkeptikus az egésszel szemben. "Még senki nem járt ott, ki tudja igaz-e az, amit azokról a szemmel nem is látható fénypontokról a csillagászok állítanak, vagy képzelgés az egész" - volt a hozzáállás. Egyszóval ideológiának tekintették a csillagászatot, "domináns világmagyarázatnak", ahogy Heller Ágnes nevezi, amelyet elfogadni vagy elvetni egyaránt lehet. Akkor, ötven évvel ezelõtt, el kellett fogadnom, hogy tényleg nincs igazi meggyõzõ bizonyék amellett, amit az égitestekrõl a csillagászati könyvekben olvastam. Lehet, hogy a valóságban másképp van?

Tartok tõle, hogy a humán mûveltségi körben ma is sok az olyan elismert szaktekintély, aki "szabadon választható vagy elvethetô ideológiának" tekinti a csillagászat álláspontját arról, hogy milyen a kozmosz, amelyben élünk. Pedig a helyzet azóta gyökeresen megváltozott. Az ûrkorszak egyik óriási jelentôségû, de igen kevéssé ismert eredménye az, hogy bebizonyosodott: a környezô világ, a Naprendszer lényegében olyan, amilyennek a csillagászok korábban távcsöves megfigyeléseik és számításaik alapján leírták. A közvetlen tapasztalat - az ûrszondák mérései és az emberes holdutazások - szépen igazolta azt, amit a csillagászok korábban közvetve kikövetkeztettek. A részletek persze mérhetetlenül gazdagabbak, pontosabbak lettek, de a lényeg megmaradt. (Nem ennyire kézzelfoghatóan, de azért igazolódtak a csillagok még sokkal távolabbi világára vonatkozó következtetések is.) A csillagászat világképe - benne nemcsak bolygók, holdak és üstökösök, hanem interplanetáris és intersztelláris por és gáz, mágneses terek és plazmák, stacionárius és változócsillagok, nyílt- és gömbhalmazok, fehér törpék és vörös óriások, planetáris ködök, pulzárok, szupernóva-maradványok, jetek, kvazárok, aktív galaxismagok, galaxisok, galaxishalmazok stb. beleértve ezek születését, kölcsönhatásait, fejlôdését, pusztulását vagy átalakulását úgy, ahogy a csillagászat, mint tudomány ma tanítja - nem egy "lehetséges szemlélet" többé, hanem a valóság egyre pontosabb leírása.

Egyetlen példát említek. Ma már szinte minden ûrszondát olyan bonyolult úton küldenek több milliárd km távolságban lévô, gyorsan mozgó célpont-égitest felé, amely elõzetesen megközelít néhány másik égitestet is, hogy ezáltal megkapja a több éves repüléshez szükséges ellendítést ("hintamanôver"). Ez a kozmikus biliárd minden esetben hibátlanul mûködik: az égitestek akkor és ott vannak a térben, ahol kell (noha mozgásukat az égbolton természetesen csak két dimenzióban látjuk), akkora lendületet adnak, amekkora éppen kell (ami a megközelítés távolságán és a csak közvetve kiszámítható tömegük pontos értékelésén múlik) stb. Mindez a csillagászati mérések, módszerek, eredmények és a hozzá tartozó elmélet (elsõsorban az égi mechanika) tökéletes, vitathatatlan igazolása, ha úgy tetszik "kísérleti technikával".

Napjaink csillagászata hihetetlenül hatékony módszerekkel rendelkezik. Alig képzelhetõ el, hogy ezt a tudományt, amely többnyire 100%-os eredményességgel mûködik, fel lehetne váltani egy másik, ettôl alapvtôen különbözô "uralkodó világmagyarázattal". Ahogy Paul Davies kifejezi: "A tudomány nemes, az embert gazdagító kérdésfeltevési mód, amely segítségünkre van, hogy tárgyilagosan, módszeresen megértsük a világot."

A csillagászat tehát az elmúlt évtizedekben eljutott odáig, hogy következtetéseinek jelentõs részét közvetlenül is igazolni tudta. Például emberek látták a Hold felszínén állva, hogy a Föld tényleg csak egy égitest a sok közül. Mire jutott ugyanakkor az asztrológia? Amely egyébként nem "azért létezik, mert tudomány létezik", hiszen kialakulása bizonyíthatóan megelôzte a tudományok kialakulását. Lehet-e egyáltalán az asztrológia fejlôdésérôl beszélni, hiszen ma is ugyanazokon a primitív analógiás kapcsolatokon alapul a szabad szemmel látható bolygók kétdimenziós égi helyzete és bizonyos földi események között, mint évszázadokkal ezelôtt? Az, hogy napjainkban a horoszkópokat részben számítógépekkel állítják elô vagy nyomtatják ki, fejlôdésnek aligha, inkább a tudomány teremtette eszközökkel való visszaélésnek tekinthetô. Hiszen mindenki tudja, hogy a számítógép türelmesen végigszámol mindent, amire beprogramozták, és nem vizsgálja meg a kiindulási feltételek helytállóságát.

Tényleg annyira jelentéktelenek, veszélytelenek ezek az áltudományok? Mi csillagászok többnyire nem errôl vagyunk meggyôzôdve. Van labilis alkatú ember, aki a drogokhoz menekül az élet problémái elôl, van aki jóshoz, például csillagjóshoz fordul. Egyik megoldás sem nevezhetô veszélytelennek. Mondjuk ki nyíltan: jelenleg hazánkban olyan mértékû a tudományt elvetô vagy megkérdôjelezõ áltudományos szemléletû mûvek és mûsorok elterjedtsége, hogy joggal megkérdezhetô, itt és most valóban domináns világmagyarázat-e a tudomány egyáltalán. (Abban persze egyetértünk Heller Ágnessel, hogy mindez a kétes értékû kóklerkedés "mint tudomány kívánja legitimálni magát.") Lehet, hogy van kirekesztettségi probléma is a magyar tudományos intézményrendszer vonatkozásában, de ha például a sajtót tekintjük, akkor a helyzet bonyolultabb, mert nem biztos, hogy "tudománnyal" könnyebb bejutni a médiához, mint ügyesen megfogalmazott "rejtélyekkel", "kozmikus hatásokkal".

Kevés újság van például a magyar piacon, amely lemondana a heti horoszkópok közlésérôl. Ugyanakkor vajon hány lapban közlik azt a bármely évkönyvben megtalálható adatot, hogy mikor merre látható a Mars vagy a Vénusz az esti égbolton? Nyilván a heti horoszkópnak legfeljebb véletlenül lehet néha találata, hasznos információt nem képvisel. Ezzel szemben az említett csillagászati jelenségek elôrejelzése hasznos információ lenne ugyan, de valószínûleg unalmas, mert mindig beigazolódik, valahányszor derült az ég. Hiányzik belôle az az izgalmas, játékos elem, amely a lottószámok kihúzásához hasonlóan találgatásra készteti a heti horoszkópok olvasóit. De hát a közvélemény szempontjából az eredmény mégiscsak az, hogy a csillagjósnak hetente van közérdekû mondanivalója milliók számára, a csillagászoknak pedig nincs. Egyáltalán miért kapnak akkor a csillagászok mint kutatók költségvetési támogatást, miért nem mûködik inkább csillagjósló intézet a Magyar Tudományos Akadémián belül?

Egyébként természetesen egyetértek Heller Ágnes végkövetkeztetésével, hogy az emberek többnyire a könnyebb megoldást választják. De azért az ítéletalkotás jogáról nekünk nem kellene lemondanunk. Legalábbis a csillagászat területén - s még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy kizárólag a saját szakterületemrôl beszélek - általában el lehet dönteni, hogy a tudomány intézményein kívül esô, de értékes gondolatról vagy áltudományos kóklerkedésrôl van-e szó. Az elôbbivel nyilván komolyan foglalkozni kell, az utóbbi viszont ne kapjon semmiféle védelmet, mint a tudománnyal szemben reális alternatívát kínáló világmagyarázat! Ne legyen "katedrája" Magyarországon, és ne lehessen tudományként szerepeltetni! Ez már lényeges elôrelépés lenne a jelenlegi helyzethez képest.