Heller Ágnes elmélkedése két kérdeskör köré csoportosul. Van-e áltudomány, és hogyan értelmezzük az emberek hajlamát a hiszékenységre?

Az elsõ kérdéskör a tudomány osztályozásával kapcsolatos, a második az emberi pszichológia körébe tartozik. A magam részérõl csak az osztályozáshoz tudok érdemben hozzászólni. A második kérdéskörrõl csupán magánvéleményem lehet, amely remélhetõen - de a legjobb esetben is csak - plauzibilis. Ezért a következõkben csak az osztályozás vizsgálatára fogok szorítkozni.

Heller Ágnes abból indul ki, hogy Arisztotelész szerint minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra. Majd azt tanulmányozza, hogy a "tudás", a "tudomány", az "igaz" és az "igazság" miképpen osztályozható társadalmi konvenciók alapján. Ez utóbbiak, szerinte, gyakran még abba is belejátszanak, hogy mit tekintünk bizonyítéknak.

Heller Ágnes a különbözõ ismereti kategóriák között, mint a hiedelem, a hit, a tudomány (beleértve a természettudományokat és a matematikát) és az áltudomány, megkülönböztetést tesz. Tehát itt határok kijelölése történik - amennyiben azok egyáltalán léteznek. Ezután következik annak meghatározása, hogy mit is jelentenek a fenti lista különbözõ kategóriái, és végül, hogy mely feltételek változnak meg, amikor az egyik kategóriából átlépünk a következõbe.

Nyilvánvaló, hogy ezek a feltételek pusztán konvenciók, ahogyan ez igen erõs hangsúlyt is kapott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármely konvenció egyenrangú, még kevésbé azt, hogy a konvenció által kijelölt kategóriák, osztályok, mind ekvivalensek, és azok sorrendbe állítása ab ovo önkényes.

Az ismereti kategóriák osztályozására talán a legegyszerûbb onnan kiindulni, hogy minden kategórián belül léteznek konvenciók, amelyeknek eleget kell tenni, hogy egy állítás helyességét elfogadjuk. Ezek olyan feltételek, amelyeknek kötelezõen teljesülni kell ahhoz, hogy a bizonyítás sikeres legyen. Amit leginkább hiányoltam az elmélkedésben, az talán az volt, hogy magának a bizonyításnak a fogalma, és annak szerepe nem került olyan tisztán megfogalmazásra, mint ahogy azt egy természettudós szeretné. A mi számunkra a határvonalakat (mint bármely más határvonalakat) valóban konvenciók, de jól meghatározott konvenciók adják. Melyek is azok?

Könyvtárakat írtak arról, hogy melyek egy bizonyítás helyességének a feltételei, mikor lesz egy sejtésbõl, egy feltevésbõl tétel és hogy tételek összessége milyen módon épülhet ki a tudomány egy ágává. Akárcsak Heller Ágnest, engem is szorítanak a terjedelem korlátai. Ezért, leegyszerûsítve, úgy fogalmaznék: a tudomány egy struktúra; minõségét az határozza meg, hogy a benne szereplõ tételek olyan kérdésekre adnak-e választ, amelyekre válasz egyáltalán létezik; a tételek nem önellentmondók-e; egymásnak sem mondanak-e ellent; valamint minden kérdésre, amelyre válasz adható, csak egyetlen válasz létezik-e a struktúrán belül. Ezeknek a feltételeknek a teljesülése biztosítja a konzisztenciát. Ennek a tudományosztálynak a prototípusa a matematika. Ezért ezeket a bizonyítási feltételeket talán röviden matematikai kívánalmaknak lehetne nevezhetni.

A természettudományoknak a struktúrája megkívánja mindezen matematikai kívánalmak teljesülésését, de még azt is, hogy a struktúrában fellépõ szabályok alapján nyert eredmények a külvilág bizonyos jelenségeit helyesen le is tudják írni, sôt sok esetben még új, eddig nem megfigyelt események felfedezését is megjósolják, és azokat is leírják. Ez jelentõs többletkövetelmény, amelyet természettudományi, kísérleti feltételnek nevezhetünk. (Mellékfeltételek is léteznek, például hogy egy - csak bizonyos határokon belül sikeres - leírás beépíthetõ legyen az újabb, átmenetileg helyesebb leírásba és abból jól meghatározott határátmenettel visszakaphassuk; mint ahogy például a newtoni dinamika visszakapható az általános relativitáselméletbõl vagy a kvantummechanikából. Ezek a mellékfeltételek azonban nem lényegesek jelen megfontolások szempontjából, tehát tovább nem taglalom õket.)

Ahogy a bizonyítással szemben támasztott követelményeket gyengítem, egyre lazább struktúrák jönnek létre. Gyengíthetem a matematikai kívánalmakat, de gyengíthetem a külvilág leírásának pontossága iránti követelményt is. Minthogy két különbözõ szempontból gyengíthetek, nem hiszem, hogy a priori dönteni lehet, mikor alakul át az ilyen struktúra tudományból hitté, hiedelemmé vagy áltudománnyá. (Csak egy dimenzióban lehetséges egyértelmû rendezés. A valós számokat sorrendbe tudom állítani nagyságuk szerint. A komplex számokat a komplex síkon azonban már nem tudom sorrendbe állítani, mert a sík már kétdimenziós.) Például egy vallás lehet egy matematikai feltételeket kielégítô konzisztens struktúra, ami azonban nem vezet a kísérleti jelenségek kielégítõ leirásához.

Elvben az is lehetséges, hogy matematikailag konzisztens struktúrák képtelenek a külvilágot helyesen leírni, például ha a külvilág az Alice Csodaországában mûködõ Szív királynõ ad hoc parancsai szerint mûködik. Ez esetben természettudományok - fenti definiciónk szerint - egyáltalán nem létezhetnek. Az utóbbi háromszáz év tapasztalata azonban mégis azt mutatja, hogy ilyen matematikailag konzisztens, a természetet jó közelítéssel leírható struktúra létezik. Talán meglepõnek találhatjuk, hogy ilyen struktúra egyáltalán létezik (a külvilág megérthetetlen is lehetne), de az még meglepõbb, hogy éppen a matematikai struktúrák használhatók fel kíválóan erre a célra.

Úgy vélem, hogy amikor a bizonyítás matematikai és természettudományi feltételeinek csak részben teszek eleget, egyre "puhább" tudományágakban tevékenykedem, mivel a bizonyítással szemben támasztott kívánalmak egyre gyengülnek. Ha a bizonyítással szemben támasztott követelményeket teljesen elejtjük, többé nem beszélhatünk tudományról!

Lehet, hogy ez sokak számára túl erõs megszorítás, de feltétlenül érdemes határesetként elfogadni. Egy szellemi struktúra akkor válik áltudománnya, amikor úgy tesz, mintha ezeknek a (bizonyítási) feltételeknek eleget tenne, a valóságban azonban ez nem történik meg, és, a fortiori, nincs is törekvés azok késõbbi teljesítésére. (Önmagában egyáltalán nem helytelen sejtésekkel dolgozni, amíg nem állítjuk, hogy azok bizonyított tételek.) Hiedelem azonban annak a helyességében való meggyõzõdés, amire ilyen tudományos alap nincsen (tehát sem konzisztencia, sem a megfigyelésekkel való egyezés, "összepasszolás"). A "puhább" tudományágak "érték" szerinti, egyértelmû, belsô alapokon történõ osztályozása nyilvánvalóan lehetetlen, ahogy azt már fentebb említettem. A külsõ okok, mint pl. a társadalmi nyomás, nevelés, szokás etc. ebben az osztályozásban nagy szerepet játszanak az ógörög idõktõl kezdve, és fognak a jövõben is játszani. Kérdéses azonban, hogy a matematikai és természettudományi feltételeket képesek lesznek-e elejteni? A magam részérõl ezt nem hiszem.

Különbözik-e ez a vélemény Heller Ágnesétõl? Nagy részben nem. Van azonban néhány pont, ahol nézeteink eltérnek. Szeretném ezeket röviden megemlíteni.

Nem értek egyet azzal, hogy a bizonyítás felsorolt kritériumait legitimizálni kell, és hogy azok azáltal "legitimizálódnak", mert a "tudomány válik domináns világmagyarázattá". A természettudományok és a matematika eredményei akkor is fennállnak, ha azok nincsenek ilyen módon "törvényesítve". Vajon Heller állítása úgy értendõ, hogy amennyiben a tudomány nem lenne domináns világmagyarázat, a bizonyítás ezen kritériumai illegitimmé válnának, a már bizonyított természeti törvényekkel együtt? Véleményem szerint ez egyszerûen nem elfogadható. A prímszámok létezése, eloszlásuk, a bolygók pályai, és azok konzisztens leírása, az elemi részecskek nagy állatkertje és kölcsönhatásaik konzisztens részecskefizikai leírása nem függ attól, hogy a tudomány domináns világmagyarázat-e, vagy sem! Ettõl csupán az függ, hogy rnilyen kérdéseket teszünk fel, és az azokra adandó válaszok közül melyeket érezzük a legfontosabbnak. Esetleg nem a természet-tudományok által adottakat. Le coeur a ses raisons.

A legitimációval kapcsolatban más gondjaim is vannak. A szövegbõl úgy tûnik, hogy legitimáció egy külsõ autoritás ítéletének elfogadásával történik meg, azaz végeredményben "a tudományban épp úgy hinni kell, mint a vallásban. Amíg a tudomány az uralkodó világmagyarázat, addig a tudományban hiszünk is. De ez nem jelenti azt, hogy akár egyetlenegy konkrét tudományos ismeretben hinnünk kellene."

Nehéz elképzelni akár egyetlen természettudóst is, aki ezt az állítást elfogadná. A természettudomány a kísérletileg bizonyított eredmények konzisztens struktúrába való összeépítése. Ha nem hiszünk az eredményekben vagy hiányosságok maradnak az elméletben (amit azután megpróbálunk betölteni), netán inkonzisztenciát találunk, ezek mind új elméletek és új kisérletsorozatok tömegét hozzák magukkal. Vélemenyünket azonban semmiképpen nem arra alapozzuk, hogy valami tudományos pápa vagy konzisztórium az eredményeket jóváhagyta, hanem arra, hogy még a legnagyobb erôfeszítések árán sem tudjuk helyességüket kétségbe vonni. A természettudományok mûvelõi nagyon szkeptikus bandát alkotnak, és erôs pesszimizmussal viseltetnek az autoritás jelmezében fellépõkkel szemben, legfõbb vágyuk pedig éppen hogy rámutatni a már mûködõ elméletek hiányosságaira és közelítô voltára.

Érdekes az a vélemény, hogy "intézményeink bizonyos típusú módszereket, gondolatmenteket, eredményeket tudományként írnak le, míg azokat, akik a tudomány intézményein kívül gondolkodnak, vagy a tudomány intézményei által elutasított eredményeket propagálnak, mint eretnekeket, áltudósokat, kuruzslókat leplezik le és kizárják az igaz tudásra vonatkozó diskurzusból." Kétségtelen, hogy a természettudományok terén valóban létezik egy megegyezés arra vonatkozóan, milyen fajta bizonyítás teszi az állításokat tudományosan elfogadhatóvá, ahogy arra már röviden utaltam. Aki ennek nem veti alá magát, a kritériumokat nem fogadja el, saját magát zárja ki. A tudományos intézmények legfeljebb kodifikálják ezt az önkizárást. "Leleplezésrõl" tehát szó sincs!

Nehézen értem a tudás, tudomány, természettudomány (kemény tudomány) cikkben szereplõ szóhasználatának fogalmi elhatárolását. "Ha szakmailag pontosan tudom, hogy a tudományos diskurzus ma hogyan áll, és kompetens vagyok a ma érvényes diskurzusban, de ugyanakkor olyasmit állítok amit a diskurzus nem fogad el, vagy akár abszurdnak tart, nern vagyok áltudós. Lehet hogy tévedek, hogy hülyeségeket fecsegek, de az is, hogy igazam van." Valóban. Azonban itt talán fontos különbséget tenni a sejtés és a hibás tétel között. A tudományos diskurzus bizonyításra tart igényt. Ez lehet helyes, vagy hibás, amely esetben értelemszerûen nem tekinthetõ bizonyításnak. Egy sejtés ezzel szemben lehet abszurd, lehet érdekes, valószínû, váratlan, majdnem biztos, de még nem bizonyított etc.

Több helyen egyszerûen nyelvi nehézségeim vannak, mert nem világos elõttem, hogy bizonyos szavakat és kifejezéseket milyen értelemben használnak:

"Más tudást adnak, de ez is tudás. … A filozófia részben a modern tudomány játékát játssza, amennyiben a többi tudományhoz hasonlóan kirekeszti a dilettánst, … s ugyanakkor diszkurzív és argumentatív hagyományának interpretációján keresztül vezet be az egzisztenciális kérdéseken való gondolkozásba."

Én éppen azt hittem, hogy a tudomány akkor lesz játék, ha csak a konzisztenciát várom el, a külvilág leírásának igényét pedig elejtem. Hol lép be azonban a dilettáns kirekesztése mint kritérium? És vajon elégséges-e a diszkurzív és argumentatív hagyomány interpretációja ahhoz, hogy egzisztenciális kérdésekkel foglalkozzak, és egyáltalán szükséges-e?

"...A tudománynál tágabb birodalomból, amit tudásnak nevezünk…" Vajon a tudás tágabb birodalom-e? Nem éppen a tudás a vésõ és a kõ, amibõl a tudomány épületét létrehozzuk?

"Amit (a tudomány) nyújt, az megközelítõ tudás, s ebben az értelemben igaz vagy nem igaz tudás. De nem nyújt igazságot." Mit jelenthet ez? Mi lehet a kapcsolat az "igaz" jelzõ és az "igazság" fogalma között ebben a mondatban?

Gondolataimat röviden a következõképpen foglalhatom össze:

A természettudományok az elmúlt négyszáz év alatt konszenzust alakítottak ki a bizonyítás fogalmát illetõen. Ez matematikai és kísérleti kritériumok kielégítését foglalja magában. Ha ezek teljesülnek, a tudomány annyira tudomány, amennyire csak lehet. Ha a kritériumok nincsenek kielégítve, de úgy tesznek, mintha minden követelmény teljesülne, akkor pedig áltudományokat mûvelnek.

A két véglet között helyezhetõk el a külöbözõ tudományágak. Ezek értékbeli sorrendiségének megállapítása vélemény kérdése, amit sok minden befolyásol, akár csak a divatot, amivel valóban nagyon sok a hasonlóság. Ennek taglalása azonban már nem célom.