Tudós társaságunk néhány igen tisztelt tagja felháborodással kíséri figyelemmel az úgynevezett áltudományok terjedését és népszerûségét, mint amilyen az ufológia vagy gyógyítás kézrátétellel. Ez késztetett arra, hogy megkérdezzem, vajon létezik-e egyáltalán áltudomány, és ha igen, mi különbözteti meg a tudománytól, s hogy vajon a nem tudományos tudás okvetlenül valamiféle sarlatánság-e? Továbbá azt is megkérdezném, hogy miért népszerûek az úgynevezett áltudományok, miféle szükségleteket elégítenek ki, és végül, hogy hogyan értelmezhetjük az emberek hajlamát a hiszékenységre? Az itt következendôk valóban elmélkedések és nem tartanak igényt szigorú tudományosságra.

Kiindulópontul Arisztotelész Metafizikája elsô könyve elsô fejezetének elsô mondatát választom. Ez a mondat így hangzik: "Minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra". Az emberben - így folytatja Arisztotelész - az emlékezetbôl tapasztalat lesz. Nos, a tapasztalat hasonlít a tudományos tudáshoz, bár mégsem az, mert nem jár az okok ismeretével, nem képes az általánosításra és így nem tudja a jelenséget megmagyarázni. De attól még a gyakorlatban jobb eredményt is érhet el az okokat is felderítô tudásnál. Arisztotelész ehhez még hozzáteszi, hogy az az ember tud, aki meg is tudja tanítani azt, amit tud. Arisztotelész idejében persze nem létezett modern tudomány. Mégis ki lehet indulni ebbôl a gondolatmenetbôl. Létezik nem tudományos tudás, ami attól, hogy nem tudományos, még jól mûködhet a maga tapasztalati körében, és létezik tudományos tudás. Az utóbbi a miértre is kérdez, nemcsak kezeli, de meg is magyarázza a jelenséget. Hadd alkalmazzam itt Wittgenstein formuláját: a tudományos egy nyelvjáték a sok közül, megvannak a szabályai, mint minden nyelvjátéknak. Aki ezeket a szabályokat figyelembe véve játszik, az tudományosan gondolkozik és érvel. A tapasztalati tudás lehet a tudomány forrása és talaja, de nem mindig az. De akár az, akár nem az, a tapasztalati tudás megszerzésének és gyakorlásának megvannak a maguk játékszabályai, s aki ezekhez tartja magát, jól és tisztességesen játszik. Például, ha valaki kézrátétellel vagy talpmasszázzsal gyógyít, és de facto sokan gyógyultak meg attól, amit csinált, tehát nem irracionális a gyógyulást keresônek hozzá fordulni, akkor ez az asszony valamit tud. Nagymamánk tanított bennünket arra, hogy Mátyás megtöri a jeget, ha nem talál, akkor csinál, s valóban évtizedek, vagy talán évszázadok tapasztalatatára támaszkodva joggal látunk itt korrelációt. Nem vagyunk irracionálisak, ha Mátyás-napkor megnézzük, hogy befagytak-e a pocsolyák, és ha igen, örülünk, mert akkor valószínûleg korai tavaszunk lesz. Húsz évvel ezelôtt a meteorológiai intézet elôrejelzése még bizonytalanabb volt, mint a nagymama tapasztalata.

Tehát abból, hogy valaki nem a tudomány intézményének szabályai szerint szerzi és gyakorolja tudását, még nem következik, hogy semmit sem tud és hogy csaló. Lehet, hogy igen lényeges dolgokat tud. Az is lehet, hogy a tudományok ebbôl az ô nem tudományos tudásából a jövôben még profitálni fognak. Mikor csaló tehát? Mindenekelôtt akkor, ha tudását tudományos tudásként reklámozza. A tapasztalati tudás játékszabályait játszva azt állítja, hogy a tudomány játékszabályait játssza, mondjuk dámát játszik, de azt mondja, hogy sakkozik. Továbbá akkor, ha azt, amit tud, nem tudja tanítani. Mert Arisztotelésznek igaza van abban, hogy minden tudás, a tapasztalati éppen úgy, mint a tudományos, tanítható. Mit mondjunk például akkor, ha valakinek, teszem, sikerül huszonötször távirányítva meggyógyítani súlyosan beteg embereket, de aki ezt a képességét tanítani, azaz továbbadni, nem tudja? Ebben az esetben jogunk van arra, hogy képességrôl beszéljünk tudás helyett, és a hatást pszichológiai tényezôkkel magyarázzuk, vagy ha úgy tetszik, akár csodának tekintsük. Az utóbbi azonban ma csak ritkán fordul elô. Ahogy a felvilágosodás elôtti korban a ritka természeti jelenségeket is csodának tekintették, úgy ma a tapasztalati tudást, de még a nem tanítható ráhatást és nem ismételhetô megfigyelést is, amelyeket jobb híján csak csodának lehetne minôsíteni, tudományos igazságként vagy felfedezésként kolportálják. A kérdés az, hogy miért?

Minden ember, valóban, természeténél fogva törekszik a tudásra. Ezért bombázzák a felnôtteket kérdéseikkel a gyerekek. Sok mindent akar minden ember tudni. Azt, hogy a dolgok hogy mûködnek, hogy miért van inkább ez, mint az, de azt is, hogy miért van inkább valami, mint semmi, hogy mi a rendeltetésünk a Földön, hogy mi az életünk értelme, ha van egyáltalán. Ismerni akarjuk a múltat és a jelent, de tudni akarunk legalább valamit a jövôrôl is. S nem csak tudni akarjuk ezt vagy azt, hanem úgy akarjuk tudni, hogy bizonyosak lehessünk abban, amit tudunk, az igaz. Bizonyosságot akarunk. Nemcsak igaz tudásra akarunk szert tenni, de az igazságot is akarjuk tudni. Tudni akarjuk azt az igazat, melyben kételkedhetünk, és azt az igazat, melyben nem kételkedhetünk. Valóban, minden ember természeténél fogva tudásra törekszik. De a tudomány vagy a tudományok nem elégítik ki mindezt a tudásszomjat. Max Weber "A tudomány, mint hivatás" címû briliáns elôadásában azt írja, hogy aki az élet értelmére kérdez, ne forduljon a tudományhoz, mert erre a kérdésre a tudománytól választ nem fog kapni. Minél többet tudok, annál inkább tudom, hogy mennyivel többet nem tudok. A tudomány sziszifuszi küzdelmet ígér csak: a tudós munkáját elvégezetlenül hagyva kell, hogy meghaljon. A tudomány szellemének centruma a végtelen haladás gondolata, s így az egész, a teljesség, az abszolút elérhetetlen a tudomány horizontján belül. Weber azt javasolja nekünk, hogy ha az élet értelmére kérdezünk, forduljunk a valláshoz és a mûvészethez, ne a tudományhoz. Azt a tudásszomjat, amit a tudomány nem elégít ki, amott talán kielégíthetjük.

A hitnek, a tudásvágynak és a hiszékenységnek ugyanaz a forrásvidéke: minden ember természeténél fogva tudásra törekszik. Ismerni, érteni akarja a világot, melyben él, embertársait, sajátmagát és sorsát. És nem csak egy világban, hanem több világban él. Az egyik világ értelmezi a másikat. Így a menny értelmezi a földet, a mese világa a prózát, a metafizika a fizikát. A tudomány világa is egyike a világoknak, mely más világokat értelmez - ha nem is mindegyiket. De nemcsak a hitnek, tudásvágynak és hiszékenységnek van ugyanott a forrásvidéke, hanem a kételkedés és a gyanakvás is ugyanabból a forrásból táplálkozik. Mert tudni akarunk, az igazat akarjuk tudni. Nem akármit fogadunk el tudásnak. A gyerek nemcsak az okokra és az értelemre kérdez, hanem gyanakodva azt is meg akarja tudni, hogy nem csapjuk-e be, hogy tényleg megtörtént-e az, amit elmesélünk neki, vagy csak úgy kitaláltuk? Tényleg a gólya hozza a gyereket? A mese is igaz, talán valódibb, mint a valódi, de másképpen igaz. És fontos tudnunk, hogy így vagy amúgy igaz az, amit mondanak nekünk. Felül akarjuk bírálni.

Hiszékenységrôl akkor beszélhetünk, mikor a kétkedés mechanizmusa egyáltalán nem lép mûködésbe. Ez azonban korántsem meghatározás. Hiszen, hogy mást ne mondjak, a kételkedés mechanizmusa a hit esetében sem lép mûködésbe. Pontosabban szólva akkor beszélünk hitrôl, mikor a kételkedés mechanizmusa vagy még nem lép müködésbe,vagy pedig már túljutottunk és úrrá lettünk a kétkedésen. De hát a hit nem hiszékenység, hanem valami egészen más. Hadd próbáljak ki tehát most egy másik megközelítést.

Az utóbbi idôben sokat hallottunk a vért könnyezô Madonna-szoborról. Azt is olvastuk, hogy az egyház nem hajlandó a csodát elismerni. Ezzel szemben számosan magyarázták már meg különbözô természetes okokkal ezt a rendhagyó jelenséget. Négy évszázaddal ezelôtt ez másként történt volna.

A szétszórt emberi tapasztalatokat egy domináns világmagyarázat rendezi. Ez annyit jelent, hogy a dolgokat már egy domináns világmagyarázat által megszabott kereten belül tapaszaljuk. A domináns világmagyarázat szolgáltatja a tudás és értelmezés nyelvét, legyen bár szó a kozmosz ismeretérôl, az erkölcsrôl, a politikáról, a szexualitásról, a dolgok kezelésének végsô elveirôl, a születésrôl és a halálról. A modern világ kialakulása elôtt általában valamiféle vallás töltötte be a domináns világmagyarázat szerepét. A modern világban ezt a szerepet a tudomány vette át. Amikor Nietzsche azt mondta, hogy Isten halott, ezen nem azt értette, hogy megszûnt a vallás vagy az istenbe vetett hit, hanem azt, hogy a modern világ reprodukciója simán megy istenhit és vallás nélkül is, mint ahogy egyáltalán nem megy tudomány nélkül. A premodern korok tudását és világértelmezését az adott kultúra vallása legitimálta, míg a modern világ tudását és világértelmezését a tudomány legitimálja. Nem ez vagy az a tudomány, nem ez vagy az a tudományos tudás, nem ez vagy az a tudományos felfedezés, és legkevésbé maga a tudós, hanem a tudomány mint olyan. Habermas ebben a kontextusban a tudományról, mint ideológiáról beszél. A tudományt nem a tudós emelte a domináns világmagyarázat szintjére, hanem egyes filozófiák és a technikai képzelet általában. Az utóbbi az, amit Heidegger Gestell-nek (állványnak) nevezett.

Nagy leegyszerûsítéssel a következôkrôl van szó. A világra úgy tekintünk, mint problémák sorozatára, melyeket - egyiket a másik után - meg kell és lehet oldanunk. A megismerés végtelen fejlôdését tételezzük fel. A természetet meghódítandónak és meghódíthatónak gondoljuk el. Ha valaki mond valamit nekünk, ami túlmegy a természetes tapasztalati tudás és ellenôrizhetôség határain, és megérdezzük, hogy honnan tudja, akkor többnyire azt fogja válaszolni, hogy tudományosan be van bizonyítva, olvasta az Élet és Tudományban, hallotta az egyetemi fizikaórán stb. Mindezek a válaszok egyértelmûek azzal a kijelentéssel, hogy amit mond, az igaz. Mikor ôsapáink mondtak valamit, ami túlment a mindennapi tapasztalati tudás és ellenôrizhetôség szintjén, és valaki megkérdezte, hogy honnan tudja, amit mond, ôsapánk azt válaszolta, hogy olvasta a Bibliában, ebben és ebben a versben, hogy a pap ezt mondta vasárnap a templomban stb. Ezek a kijelentések is szinonímák azzal a kijelentéssel, hogy az, amit mondtam, igaz.

Nos, a domináló világmagyarázatnak szívóereje van, méghozzá éppen azért, mert domináló világmagyarázat. Ahol egy vallás a domináló világmagyarázat, ott minden meggyôzôdést és tudást az adott vallás legitimál. A természet szépségét azzal magyarázzuk, hogy isten teremtette, a szokásokat úgy legitimáljuk, hogy isten parancsolta ôket, s a mûvész tehetségét isteni adományként tiszteljük. Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy amikor a tudomány válik a domináns világmagyarázattá, akkor az élet szabályozásának elve a koleszterinfogyasztás csökkentése lesz, a képességeket tesztekkel fogjuk mérni, vagy hogy szokásainkat hasznosságukkal fogjuk magyarázni, vagy haszontalanságuk miatt elvetni stb.

Azt mondhatnák, hogy amennyiben egy vallás vagy a vallás általában a legitimáló világmagyarázat, akkor a hit a döntô, míg amennyiben a tudomány válik az uralkodó világmagyarázattá, akkor a hit helyét a tudás foglalja el. Ez azonban nem így van. Minden uralkodó világmagyarázat tudást közvetít, irányít és határoz meg, s mindegyiknek szüksége van a hitre. Ha azt mondja valaki nekem, hogy ne egyek sok vörös húst, mert a koleszterin veszélyes az egészségemre, vagy ne egyek sok húst, mert a falánkság bûn, akkor mindkét esetben hitemre apellálnak, és végül is pontosan ugyanarra szólítanak fel. Egyikben sem kételkedhetem. Nem kételkedhetem abban, hogy a falánkság bûn, sem pedig abban, hogy a koleszterin ártalmas az egészségemre. De ez még sincs egészen így. Ugyanis a princípium a két esetben más. Abban elvileg sem kételkedhetem, hogy a hét fôbûnök egyike bûn, ameddig a vallást elfogadom és magamra kötelezônek tekintem. De elvileg lehetôségem van rá, hogy kéltelkedjem abban, hogy a koleszterin ártalmas az egészégre akkor is, ha a tudományt elvileg elfogadom és az egyetlen racionális magyarázatnak tekintem, még mindig megkísérelhetem, hogy igazoljam, hogy a koleszterin valójában közömbös egészségünk szempontjából vagy egyrészt káros, másrészt hasznos. Hogy Karl Popperre utaljak, a tudomány elismeri a falszifikáció elvét, pontosabban szólva csak azt a tudást ismeri el tudományosnak, ami elvileg falszifikálható, cáfolható.

A tudományban éppen úgy hinni kell, mint a vallásban. Amíg a tudomány az uralkodó világmagyarázat, addig a tudományban hiszünk is. De ez nem jelenti azt, hogy akár egyetlenegy konkrét tudományos ismeretben hinnünk kellene. Az igaz tudás cáfolható tudás.

De a tudománynak, mint uralkodó világmagyarázatnak ereje ugyanakkor gyöngesége is. Felszabadít, de ugyanakkor nem tud választ adni az élet értelmének kérdésére, nem tud bizonyosságot adni, s tökéletesen impotensnek mutatkozik, mikor az erkölcsre kerül a sor. Arról, ami az embert egzisztenciájának gyökerében érinti, nem tud semmit sem mondani. Amit nyújt, az megközelítô tudás, s ebben az értelemben igaz vagy nem igaz tudás. De nem nyújt igazságot.

Miután a tudomány a mai kor uralkodó világmagyarázata, nem kell azon csodálkoznunk, hogy mindenfajta tudás vagy akár nem tudás, mint tudomány legitimálja magát. Mindenki, aki "logiákat", mint pl. ufológia, s különösen "nomiákat" mûvel, ezzel egy obulust tesz a tudomány asztalára. Akármi is a véleményünk az áltudományokról, ha léteznek, azért léteznek, mert tudomány létezik. Más köntösben tudást ma aligha fogadunk el. Így minden tudás és nem tudás úgy teszi szalonképessé magát, hogy tudományként lép fel. Még mindannyian jól emlékszünk arra, hogy a marxizmus-leninizmust nevezték nem is olyan régen a történelem és a társadalom egyetlen igazi tudományának. A náci tudósok pedig frenológiai kutatásokat végeztek - megint egy "logia"! -, hogy a fajok létezését és azok hierarchiáját tudományosan igazolják és demonstrálják. Ezek a kísérletek sokkal veszélyesebb módon használták ki a tudomány mítoszát, mint amire az ufológia képes lehetne. Larochefoucault azt mondta egyszer, hogy a képmutatás a bûn meghajlása az erény elôtt. Mi most azt mondhatnánk, hogy az elburjánzó áltudományok a nem tudományos tudás, a fantázia vagy pedig az esztelenség leborulása a tudomány elôtt. Részben ez igaz is, de nem hiszem, hogy egészen. Pontosabban szólva meg kellene kérdezni, mi jogosít fel bennünket arra, hogy áltudományokról beszéljünk.

A domináns világmagyarázatoknak megvannak a maguk intézmény-rendszerei. Vagy, hogy Foucault nyelvét beszéljem, az uralkodó világmagyarázatok stabilizálnak egyfajta diskurzust, ami az igazságot termeli. Ez annyit jelent, hogy a dolgok igazsága körül folyó vita, amennyiben lehetséges egyáltalán ilyen vita, az uralkodó diskurzusban való részvételhez kötôdik. Aki ezt a diskurzust nem fogadja el, az kívül helyezi magát azoknak a körén, akik az igazságra vonatkozóan legitim kijelentéseket tehetnek. Ahol és amíg egy vallás a domináló világmagyarázat, a vallásról folyó vita a vallás nyelvét kell, hogy beszélje. Mondjuk, akkor nem létezhet vallásszociológia. De ezen túlmenôen, az intézmény megszabja, hogy mi és ki áll még belül, ki pedig kívül egy diskurzuson. Ez is flexibilis, hiszen pl. a katolikus egyház többször kanonizált olyan dogmákat, melyeket egyesek korábban eretnekségnek tekintettek. De a katolicizmus, hasonlóképpen, mint ma a tudomány, szembesült a domináns világmagyarázatok ismert problémájával, azzal, hogy minden tapasztalatot, tudást, ahogy minden tudatlanságot is, vallásilag elhelyezhetô tényként írtak le. A domináns intézmény csak azt fogadja el vallási ténynek, amit a domináns diskurzus legitimál. A többi vallásos tényt vagy magyarázatot, lett légyen szó akár csodáról, megvilágosodásról, az Írás magyarázatáról, látomásról vagy egyebekrôl, eretnekségként vagy babonaként utasítja el. Kérdésem az, hogy nem ezt tesszük-e mi is, amikor áltudományokról beszélünk? Nem arról van-e nálunk is szó, hogy intézményeink bizonyos típusú módszereket, gondolatmeneteket, eredményeket tudományként írnak le, míg azokat, akik a tudomány intézményein kívül gondolkoznak, vagy a tudomány intézményei által elutasított eredményeket propagálnak mint eretnekeket, áltudósokat, kuruzslókat leplezik le, és kizárják az igaz tudásra vonatkozó diskurzusból? Nehéz lenne tagadni, hogy ez bizony elôfordul, és nem is ritkán. Hiszen, még az úgynevezett kemény tudományokban is, sokszor történt, hogy a ma már tudományosnak elfogadott tudást annak idején, mikor jelentkezett, tudománytalanként utasítottak el. Még sokkal inkább így van ez az orvostudományban, ahol bizony gyakorta éppen úgy nem tudtak vagy tudnak magyarázatot találni arra, hogy valamilyen szer milyen mechanizmusok következtében gyógyít, mint az úgynevezett kuruzslók. Mikor például az inzulint elôször használták életmentô orvosságként, ha jól tudom, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a hatásmechanizmusa. A társadalomtudományok itt a kemény tudományokkal szemben a másik szélsô pólust képviselik. Itt biztosan nem lehet az áltudomány kifejezést értelmesen használni, hanem inkább a dilettanizmust lehetne szembeállítani a szakmailag megalapozott kutatási eredménnyel.

Ahogyan elkerülhetetlen, hogy a domináns világmagyarázattal - a mi esetünkben a tudománnyal - legitimáljanak minden tudást, gondolatot, a tudatlanságot is, úgy elkerülhetetlen az is, hogy a tudomány intézményeinek kapuját szûkre szabják, úgy hogy sok minden egy bizonyos idôre, néha véglegesen is, a domináns világmagyarázat intézményein kívül fog rekedni.

A konfliktus a befelé törekvôk és a kirekesztôk között normális, mert ha nem lenne kirekesztés, akkor tudomány sem lenne, de ha minden kapun kívüli tudást örökre kirekesztenének, a tudományok egy része bizonyosan stagnálni kezdene.

Egyelôre nem akarok beszélni másról, mint azokról a kirekesztettekrôl, akik az igaz tudás igényével legitime lépnek fel. Itt visszatérnék arra, amit Max Weber mondott. A tudományok nem adnak választ az élet értelmének kérdésére, ahogy egyetlen egzisztenciális kérdésre sem. Minden ember természeténél fogva törekszik tudásra. S hogy miért van ezen a világon, azt mindenképpen tudni akarja. Minden erre vonatkozó választ kirekeszt a tudomány, és joggal teszi ezt, mert nincs kompetenciája, hogy válaszoljon rá. Ma is, éppen úgy, mint régen, a vallások tudnak válaszolni ezekre a kérdésekre. Mást tudást adnak, mint a tudomány, de ez is tudás. Hasonlóképpen a filozófia is, vagy legalábbis egyes filozófiák. A filozófia részben a modern tudomány játékát játssza, amennyiben a többi tudományhoz hasonlóan kirekeszti a dilettánst, ugyanakkor azonban nem zárja ki, de befogadja a valláshoz intézett kérdéseket. Nem mintha válaszolni tudna rájuk, mert ha azt teszi, akkor csal, hanem mert a saját kételkedô, s ugyanakkor diszkurzív és argumentatív hagyományának interpretációján keresztül vezet be az egzisztenciális kérdéseken való gondolkozásba.

Beszéljünk kicsit a kirekesztettekrôl. Az ideiglenes kirekesztettekrôl nem beszélek, hiszen ôket a paradigmák változásakor, de néha még enélkül is, többnyire befogadják a tudományok. Az örök kirekesztettek között találjuk a dilettánst. Dilettánsnak lenni nem okvetlenül valami negatív dolog. Az úri muzsikus például a XVIII. században büszkén vallotta magát dilettánsnak, hiszen nem a zenélésbôl élt. Tudományról szólva, nem az a baj, hogy valaki dilettáns, hanem, hogy nem tekinti magát annak, vagy hogy mások nem annak tekintik. A tapasztalati tudás nem dilettantizmus. De ha a tapasztalati tudás tudományként jelenik meg, akkor dilettantizmus. Ha emberismeretemet papírra vetem, még nem vagyok filozófus, hanem házi bölcs. Érdekes lehetek a TV-ben, de nem nyerhetek tudományos fokozatot. Lehet, hogy tudok gyógyítani kézrátétellel, s addig nincsen baj, amíg nem hiszem, hogy pontosan tudom, milyen mechanizmusok révén gyógyítok, s olyasmikkel magyarázom tényleges képességemet, amit egy elsôéves orvostanhallgató meg tud cáfolni. Nem az az áltudós vagy dilettáns, aki olyasmit tud vagy állít, hogy tud, amit a tudomány most nem fogad el, vagy nem ért. Hanem az, aki nem tudja ugyanakkor azt, amit a tudomány ma elfogad és ért. Ha szakmailag pontosan tudom, hogy a tudományos diskurzus ma hogyan áll, és kompetens vagyok a ma érvényes diskurzusban, de ugyanakkor olyasmit állítok, amit a diskurzus nem fogad el, vagy akár abszurdnak tart, nem vagyok áltudós. Lehet, hogy tévedek, hogy hülyeségeket fecsegek, de az is, hogy igazam van. A kérdés nyitva marad. De ha valamit állítok és fogalmam sincs, hogy errôl a tudományok ma mit mondanak, ha tudom utánacsinálni a kísérleteket, melyeket elutasítok, akkor áltudós vagyok abban az értelemben, hogy egyáltalán nem vagyok tudós, csak hamis igénnyel lépek fel. Azokról, akik tudásukat tanítani nem tudják, már szóltam. Ôk eleve kirekesztik magukat abból a - tudománynál tágasabb - birodalomból, amit tudásnak neveznek. Ettôl még lehetnek olyan képességeik, melyekre magyarázatot nem találunk.

Ott szakítottam meg a hiszékenységrôl való elmélkedés folyamát, hogy a hitnek, hiszékenységnek és a tudásvágynak ugyanaz a forrásvidéke: minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra. Hozzátettem, hogy a kételkedés, mi több, a gyanakvás is hozzátartozik tudást keresô képességeinkhez, s hogy hiszékenységrôl akkor beszélünk, ha a kételkedés mechanizmusa kihagy, nem mûködik. Végül pedig nem voltam megelégedve saját következtetésemmel. És joggal, nem mintha hibás lenne, hanem azért, mert egyoldalú.

Mikor hiszékeny egy ember? Ha mindent készpénznek vesz, amit mondanak neki. Nem okvetlenül a kétkedés képességének van híjával, hanem az ítélô-képességnek. Ha elhisszük például szüleinknek azt, hogy nem rendes gyerek az, aki kínozza az állatokat, akkor nem vagyunk hiszékenyek. Minden, vagy majdnem minden barátunknak is ezt mondják a szülei. Megértjük, hogy a felnôttek nem tartják rendes gyereknek azt, aki kínozza az állatokat. Meg is kérdezhetjük, hogy miért nem, de elhisszük, hogy így van, és nem kételkedünk benne. Úgy ítéltük, hogy nincs okunk ebben kételkedni. Legfeljebb azt választhatjuk, hogy nem leszünk rendes gyerekek. Ha azonban valaki becsönget a lakásunkba, hogy eladjon egy márkásnak mondott képet potom áron, kételkedünk, mert ítélôképességünk szerint itt valami nincsen rendben. Az ítélôképesség dönti el, hogy kételkedjünk vagy higgyük el azt, amit mondanak vagy amit ígérnek nekünk.

Mi szokta hatályon kívül helyezni már a legegyszerûbb helyzetben is ítélôképességünket? Vagy erôs vágyaink és szükségleteink, vagy pedig tömegneurózis és tömeghisztéria. Az elsô esetben azért hiszünk, mert vágyunk és akarunk hinni, holott minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk (abban, amit hiszünk), a második esetben azért hiszünk, mert félünk kételkedni. Nem azt a régi közhelyet akarom megismételni, hogy a szenvedély vakká tesz, mert hiszen látóvá is tehet. Az ítélôképesség nem mond okvetlenül álljt a szenvedélynek, de módot ad nekem arra, hogy felismerjem, ha ez a vágy, ez a szenvedély nem tett látóvá. Az ítélôképességet nem az rontja meg, hogy mással szemben nincsen distanciánk, hanem hogy önmagunkkal szemben veszítjük azt el.

A hiszékeny ember nem az, aki hisz az ufológusoknak, hanem aki nem kérdezi meg magától, hogy miért is hisz nekik. Ha azt mondja például, hogy azért, mert kíváncsi ember vagyok, szeretek fantáziálni, és érdekes lenne, ha volna benne valami, talán van is, az nem hiszékeny. A hiszékeny ember az, aki a vágyától vezetve abszolút igazságnak fogadja el, amit neki mondanak, anélkül, hogy meglenne megítéléséhez a kompetenciája. Mindenkinek megvan a kompetenciája, megítélheti, hogy rendes gyerek-e az, aki kínozza az állatokat. De nagyon kevés embernek van meg a kompetenciája annak megítéléséhez, amit az ufológusok neki tanítanak. - Ilyenkor azt kell mondani: tudom, hogy hiszem. Nem azt, hogy tudom, és azért hiszem. A hiszékeny azt mondja arra, amit hisz, hogy tudja, holott nincs kompetenciája annak megítélésére, vajon tudja-e vagy pedig nem.

A hiszékeny ember, ahogy a hiszékenység általában, nem kvalifikálja azt, amiben a hiszékeny ember hisz. A hiszékenység tárgya lehet végül igaz tudás, ahogy lehet hamis, hazug, megtévesztô, szemfényvesztô csalás is. Ha tárgya igaz tudás, az véletlen. A hiszékeny ember a csaló és a demagóg játékszere. De a tréfamesteré is. Attól függ, hogy mi az, amiben ítélôképessége felfüggesztésével hisz.

A tudományok kóklerei, ha politikai célokat nem szolgálnak, nem különösen veszélyesek. A hiszékenység ellen az egyes esetekben van orvosság, de a hiszékenység, mint olyan ellen, nincs. Hiszen az ember természettôl fogva törekszik a tudásra. Van nehéz tudás és könnyû tudás. A hiszékenyeké a könnyû tudás - ismétlem, függetlenül attól, hogy a hiszékenység tárgya egy ma kanonizált tudományos igazság, egyfajta mástól átvett tapasztalati tudás vagy pedig egy kókler egyéni agyszüleménye.

De hát mibôl gondolnánk, hogy az emberek mindig a nehezet fogják választani? A megalapozott tudás, mindenesetre, nem ezt igazolja. Aki azt hiszi, hogy az emberek többnyire a nehezebbet fogják választani, annak nincs sem személyes tapasztalati tudása, sem pedig jó ítélôképessége, az bizony, hogy rövidre fogjam, egy nagyon is hiszékeny tudós.