Az elnevezési szokások változása az idõk folyamán

Ókor
Az ókorban hét fémet és két nemfémet ismertek. Ezeknek az elemeknek a nevei a többi szóhoz hasonlóan változtak az idõk folyamán. Õseink nagy fontosságot tulajdoníthattak a csillogásnak. Az arany, ezüst, platina és ón angol neve (valamint az ólom német megfelelõje, a Blei) erre a tulajdonságra vezethetõ vissza (3. táblázat).

A középkortól a XVIII. század elejéig
A csillogáson kívül az elemek és a vegyületek más tulajdonságai is megjelentek a nevekben. Az antimon latin neve (stibium) arra a fekete jelre, nyomra utal, amelyet a stibnit nevû ásvány hagyott a papíron – vagy az arcon, a szemöldök mentén. Néhány elem (As, Bi, Zn) nevének etimológiai magyarázata bizonytalan. Ezek a nevek olyan anyagok neveibõl származnak, amelyeket azelõtt használtak, hogy a kémia tudománnyá vált volna.

Az elsõ elem, amelynek ismerjük a felfedezõjét, a foszfor. Egy német alkimista, Hennig Brand állította elõ 1670 táján, miközben a bölcsek kövét kutatta. Talán azt hitte, sikerrel járt, amikor bepárolt vizeletet tartalmazó desztillálókészüléke fényt sugárzott. Korábban is találtak már olyan ásványokat, amelyek halványt fény bocsátottak ki a sötétben. Ezek közé tartozott például a bolognai kõ (meggyújtott bárium-szulfát). A középkorban az ilyen anyagokat phos-phornak, "fényhordozónak" nevezték. A "phosphorus" névvel csak egyetlen elemet jelöltek.
 
 

1735–1843
A XVIII. század második felében új kémiai nómenklatúrát vezettek be. Antoine Lavoisier 1789-ben megjelent könyvének táblázata több új nevet is tartalmaz. Lavoisier úgy gondolta, hogy az oxigén minden savban megjelenik, ezért a "deflogisztikált levegõt" 1777-ben oxi-génnek ("savkeltõnek") nevezte el (8. táblázat). A nitrogént azote-nak (azoosz: élettelen) nevezte, mert az állatok elpusztultak, ha a levegõ nem tartalmazott elég oxigént. Honfitársa, Jean Antoine Chaptal 1790-ben javasolta, hogy nitrogène-nek (salétromképzõnek) nevezzék azt a gázt, amelyet ma nitrogénként ismerünk, de a franciák nem válnak meg az azote-tól. Az –N=N– csoportot tartalmazó azovegyületek is ennek a szónak az emlékét õrzik.

Az elemek neve gyakran utal a színre. 1774 és 1811 között öt elem – a klór, a jód, a króm, a ródium és az iridium – nevében jelent meg az elemnek vagy vegyületének a színe (7. táblázat).

A mondai, mitológiai utalások 1735 és 1830 között voltak divatban. A kobalt és a nikkel onnan kapták a nevüket, hogy a bányászok a manók vagy az ördögök közbenjárásának tulajdonították, hogy nem tudtak rezet kivonni a "rézércbõl". A tíz mitológiai nevet viselõ elem közül nyolc ebben az idõszakban nyerte el a nevét (5. táblázat).

A bolygókról négy elemet neveztek el 1782 és 1817 között (4. táblázat). Az Uránuszt 1781-ben fedezték fel, az uránt 1789-ben nevezték el. A Ceres és a Pallas kisbolygót 1801-ben és 1802-ben látták meg a csillagászok, a cériumot és a palládiumot 1803-ban fedezték fel. De eddig még egyetlen elemet sem neveztek el a Földrõl! Ezt a hiányt pótolták a tellúrral. Huszonöt év múlva fedeztek fel egy tellúrhoz hasonló elemet, és a nevét a rokonsághoz igazították: a szelén a Hold nevét viseli.

Mintegy száz évig tartott az az 1750 táján kezdõdõ szokás, hogy az elemet az ásványáról nevezzék el (6. táblázat).  Sok ásvány õsi nevét viselte, amely az idõk folyamán átalakult. Az alumínium ásványa, az alumen is régi név.
 
 

1843–1886
Robert Bunsen és Gustav Kircchoff találmánya, a spektroszkópia³ segítségével 1859 és 1863 között négy elemet fedeztek fel. A spektrumokban megjelenõ új, karakterisztikus vonalakat új elemeknek feleltették meg. A kékesszürke vonalat keltõ elemet céziumnak nevezték (caesius: kékesszürke), a két sötétvörös vonalat kiváltó elem neve rubídium lett (7. táblázat). William Crookes a zöld vonallal megjelenõ elemet a "zöldell" ige görög megfelelõje (tallein) alapján talliumnak nevezte el. Ferdinand Reich és Hieronymus Richter indigókék vonalat adó elemét ma indiumként ismerjük.

A XIX. század végén új elnevezési szokás alakult ki. Az elemek a felefedezõ(k) munkahelyének helyszínérõl kapták a nevüket. Ebbe a csoportba tartozik például az európium, a gallium és a germánium. Ezt a szokást követték nem is olyan régen a kalifornium és a berkélium elnevezésekor.
 
 

1894–1918
Michael Faraday 1835-ben görög és latin szavakból alkotott kémiai kifejezéseket. Tõle származik például az "ion", a "katód" és az "elektrolízis" szó. A nemesgázokat késõbb Faraday módszerével nevezték el. William Ramsay és Lord Rayleigh 1894-ben egymástól függetlenül mutatta ki, hogy a levegõ a nitrogénen és az oxigénen kívül más elemet is tartalmaz. Az aer (levegõ) szóból kiindulva az "aeron" nevet javasolták. Nem mindenkinek tetszett az ötlet, mert az aeronról a bibliai Áronra asszociáltak. Elfogadták azonban a lustaságra utaló "argon" szót. A következõ néhány év során felfedezték a kriptont, a neont és a xenont is (11. táblázat). Az elemek hasonló mónon konstruált neveket kaptak. A levegõben valóban voltak rejtõzködõ (kripton), új (neon) és furcsa elemek (xenon)...

Az egymással rokon elemeket gyakran nevezték el hasonló módon. Ezt példázza a rádium, aktínium, radon és protaktínium neve. Mindegyik a "sugár" latin vagy görög megfelelõjébõl származik. (Ugyancsak "konstruált" szó a Marie Curie-tõl származó "radioaktivitás".)
 
 

1923–1965
A Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben igen sikeres kutatócsoport mûködött Glenn Seaborg vezetésével. Számos elemet fedeztek fel, többek között a berkéliumot, a kaliforniumot és az ameríciumot (9. táblázat).

Azokat az elemeket, amelyek egy, illetve két hellyel következnek az urán után a periódusos rendszerben, szintén a Kaliforniai Egyetemen fedezték fel, Berkeley-ben, 1940-ben. Az elemek a neptúnium és a plutónium nevet kapták, mert a Neptun és a Pluto egy, illetve két "hellyel" az Uranuszon túl kering a Naprendszerben.

Az atomfizikusok 1944-tõl nevezik el korábbi híres vegyészekrõl az elemeket. A 96-os rendszámú elem Marie és Pierre Curie emlékére lett kûrium (12. táblázat).
 
 

1965–
A dubnai kutatócsoport 1965-ben jelentette be, hogy elõállította a 104-es elem egyik izotópját. A Berkeley-ben dolgozó amerikai csoport nem tudta alátámasztani a felfedezést, de bejelentette, hogy elõállította az elem újabb izotópjait. A dubnai csoport 1967-ben, az amerikai 1970-ben jelentette be a 105-ös elem felfedezését. Mindkét csoport javasolt két-két nevet. Híres tudósok emlékére a 104-est kurcsatóviumnak és rutherfordiumnak, a 105-öst nielsbohriumnak és hahniumnak nevezték el. (A IUPAC 1997-es döntése alapján a 104-es elem rutherfordium, a 105-ös dubnium lett. Seaborg emlékét a 106. elem õrzi.)
 
 

Az elemek elnevezésének szabályai

XVIII. és XIX. század
Mindig a felfedezõ joga volt, hogy nevet javasoljon az új elemnek. Néhány mai név azonban eltér a XVIII–XIX. században felmerülõ változatoktól. A brómot például Antoine-Jérome Balard vonta ki természetes sós vízbõl 1828-ban. Azt javasolta, hogy az elemet a sós víz latin neve alapján muride-nak nevezzék el. A híres francia kémikusokból álló bizottság elfogadta a felfedezés tényét, de a nevet megváltoztatta, mert a klórt már régóta radical muriatique-nak hívták.⁷ Az új név a brome lett.

A javasolt nevek többségét a vegyészek megtartottták. Az 41-es rendszámú elem azonban kivétel. Charles Hatchett 1802-ben új elemet fedezett fel a British Museum egyik ásványában, amely ötven évvel korábban érkezhetett az Egyesült Államokból. Az elemet "columbium"-nak nevezte el Amerika és felfedezõje tiszteletére. A következõ évben a svéd Anders Ekeberg egy tantálásvány elemzése közben új elemet fedezett fel. Az elemet nióbiumnak nevezte el, mert hasonlított a tantálhoz. (Niobe Tantalosz lánya volt.) A nióbium név el is terjedt Európában, de Amerikában a columbiumot fogadták el. Hatchett elemérõl késõbb derült ki, hogy azonos a nióbiummal.

IUPAC-szabályok
A IUPAC (International Union of Pure and Applied Chemistry) 1921-ben megalakította a szervetlen kémiai nevezéktani bizottságot (Commission on the Nomenclature of Inorganic Chemistry, CNIC), amely ugyan dolgozott ki szabályokat, de az új elemek neveinek megalkotásához nem adott útmutatást. Az 1957-es új szabályok⁹ már tartalmaztak elnevezési irányelveket, de arról nem rendelkeztek, hogy a névadáskor milyen szóból kell kiindulni. Az 1970-es kiadás¹⁰ sem lépett tovább. A gyakorlat szerint a felfedezõ tesz javaslatot az elem nevére, de végül a bizottság adja a nevet.

Ha egy elemnek több nevét is használják, ugyancsak a nevezéktani bizottság dönt a megfelelõbb javára. A választás nem a felfedezés elsõbbségén múlik. A CNIC 1949-ben a nióbium/columbium vitát a nióbium javára döntötte el.

Az orosz és a skandináv tankönyvekben a 104-es elem neve kurcsatóvium (Ku), míg az amerikai és angol tankönyvekben rutherfordium (Rf) volt. 1997-ben a IUPAC a rutherfordium javára döntött. A CNIC 1976-ban határozott úgy, hogy a 103. elemtõl szisztematikus elnevezést vezet be a félreértések elkerülése érdekében. A 104-es elem szisztematikus neve unnilkvadium (un: 1, nil: 0, quad: 4, az -ium fémre utal), a 105-ös elem neve unnilpentium.¹¹ (Az eddigi legnagyobb rendszámú elem a 118-as ununoktium.)

A cikkben áttekintettük az elemek neveinek etimológiáját. A történeti és nyelvészeti kitekintés reményeink szerint fokozza a diákok kémiai iránti érdeklõdését.

Irodalom
1. Ball, D. W. J. Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.
2. Crosland, M. P. Historical Studies in the Language of Chemistry; Dover: New York, 1978.
3. Weeks, M. E. Discovery of the Elements, 7th ed.; rev. by Leicester, H. M.; Journal of Chemical Education: Easton, PA, 1968.
4. Jenaen, K. A. Dansk kemi, 1985, 5, 149–157.
5. Weast, R. C. CRC Handbook of Chemistry and Physics, 60th ed.; CRC: Boca Raton, FL, 1983; B3–B27.
6. Bevan, S. C.; Gregg, S. J.; Rosseinsky, A. Concise Etymological Dictionary of Chemistry; Applied Science: London, 1976.
7. Rancke-Madaen, E. Grundstoffernes Opdagelseshistorie ("History of the Discovery of the Chemical Elements"); Gad: Copenhagen, 1984.
8. Lavoisier, A. L. Traité Elementaire de Chimie; Paris 1789.
9. International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules; Butterworths: London 1959.
10. International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules, 2nd ed.; Butterworths: London, 1971.
11. Scott, W. A. H. Educ. Chem. 1983, 4, 5.