Théba földjétõl a horgas fémig

A kadmiumot 1817-ben fedezte fel Friedrich Stromeyer, a Göttingeni Egyetem orvosprofesszora és a hannoveri gyógyszerészek fõfelügyelõje. Stromeyer megfigyelte, hogy az egyik gyógyszerben a cink-oxid helyett cink-karbonátot – más néven gálmát – használnak (a gálma a német Galmeit, az angol calamine magyar megfelelõje). A cink-karbonát fehér volt, de amikor hevíteni kezdték, hogy cink-oxiddá alakítsák át, elfogadhatatlan sárga terméket kaptak. Stromeyer ezt az anyagot  savban oldotta fel, s az oldatból hidrogén-szulfid hatására sárga csapadék vált ki. A professzor arra gondolt, hogy az oxidot arzén szennyezi, és ebbõl keletkezik a sárga szulfid. Kísérletérõl így számolt be:

Ez az információ a cink-oxid tüzetesebb vizsgálatára késztetett, és meglepetésemre azt találtam, hogy a színt egy különös fémoxid okozta, amelynek létezését eddig nem is feltételeztük. Egy eljárással sikerült a cink-oxidból felszabadítanom és fémes állapotba redukálnom.1
Az új fémet Stromeyer kadmiumnak nevezte el a cadmium fornacum ("kemencés kadmium") kifejezés alapján, mert a gálma régi neve kadmia volt, és a kadmiumot Stromeyer a cinkkemencébõl kikerülõ, szennyezett cink-oxidból nyerte ki. A kadmia a görög kadmeian ge, "Kadmoszhoz tartozó (thébai) föld" kifejezésbõl ered*. Dioszkoridész és Plinius kadmeiának nevezi azt a Fekete-tenger partjairól származó, cinktartalmú ásványt (gálmát), amely az olvadt rezet sárgarézzé alakítja át. A gálma (Galmeit, calamine) név vagy onnan eredhet, hogy a kadmia szót a latin calamina szóra cserélték, vagy a latin calamus (nád) szóra vezethetõ vissza. Ez utóbbi elnevezés a gálma hosszúkás kristályaira utalhat. Angliában ma a calamine a termés cink-karbonát neve, Amerikában a hidratált cink-szilikáté. A kalamin cink-oxidot és vas(II)-oxidot tartalmazó por, kisebesedett, napégette bõr kelezésére használják.

A fémcinket Indiában kalaemnek vagy kalimnak nevezték – ezek a szavak is hozzájárulhattak a gálma (calamine, Galmeit) szó kialakulásához. A cink a francia Jean Ray 1777-es megállapítása szerint olyan "indiai fém, amelyet kalemnek hívnak". A cink azért volt "indiai fém", mert Indiában termeltek elõször nagy mennyiségû cinket, és innen látták el a nyugati piacokat. A Kr. u. 1200 körül keletekezett Raszarnava Tantra szerint

a gyapjúval, sellakkal ... és bóraxszal kevert, majd fedett tégelyben hevített gálma az ón képének esszenciáját adja.2
Akkoriban a cinket még nem sorolták a fémek közé, de egy indiai orvosi lexikon 1374-ben már fémnek tekintette az addigra dzsaszada néven szereplõ elemet.

A kínaiak is elõállították a cinket a XVI. században. A fém neve woqian volt, ami japánul ólmot jelent – mert úgy gondolták, hogy a cink hasonlít az ólomhoz, csak keményebb. A cinket indiai ónnak is nevezték. Idõsebb Geoffrey (1672–1731) így ír a cinkrõl:

...fémes, kénes, nehéz anyag, színe az óloméhoz hasonló, olvasztható és bizonyos fokig alakítható, nehezen törik, nem gyúlékony és illlékony. ... Goselaar bányáinak ólomércébõl nyerik ki. ... Három anyagot vonnak ki az ércbõl: ólmot, cinket és egyfajta cadmia foranceát, amely rézzel megolvasztva Rupert herceg fémévé alakul át.3
Az ólom- és cink-szulfidok rendszerint együtt fordulnak elõ. Az ólom-szulfid ásvány neve galenit. A cink-szulfidot néha összetévesztették a galenittel, ám amikor megolvasztották, nem képzõdött ólom. A német bányászok ezért a cinkércet "blendé"-nek, vaknak tartották; innen származik a Zinkblende elnevezés. Ugyanezt az ásványt (melynek régi magyar neve cinkfényle) szfaleritként is számon tartják. A név a görög szphalerosz (hamis, csalfa) szóra vezethetõ vissza. A szfaleritet csalfa ólomnak és hamis galenitnek is nevezték. Agricola az ólomolvasztó kemencék falára kivált fehér fémet hamisítványként említi. A cink tehát nem örvendett jó hírnévnek a régi mesterek körében – de a cinkelt kártya mégsem a cinkrõl kapta a nevét.** 

Irodalom
1. E. Stromeyer, Ann. Chim. Phys., 1819, 11(2), 76, in: J.N. Friend, Man and the chemical elements, 2nd. edn. p. 158. London: Charles Griffin, 1961.
2. In: J.N. Friend, Man and the chemical elements, 2nd. edn. p. 156. London: Charles Griffin, 1961.
3. E.J. Cocks, B. Walters, A history of the zinc smelting industry in Britain. London: George Harrap, 1968.


Education in Chemistry
Chemlingo
Peter Childs sorozata
A szerzõ e-mail címe: Peter.Childs@ul.ie
honlapja: http://www.ul.ie/~childsp/


* Kadmosz föníciai hõs, Théba alapítója.
** A cink a tisztázatlan etimológiájú, német Zink szóból származik. Egy 1784-es forrás így említi: "A' Georgenstadti, Kemény salak vagy, Galmáj, melly lesz a' 'Zink, vagy Fattyufejérónból". Nyelvújításkori magyar neve – horgas törése nyomán, az any képzõ felhasználásával – horgany. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Akadémiai Kiadó, 1967.; Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára, 1902.; reprint 1994.)
Vissza http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/