Móra László
A magyar kémia alakulása a XX. század elsõ felében

A XX. század elsõ fele hazánk történetének egyik legnehezebb korszaka; lényegileg az I. világháborúval kezdõdött és a másodikkal zárult. A két világháború közötti 20 évet is a Trianonban megcsonkított ország súlyos gazdasági bajokkal (infláció, világgazdasági válság, a népszövetségi kölcsön-adósság stb.) küszködve élte át. Hála az ország vezetésének a krízisbõl kilábolt, viszonylag gyorsan konszolidálódott, felállította a Magyar Nemzeti Bankot, 1927. I. 1-ével bevezette az új pénznemet, a pengõt, (12,500 korona = 1 P pengõ értékben; 1 angol font 27,8, 1 dollár 5,7, illetve 1 márka 1,4 P-t ért).

Mindezek ellenére a szuverénné vált kis ország rövid idõn belül talpra állt gazdaságilag és az ipar, kereskedelem mellett a tudomány és kultúra is fejlõdésnek indult. Ez jórészt gróf Klebelsberg Kunónak köszönhetõ, aki mikor elfoglalta kultuszminiszteri székét (1922), a kibontakozás útját így jelölte ki: "A magyar hazát ma elsõsorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá!" Célja eléréséhez pár év alatt 5000, fõként tanyai iskolát létesített, a középiskolában a gimnázium és reál mellé bevezette a reálgimnáziumot, melyekben a tanítás súlyát a reáliákra és a modern nyelvekre helyezte. (Jómagam is reáliskolában 1932-ben németbõl és franciából érettségiztem, a vegytant két éven át tanultuk, kémiatanárom, Dr. Varga Lajos tanárkodása melletti kutatásaiért egyetemi magántanár, majd 1940-ben az MTA l. tagja lett.) Klebelsberg folytatta és befejezte a háborúban félbeszakadt egyetemi építkezéseket; Szegeden a Dóm téri, Debrecenben pedig a Nagyerdei épületegyüttesekkel megteremtette a természettudományos oktatás és kutatás korszerû mûhelyeit.

Klebelsberg volt az elsõ kultuszminiszter, aki korának ún. szellemtudományi, vagyis társadalomtudományi felfogásával szemben a természettudományok fejlesztését támogatta. Ehhez 1926. I. 3. és 8. között a József Mûegyetemen megrendezte "A Természet-, Orvos-, Mûszaki- és Mezõgazdaságtudományi Országos Kongresszust". Ennek megnyitóján így fejtette ki álláspontját: "Most, hogy a kor tudománypolitikája kifejezetten természettudományi irányt vett, meg kell értenünk az idõk jelét, és teljes nyomatékkal, teljes erõvel fel kell karolnunk a természettudományok támogatását. És itt ne riadjunk vissza attól, hogy felhívjuk a figyelmet az elméleti természettudományok kultuszára, mindennek alapjára, a fizikára, és a kémiára, és ami ezen nyugszik, a fiziológiára és biológiára" (kiemelés tõlem M.L.).

Szavait tettek követték: a természettudományi kutatások kifejlesztésére az állami költségvetésben külön kerettel Országos Természettudományi Alapot és Tanácsot létesített, továbbá a magántõke bevonására megszervezte az ipar- és kereskedelmi vállalatok képviselõibõl a Széchenyi Tudományos Társaságot. E szervezetek 1927 és 1944 között több millió pengõvel segítették a természettudományos, és köztük a kémiai kutatásokat. Jó példával Klebelsberg járt elõl, már az 1925/26-os költségvetési évben "Hasznos beruházások" címén 1 millió aranykoronát (14,5 milliárd papírkoronát = 1,160,000 P-t) adott az egyetemi laboratóriumok felszerelésére és a kutatások megindítására. Az ebbõl kapott 632 millió K-ból vásárolt például Varga József mûegyetemi professzor német nagynyomású autoklávokat, melyekkel végezte sikeres széncseppfolyósítás kísérleteit.

A fiatal szakemberek képzésére, a tudásutánpótlás biztosítására pedig Klebelsberg 1927-ben felállította az Országos Ösztöndíj Tanácsot, amely több ezer kezdõ kutatónak tette lehetõvé, hogy külföldön, a nyugati országokban megismerjék tudományuk legújabb eredményeit, a szükséges jártasságot kutatások végzésére.

A Kelbelsberg által létesített Collegium Hungaricumok közül pl. a berlini Coll. Hung. Berolinense ösztöndíjasaként a Charlottenburgi Mûszaki Egyetemen és a Dahlem-i Kaiser Wilhelm intézetek laboratóriumaiban dolgoztak a 20-as években Müller Sándor, Schay Géza, Bruckner Gyõzõ, Náray-Szabó István és Vargha László; a 30-as években pedig Erdey-Grúz Tibor, Szebellédy László, Szabó Zoltán Gábor, Vinkler Elemér kémikusok, továbbá Annau Ernõ, Jancsó Miklós és Tõrõ Imre biokémikusok.

Ilosvay Lajos
A természettudományi kutatások irányítására, anyagi támogatására létesült fenti szervezetekben kimagasló vezetõ szerep jutott Ilosvay Lajos ny. kultuszállamtitkár, mûegyetemi kémiaprofesszorra, aki a Mûegyetem patinás Általános Kémia Tanszékét 1934-ig, összesen 53 éven át vezette, amivel Szabadváry Ferenc szavaival világrekordot döntött. Mint az Országos Természettudományi Tanács elnöke, a Széchenyi Tudományos Tanács társelnöke, az Országos Ösztöndíj Tanács alelnöke, az MTA másodelnöke (192528), a Természettudományi Társulat elnöke, felsõházi tag stb. tekintélyével védte a kémikusok érdekeit és a vegyésztársadalom nesztoraként 85 éves korában 1936-ban bekövetkezett haláláig õrködött a kémikus szervezetek békéje felett.

A történelmi fejlõdés, valamint az oktatás és a tudomány szoros öszefüggése miatt Magyarországon is a tudományos kutatás igazi mûhelyei az egyetemek és fõiskolák intézetei, tanszékei voltak. A korszakunkban mûködõ egyetemi és fõiskolai kémiai tanszékeket az 1. táblázat tünteti fel. Rajtuk kívül még néhány állami intézetben végeztek vegyészek kutatásokat; az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben (1920-) és az 1927-ben felállított tihanyi Biológiai Intézetben, mindkettõ ma is mûködik. Ilyen volt még a MÁV és a Posta Kísérleti Intézet, vagy a Földtani Intézet. Az 1922-ben szervezett Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet vegyészei kísérletezték ki pl. az 1928-ban országosan bevezetett un. motalkót (benzinnek 20%-os szeszkeverékét). Az 1927-ben létesült Országos Közegészségügyi Intézet kémiai osztályán Schulek Elemér és Vastagh Gábor kidolgozták a hatósági gyógyszerellenõrzés rendszerét, és ehhez új analitikai módszereket kísérleteztek ki.

'Sigmond Elek
A mezõgazdaság Trianon után is a nemzetgazdaság meghatározó ága, ezért a talaj- és növényvédelem, az állattenyésztés, a termék- és hozamnövekedés megoldása a mezõgazdasági kísérleti intézményekre hárult. Ezekben számos kiváló vegyész: Kosutány Tamás, Liebermann Leó, Gróh Gyula, Doby Géza, Bodnár János, majd Schay Géza is rövidebb-hosszabb ideig dolgozott. A 30 kísérleti intézetbõl 12 kifejezetten vegykísérleti állomásként a termékek elemzõ vizsgálatával, ellenõrzésével foglalkozott. Munkájukat a Budán (aKeleti Károly utcában) mûködõ "Országos Chemiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás" irányította, amely kiterjedt kutató-fejlesztõ tevékenységet folytatott. Különösen eredményesen dolgozott 'Sigmond Eleknek, a Mûegyetem mezõgazdasági kémiai technológia professzorának vezetése idején, aki katedrája mellett 1926-tól 1934-ig az intézet igazgatója volt. 'Sigmond a hatósági feladatokon kívül új eljárások, módszerek kifejlesztésére fektette a súlyt, és erre jó példát mutatott. Az általa kidolgozott talajkémiai és a hazai szikesek megjavítására kimunkált módszerét (1923) gyakorlatilag is megvalósította. Az 1929 és 1933 között végzett állami szíkjavítási akciója Heves és Bihar megye jelentõs szíkes területét termõfölddé alakította. 'Sigmond talajrendszerét, valamint a szíkesek javításáról írt munkáit Londonban, majd Amerikában is kiadták (1927, 1938). Személyét a nemzetközi talajtudomány magyar klasszikusaként tartják számon, aki 25 éven át közmegelégedésre vezette a Nemzetközi Taljatani Társaság Kémiai Bizottságát és alkáli szekcióját.

Az Állatorvosi Fõiskola vegytani intézetében Gróh Gyula professzor és Hevesy György vizsgálataikat az olvasztott és a szilárd ólom öndiffuziójának sebességérõl az Annalen der Physik 1920. és 1921. évfolyamában publikálták. A radioaktív indikáción alapuló új nyomjelzéses módszerük világszerte feltûnést keltett. Gróh tanszéki beosztottjaival és doktoránsaival a fehérjék fizikai-kémiai vizsgálataival is megpróbálkozott, céljai intézete akkori felszereltségével azonban nem voltak megoldhatók. Gróh Gyula nevét tankönyvírói munkássága örökítette meg; az 1918-ban megjelent Általános kémiáját németül és olaszul is kiadták és itthon 10 kiadása látott napvilágot. Az Organikus chemia (1919) könyve hétszer, az 1920. évi Anorganikus chemiája pedig ötször jelent meg.

A budapesti Tudományegyetemen lévõ I-III. sz. kémiai tanszék közül legtekintélyesebb a Winkler Lajos vezette I. sz. analitikai intézet volt. Winkler nemzetközileg elismert analitikusként végig a klasszikus analitikában használt ún. nedves eljárások híve maradt, az új fizikai-kémiai módszeres mûszeres analitika nem érdekelte. Híressé vált eljárásait, köztük az ún. precíziós gravimetriás módszerét, összegyûjtve "Ausgewählte Untersuchungsverfahren für das chemische Laboratorium" címen Stuttgartban két kötetben (1931, 1936) kiadták. Winkler professzor évtizedeken át közremûködött a Magyar Gyógyszerkönyv különbözõ kiadásainál.

Tanítványai közül utóda Szebellédy László, a késõbbi Szervetlen és Analitikai tanszék vezetõje, még a 20-as évek végén külföldi tanulmányútján megismerkedett a legújabb elektroanalitikai módszerekkel. Majd 1938-ban Somogyi Zoltánnal kidolgozott coulometriás titrálás módszerével gazdagította a tudományt. A Zeitschrift für analytische Chemie-ben (112, 313 (1938)) közreadott coulometriás analízis mérõmódszere azon alapult, hogy az elektródokon reagált anyag mennyisége a reakció során az elektródokon áthaladó elektromos töltés mennyiségébõl kiszámítható. A tehetséges Szebellédy sajnos 1944-ben fiatalon rákban meghalt. Utóda Schulek Elemér lett, aki 20 éven át vezette az intézetet és munkatársaival korszerû mûszeres analitikai iskolát teremtett.

A Tudományegyetem másik kiemelkedõ tehetsége a Bugarszky professzor II. sz. kémiai intézetének ifjú adjunktusa Buzágh Aladár volt. Õ lipcsében Wolfgang Ostwald intézetében vizsgálta a gélek peptizációját. Közös munkálkodás eredményeként született meg 1929-ben az un. Ostwald-Buzágh-féle üledékszabály. Ezután Berlinben H. Freundlich irányításával kolloidfizikai tanulmányokat folytatott. A kolloidikáról írt monográfiája 1931-ben magyarul, majd 1936-ban "Kolloidik" címen Németországban is megjelent és 1937-ben Londonban is kiadták. Könyve azóta is alapmû a világ kolloidikával foglalkozó intézményei részére. Buzágh vezetésével a budapesti Tudományegyetemen 1944-ben Kolloidkémiai és kolloidtechnológiai tanszéket szerveztek, melyet Buzágh 1962-ben bekövetkezett haláláig vezetett.

A József Mûegyetemen az egykoron Wartha Vince és Pfeifer Ignác által vezetett patinás kémiai technológia katedra élére 1923-ban a fiatal Varga József professzor került. Tehetsége korán megnyilvánult, már 1928-ban publikálta a Brennstoff Chemie (9, 277/1928), az eocén-barnaszén hidrogénezésérõl írt tanulmányát. Ebben közli felfedezését, hogy a szenek nagynyomású hidrogénezésénél felszabaduló kénhidrogén nem csökkenti, hanem katalizátorként elõmozdítja a folyamatot. Ezt az ún. "kénhidrogén-effektust" azután személyérõl Varga-effektusnak nevezte el a szakirodalom. A svájci, német, angol, francia, amerikai szabadalommal védett Varga-féle mûbenzin gyártásának realizálására Pétfürdõn Magyar Hydrobenzin Rt. néven állami vállalatot szerveztek. Az eljárás lényege: a kátrányolajat kénvegyületekkel és nagynyomású (200 atm) hidrogéngázzal együtt elõmelegítõbe juttatják, innen a reakciótérbe, ahol a molibdéntartalmú katalizátor és a kénvegyületek együttes hatására benzinné alakult. Az üzem 1934-tõl napi átlagban 10 tonna mûbenzint termelt, mûködését azonban az 1937-ben feltárt lispei olajmezõ feleslegessé tette. Mint a németországi, Bergius-féle eljárással mûködõ I.B. Farbenindustrie és a többi külföldi mûbenzingyár versenytársa, a péti magyar mûbenzingyár érdekes fejezete technikatörténetünknek. Varga professzor súlyt fektetett a szép és helyes beszédre, a szakzsargon kiirtására törekedett. A német Hochdruck kifejezésre használatos magasnyomás helyett például nagynyomást mondott. Személye õ volt az elsõ kémikusból lett miniszter a történelembe is bekerült: a végzetes 1941. június 26-i minisztertanácson a Szovjetunió elleni hadiállapot kimondását, vagyis a háborúba lépést Varga iparügyi miniszter három társával ellenezte. Sajnos kisebbségben maradtak. Nem sokkal késõbb Varga lemondott miniszterségérõl és katedrájára visszatérve professzorként új eljárásokat (pl. hidrokrakkolás, 1953) dolgozott ki 1956-ban bekövetkezett haláláig.

A hazai kémiai technológiai kutatások terén meg kell említenünk a soproni fõiskola kémiaprofesszorait; Romwalter Alfrédet, aki akadémiai székfoglalójában (1942) a kén szerepét tárgyalta szerves anyagok hõokozta bomlásakor. Továbbá Proszt Jánost. Õ a kohászati technikai kutatásai mellett elektrokinetikai vizsgálatokkal foglalkozott és elsõként használta hazánkban 1939-ben a polarográfot. Az 1934-ben Erdey-Grúz Tiborral írt "Fizikai kémiai praktikum" tankönyve 1967-ig 10 kiadást ért meg, egyik legsikeresebb kémiai tankönyvük volt. Proszt János tollából jelent meg: "A Selmeci Bányászati Akadémia, mint a kémiai tudományok kutatás bölcsõje hazánkban" (1938) c. monográfia, amely a selmeci kémiakutatás máig is legjobb forrásmunkája. Kémiatörténetünk terén meg kell említenünk Szathmáry Lászlónak munkásságát (Magyar alkémisták, 1928 stb.) aki elsõként megírta a magyar kémia történetét. Kéziratának kiadását 1944-ben halála megakadályozta.
Oláh György

Hazánkban a szerves kémia évtizedekkel lemaradt a nyugatiak, fõként a németeké mögött. A lemaradás azonban a József Mûegyetemen 1913-ban felállított szerves kémia tanszék, a Zemplén Géza körül kialakult elsõ magyar szerves kémiai iskola, rövidesen behozta. Új módszereikkel, a nátrium-metilátos elszappanosítással (1923), majd a cukorlebontás módszerével számos oligoszacharid szerkezetét derítették fel (1926-29), majd a Zemplénrõl elnevezett higany-acetátos eljárással végzett glükozid- és oligoszacharidszintézisek, melyek 1929 és 1950 között a német szakirodalomban (az Abderhalden-féle Biochemisches Handlexikon, a Berichte der Deutschen Chemischen Gesellsch. zu Berlin stb.) rendre megjelentek a magyar tudománynak nemzetközi elismerést szereztek. A Zemplén-iskola tagjait Zemplén professzor egyik beszámolójában név szerint is megnevezte: "Ezek idõbeli sorrendben: dr. Földi Zoltán, Schwalm György, Bartha Andor, dr. Hoffmann Sándor, dr. Kiss Dénes, dr. Csûrös Zoltán, dr. Müller Sándor, dr. Bruckner Zoltán, dr. Gerecs Árpád és dr. Bognár Rezsõ" (Magy. Chem. Foly. 48, 6-19, 1942). Hozzájuk csatlakoztak a 40-es évektõl Farkas Loránd, Mester László, Szántay Csaba és még sokan. A Zemplén-tanszéken kezdte pályáját a Nobel-díjas Oláh György is, aki saját szavait idézve "1994-ben, mint tudományos unokája a Zemplén-kapcsolatok révén jutott hozzá ehhez a kitüntetéshez."

Zemplén Géza professzornak és munkatársainak a gyógyszeriparral (Chinoin) kialakított kapcsolata máig is követendõ példa. De Zemplén katalizáló hatással volt a hazai szerves kémia legfõbb képviselõire. Így a pécsi egyetem kémia professzora Zechmeister László a Mûegyetemen, mint magántanár Zemplén meghívására elõadásokat tartott az alkaloidok és a szerves gyógyszerek, készítmények gyártásáról. A Zemplén tanszéken szerzett tapasztalatai alapján írta meg az "Organikus chemia" c. két kötetes könyvét (1930-32). Zechmeister és Cholnoky László az 1923 és 1933 közötti karotinoidok vizsgálataiban pl. a kapszantint izolálták. E kutatások során fejlesztették ki kromatográfiás eljárásukat szerves anyagok elválasztására. Errõl írt könyvük: "Die chromatographische Adsorptionsmethode" címen Bécsben jelent meg (1937-38), de angolul Londonban is kiadták 1943-ban és 1950-ben. Miután Zechmeister 1940-ben külföldre távozott, a pécsi katedrán utóda Cholnoky László lett.

A debreceni Tudományegyetem kémia tanszékének vezetõje 1923-tól Bodnár János professzor kutatómunkájában fõként a növényi élet kémiai folyamatával, a növényi és állati szénhidrátbomlás és szintézis biokémiai vizsgálatával foglalkozott. Vizsgálta a nyomelemek hatását is különbözõ növényekre az 1950-ben történt nyugdíjazásáig.

Szent-Györgyi Albert
A biokémiai kutatások központja Magyarországon a két háború között a szegedi Tudományegyetemen Szent-Györgyi Albert körül alakult ki. Szent-Györgyi, mint az orvosi vegytan tanszék vezetõje egyidejûleg az 1935-ben Széki Tibornak Budapestre kerülésével megüresedett Szerves és Gyógyszerészi Kémia tanszéket is vezette. A két rokon tanszék együttmûködése, Szent-Györgyinek az észt a kedéllyel egyesítõ irányítása alatt, kiemelkedõ sikereket hozott. Legfõbb teljesítményük a C-vitamin elõállítása mellékvesekéregbõl, illetve narancsból és paprikából. Többek között e munkájáért Szent-Györgyi 1937-ben fiziológiai, vagyis orvostudományi Nobel-díjban részesült. Az indokolás szerint "A biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéséért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav-katalízis vonatkozásában." Ez máig is az egyetlen Nobel-díj, melyet Magyarországon végzett kutatómunkával érdemeltek ki. Ehhez Szent-Györgyit a kémikusok is segítették; 1935-36-ban például Zemplén figyelmeztette Szent-Györgyit, hogy a citromból elõállított citrin nem egységes anyag, hanem többnyire a cukorhoz kötött flavonnak keveréke. E megjegyzésre tisztázta Szent-Györgyi a szerves kémikus Bruckner Gyõzõvel a citrinnek más néven P-vitaminnak kémiai szerkezetét. (Nature 138, 1057 (1936)). Egy másik szerves kémikus, Vargha László is adatokat szolgáltatott a Szent-Györgyi által izolált hexuronsavnak a C-vitaminnal való azonosításához. A Szent-Györgyi-féle biokémiai iskola további nagy sikere volt az 1940-42-es években végzett izom-összehúzódással kapcsolatos kutatások. Szent-Györgyi szabad szellemû vezetése ugyanakkor elõsegítette Bruckner Gyõzõnek és munkatársainak (Fodor Gábornak, Kovács Józsefnek, stb.) tehetségük kibontakozását. Így Bruckner a biológus Ivanovics Györggyel az anthrax bacillus tokanyagában 1937-ben felfedezte a D-glutaminsavat, a D-aminosav polipeptidjét, ami elsõ példája volt a D-glutaminsav természetes elõfordulásának. E világra szóló felfedezését követõ vizsgálat-sorozatával vetette meg Bruckner a hazai peptidkémiai kutatások alapjait, melyeket 1950 után az ELTE Szerves Kémia Tanszék vezetõjeként munkatársaival továbbfejlesztett.

Szegedrõl, a Klebelsberg megálmodta "Tisza parti Göttingá"-ból indult, és az ottani Eötvös Kollégium élérõl került át 1938-ban Náray-Szabó István a József Mûegyetem kémiai-fizika katedra vezetõjének. Náray-Szabó professzor a kristálykémia hazai megteremtõjeként Szegeden kezdett sikeres kutatásait Budapesten is folytatta (leucit, perovszkit stb. szerkezetvizsgálata). Jeles szakíróként társszerzõje volt az 1940-ben Erdey-Grúz Tiborral és Schay Gézával írt két kötetes "Fizikai kémia" c. mûnek. Az "Atomok, molekulák, kristályok" c. könyve 1942-ben, a "Kristálykémia" pedig 1944-ben jelent meg, késõbb angolul is kiadták (1969). Aktív munkáját 1947-ben koncepciós per megszakítja, 1953-ban az internálótáborból szabadulva az Építéstudományi Intézet után az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetben folytatta szervetlen kristályok szerkezetének röntgenkrisztallográfiai vizsgálatát, 1972-ben bekövetkezett haláláig.

Az 1940-ben Kolozsvárra visszakerült Ferenc József Tudományegyetemen létesült 5 kémiatanszék közül háromnak az élére szegediek kerültek: Vargha László a Szerves kémia, Szabó Zoltán Gábor a Szervetlen és analitikai kémia és Annau Ernõ az orvosi vegytan tanszék vezetõje lett. A Kémiai technológia tanszéket a Kolozsváron maradt Ruzitska Béla, Fabinyi Rudolf egykori munkatársa töltötte be. Az Általános és fizikai kémia katedrára Imre Lajos került, aki elõtte a Budapesti Tudományegyetem radiológiai laboratóriumát vezetõ Weszelszky Gyula utódaként, többek között atommag-kutatásokkal is foglalkozott. A kolozsvári tanszékvezetõket üres falak fogadták, így a tanszékeik berendezésével, az oktatás megszervezésével elfoglalva, a II. világháború viszonyai között érdemleges kutatómunkát nem végezhettek 1944-ben történt elmenekülésükig.

A magyar kémia alakulása kapcsán távirati stílusban meg kell emlékeznünk a vegyipar, elsõsorban a gyógyszergyártás helyzetérõl. A század elején megindult ipari fejlõdés során 1901-ben alapítja vállalatát Richter Gedeon, majd két vegyész Keresztury György és Wolf Emil 1910-ben megalapítja az Alka vegyészeti gyárat, mely 1912-ben Chinoin néven Újpesten folytatja mûködését. A gyárakban dolgozó kutatóvegyészek javarészt a tanszékek kutatógárdájából, kerülnek át (a Zemplén-iskolából a Chinoinba Földi Zoltán, Hoffmann Sándor, Gerecs Árpád stb.). Az elsõ világháború után Fûzfõn a Magyar Lõporgyár (mai Nitrokémia), a Peremartoni Ipari Robbanógyár, majd 1928-ban Péti Nitrogénmûvek, mint állami nagyvállalatok létesülnek. Mellettük kisebb magánvállalkozások is megjelennek. Ilyen például az Isola Mûvek (1922), melyben Balló Rudolf hazánkban elsõként gyártott mûanyagot. Közülük kiemelkedett a Büdszentmihályon (mai Tiszavasváron) 1927-ben létesült Alkaloida Vegyészeti Gyár, amelyben a feltaláló Kabay János morfinnak mákszalmából szabadalmazott eljárása alapján gyártott morfin, kodein stb. termékeivel ellátta a hazai szükségletet és még exportra is termelt. Az ipari vegyészek munkájának köszönhetõ, hogy a két világháború közötti ipari termelésünkben a vegyipar az 1929. évi 7,4%-ról 1938-ra 9,7%-ra növekedett. De a vegyészek vezetõ szerepet játszottak az elsõ hazai ipari kutatóintézetben is; Az újpesti Egyesült Izzó (Tugsram) híres kutatólaboratóriumát Pfeifer Ignác ny. mûegyetemi kémia professzor alapította és vezetésével Millner Tivadar, Winter Ernõ vegyészmérnökök, stb. munkálták ki a Tungsram világhírû termékeit, a volframszálas, majd Bródy Imrével a kriptongázos villanykörtét (1930) és a kriptongázt magyar eljárással gyártó üzemet (Ajka, 1937). Pfeifertõl a vezetést Bay Zoltán vette át (1936), aki egyben a Mûegyetemen 1938-ban felállított Atomfizikai tanszéket is vezette. Sikeres kutatásai közül az 1946 februárjában végzett radarkísérlete (un. Holdvisszhang) világérdeklõdést keltett.

Az 1910-es évektõl az ipari vegyész, majd az egyetemi oktató-kutató munkában is mind nagyobb számban vesznek részt a nõk. (Az elsõ vegyészdoktor a Budapesti Tudományegyetemen Kovács Laura, a Mûegyetemen az elsõ vegyészmérnöknõ Pogány Judit.) A gyógyszeriparban dolgozók közül Kelp Ilonát (Alkaloida) és Wessel Florát (Chinoin) említhetjük, az oktató-kutató munkában kitüntek például Götz Irén, Banga Ilona, Forró Magda, Hegedûs Margit, Hatz Ella, Gaál Józsa, Déri Márta, Széki Pálma, Vogl Mária, Wilhelms Adrienne és sokan mások. Alkalmazásuknál nehézséget okozott, hogy a hatályos mérnöki rendtartás alapján a vegyészmérnöki diplomásokkal nem egyenlõ feltételekkel alkalmazták a tudományegyetemi doktorátust szerzett vegyészeket és vegyésznõket. A helyzetet csak az 1946-ban bevezetett tudományegyetemi okl. vegyész diploma változtatta meg.

Utoljára, bár nem utolsósorban ki kell térnünk az Akadémia szerepére a természettudományok terén. Az MTA miután értékpapírokba fektetett vagyona az 1. világháborúban elértéktelenedett, szegénysége miatt a természettudományos kutatásokat érdemileg nem tudta támogatni. Az 1928-ban ráhagyott Vigyázzó-vagyonból is csak kisebb összeggel; például 1928 és 1933 között összesen 19,300 P-vel segítette az elméleti és gyakorlati természettudományos kutatásokat. Valóságos segítséget csupán publikálási lehetõségével az Értesítõ, Közlemények, Emlékbeszédek stb. által nyújtott, és természetesen a legkiválóbbaknak az Akadémia tagjává választásával. A korszak akadémikusai azonban többségükben az Akadémia 1. és 2. osztályhoz tartozó társadalomtudósok. A kémikusok szervezetileg a 3. osztálynak a matematikai és fizikai alosztálya tagjai között, eldugottan szerepeltek.

Az idõsebbek: Ilosvay Lajos, Winkler Lajos, Szarvasy Imre, 'Sigmond Elek mellett a 20-as években akadémikusok lettek Zemplén Géza (1923) és Gróh Gyula (1925); õket követték a 30-as években Zechmeister László (1930), Varga József (1932), Doby Géza (1934) és 1935-ben Széki Tibor, valamint Szent-Györgyi Albert; 1937-ben Bodnár János és 1938-ban Buzágh Aladár. 1941-ben Romwalter Alfréd és Schulek Elemér, majd Erdey-Grúz Tibor 1943-ban. A II. világháború után 1945-46-ban: Bruckner Gyõzõ, Csûrõs Zoltán, Laki Kálmán, Müller Sándor, Náray-Szabó István, Plank Jenõ, Schay Géza és Straub F. Bruno; 1948-ban Bognár Rezsõ és Freund Mihály. Azután jött az 1949-es fordulat, amikor politikai okokból (disszidálás, stb.) számos kiválóságot, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet is visszaminõsítették ill. törölték az MTA soraiból.

Befejezésül a korszak értékelésére Szabadváry Ferencnek 1998-ban megjelent kitûnõ könyvébõl idézünk: "Ha a történelmi Magyarország nagyságát és jelentõségét összehasonlítjuk a Trianon utáni ország kicsiségével és jelentéktelenségével, ha a rendelkezésre állott gazdasági erõket a természettudományos, kiváltképpen a kémiai kutatás eredményeivel, akkor megállapíthatjuk, hogy a kis ország kutatási tevékenysége felülmúlta önmagát. Tudta tartani színvonalát, tudott határainkon túlmenõ jelentõségû eredményeket produkálni, külföldön is becsült és elismert tudósokat felmutatni." Elõadásunkban igyekeztünk a világ élvonalába tartozó eredményekre rámutatni: Zemplén új szénhidrátkémiai eljárásai, a coulometriás titrálás feltalálása, a C-vitamin felfedezése, magyar mûbenzingyártás, a morfin és egyéb gyógyszerek (papavarin, ultraseptyl stb.) elõállítása a világszínvonalat elérték, esetleg túl is haladták.

A korszak másik nagy eredménye, hogy a tudomány nemzetközi kommunikációs rendszerében jártas, olyan tudós nemzedéket nevelt, kikbõl az 1945 utáni új gazdasági-társadalmi rend tanszékvezetõ professzorai, kutatóintézeti igazgatók és vegyiparának vezetõ szakemberei lettek.

Egy régi latin mondás szerint "Historia est magistra vitae". A múltat és nagyjait nem lehet és nem szabad elfelejteni, mert itt van velünk, bennünk, álmainkban, érzésvilágunkban, szokásainkban. A múltat nem le- vagy megtagadni kell, hanem feldolgozni és okulni belõle. Klebelsberg tanítása a mára is mérvadó: csak a tudásalapú társadalom megteremtésével érhetjük el felzárkózásunkat a fejlettebb Európához. Ezért szükséges, hogy fiatal kémia- és tudománytörténészeink részletesen vizsgálják, folyamatosan tanulmányozzák a századelõ és a két világháború közötti kor tudományát, benne a kémia alakulását, fejlõdését. Ehhez kívántam vázlatos összefoglalásommal adalékkal szolgálni.


Irodalom

Glatz Ferenc (szerk.): Tudomány, kultúra, politika. Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai. Bp. 1990. Európa, 586 p.
Magyary Zoltán (szerk.): A magyar tudománypolitika alapvetése. Bp. 1927. Egyetemi, 628 p.
Gáspár Margit: A magyar kémiai irodalom bibliográfiája. 1. köt. (1901-1925). Bp. 1931. Egyetemi, 334 p. - 2. köt. (1926-1945). Bp. 1951. Akadémiai, 319 p.
Móra László - Próder István: A magyar kémia és vegyipar kronológiája. Bp.-Piliscsaba. 1997. MATI, 129 p.
Szabadváry Ferenc: A magyar kémia mûvelõdéstörténete. Bp. 1998. Mundus, 196 p.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp. 1999. Osiris, 662 p.
 


"A magyarországi kémia" http://www.kfki.hu/chemonet/  http://www.ch.bme.hu/chemonet/