A Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Tudományok Osztálya
2000. május 10-én a 2000. évi közgyûléshez kapcsolódóan

A MAGYARORSZÁGI KÉMIA

címmel tartott ülést.

A következõ elõadások hangzottak el.

Szabadváry Ferenc: A kémia magyarországi tudományos megalapozása
Idézek a király [Károly Róbert]egy rendeletébõl: „Meghagyjuk azt is, hogy másutt mint a királyi kamarában senki se merje megvizsgáltatni, hogy hány karátos az õ aranya, hanem a királyi házban kell az aranyra a karátokat és királyi jegyünket rányomni és ilyen módon vigyék a kamarába.” (Sed camerarius debeat exanunere in domo regia et ponere caratos super aurum et signum nostrum regium…) Zsigmond király 1405-ös dekrétumában szintén foglalkozott az arannyal. Egy érdekes mondata: „…ezenfelül az aranynak ezüsttõl vízzel való elválasztását se gyakorolja senki, csak akiket ezzel a tisztséggel megbízunk.” („insuper nec operandi cum aqua aurum ab argento artem exercere…) A víz név alatt valószínûleg az akkoriban felfedezett salétromsav értendõ. Ez tehát már egy nedves úti vizsgálat volt.

A 13. században a bányavárosok saját „próbázót” alkalmaztak, hogy az ellenõrizze a királyi próbázót, mert gyakori volt a két ház közti vita. Számos ilyen vitáról tudósítanak a levéltárak. Gyakran mentek Budára panaszkodni. Steckh Baltazár negyven éven keresztül volt Selmecbánya város próbázója (és jegyzõje), és gyakran emelt Budán panaszt a királyi eredmények ellen és ismertette az általa javasolt vizsgálati eljárást. S evvel meg is találtuk Steckh Baltazár személyében az elsõ név szerint ismert magyarországi kémikust.
 

Móra László: A magyar kémia alakulása a XX. sz. I. felében
Klebelsberg volt az elsõ kultuszminiszter, aki korának ún. szellemtudományi, vagyis társadalomtudományi felfogásával szemben a természettudományok fejlesztését támogatta. Ehhez 1926. I. 3. és 8. között a József Mûegyetemen megrendezte "A Természet-, Orvos-, Mûszaki- és Mezõgazdaságtudományi Országos Kongresszust". Ennek megnyitóján így fejtette ki álláspontját: "Most, hogy a kor tudománypolitikája kifejezetten természettudományi irányt vett, meg kell értenünk az idõk jelét, és teljes nyomatékkal, teljes erõvel fel kell karolnunk a természettudományok támogatását. És itt ne riadjunk vissza attól, hogy felhívjuk a figyelmet az elméleti természettudományok kultuszára, mindennek alapjára, a fizikára, és a kémiára, és ami ezen nyugszik, a fiziológiára és biológiára" (kiemelés tõlem M.L.).

Szavait tettek követték: a természettudományi kutatások kifejlesztésére az állami költségvetésben külön kerettel Országos Természettudományi Alapot és Tanácsot létesített, továbbá a magántõke bevonására megszervezte az ipar- és kereskedelmi vállalatok képviselõibõl a Széchenyi Tudományos Társaságot. E szervezetek 1927 és 1944 között több millió pengõvel segítették a természettudományos, és köztük a kémiai kutatásokat. Jó példával Klebelsberg járt elõl, már az 1925/26-os költségvetési évben "Hasznos beruházások" címén 1 millió aranykoronát (14,5 milliárd papírkoronát = 1,160,000 P-t) adott az egyetemi laboratóriumok felszerelésére és a kutatások megindítására. Az ebbõl kapott 632 millió K-ból vásárolt például Varga József mûegyetemi professzor német nagynyomású autoklávokat, melyekkel végezte sikeres széncseppfolyósítás kísérleteit.
 
 

Palló Gábor: A magyar jelenség
A kissé enigmatikus cím nem a természet valamely eddig nem ismert tüneményére óhajt utalni, amely ráadásul valamiképpen Magyarországhoz kötõdne, hanem az egész magyar tudományosságot mélyen érintõ folyamatra: a tudóstehetségek 20. századi elvándorlására. Ez a folyamat szorosan kötõdik a tudomány és állam nem éppen viszálymentes kapcsolatához szinte az egész mögöttünk maradt vagy maradó évszázadban.

A tudósok – és egyáltalán az értelmiségiek – elvándorlása a század során egyre fokozódó ütemben zajlott és zajlik. A Magyarországról már végleg elköltözöttek teljes számát még megbecsülni sem tudjuk, hiszen olyan sokféle szakterületen, olyan különbözõ színvonalat elért kutatók olyan sok országba és olyan hosszú ideje vándorolnak, hogy sorsukat, teljesítményeiket csak igen pontatlanul tudjuk felmérni, megbecsülni.

Elkülöníthetõ azonban egy alcsoport a vándorló tudósok nagy és rétegezett csoportján belül: a világhírû, lassanként legendává nemesülõ nagy tudósoké, akik a tudomány elitjébe kerültek, sõt némelyikük a tudomány sztárjává vált, ha egyáltalán értelmes dolog sztárokról beszélni a tudomány esetén. Mindenesetre az általuk alkotott csoport sorsa, szerepe, eredményessége önálló, tanulmányozásra érdemes tudománytörténeti jelenségnek tûnik, mégpedig nem csak a magyar, hanem a 20. századi egyetemes tudománytörténet számára is, ezért neveztem el, Thomas Kuhnt követve, "magyar jelenségnek".
 
 

Náray-Szabó Gábor: A magyar kémia jelene és jövôje
Az elmúlt 50 évben a kémia egyre nagyobb fontosságra tett szert, behatolt a társtudományokba, egyidejûleg jelentõs mértékben feloldódott bennük [2]. Újabb és újabb tudományágak fejlõdtek ki a kémiából és le is szakadtak róla, mint a molekuláris biológia, a klinikai kémia vagy az anyagtudomány. A kémia meghatározó szerepet játszik a környezettudományokban és nélkülözhetetlen olyan látszólag távol álló területeken is, mint a mûtárgyvédelem vagy a csillagközi tér kutatása. A hagyományos vegyipar átalakult, a semmibõl új ágazatok fejlõdtek ki, mint a félvezetõgyártás vagy a hulladékfeldolgozás, és hiába képezi elválaszthatatlan részüket a kémia, elnevezésük már nem is utal rá. Egy valami azonban közös maradt az egyre jobban távolodó és egyre gyorsabban fejlõdõ szakterületeken: a molekuláris szemlélet. Célszerû tehát a kémiát úgy definiálni, mint a molekulák tudományát, mely a molekuláris iparok alapját képezi, nélkülözhetetlen az új anyagok és technológiák kifejlesztésében, a távközlésben, a környezetvédelmi iparban, a gyógyszer-gyártásban, a biotechnológiai iparban, a félvezetõgyártásban sõt az energetikában is. A manapság oly gyakran emlegetett nanotechnológia, az anyag molekuláris szintû megmunkálásának mestersége, ugyancsak a molekuláris szemléletre alapozódik.

A molekuláris személet nem veleszületett készsége az embernek, kemény munkával kell elsajátítani középfokú és felsõfokú tanulmányaink során, és nem maradhat ki a kémia az élethossziglan tartó képzés tantárgyai közül sem. A kémia tehát az oktatás, fõleg a felsõoktatás területén minden bizonnyal még sokáig fogja õrizni pozícióit, mert sem a biológusok, sem a fizikusok nem tudják nálunk jobban oktatni a molekulák tudományát.