Palló Gábor
A magyar jelenség

---

A kissé enigmatikus cím nem a természet valamely eddig nem ismert tüneményére óhajt utalni, amely ráadásul valamiképpen Magyarországhoz kötõdne, hanem az egész magyar tudományosságot mélyen érintõ folyamatra: a tudóstehetségek 20. századi elvándorlására. Ez a folyamat szorosan kötõdik a tudomány és állam nem éppen viszálymentes kapcsolatához szinte az egész mögöttünk maradt vagy maradó évszázadban.

A tudósok -- és egyáltalán az értelmiségiek -- elvándorlása a század során egyre fokozódó ütemben zajlott és zajlik. A Magyarországról már végleg elköltözöttek teljes számát még megbecsülni sem tudjuk, hiszen olyan sokféle szakterületen, olyan különbözõ színvonalat elért kutatók olyan sok országba és olyan hosszú ideje vándorolnak, hogy sorsukat, teljesítményeiket csak igen pontatlanul tudjuk felmérni, megbecsülni.

Elkülöníthetõ azonban egy alcsoport a vándorló tudósok nagy és rétegezett csoportján belül: a világhírû, lassanként legendává nemesülõ nagy tudósoké, akik a tudomány elitjébe kerültek, sõt némelyikük a tudomány sztárjává vált, ha egyáltalán értelmes dolog sztárokról beszélni a tudomány esetén. Minden esetre az általuk alkotott csoport sorsa, szerepe, eredményessége önálló, tanulmányozásra érdemes tudománytörténeti jelenségnek tûnik, mégpedig nem csak a magyar, hanem a 20. századi egyetemes tudománytörténet számára is, ezért neveztem el, Thomas Kuhnt követve, "magyar jelenségnek".

Az alábbiakban a magyar jelenséget érintõ millió tényezõ közül hármat fogok csupán érinteni. Elõször futólag bemutatom magát a tudóscsoportot. Utána a csoport gondolkodását, és sikerének egyik kulcsát, a kémia meglepõen nagy szerepét mutatom be. Végül kitérek elvándorlásuk okaira, köztük az állam és tudomány kapcsolatára a 20. századi Magyarországon.

* * *

Kik tartoznak a magyar jelenséget alkotó tudósok csoportjába? Kutatásaim során két kritériumot alkalmaztam besorolásukra: a tudóselithez való tartozást és a magyarságot. Azonnal megjegyzendõ azonban, hogy ezek a kritériumok nem definiálhatók teljes szigorúsággal. Minden esetre a két kritérium alapján kialakított csoport 26 tudóst tartalmaz: Bay Zoltán, Békésy György, Erdõs Pál, Farkas Adalbert, Farkas László, Gábor Dénes, Harsányi János, Hevesy György, Kármán Tódor, Kürti Miklós, Lakatos Imre, Lánczos Kornél, Lénárd Fülöp, Neumann János, Oláh György, Orowan Egon, Polányi Mihály, Pólya György, Szilárd Béla, Szilárd Leó, Szegõ Gábor, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Tisza László, Wigner Jenõ, Zechmeister László. A nevek túlnyomó többsége nem szorul bemutatásra.

Az elsõ kritérium tehát a tudomány elitjéhez való tartozás. Mindenképpen ide sorolja a tudósokat Nobel-díjuk, amely azokban a szakmákban, melyekben osztanak ilyet, vitán felül a legnagyobb megbecsülés jele. Ennek alapján került a listára Lénárd Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Wigner Jenõ, Békésy György, Gábor Dénes, Oláh György, Harsányi János, tehát nyolc név, szemben a némelyek által használt ennél hosszabb névsorral.

Erdõs Pál

Ide sorolhatjuk a "koronázatlan királyokat" is, vagyis azokat a tudósokat, akiket a tapintható tudományos közvélemény a Nobel-díjasokkal legalább azonos színvonalúnak tart, még akkor is, ha vagy szakterületük vagy a Nobel-bizottság sajátos mûködése következtében valahogy nem kapták meg a díje at. Ebbe a kategóriába tartozik Szilárd Leó, Neumann János, Kármán Tódor, Teller Ede, Polányi Mihály. Ha kevésbé ismert is, nagyon közel állt hozzájuk Zechmeister László is. Mivel matematikában nem osztanak Nobel-díjat, a leghíresebb külföldön élt matematikusok közül legalább Pólya Györgyöt, Szegõ Gábort, Lánczos Kornélt és Erdõs Pált a csoport tagjának tekinthetjük. Végül a legfontosabb befogadó országok szakmai elitjéhez sorolható például Kürti Miklós, Orowan Egon és Lakatos Imre (Anglia), a Farkas-fivérek (Izrael), Szilárd Béla (Franciaország), Bay Zoltán, Tisza László (USA).

Még az elitnél is vitathatóbb a 'magyarság' mint kritérium. Ezt a kínos politikai mellékzöngéket nem nélkülözõ fogalmat talán itt nem is kell definiálnunk, nem kell kontextusfüggetlenül is eldöntenünk, ki magyar, ki nem. Nem kell mérlegelnünk, hogy politikai alapon az állampolgárságot, ezzel összefüggésben a születési helyet tekintsük-e döntõ tényezõnek, vagy a magyar etnikumhoz való tartozást vagy akár úgyszólván genetikai okból a szülõk vagy a felmenõk állampolgársági vagy etnikai besorolódását. A magyar jelenség elemzésehez elegendõ a kulturális, szocializációs tényezõket (közülük csak egyik és nem a legdöntõbb a nyelv) használni indikátornak. Eszerint magyarnak azt tekinthetjük, aki életének egyik vagy másik döntõ idõszakában a magyar kultúrában élt, a magyar kultúra értékrendszerét sajátította el (a külföldi és a magyar mûvek értékelésére vonatkozóan egyaránt), és akiknél világosan kimutathatóak a magyarországi szocializáció nyomai.

Ennek megfelelõen kimaradt a vizsgált csoportból, Richard Zsigmondi, Robert Bárány és John C. Polanyi, bár Nobel-díjasként vitathatatlanul a tudóselithez tartoztak. Jóllehet mindannyian magyar családok leszármazottai voltak, õk maguk már nem a magyar kultúrában nevelkedtek, és nem is a magyar tudományban tanultak vagy dolgoztak. Mi több, ezek a tudósok csakugyan ki is maradtak a csoport egyik jellegzetes tevékenységébõl, a networkingbõl, az informális kapcsolatháló mûködtetésébõl is. Másrészt viszont a listára került a náci Lénárd Fülöp (akirõl az a hír járja, hogy "megtagadta magyarságát", noha ennek semmi nyomát nem találtam), mert mind tudományos mind kulturális szocializációja Magyarországhoz kötötte.
 

* * *

A magyar jelenséget alkotó tudósok csoportja persze többféleképpen jellemezhetõ. Ha felidéznénk egyre közismertebb eredményeiket voltaképpen egyénekrõl beszélnénk, nem a jelenségrõl. Márpedig életmûvek és sorsok összehasonlításával az egész csoportra, azaz magára a jelenségre vonatkozóan is tehetõk megállapítások. Fölfedezhetõk olyan sajátosságok, melyek a csoport egészét jellemzik, így nem szükségképpen minden egyént. Ilyennek tekinthetõ például az igen magas szintû elméleti érzék, amely legkivált az elméleti fizikusoknál, például Wigner Jenõnél figyelhetõ meg, és persze Neumann Jánosnál vagy éppen Teller Edénél, de még a mérnököknél, fõleg Kármán Tódornál is. A legtöbben tudatosan vagy kevésbé tudatosan határozott filozófiai álláspontokat fejtettek ki. Például Szent-Györgyi, sõt Orowan Egon, Pólya György és Gábor Dénes is önálló filozófiai mûveket alkotott. Polányi Mihály és Lakatos Imre világhírû tudományfilozófussá vált.

Nem kevésbé föltûnõ a magyar jelenséghez tartozó tudósok szokatlanul erõs politikai aktivitása, amely talán Teller esetén vált legláthatóbbá, de elvezet a Manhattan-tervben való egész magyar részvételig, Kármán révén a NATO-ig, Szilárd és Neumann révén a hidegháború korai szakaszának atomdiplomáciájáig, Szent-Györgyin keresztül a magyarországi antifasiszta mozgalmakig, sõt Gábor Dénes Római klubbeli részvételével egészen az ökológiai mozgalmakig.

A csoport egyik jellemzõ vonása, hogy a nagyon is szembeötlõ elméleti orientáció ellenére tagjai kimondottan gyakorlatias gondolkodású tudósokból állt. Hogyan is lehetett volna másként a klasszikusan elméleti fizikus Wigner Jenõ a történelemben az elsõ reaktormérnök? Vagy az információelméletet megalapozó Szilárd Leó hogyan is élhetett meg állandó állás híján saját találmányaiból szinte egész életén keresztül? A fizikai Nobel-díjas Gábor Dénes valójában elektromérnök volt, Szent-Györgyi, aki egész kutatói pályafutása során az élet biológiai lényegét akarta megérteni, kidolgozta egy népszerû, mondjuk, ételkiegészítõ: a pritamin receptjét.
 

* * *

Gondolkodásuk gyakorlatias jellegét talán összefüggésbe lehet hozni azzal, hogy a csoportban meglepõen nagy szerepet töltött be a kémia. Ez a sajátosság legjobban a lista pontosabb áttekintésével tûnik ki.

Hevesy György

Azonnal látszik, hogy a nyolc Nobel-díj közül kettõ kémiai díj volt, Hevesy Györgyé és Oláh Györgyé. Ide kell számítanunk Szent-Györgyi díját is, amely ugyan orvosi díj volt, ámde biokémiai munkáiért kapta, alapvetõen nem a C vitamin felfedezésért, mint emlegetni szokták, hanem a sejtoxidáció mechanizmusának felderítésében elért eredményeiért, azért amit miután Hans Krebs kiteljesítette, citrát-körnek neveztek el. Ez ugyan nem klasszikus kémiai terület, de ma már aligha vitathatóan kémia. A három Nobel-díj mellett a koronázatlan királyok között szerepel Polányi Mihály a maga fizikai kémiai, fõleg röntgendiffrakciós és reakciókinetikai munkásságával. Zechmeister László szerves kémikusként, a növényi pigmentek kutatásával és fõként a kromatográfia alkalmazásával keltette fel Linus Pauling figyelmét. Pauling az 1930-as évek végén építette fel a Caltech-en a biológiailag fontos vegyületeket tanulmányozó szerves kémiai programját, amelyhez pontosan Zechmeister tudására volt szüksége, miután Willstätter másik két kiváló tanítványa, a Zechmeisterével szinte azonos témákat kutató Nobel-díjas Richard Kuhn és Paul Karrer nem volt kapható. Farkas László és Farkas Adalbert, a még egészen fiatal két testvér Fritz Haber mellett nõtt fel a Kaiser Wilhelm Institutban, éppen ott, ahol Polányi vezette a két osztály közül az egyiket. Farkas Lászlót a hidrogén kémiájának legígéretesebb tanulmányozójaként tartották számon, és mint ilyet Chaim Weizmann, a kitûnõ kémikus, késõbb Izrael állam elsõ elnöke a jeruzsálemi Héber Egyetemre hívta meg fivérével együtt. Izraelbe õk importálták a fizikai kémiát. Szilárd Béla ugyancsak vegyészként foglalkozott radioaktivitási mérési módszerekkel, illetve a radioaktív elemek és ásványok kémiai tulajdonságaival. Egy ideig Mme. Curie mellett dolgozott Párizsban, majd a madridi egyetemen tett kitérõje után ismét Párizsban telepedett le, és az 1920-as évek elején Legion d'Honneur-rel (becsületrend) tüntették ki tudományos munkájáért.

Mindebbõl csupán az következik, hogy a csoport jelentõs részét tették ki a kémikusok. Ám ennél különösebb a helyzet, ha számba vesszük azokat is, akik vegyésznek tanultak és késõbb elhagyták a kémiát. A kísérleti fizikus Lénárd Fülöp például Than Károlyhozhoz járt a pesti egyetemen. Wigner Jenõ vegyészként végzett Németországban. Pályáját Budapesten a Mautner-bõrgyárban kezdte, ahol édesapja dolgozott és részben tulajdonos is volt. A Polányi Mihály mellett szerzett doktorátusát követõen tért csak át a fizikára. Teller Karlsruheban vegyészhallgatóként kezdte felsõfokú tanulmányait, innen nyergelt át fizikára, igaz nagyon hamar. Ugyanez volt a helyzet a késõbbi orvosi Nobel-díjas, amúgy fizikus Békésy Györggyel csak más városban: Bernben. Még különösebb, hogy a briliáns matematikus, Neumann János is vegyészmérnöki oklevéllel rendelkezett a zürichi ETH-ról. Igaz, õ csakugyan nem dolgozott egy percet sem vegyészként. Sõt, kis engedménnyel még az 1994-es közgazdasági Nobel-díj nyertesét, Harsányi Jánost is a vegyészek közé sorolhatjuk a Budapesten szerzett gyógyszerész diplomája miatt. Még az elvont matematikus Pólya György sem maradt teljesen érintetlen. Amikor vegyészhallgatók matematikaprofesszoraként dolgozott Zürichben -- hogy, hogy nem Neumann Jánost is tanította --, egyik cikkében az izomérek elvileg lehetséges számát vizsgálta kombinatorikai módszerekkel.

A csoport 26 tagjából tizenötöt hozhatunk tehát hírbe így vagy amúgy a kémiával. Ez annál is inkább föltûnõ, mivel a legismertebb magyar tudósokat elméleti fizikusnak vagy matematikusnak tudjuk, figyelmen kívül hagyva, hogy, mint mondtam, még a híres atombombakészítõk közül is Wigner és Neumann kémikusnak tanult és Teller is vegyészhallgatóként kezdett.

* * *

Mi lehetett az oka és mi lehet a jelentõsége a kémia látványos túlsúlyának a magyar jelenséget alkotó tudóscsoport tudományos orientációjában?

Az ok kétféleképen közelíthetõ meg: elõször egy nagyon is praktikusnak látszó, ám a magyar történelem mélyebb rétegeit is érintõ oldalról, másodszor pedig intellektuális oldalról, amely a modern kémia sajátosságaival függ össze.

Wigner Jenõ

A praktikus okot Wigner Jenõ sokszor elmondott anekdotája világítja meg legjobban. A fizikusi ambíciókat tápláló fiatal Wignert pályaválasztásakor édesapja megkérdezte, hány ember kaphat fizikusi munkahelyet Magyarországon. Wigner azt válaszolta, három, de érezte, hogy túloz.

Valóban: a magyar jelenség tudósainak indulása idején Magyarországon még a horizonton sem látszottak a hatalmas egyetemek és kutatóintézetek, melyekben nyüzsögnek a többé-kevésbé biztos egzisztenciával rendelkezõ kutatók. Kevés esély nyílt professzori állásra, amikor összesen két egyetem és a mûegyetem mûködött az országban minimális oktatói létszámmal. A matematika és a fizika jobbára a megszállottak fényûzésének tûnt. Okos ember olyan szakmát igyekezett hát tanulni, amely mögött prosperáló ipar áll, biztos és lukratív állásokkal. Ilyen volt például a kémia, a maga akkoriban világszerte izmosodó vegyipari hátterével.

A csoport tagjai közül többen matematikai tehetségnek születtek. Kármánt édesapja térítette el a matematikától a mérnökség felé, és sohasem bánta meg. Amikor évtizedekkel késõbb Neumann Miksa, az éleseszû bankár felkereste Kármánt, hogy tanácsot kérjen, mit is tegyen a szinte matematikával született csodálatos János fiával, Kármán (akkor már professzor Aachenben) pillanatok alatt megállapította, hogy valóban különleges tehetséggel áll szemben, mégsem javasolta, hogy rohanjanak a matematikai fakultásra. Inkább azt javasolta, legyen kémikus Neumann János, ebbõl meg lehet élni, pályát pedig mindig lehet módosítani. És a bankár hallgatott a professzori bölcsességre. Tellerékél a szintén ösztönösen matematizáló gyerek sorsáról nagyon hasonló meggondolások alapján döntöttek amikor a karlsruhei vegyészkarra íratták be.

De miért éppen a kémia mellett döntöttek a családok? Miért nem például az üzleti élet valamely részét részesítették elõnyben vagy mondjuk a mérnökséget? Ez utóbbi problematikusabb, mint az elõbbi, mert a mérnöki területek mégiscsak közelebb állnak a tudományhoz, mint a business vagy mondjuk a jog.

Valóban, a magyar jelenséget képviselõ csoportban több mérnököt is találunk. A legkiemelkedõbb közülük talán Kármán Tódor volt, de Szilárd Leó is mérnökhallgatónak iratkozott be a Budapesti Mûszaki Egyetemre. Gábor Dénes mérnökként is végzett Berlinben, hasonlóképpen a késõbbi ragyogó szilárdtestfizikus, Orowan Egon.

Többeknek úgy tûnt azonban, hogy a kémia két sajátos elõnnyel rendelkezik a többi gyakorlatias szakmához képest: elõször is a vegyipar látszott a jövõ vezetõ iparának, kivált Németországból nézve, ahol egyébként az 1910-es, 20-as években az elektromos iparok és a gépészet is óriási erõt képviselt.

Ámde a kémiáról úgy látszhatott, közelebb áll az akkoriban legtöbb csodálkozást kiváltó tudományterülethez, mely valahogy az atomokhoz kötõdik. Csak húsz évvel korábban fedezték fel a radioaktivitást, néhány évvel késõbb, 1897-ben az elektront, a század elsõ éveiben az elemátalakulást, 1911-ben az atommagot. Bohr atommodellje 1913-ban született, vele megnövekedett a spektroszkópia jelentõsége és az 1900-ban megalkotott kvantumhipotézisé.

Mindez a kémiatörténet új szakaszával függ össze, melyet talán a fokozódó fizikalizálódás szakaszának nevezhetnénk. A tendencia már a századfordulón megmutatkozott kezdetben a fizikai kémia mint önálló szakterület kialakulásával, fõleg a Wilhelm Ostwald, Arrhenius és van't Hoff munkássága nyomán, a múlt század 80-as, 90-es éveitõl kezdve.

A másik irány az imént említett fizikai eredmények hatására az anyagszerkezeti kutatás, mely Heitler és London munkái révén az 1927-ben elindult kvantumkémiával merõben új elméleti kerethez jutott, komoly elvi alapot teremtve azok számára, akik úgy vélték, csak idõ kérdése, hogy a kémia teljes mértékben a fizikára redukálódjon.

A fizikalizálódás harmadik iránya, a fokozódó mûszerezettséggel függött össze. A különféle spektroszkópiák például szinte felszámolták a szerves vegyületek szerkezetmegállapításának hagyományos kémiai módját: már nem a lebontások és szintézisek klasszikus módszerével, hanem a mûszerek segítségével írjuk le a molekulák szerkezetét, olyanokét is, melyek egy évszázaddal korábban reménytelenül bonyolultnak látszottak. A PH-mérõ még az egyszerû sav-bázis titrálásokat is történeti emlékké változtatta.

Mindebbõl az következik talán, hogy a magyar jelenséget alkotó tudósok számára a kémia intellektuálisan is reményteljesnek látszhatott, ha valóban a matematika és a fizika elvont területei iránt vonzódtak és egyszersmind a megélhetést is biztosító szakmát akartak kitanulni.
 

* * *

De volt-e jelentõsége annak, hogy a nagy elméleti vonzalommal rendelkezõ fiatal tehetségek éppen kémiát tanultak? Miután többen más pályára kerültek, vajon nem elvesztegették-e csupán idejüket családjaik jövõtõl való szorongása miatt?

Talán nem. Talán éppen a kémiatanulás magyarázza meg azt a már említett sajátosságot, hogy a csoportra jellemzõ elméleti felhõbenjárás mellett, a gyakorlatiasság éppolyan megkülönböztetõ jellemzõnek bizonyult. Talán éppen a vegyészképzettség tette általában is gyakorlatiassá a magyar jelenség tudósait.

Talán nem véletlen, hogy az enyhén szólva elvont gondolkodású Neumann János tudott gépekrõl vagy éppen detonációs szerkezetekrõl is gondolkodni. Wigner Jenõ elméleti magfizikusként is képes volt mérnöki módon ellátni a reaktortervezés feladatait. Teller a legmagasabb fokú fegyverszakértõként és reaktortechnikusként funkcionált sokáig. Lánczos Kornél matematikai fizikus létére is tudott ipari konzultánsi munkát vállalni Amerikában. Békésy György elvi jelentõségû pszichofizikai munkássága mellett kitûnõ audiométert is készített, sõt teremakkusztikai munkásságának eredményeként mûködtek ragyogóan a budapesti rádióstudiók. Az Izraelbe települtek is meglepõen jól helytálltak a legprózaibb feladatok megoldásában pl. Farkasék azzal foglalkoztak, milyen papírba célszerû a narancsokat csomagolni, hogy minél lassabban romoljanak el. Szilárd Béla a radioaktivitás mérésére szolgáló elektrométereket gyártott párizsi kisüzemében. És persze az abszolút profi vegyész Hevesy György sem csupán az elméletnek szentelte munkásságát, hiszen éppen õt tekintik a nukleáris medicina megalapítójának, Oláh György pedig az elvi jelentõségû karbokation-kémia mellett vagy éppen vele a motorhajtóanyagok új lehetõségeit kutatja. A gyakorlatiasság jellemezte a kémiát ugyan nem tanult nagy álmodozó Szilárd Leót, aki örökké találmányokon törte a fejét (nemcsak nagy jelentõségûeken, hanem olyakon is mint a nõk termékenységi napjait jelzõ naptár, a székké alakítható strandtörülközõ és millió hasonló). És persze sorolhatnánk a legkevésbé sem evidens példákat.
 

* * *

Végezetül nyitva maradt még egy kérdés, mely a kémia választásának az álláshiánynál mélyebb társadalmi okait firtatja. Ezek az okok vezetnek el a magyar jelenség és az állam, vagy közelebbrõl a politika összefüggéséhez.

Nem magától értetõdõ ugyanis, hogy a magyar jelenséget képezõ tudósok középosztályhoz, gyakran felsõ középosztályhoz tartozó családjai miért is tartották olyan nagyon fontosnak, hogy fiaik úgynevezett jó szakmát tanuljanak.

Talán a politikai közérzetük okán. Talán azért, mert a mélyebb rétegekben már a Habsburg Monarchia boldog békeidõiben, jóval az elsõ világháború elõtt fölfedezhetõ a középosztályban, kivált a zsidókban, valamiféle aggodalom a jövõ miatt. Ez az aggodalom a háború után, a liberális Monarchia összeomlása után, a korábban tágas lehetõségek tényleges bezáródásával beigazolódott, és valóságos félelemmé vált.

A középosztály egyre fokozódó rossz közérzete a század során sokakat az ország elhagyására, nem egyszer menekülésszerû elhagyására késztetett. A meneküléskor ha mást nem, a fejében lévõ szaktudást mindig magával vihette az ember, és ez túlélési esélyt adott. A kémia választásának, a gyakorlati tudás fontosságának, sõt a kiválóság igényének ez lehetett az egyik mélyen fekvõ oka. Teller egy interjúban elmondta, mindig meg volt gyõzõdve arról, hogy a puszta életbenmaradásához nem elég nagyon jónak lenni, briliánsnak kell lennie.

A magyar jelenség tudósai mindezek révén: elméleti kiválóságuk, gyakorlati orientációjuk és elvándorlásuk következtében váltak olyan hallatlanul sikeressé.

Békésy György

Magyarországon erre nem lett volna esélyük. Az egyetemek nem abban voltak érdekelve, hogy zseniális diákjaikat vagy kollégáikat magukhoz édesgessék. Kármán Tódort kommunista komiszárnak bélyegezték, úgy kellett elmenekülnie 1919-ben. Hevesy Györgyöt a vele való együttmûködés miatt megfosztották nem csak professzori állásától a budapesti egyetemen, hanem elõadói jogától is. Szilárdot szocialista szervezkedésért figyelte a Horthy-rendõrség, Wignert mint zsidót megverték az egyetemen. Békésytõl a Rákosi-rendszerben vonták meg egyetemi tanári és akadémikusi címét, Szent-Györgyi magas tudománypolitikai pozíciója ellenére sem látott jövõt a maga számára 1947 után, Oláht 1956 politikai vihara sodorta a távolba.

A magyar állami politika minden 20. századi válfaja újabb és újabb tehetségek elvesztéséhez vezetett. Sem a Horthy-rendszer, sem a Rákosi-, sem pedig a Kádár-rendszer nem tett meg mindent a tehetségek itthoni kamatoztatására, ha csak a vasfüggöny kényszerét nem tekintjük ennek, amely viszont megakadályozta még megérésüket is. És ugyanez a hagyomány folytatódott a rendszerváltás után, egészen napjainkig: a magyar állam messze nem tett meg mindent a tudományért, amit megtehetett volna és meg kellett volna tennie.

Mindebbõl azonban nem az következik, hogy minden áron itthon kellett volna tartani mindenkit. Itt nyilván nem épülhetett volna meg az elsõ atomreaktor és a számítástechnika se szökkent volna Budapesten szárba. A Neumann, Hevesy, Wigner, Teller, Polányi és Oláh formátumú tehetségek a tudományos centrumokban bontakoznak ki igazán. De a 20. században a tudósok egyre fokozódó mértékben delokalizálódtak. Annak, hogy a magyar jelenség hihetetlenül produktív tudósai az itthoni tudósközösség tagjai is legyenek, egy másik országé és a nemzetközi közösség mellett, semmi más nem képezte akadályát csak a mindenkori politika és a politika által táplált akadémiai kisszerûség. Pedig éppen a magyar jelenség tudósainak informális csoportképzési hajlandósága, a networkingben való jártasságuk óriási lehetõségeket tárt volna vagy éppen tárhatna az itthoni tudósok elé is.

Befejezésül tehát azt mondhatnánk, a magyar jelenségben a magyar állam a tudomány felé fordított legrosszabb arcát mutatta meg az egész mögöttünk lévõ évszázad során és nem sok jelét látjuk a tanulságok levonásának most sem.
 
 
 

IRODALOM

Az írásban szereplõ tények és a gondolatmenet a 2000 áprilisában megvédett MTA doktori értekezésemen alapul. Vö. Palló Gábor, Magyar jelenség a tudomány történetében, MTA doktori értekezés, Budapest, 1999.

A részletesebb tájékozódást jól szolgálják a híre magyar tudósokról megjelent életrajzok, kivált az alábbiak:

Allibone, T. E., "Dennis Gabor", Biographical Memoirs of Fellow of the Royal Society 1980, 107-147.
Bay Zoltán, Az élet erõsebb, Debrecen - Budapest: Csokonai - Püski, 1990)
Blumberg, Stanley A., Owens, Gwinn, Energy and Conflict: The Life and Times of Edward Teller, (New York: G.P. Putnam's Sons, 1976), magyarul: A Terfort utcától a hidrogénbombáig, (Budapest: Magyar Világ Kiadó, 1989)
Dániel József, Békésy György, (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990)
Gellai Borbála, "A 'belsõ kell': Lánczos Kornél élete és munkássága", Magyar Tudomány, 38:1993, 1139-1148.
Hoffman, Paul, The Man who Loved only Numbers: The Story of Paul Erdös and the Search for Mathematical Truth, (London: Fourth Estate, 1998).
Kármán, Th., Edson, L., The Wind and Beyond: Theodore von Kármán Pioneer in Aviation and Pathfinder in Space (Boston, Toronto, 1967) magyarul: Örvények és Repülõk: Kármán Tódor élete és munkássága, (Ford: Jereb Gábor) (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994)
Lanouette, W., Szilard, B., Genius in the Shadows: A Biography of Leo Szilard (New York, Toronto, 1992), magyarul: Szilárd Leó: Zseni árnyékban, (Budapest: Magyar Világ Kiadó, 1997)
Macrae, N., John von Neumann, (New York, 1992),
Moss, R. W., Free Radical: Albert Szent-Gyorgyi and the Battle over Vitamin C (New York: Paragon House Publichers, 1988),
Oláh György, "Karbokation-kutatásaim, a karbokationok szerepe a kémiábanó", (My research on the carbocations and the roles of carbocations in chemistry c. Nobel-elõadás), Fizikai Szemle, 1995, 45: 44-57.
Palló Gábor, "Polányi Mihály pályája", In: Polányi Mihály filozófiai irásai, (Válogatta Nagy Endre és Ujlaki Gabriella), (Budapest: Atlantisz, 1992), 320-329.
Palló Gábor: Hevesy György, (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1998)
Palló Gábor, "Lénárd Fülöp 'német fizikája'", Világosság, 1997/4, 51-64.
Szanton, A., The recollections of Eugene P. Wigner, (New York, London, 1992)