Nemcsak a csatamezõ lehet emlékhely
Beszélgetés Vámos Évával

---

Néhány héttel ezelõtt Vámos Éva, az Országos Mûszaki Múzeum fõigazgatója, vetített képes "sétára" invitálta a kémikusokat: nézzük meg, hogy a nagy elõdöknek merre vannak szobrai, emléktáblái a városban. Amikor a beszélgetésünkre készülõdtem, némi irigységgel fogalmazódott meg bennem az elsõ – mindjárt tájékozatlanságról árulkodó – kérdés:
 

– Hogyan lehet egy vegyész munkahelye a múzeum?

– Nem vegyész, hanem történelem–angol szakos tanár vagyok, de vegyész családba születtem. Az érettségi elõtt megállapodtunk a szüleimmel, hogy ha nem vesznek fel történelem–angol szakra, a következõ évben vegyészmérnöknek megyek Veszprémbe. Felvettek. Eleve muzeológus akartam lenni. Azt gondoltam, hogy római szakos régészként dolgozom majd a Nemzeti Múzeumban. A Szentkirályi utcában laktunk, a múzeum szomszédságában, úgyhogy nem szállt nagyon messzire a fantáziám... Arról ábrándoztam, hogy a kutatásaimról regényeket fogok írni. Nem lettem régész, és egyetlenegy regényt sem írtam, de muzeológus vagyok.

Apám 1971-ben egyszer azzal jött haza a Budafoki úti autómosóból, hogy "van ott valami mûszaki múzeum, menj be, legfeljebb kirúgnak". Ki is dobtak. Néhány év múlva azonban Szabadváry professzor úr, a múzeum igazgatója, történelem–levéltár szakos munkatársat keresett, és úgy látszik, egy történelem–angol szakos is megfelelt.

Jóval késõbb, amikor azt kutattam, hogy a nõk milyen szerepet játszanak a tudományban, a kezembe került egy könyvecske az 1920-as évekbõl, amely harminchárom nõi szakmát sorolt fel, s a doktorált vegyésznõt a kalaposnõ és a cukrásznõ között helyezte el azzal a megjegyzéssel, hogy a vegyésznõ gyárba nem való, mert a gyáriak nincsenek iránta bizalommal, de vegytani állomáson, kutatóintézetben szívesen látják. Azóta persze már sok minden másképp van.

– A múzeumban mi változott az itt töltött huszonöt év alatt?

– Amikor idekerültem, ez a környék a város széle volt, egyetlen épület álldigált magában a sárban, még a járdát sem kövezték ki. Igazi bagolyvár volt, rettentõ lelkes emberekkel, viszonylag jó gyûjteménnyel és Szabadváry professzor úrral, aki nagy nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki ennek a sár közepén álló kis múzeumnak. Addigra az értékes tárgyak komoly része, például Jedlik Ányos dinamója és a szemüveggyûjtemény már itt volt. De ne felejtsük el, hogy amikor a Mûszaki Emlékeket Gyûjtõ és Nyilvántartó Csoportot 1973-ban átkeresztelték Országos Mûszaki Múzeummá, háromezer tárgyat õriztünk, most pedig tizenötezer darabunk van.

– Mi tartozik a múzeum gyûjtõkörébe?

– Egyszerûbb megmondanom, mi nem tartozik ide: nem gyûjtjük a közlekedési és az élettudományi emlékeket. Gyûjtünk erõgépet, szerszámgépet, laborfelszerelést, háztartási eszközöket, számítástechnikai, elektronikus és elektromos berendezéseket – a termelés és az élet minden szintjérõl –, oktatási eszközöket, fizikai és kémiai bemutató eszközöket, mindezeknek a modelljeit. Mindent gyûjtünk ezekbõl a témákból, amit Magyarországon gyártottak vagy használtak.

Az idén nyílik meg a millenáris kiállítás, amelynek mottója: "magyar elme – magyar lelemény". A magyar találmányokra összpontosít, de ha a gyûjteményt arányaiban elemezzük, azt kell mondanunk, a tizenötezerbõl körülbelül négyezer a magyar mûtárgy. Mert volt ugyan textiliparunk, de soha nem volt textilgépgyártásunk; a magyar kelmét német, cseh, osztrák, angol gépeken készítették. Ezek a gépek mégis a mi iparunk, a mi országunk történetének a részei, ezért a mi múzeumunk gyûjtõkörébe tartoznak. Az irodákban mindenütt volt írógép, de magyar írógépgyártásról alig beszélhetünk. Készült egy névetelen prototípus, amelybõl hozzánk is, a kassai múzeumba is került példány, de az irodák tele voltak Remingtonokkal, Olympiákkal. Asszonyok százai egész életükben csupa-csupa olyan írógépen dolgoztak, amelyet nem Magyarországon gyártottak. De itt használták õket évtizedeken át, tehát részei a mi irodatechnikai fejlõdésünknek. Ilyen értelemben a gyûjtemény nagyon alkalmas arra, hogy a nemzetközi fejlõdés "háttere" elõtt bemutassuk, hogy Magyarországon a technika és az élettelen természettudományok milyen utat jártak be.

– Hogyan jutnak el a múzeumba a tárgyak?

– Egy törvényerejû rendelet 1954-ben kimondta, hogy az ipari emlékeket védeni kell. A Mûszaki Emlékeket Gyûjtõ és Nyilvántartó Csoport ezután elmehetett a gyárakba, és az 1905-bõl való szövõgépre rátehette a fémtáblácskát, amellyel ipari emlékké nyilvánította. Onnantól kezdve a gyár átkozta az akkori kollégákat, mert a gépeket ott, ahol voltak, meg kellett tartani. Ma az iparban ezt már nem tûrik. De ennek nyomán készült egy több ezer kartonos regiszter az ipari emlékekrõl.

Sok értékes emlék marad ránk a mérnököktõl: például Heller László egész hagyatéka nálunk van. Néha más intézmények is adnak át tárgyakat.

– Mi került ide a Múzeum körúti TTK-ról?

– Amikor mindent átköltöztettek Lágymányosra, amire szükségük volt, szóltak, hogy nézzünk körül. Az F épület kísértetjárta kastélynak tûnt. Három emeletnyi üres labort néztünk át dermesztõ hidegben. Négy századfordulós laborasztalt lebontottunk, rengeteg eszközt, háromlábú széket, Bunsen-állványt, szárítótüskét elhoztunk.

A Mûegyetem selejtraktárából rendszeresen vásárolunk, és a "novemberi gyarapítás" is bevett gyakorlat. A magánember olyankor adja el azokat a tárgyait, amelyeket már fölöslegesnek ítél, mert karácsonykor kell a pénz, a muzeológus pedig év vége elõtt még szereti gyarapítani a gyûjteményét. Néha beszélgetések során sikerül meggyõzni a tulajdonost, akinek a lakása tele van rádióval, hogy a relikviái itt jó helyen lesznek. A magángyûjtõ anyaga elõbb-utóbb úgyis múzeumba kerül, vagy maga a gyûjtemény válik múzeummá.

– A megõrzésben nagy szerepe lehet a restaurálásnak.

– Ma is komoly vitát képez, hogy milyen állapotot állítsunk helyre. Magyarországon nem restauráljuk általában olyanná a tárgyat, amilyen az üzletben volt, amikor megvették. Németországban, különösen a magángyûjtemények, az ellenkezõ gyakorlatot követik. Mi úgy szeretnénk láttatni a tárgyakat, amilyenek munka közben voltak.

A hiányzó részek pótlása nagyon nehéz. Borzasztó keservesen szedjük össze mindenfelõl azt, ami korhû vagy ami legalább elfogadható kiegészítés. Magát az anyagot sem egyszerû ma már megtalálni, hát még azt a formát, azt a csavarmenetet, azt a lencsét, amelyet használhatunk.

– Nem gyártanak egyedi darabokat a korabeli módszerek alapján?

– Néhány dolgot meg tudunk csináltatni az iparosokkal. Máskor azért fogadjuk el ajándékba például a hatodik Pacsirta rádiót, hogy az elsõt meg a másodikat kiegészítsük.

A restaurálás nagyon nehéz ezen a területen. Milyen restaurátort kérjünk fel? A mûvészeti restaurátor képet restaurál; van, aki a papírhoz, a bõrhöz, a fémhez ért. A fémrestaurátor tulajdonképpen ötvös. Szerencsére hamarosan indul egy mûszaki restaurátor szak, amely a fémrestaurátor-képzés tananyagára épül.

Az egyik legnagyobb problémánk, hogy mi történik a szabad térben felállított nagy tárgyakkal. Miként lehet ezeket úgy karbantartani, hogy ne veszítsünk a hitelességbõl, és a tárgy éveken át megmaradjon. A fa rengeteg gondot okoz: a legegyszerûbb dolgokban, még a Singer varrógépben is elreped. A meczenzéfii, kapákat gyártó hámor fémrészeit 1974-ben a Szlovák Technikai Múzeum segítségével hoztuk át, és úgy gondoltuk, hogy a farészeket fokozatosan építjük hozzájuk. A nagy vízi kerék tengelye azonban két éven belül megrepedt.

A mûhelyünkben két, idõnként három ember dolgozik, s mindössze hét muzeológusunk van. Az õ dolguk, hogy megtalálják a legmegfelelõbb mestereket, folyamatosan figyelemmel kísérjék a gyûjteményt, és az idõszakos kiállítások elõtt megtisztítsák a tárgyakat. Az alapos restaurálás újabb szakemberek feladata lenne.

– Ezt a nagy gyûjteményt szinte csak "virtuális" múzeum õrzi.

– Igen, van huszonhét munkatársunk, tizenötezer tárgyunk és nulla négyzetméter állandó kiállítási csarnokunk. Két-három évenként adatik négy-ötszáz négyzetméter, ahol egy-egy komoly tematikus kiállítást megrendezhetünk. Most a mûvészeti múzeumokkal tervezünk egy három-négy éves programot, amelynek a témája a technika megjelenése, ábrázolása a mûvészetben. Ennek azért is örülünk, mert a mûvészeti múzeumoknak van kiállítási helyük. A Ganz parki millenáris kiállítás megrendezésében is szeretnénk részt venni, és fejújítjuk, német feliratokkal látjuk el a nagycenki állandó kiállításunkat, mely "A magyar ipar Széchenyitõl a XX. századig" címet viseli.

Igyekszünk újabb raktárt szerezni, mert az 1985-ban épült második raktár is dugig van – és futunk a délibábok, a végleges elhelyezés után. Amikor fõigazgató lettem, 1994-ben, a Fehérvári úti Gamma Mûvek nagyon gyorsan elkelt az orrom elõl egy árverésen. Nézegettem azt a Fehérvári úti épületet is, amelyik most a Duna Televízióé, szó volt a Nagycsarnok mögötti közraktárakról, a Tölgyfa utcáról, a budai Ganz teleprõl, az óbudai gázgyárról, a Hajógyári szigetrõl. Hét-tízezer négyzetméternyi kiállítóhelyre lenne szükségünk, ha megmaradnának az itteni raktárak. Olyan állapotban igyekszünk megõrizni a tárgyakat, hogy kiállíthassuk õket, a "felesleges" energiáinkat pedig kutatásra fordítjuk.

– A Technikatörténeti Szemlét a Mûszaki Múzeumban szerkesztik?

– Igen, 1961 óta mi adjuk ki. Most csinálunk egy repertóriumot a XX. századi számokból. A fontos szakfolyóiratok, például az Isis és a Technolgy and Culture is hivatkoznak az összefoglalóinkra.

– Egyik elõadásában a vegyészek budapesti szobrait, emléktábláit mutatta be.

– A "szoborgyûjtés" gondolata öt éve vetõdött fel, amikor Prágában elmentünk egy tematikus sétára. Prága ugyan régebbi, mint Budapest, és Einstein sem nálunk lakott, de sok érdekes, említésre méltó dolog van Budapesten is. Úgy rohanunk el gyakran a mûszaki múlt emlékei mellett, mintha ott se lennének. Egy szép kiadványt tervezek, és szeretném felhívni az emberek figyelmét, hogy az is emlékhely, ahol felfedezték a C-vitamint vagy megalkották a Cavintont.

– Kiknek állítottak már emléket?

– A vegyészek közül Irinyi János az egyetlen, akinek közterületen áll a szobra. A Mûegyetem aulájában, tanszékein és kertjében láthatjuk a professzorok, például Szily Kálmán, Wartha Vince, Ilosvay Lajos, Zemplén Géza, Varga József, Pfeifer Ignác, Erdey László, Proszt János szobrait. A TTK lágymányosi épületének Gömb auláját – más tudósok mellett – Than Károly, Lengyel Béla, Winkler Lajos, Buchböck Gusztáv, Hevesy György mellszobra szegélyezi. A kémiai épületben a belépõre emléktáblákról "néznek le" a régen volt professzorok, és az elsõ emeleten találjuk Than Károly hatalmas íróasztalát, Adler írógépét, a Trefort kertben létesítendõ kémiai épület tervrajzainak másolatát.

– Lajstromba veszi a város ezeket a szobrokat vagy egyesével kell õket felkutatni?

– A köztéri szobrokat számon tartják. A középületekben, lakóházakban õrzött szobrokat, táblákat meg kell keresnünk. A fizikusok tíz év alatt nagyjából összeírták ezeket a tárgyi emlékeiket. A vegyészeknek most kell körülnézni.

– Nagy nehézségekbe ütközik egy emléktábla felállítása?

– Százezer forint alatt van az ára, nem is kell hozzá nagy adminisztráció, és hatósági engedélyre sincs szükség, mint régen. Csak kell valaki, akinek az illetõ fontos, idõ meg erõ szükséges az utánajáráshoz, és oda kell figyelni, hogy mi legyen az az egy mondat, amelyik a táblára kerül.

– Kapcsolódnak történetek a szobrokhoz?

József nádor szobra 1949 táján eltûnt a Mûegyetemrõl. Több éven keresztül keresték, pontosabban Szabadváry professzor úr kereste, végül az egyetem a saját pincéjében találta meg. Ilosvay Lajos emléktábláját látva nem akartam hinni a szememnek: elõfordulhatott, hogy a professzornak még életében állítottak táblát? Pedig így volt, ekkora tisztelet övezte. A TTK költözésekor átvitték az emléktábákat az új épületekbe. Az emlékeinkben még máshol állnak ezek a táblák. Ezért is érdekes nyomon követni, hogyan õrzi meg egy egyetem, egy közösség a történelmét. 

Az interjút készítette: Silberer Vera
2001. május