Megjegyzés

Faraday 1834-ben alkotta meg  az elektrolízis jelenségéhez kötõdõ szavakat. "Számos test közvetlenül felbomlik az elektromos áram hatására, miközben elemei szabaddá válnak; javaslom, nevezzük ezeket elektrolitoknak" írta híres cikkében. Ebbõl az elgondolásból kiindulva állapította meg J. F. Daniell 1839-ben, hogy a sók nem savanhidridekbõl és fém-oxidokból állnak, ahogy Berzelius vélte, hanem fémkationokból és savakból származó, egyszerû vagy összetett anionokból. Daniell elképzelései nem feleltek meg a szerves kémiából levezetett elméleteknek, ezért a kor vezetõ szerves kémikusai nem méltatták kellõ figyelemre.

Munkáját csak jó néhány évvel késõbb, 1853 és 1859 között fejlesztette tovább J. W. Hittorf. Ebben az idõben a kémiai összetétel kérdése már "a levegõben volt." A szerves kémikusok a szerves vegyületek konstitúciójával foglalkoztak, de nagyon kevés vegyész törõdött a szervetlen sókkal. Hittorf azonban megfigyelte, hogy a sók kémiai reaktivitása kapcsolatban áll a vezetõképességükkel. Ezért kísérletsorozatot tervezett az ionok oldatbeli transzportjának vizsgálatára. Elõször definiálta az átviteli számot: ez az ionkoncentrációnak az a hányada, amely eltávozik az elektród közvetlen közelébõl (anion esetében a katódtérbõl kiáramló ionkoncentráció), ha egy egyenértéknyi kation válik ki. Hittorf igen pontos módszerekkel számos ion átviteli számát meghatározta, és kimutatta, hogy az elektrolízisnek kitett oldatban minden ion a rá jellemzõ sebességgel vándorol. Vizsgálatai révén nagyon közel került az elektrolitos disszociáció felfedezéséhez, de munkáját sokan bírálták, és energiája jelentõs részét a vita kötötte le. Arrhenius azonban nagyban támaszkodhatott Hittorf eredményeire.

Irodalom:
Henry Marshall Leicester and Herbert S. Klickstein, A Source Book in Chemistry 14001900 (Harvard University Press,
Cambridge, Massachusetts, 1963)
 


Vissza http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/