... A szervetlen vegyületek képleteit vizsgálva még a felületes szemlélõ is észreveszi a felépítés általános szimmetriáját. A nitrogén, a foszfor, az antimon és az arzén vegyületei jól mutatják, hogy ezek az elemek más elemek 3 vagy 5 atomjával hajlamosak vegyületek képzésére, s affinitásaik ilyen arányokban elégülnek ki a leginkább: tehát a háromatomos csoportba tartozik a NO₃, NH₃, NI₃, NS₃, PO₃, PH₃, PCl₃, SbO₃, SbH₃, SbCl₃, AsO₃, AsH₃, AsCl₃ stb.és az ötatomosba a NO₅, NH₄O, NH₄I, PO₅, PH₄I stb. Anélkül, hogy az atomok szimmetrikus elrendezésének okára bármilyen hipotézissel élnénk, az iménti példákból kellõképpen nyilvánvaló, hogy ilyen tendencia vagy törvény áll fenn, és az egyesülõ atomok jellegétõl függetlenül a vonzó elem, ha használhatom ezt a kifejezést, vegyülõképességét mindig az egyesülõ atomok azonos száma elégíti ki. Laurent és Dumas valószínûleg erre a törvényre figyelt fel a bonyolult szerves csoportokat vizsgálva a típusok törvényének megalkotásakor. Ezek a kitûnõ vegyészek nem léptek túl azon a ponton, ameddig az akkori eredmények alapján támaszkodhattak, és nem tételezték fel, hogy egy szerves vegyület tulajdonságai az atomok helyétõl és nem a jellegétõl függenek. Így az elmélet az eddiginél kétségtelenül még inkább elõsegítette volna a tudomány fejlõdését. Ilyen feltevéssel csak akkor lehetett élni, amikor kevés és pontatlan adatra alapozhattak; amint a szubsztitúció jelenségének vizsgálata elõrehaladt, a feltevés egyre tarthatatlanabbá vált, és az elektrokémiai elmélet alapelvei kerültek elõtérbe. A fémorganikus vegyületek képzõdése és vizsgálata elvezethet a kémikusok véleményét oly hosszan megosztó és elsietetten összeegyeztethetetlennek tartott két elmélet összeolvasztásához. Hiszen nyilvánvaló, hogy különbözõ típusú vegyületsorok léteznek, de az is épp ilyen világos, hogy az eredeti típusból származó anyag természete alapvetõen függ egyedi atomjainak elektrokémiai jellegétõl, és nemcsak az atomok relatív helyzetének folyománya. Nézzük például a cink és az antimon vegyületeit. Egyetlen oxigénatommal egyesülve a cink elektropozitív minõsége csaknem megsemmisül; csak az erõsen oxidáló hidrogén-peroxid hatására alkot a fém könnyen bomló peroxidot; de ha a cink fél molekulányi etillel vagy metillel egyesül, pozitív jellege, amely eddig semlegesítõdött, erõsen megnõ a pozitív csoport hozzáadásakor, és a vegyület olyan nagy affinitást mutat az elektronegatív elemekkel szemben, hogy öngyulladó lesz. Az antimon-oxid szintén kevéssé hajlamos arra, hogy magasabb oxidációs állapotba jusson, de ha a három oxigénatomot elektropozitív etil helyettesíti, mint a stibetinben*, oxigénnel szembeni affinitása figyelemre méltóan nagyra nõ.

...

Nyilvánvaló, hogy a fémorganikus anyagok felépítésére vonatkozó elmélet alapján ezeket a vegyületeket ki kell vonnunk a szerves gyökök körébõl, és az ammóniával, valamint Wurtz, Hofmann és Paul Thénard bázisaival kell õket szoros kapcsolatba hoznunk. A stibetin és az ammónia közeli rokonságát, amelyre Gerhardt utalt elõször, igen kielégítõen alátámasztja a stibetin viselkedése a metil és az etil halogénvegyületeivel. A stibetin ezért jó példa a már hivatkozott szimmetrikus vegyülés törvényének mûködésére, és azt mutatja, hogy háromból ötatomos csoport képzõdhet két, azonos vagy ellentétes elektrokémiai jellegû atom (vagy fél molekula) felvételével. Ez a figyelemre méltó körülmény a következõ kérdést veti fel: így viselkednek-e az arzén, a foszfor és a nitrogén megfelelõ vegyületei is? és egyaránt elfoglalhatja-e a fenti elemekkel egyesülõ öt atom mindegyikének a helyét elektronegatív vagy elektropozitív elem vagy gyök? Ez a kérdés olyan fontos a szerves bázisok és rokon vegyületeik alaposabb ismerete szempontjából, hogy nem maradhat sokáig válasz nélkül.