A fény százada

A 18. század a fizika kultúrtörténete szempontjából – amely kultúrtörténetet elsôsorban és önkényesen a fizika, filozófia és technika kapcsolatrendszerének tekintünk – több érdekes jellegzetességet mutat. Elôször is a fizika, a matematikával szoros szövetségben, önálló életre kel és a saját útját járja. Ezzel mint szaktudomány megszabadul egy fékezô erôtôl, ugyanakkor horizontja beszûkül és az értelmiség igen nagy része számára érdektelenné válik. A technika még nem tud mit kezdeni a tudomány nyújtotta segítséggel és elôrevitele még mindig az ügyes kezû mesteremberek, mûszerészek dolga, akik végre megkapják a megfelelô elismerést – még a tudomány részérôl is.

Az egész emberi kultúra egységét, szintézisét a század monumentális alkotása, a Nagy Francia Enciklopédia adja meg, az atomizáló, analizáló szócikkek ellenére a mindegyiken átsugárzó szellemiségen keresztül, megmutatva az emberiség helyét az immanens világban. Az Enciklopédia elsôsorban tanít, felvilágosít és ezzel lesz a 18. századnak, a fény századának szimbóluma.

A jelen elôadás különlegessége, hogy a 18. századot egy ezen század második felében élt, kevesek által ismert, de ma újra felfedezett polihisztor, Georg Christoph Lichtenberg szemével láttatja. Így egy összehasonlítási lehetôség adódik az akkori és a mai fontossági sorrend között.

A század másik érdekessége: ekkor kapcsolódik be két késôbbi kulturális nagyhatalom, Oroszország és az Egyesült Államok alkotó módon az európai kultúrába két nagy egyéniségen, Franklinon és Lomonoszovon keresztül.

A fizika szempontjából a newtoni gondolatok kongeniális kimunkálása, továbbvitele mellett nagy jelentôségû az extremális elvek megjelenése és mai szintû kifejlesztése.

Végül az elôadás felidézi Németh László "megmentett gondolatait" a természettudományok, a szellemtudományok és a mûvészetek kölcsönhatását is figyelembe vevô, átfogóbb kultúrtörténet vázlatáról. ...

A fizika kultúrtörténete alatt, most is mint eddig mindig, teljesen önkényesen a filozófia, a matematika, a fizika és a technika kapcsolatrendszerének, egymásba fonódásának és szétválásának történetét értjük, elnagyolt társadalmi-gazdasági háttérrel. Ilyen szempontból a 17. századnak különös jelentôsége van: Descartes ekkor tesz egy utolsó kísérletet arra, hogy ezt a négy szálat egybefonja.

A 18. században a filozófia is, a fizika is már lényegében a maga útját járja, ez utóbbi szoros szövetségbe forrva a matematikával, erôtlen kísérletet téve a technikával való együttmûködésre. A 19. században a matematika megtalálja sajátos problematikáját, abba merül el, de mindig kész segítséget nyújtani a most már szorosan együttmûködô fizikának és technikának.

Végül a 20. században egy másfajta szintézis látszik érvényesülni. A technika is, a fizika is kitermeli a maga matematikáját, új filozófiai problémákat vet fel és megkísérli a megoldást is megadni a saját felségterületén belül.

De térjünk vissza a 18. századba. A filozófia önálló útjáról már volt szó, most kövessük az önállósult fizika vonalát, annak legfejlettebb ága, a mechanika mentén haladva, abban a reményben, hogy a szûkebb szakma területén is találunk érdekesebb részleteket.

Csodálattal és tisztelettel kell adóznunk a géniuszoknak – különösen ha a legnagyobbakról van szó –, de kortárs tudósnak vagy éppen utódnak lenni nyomasztó. Newton megtalálta a törvényt: mi más maradhat hátra, mint azt megértve alkalmazni minden olyan részletjelenségre, amelynek kidolgozására neki már nem volt ideje. Szomorú epigonsors.

És akkor olyan nevekre bukkanunk, mint d'Alembert, majd Euler. Az ô munkásságukat látva, de különösen Eulerét, észrevesszük, hogy itt nem epigonokról van szó, hanem zsenikrôl, méltó utódokról. Euler svájci matematikus és fizikus, életének nagyobbik részét Pétervárott, ill. Berlinben töltötte mint az akadémia tagja. Kortársai mathematicus acutissimusnak nevezték. Századának, de talán az egész matematika történetének legtermékenyebb tudósa. Még a nem szakenciklopédiákban is tucatnyi önálló címszóban feldolgozott fogalmat, eljárást találunk, amelyek nevével kapcsolatosak: Euler-formula, Euler-függvény, Euler-egyenes, Euler-állandó, Euler-féle poliédertétel, hogy csak néhányat említsünk. A mechanikában a legnagyobb érdeme az volt, hogy általánosította a mozgásegyenleteket folyadékok áramlására, merev testekre – az egész pörgettyûelmélet tôle származik –, és mindezeket olyan alakra hozta, hogy most már nem kellett minden egyes speciális esetben zsenialitás a mozgástörvények alkalmazásához. Euler a nagy newtoni gondolatokat a mindennapi ember számára is hozzáférhetôvé, így alkalmazhatóvá tette. Ô maga errôl így ír:

Bármennyire is éles elméjûek a folyadékokra vonatkozó ama vizsgálatok, amelyeket Bernoulli, Clairaut és d'Alembert uraknak köszönhetünk, eredményeik olyan természetesen adódnak a mi két általános formulánkból, hogy az ember nem gyôz csodálkozni azon az egyezésen, amely az ô mélyen szántó megfontolásaik és az én elveim egyszerûsége között fennáll, amely elvekbôl két egyenletemhez jutottam, s amelyekben engem a mechanikai alapaxiómák közvetlen alkalmazása vezetett.

1788-ban, tehát kerek száz évvel a Principia után jutott el a 18. század másik nagy géniusza, Lagrange a mechanika alaptörvényeinek – a Lagrange-féle másodfajú egyenleteknek – olyan megfogalmazásához, amelyet a 19. század elméleti mechanikáját meghatározó géniusz, Hamilton így jellemez: tudományos költészet.

Teljesen új utakra indult a már az elôzôkben is szereplô sokoldalú kutató, Maupertuis: a mechanikában ô fogalmazta meg – és Euler tette rendbe – az elsô extremális elvet. Euler egyúttal tágította a problémakört és általános megoldást is adott: lerakta a variációszámítás alapjait. Az extremális elv már szerepelt korábban is az optikában, Fermat fogalmazta meg: a fénysugár két pont között azt a pályát választja, amelynek befutásához a legrövidebb idôre van szüksége. Ez homogén térben természetesen az egyenes vonal, ugrásszerû törésmutató-változás esetén pedig segítségével a töréstörvényhez jutunk.

Az extremális elvek elônye: egyszerûen, sokszor szinte közérthetôen fogalmazhatók meg és igen nagy heurisztikus erôvel bírnak: magukban hordozzák az újat keresés, az általánosítás lehetôségét. Egy mindennapi példa: két pontot összekötô görbék közül azt nevezzük egyenesnek, amelyen mérve a két pont közötti távolság a legkisebb. Ha ezt az egyenes definíciójának elfogadjuk – és miért ne fogadnánk el –, akkor már azt is tudjuk, hogy mit nevezzünk egyenesnek egy görbe felületen, mondjuk egy gömb felületén, amely lehet akár a Föld felülete, vagy a 20. századba ugorva, mi felel meg az egyenesnek az általános relativitáselmélet többdimenziós görbült terében.

Az extremális elvek azonban ideológiai veszélyt is jelentenek. Az ilyen típusú elvben ugyanis burkoltan benne van az a felvetés vagy helyesebben az az elképzelés, hogy a pálya induló szakaszán a test már szinte tudja, hogy neki úgy kell mozognia, hogy a majdan befutandó pálya egészére vonatkozóan bizonyos minimum vagy maximum követelménynek tegyen eleget. Az ilyen típusú elvekbe tehát valamilyen módon beleérezhetô a cél-ok elavult fogalma és ugyanakkor ezen célt ésszerûen kitûzô magasabb rendû szellem tevékenysége. A Maupertuis-elv azért is érdekes, mert Maupertuis valóban egy ilyen jellegû metafizikai felfogás alapján igyekezett elvét megindokolni. Íme:

Úgy vélem, hogy a fény amidôn egyik közegbôl a másikba megy úgyis letér a legrövidebb útról, ti. az egyenes vonalról, nyilván nem fogja követni a legrövidebb idô alatt befutható utat sem, mint ahogy azt Fermat állítja. Valóban, miért részesítené elônyben az idôt a térrel szemben! Ha a fény nem tud egyszerre haladni a legrövidebb és a leggyorsabb úton, miért menne inkább ezen, mint azon?! Nem is követi egyiket sem; egy olyan utat választ, amelynek reálisabb elônye van: az út, amelyen halad, az, amelyen a hatás mennyisége a legkisebb.

Ezután annak magyarázata következik, hogy mit ért Maupertuis hatás alatt. Majd így folytatja:

Nem lehet kételkedni abban, hogy minden dolgot egy Legfôbb Lény rendez el, aki, amidôn az anyaggal erôt közölt, amely hatalmát jelzi, olyan hatásokat ír elô számára, amelyek viszont bölcsességérôl tesznek tanúságot...

Annyi sok ember után, akik ezen témakörben dolgoztak, alig merem kimondani, olyan elvet fedeztem fel, amely alapjául szolgál a mozgás minden törvényének... Mily megelégedés az emberi szellem számára, szemlélve ezeket a törvényeket, amelyek olyan szépek és egyszerûek, hogy talán ezek az egyedüliek, amelyeket a dolgok Teremtôje és Rendezôje az anyag számára meghatározott, hogy ezen keresztül mûködtesse a látható világ minden jelenségét.

Maupertuis téved, amikor a Fermat-elvet támadja, de egy újabb tévedés végül is a helyes végeredményhez juttatja. Logikailag és formailag Euler teszi rendbe a dolgokat, ezért a legkisebb hatás elvét Maupertuis–Euler-elvnek szokás nevezni.

Ez az elv – nagyon leegyszerûsítve, még Maupertuis fogalmazásában – azt mondja, hogy egy anyagi test két pont között azon a pályán mozog, amelyen, ha az egyes elemi útszakaszok hosszát megszorozzuk a test ezen útszakaszon mérhetô sebességével és ezeket a szorzatokat az egész pálya hosszára összegezzük, a legkisebb értéket kapjuk.

1. ábra. a) A legkisebb hatás elve, az Euler-Maupertuis-elv
b) A tudománytörténet talán leghíresebb variációs problémája: keresendô egy olyan lejtô vezérgörbéje, amelyen egy súrlódás nélkül mozgó test a legrövidebb idô alatt jut el a P₁-bôl a P₂ pontig. Ez a brachistochron problémája. Newton ezt a Bernoulli János által küldött feladatot egyetlen éjszaka alatt oldotta meg 1696-ban, bizonyságot téve, hogy korábbi idegösszeomlása ellenére zsenialitása még képes felragyogni. A keresett görbe a ciklois. Ezen görbének még az az érdekes tulajdonsága is van, hogy a lejtô bármelyik pontjából indítsuk is a testet, mindig azonos idô alatt ér a talppontba. A görbe tehát egyúttal izochron görbe. Huygens ezt a tulajdonságát használta fel a cikloidális ingája konstruálásához: ezen inga lengésideje a kitéréstól függetlenül állandó.
c) Két pont közé felfüggesztett ideális lánc alakjának meghatározása ugyancsak ezen idôk izgalmas és sokak által vizsgált problémája. Azt a görbét kell keresni, amelynek súlypontja a lehetô legmélyebben van. Ez a görbe érthetôen a láncgörbe nevet kapta.

A metafizikai buktatóra viszont d'Alembert hívja fel a figyelmet:

...azt hisszük, hogy nekünk tartózkodni kell az ilyenfajta okoskodástól, mert úgy tûnik egy nagyon bizonytalan elvre épül: a Legfôbb Lény természete túlságosan el van rejtve számunkra, semhogy közvetlenül megismerhetnénk, hogy mi felel meg, vagy mi nem felel meg az Ô bölcsességének...

Éppen azért, mert ezt az utat követte és éppen, mert azt hitte, hogy a Teremtô bölcsessége, amely állandónak tartja az egész univerzumban a mozgásmennyiség összességét, volt az, ami miatt Descartes tévedett az ütközés törvényeinek megállapításánál. Akik ôt utánozzák, kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy éppúgy tévednek, mint ô.

A 20. században "szentségtörô" fiatal fizikusok Einsteinnek vetik szemére, hogy túl sokszor hivatkozik az Ô gondolkodásmódjára, mintha neki közvetlen vonala lenne a Teremtôhöz.

Még két tudósról kell szólnunk: az egyik a horvát származású, Rómában tanító jezsuita páter, Rogerius Boskovic, a másik az orosz Lomonoszov. Boskovic azt a vitát döntötte el, hogy hogyan jön létre az erôhatás: közvetlen érintkezés útján – ezt vallották Descartes követôi – vagy távolba hatással; ez volt Newton felfogása. Többé-kevésbé azonban mindenkiben élt a vágy, így Huygensben, de még magában Newtonban is, hogy a misztikus távolhatás helyett a még Arisztotelészig visszanyúló, a józan szemlélet számára is hozzáférhetô, kontaktus útján jövô erôhatással magyarázza még a gravitáció jelenségeit is.

Boskovic a kérdést megfordította és azt vizsgálta, hogy is jöhet létre részleteiben a kölcsönhatás akkor, amikor közvetlen érintkezésrôl beszélünk. Végül is igen szellemes meggondolások alapján arra a megállapításra jutott, hogy ez a kölcsönhatás is kizárólag távolba ható erôk közötti kölcsönhatás eredôje lehet. Ilyen módon tehát a karteziánusokkal szembeni védekezô álláspontból támadásba ment át, amennyiben éppen az ô álláspontjuk tarthatatlanságát igyekezett kimutatni. Gondolatai igen egyszerûen követhetôk és meggyôzô erejûek.

2. ábra. Boskovic könyvének egy ábralapja. A fig.1 mutatja az erôhatás változását egy erôcentrum környezetében

Nyilvánvaló, mondja Boskovic, hogy a kölcsönhatásnak már a testek közvetlen érintkezése elôtt meg kell kezdôdnie, és ez a kölcsönhatás, minthogy az egyik test fékezésében, a másik gyorsításában jelentkezik, csak taszító lehet. Továbbá, minthogy ez a meggondolás a testek tetszés szerinti nagy sebessége esetén is érvényes, tulajdonképpen nem beszélhetünk az eddig áthatolhatatlannak tartott részecskék, atomok határozott kiterjedésérôl. Mindegyiket mint egy-egy pontszerû erôforrást kell tekintenünk, amelybôl kiinduló erôhatás a távolságtól bonyolult módon függ. Boskovic errôl a távolságfüggésrôl olyan képet fest, amely nagyon hasonlít ahhoz a képhez, amellyel igyekszünk ma szemléletessé tenni az atomok közötti kölcsönhatást.

Boskovicnak korábban alig-alig kimutatható hatása volt, a 20. században kellett ôt újra felfedezni, annak ellenére, hogy mûveit latin nyelven írta és ô maga is benne élt a tudományos élet forgatagában. Talán azért, mert gondolatai kvalitatív jellegûek voltak, az idô még messze nem érett meg arra, hogy ezeket kvantitatív számításokra alkalmas formába lehessen önteni. A matematikának viszont a fizikai lényeget sokszor eltakaró, de meghökkentô sikereket elérô "túlburjánzása" idején a legszebb kvalitatív elmélet – gondoljunk csak a legkisebb hatás elvére – csak akkor találhatott elismerésre, ha azt differenciálegyenletek alakjába lehetett önteni és segítségével feladatokat meg lehetett oldani. Lehetséges, hogy a Lagrange-típusú emberek legfeljebb jóindulatú érdeklôdéssel olvasták a jezsuita páter érdekes elmefuttatásait.

Különleges helyet érdemel a 18. század egy másik nagy egyénisége, Lomonoszov. Ô a 18. századi orosz intellektuális élet vezéralakja. Életcéljának tekinti, hogy hazája tudományos életét felpezsdítse. 1755-ben megalapítja a moszkvai egyetemet. Verseket, drámákat ír, orosz grammatikája ezen a téren alapvetô. A természettudományok csaknem minden ágát mûveli: fizikai, kémiai, asztronómiai, geológiai, geofizikai vizsgálatai egyaránt úttörô jelentôségûek. A fizikatörténet számára két munkája érdekes: az egyikben kifejti, hogy a hô a nem érzékelhetô részecskék forgómozgása. Beszél a hideg alsó határáról (ma úgy mondanánk, az abszolút nulla fokról), ahol minden mozgás megszûnik. A másik munkája ezen gondolat alapján kísérli meg a gáztörvények megmagyarázását. Fontos momentum, hogy a hômérséklet szerepét helyesen látja meg. Megfogalmazza az anyagmegmaradás törvényét is.

Lomonoszov mindenre kiterjedô érdeklôdését és sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy az általa kitalált technológíával gyártott színes üvegeket rögtön üvegmozaik képek alkotására használta fel, amelyek közül legismertebb a monumentális (4,8 m x 6,5 m) méretû, a poltavai csatát (Nagy Péter történelmi jelentôségû gyôzelmét a svédek fölött 1709-ben) ábrázoló mozaikkép. Mûvészeti tevékenysége elismeréséül a Mûvészeti Akadémia tagjai közé is beválasztották.

Az alábbi versrészlet Lomonoszov költôi felhivása az orosz tudósokhoz, hogy emeljék európai szintre a hazai tudományt.

S ti, óh kiket hazátok régen
Önnön földjébôl kelni vár
S olyannak kíván látni éppen,
Mint kit külhonból imitál.
Áldott a korszak, melyben éltek!
Mutassátok meg, hogy nem féltek
Az úttól, mely elôre visz,
Jártok ti is p(átói úton
S megannyi gyors elméjû Newton
Születik orosz földön is.

Lomonoszov orosz nyelven írt, szerteágazó tevékenysége miatt általában részletesen ki nem munkált gondolatai – bár Euler nagyra értékelte ôket – a nyugati tudomány fejlôdésére nem hatottak.

A 18. századot a fény századának, az ész századának, néha a filozófusok századának szokás hívni, rendszerint franciául külön áldozva a francia géniusznak: siècle des lumières, siècle de la raison, siècle des philosophes.

Vajon nem kell-e talmi fénynek tartani ezt a francia "lumière-t"? Talán ôk maguk, vagy az utókor vonja be a kort hamis csillogással? Azt szeretnénk megmutatni, hogyha a 17. század a géniuszok százada volt; akkor itt maga a század a nagy, a század a géniusz: a felvilágosodás maga.

Idézzük mindenekelôtt Kant meghatározását a felvilágosodásról.

"A felvilágosodás az ember kilépése önhibájából fakadt kiskorúságából. A kiskorúság pedig nem más, mint annak a képességnek a hiánya, hogy az ember saját értelmét idegen értelem vezetése nélkül használni tudja. Ez a kiskorúság saját hibánkból ered, ha oka nem az értelem, hanem az elhatározás és a bátorság hiánya... Sapere aude... Ez tehát a felvilágosodás jelszava."

Merj tudni! A század gondolkodói mertek tudni. Hittek az észben, a természetben, annak örök törvényeiben. Ember, természet, ész, tapasztalás: ezek a kulcsfogalmak, amelyek egy egységes, minden jelenséget ezen zárt körön belüli, immanens okokkal magyarázó világképet tettek lehetôvé.

Hittek az észben, de tudták, hogy az nem csalhatatlan; tudták azt is, hogy a fanatikusok okozzák a legtöbb bajt, a fanatikusok, akik "saját láncaikba akarják az egész világot béklyózni"; türelem tehát a máshogy gondolkozókkal szemben.

Ha csak annyit mondanánk, hogy ez a század az elôzô századok eredményeit rendszerezte, módszereinek alkalmazási területét kiszélesítette és mindezeket az értelmiség széles rétegéhez eljuttatta – tehát lényegében pedagógiai felvilágosító, tanító munkát végzett –, már akkor is kiérdemelhetné csodálatunkat. "Óriások vállán állva messzebbre láthatunk", de az óriások vállára valakinek fel kell segíteni bennünket és éppen ezt segítette elô pedagógiájuk.

A múlt figyelmeztetett a filozofálás két buktatójára: a tekintélytiszteletre és a rendszeralkotás iránti szenvedélyre. A tekintélyt teljes egészében elvetették, és rendszert sem alkottak. Analizáltak és az eredményt egymás mellé rakták. A sok egymás mellé rakott részlet a század monumentális alkotásában, az Enciklopédiában végül önmagától állt össze, még ha nem is a régi értelemben vett tilozófiai rendszerré.

A Nagy Francia Enciklopédia az emberiség történetének egyik legnagyobb hatású könyvsorozata, a 18. századi francia géniusz alkotása, a felvilágosodás korának szimbóluma. Létrejöttén a legkülönbözôbb társadalmi állású és világnézetû emberek buzgólkodtak, beleértve a királyi cenzort, de Malesherbes-et is. A munkatársak között olyan neveket találunk, mint Voltaire, Rousseau, d'Alembert, Holbach, a következetes materialista, aki az embert bonyolult gépként értelmezte, Helvetius, akinek könyvét eretnekség és államfelforgató eszmék hirdetése miatt megégették, Montesquieu, az író, társadalombölcselô, Quesnay, a iziokrata közgazdász, Buffon, egy 44 kötetes természetrajzkönyv szerzôje... De az Enciklopédia sohasem jelenhetett volna meg Denis Diderot lelkesedése, kitartása, szervezôereje és mindenekelôtt bátorsága nélkül.

Ha az ember kézbe veszi az Enciklopédiát, olyan témákat és hangnemet talál minden cikkben, amirôl és ahogy ma is szokás vitatkozni a világ bármely táján, ha értelmiségiek összejönnek. Megismerésrôl, erkölcsrôl, vallásról, emberi jogokról, egyenlôségrôl, humanitásról egyenrangú vitapartnereink lennének, még az ész mindenhatóságába vetett naiv hitükben is osztozunk legtöbbször. A mérnökök és mesteremberek külön örülhetnek annak a megbecsülésnek, amelyben az Enciklopédia tevékenységüket részesíti. Már a címben is egyenrangúként helyezi egymás mellé a tudományt, a mûvészetet és a mesterségeket. Talán leginkább a mesterembereknél kell keresnünk az emberi szellem okosságának, türelmének, találékonyságának legcsodálatosabb bizonyítékait – írja d'Alembert az elôszóban.

Az Enciklopédiát csak egy filozófus század kísérelheti meg: ez a század elérkezett, mondhatnánk, de helyettünk Diderot is ezt mondja. És méltán. De az Enciklopédia nemcsak az ismereteket foglalja össze, hanem hisz abban, hogy éppen ezen ismeretek összefoglalása és átadása segítségével az emberek boldogabbak és jobbak lesznek. Íme:

Az Enciklopédia célja... hogy unokáink tanultabbak lévén egyben erényesebbekké és boldogabbá legyenek. De ki mondja meg nekünk, hogy mi az erény?! Hol keressük? Az erény a lelkünk mélyébe van vésve... megértéséhez szükségtelen az égig emelkedni vagy a mélységekbe hatolni.

Az Enciklopédia igyekszik mindenben, tudományban, erkölcsben pontosan megjelölni "a bizonyos, a lehetséges és a kétes határait". Ez annyit jelent, hogy mindent igyekszik e világi, immanens okokkal magyarázni, e világi jelenségekbôl, természettörvénybôl következtetni, némi határozatlan, bátortalan utalással a transzcendens világ felé. Ezzel végleg sikerül fellazítani a középkori e világot és túlvilágot, az e világi életet és a halál utáni életet egyetlen egységbe foglaló, isteni törvények által kormányozott világnézetet. A középkori ember számára a túlvilág pontosan olyan valóságos volt, mint egy távol fekvô, a térképen is létezô ország. Pontosabb ismeretei voltak, részletesebb leírásokat olvasott, mûvészi ábrázolásokat láthatott a mennyországról, pokolról, utolsó ítéletrôl, mint mondjuk Kínáról. Az eligazodás egyszerûbb, megnyugtatóbb: a bûn büntetése, a jó jutalmazása, az e világi igazságtalanságok jóvátétele. És most? Mit kezdjen az átlagpolgár az olyan hittel, mint mondjuk Diderot-é:

Ha van másvilág, bizonyára jutalmat nyerek ott, mert az igazságot és az erényt szeretem, a bûnt és a hazugságot pedig utálom, akár létezel (Te, kit Istennek neveznek), akár nem. Ilyen vagyok, az örökkévaló és szükségszerû anyagnak szükségszerûen szervezett részecskéje vagy talán a Te teremtményed.

A két kôtáblát, úgy látszik, az Enciklopédia 35 kötete sem tudja helyettesíteni. Bárhogy is vesszük, a 18. században az Enciklopédiában kifejezett szellemi katedrálissal az emberiség – úgy tûnik – a csúcsra érkezett: az út innen már csak lefelé vezethet. Ekkor született meg e korszak egyszemélyes megtestesítôjének, erjesztô kovászának, Voltaire-nek agyában az a mondat, amely nemcsak a felvilágosodás, hanem az egész európai kultúra kulcsmondata lehetne:

Egy szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolok azért, hogy véleményét elmondhassa.

Ez a mondat minden nagyszerûsége mellett elôrevetíti a pusztulás árnyékát. Orvosi kifejezéssel élve: önnön immunrendszerét blokkolja.

Befejezésül, búcsúzóul: úgy indult ez az elôadás, hogy megadtuk a fizika kultúrtörténetének témakörét: a fizika, a filozófia, a matematika és a technika kölcsönhatásának történeti folyamata. Ez a definíció nem szükségszerû, hanem önkényes, beszûkítô. Nyilván erôs a kölcsönhatás az emberi kultúra egyéb területeivel, az irodalommal, a képzômûvészettel, a zenével. A beszûkítés oka teljesen szubjektív: a tudománytörténész önkritikusan belátja áttekintô képességének nagyon is véges voltát. Önérzete csak akkor áll kissé helyre, amikor Németh Lászlónál ezt olvassa:

Ha a világtörténet tájainak megvan a kulcsszerû segédtudományuk: Egyiptom történetének a régészet, a középkornak a várostörténet, az újkor jellegzetes diszciplínája a tudománytörténet lehetne, nemcsak a tudomány belsô épülésének, hanem messze ágazó hatásainak követése.

Ezen messze ágazó hatások követéséhez azonban már olyan zseniális elmére lenne szükség, mint amilyen Németh László. A nagy írók között talán az ô természettudományos ismeretei a legmélyebbek. Így egyedülállóan alkalmas lenne arra, hogy egy ilyen messzetekintô szintézist megvalósítson. Még vázlatosan megfogalmazott gondolatai is ihletôi lehetnek az ilyen irányú továbbfejlesztés megkísérlésének.

Az elôadásban mi is hivatkozunk arra, hogy egy-egy eszme, gondolat úgy is a fejlôdés hatóerejévé válhat, ha tiltakozásra, ellentámadásra ingerel. A pozitív hatások felsorolása helyett Németh László ilyen jellegû gondolattöredékével búcsúzunk:

A fizikában bevált módszerbôl, melynek lehetetlen volt be nem hódolni, valamennyi természeti jelenség mechanikus lefolyása következett: ezt pedig az emberi függetlenség, akarati szabadság érzetét hordó tudatnak s az erre építô erkölcstannak volt lehetetlen elfogadnia... A XVIII. században, amikor a természettudomány sugallata, a sikereibôl áradó optimizmus, a mûvészeten és egy népszerûbb filozófián át a társadalom vezetô rétegeibe is behatol, s a felvilágosodásnak nevezett világnézetté válik: a kimaradt szenvedély, költészet, vallás, a "bonyolultabbság" tudata, mindaz, amit középkorinak érzünk, tiltakozni kezd.

Ez a tiltakozás, ez az ellenhatás az, amit romantikának nevezünk. De mindez már túlmutat a 18. századon.