A fény százada

A 18. század a fizika kultúrtörténete szempontjából – amely kultúrtörténetet elsôsorban és önkényesen a fizika, filozófia és technika kapcsolatrendszerének tekintünk – több érdekes jellegzetességet mutat. Elôször is a fizika, a matematikával szoros szövetségben, önálló életre kel és a saját útját járja. Ezzel mint szaktudomány megszabadul egy fékezô erôtôl, ugyanakkor horizontja beszûkül és az értelmiség igen nagy része számára érdektelenné válik. A technika még nem tud mit kezdeni a tudomány nyújtotta segítséggel és elôrevitele még mindig az ügyes kezû mesteremberek, mûszerészek dolga, akik végre megkapják a megfelelô elismerést – még a tudomány részérôl is.

Az egész emberi kultúra egységét, szintézisét a század monumentális alkotása, a Nagy Francia Enciklopédia adja meg, az atomizáló, analizáló szócikkek ellenére a mindegyiken átsugárzó szellemiségen keresztül, megmutatva az emberiség helyét az immanens világban. Az Enciklopédia elsôsorban tanít, felvilágosít és ezzel lesz a 18. századnak, a fény századának szimbóluma.

A jelen elôadás különlegessége, hogy a 18. századot egy ezen század második felében élt, kevesek által ismert, de ma újra felfedezett polihisztor, Georg Christoph Lichtenberg szemével láttatja. Így egy összehasonlítási lehetôség adódik az akkori és a mai fontossági sorrend között.

A század másik érdekessége: ekkor kapcsolódik be két késôbbi kulturális nagyhatalom, Oroszország és az Egyesült Államok alkotó módon az európai kultúrába két nagy egyéniségen, Franklinon és Lomonoszovon keresztül.

A fizika szempontjából a newtoni gondolatok kongeniális kimunkálása, továbbvitele mellett nagy jelentôségû az extremális elvek megjelenése és mai szintû kifejlesztése.

Végül az elôadás felidézi Németh László "megmentett gondolatait" a természettudományok, a szellemtudományok és a mûvészetek kölcsönhatását is figyelembe vevô, átfogóbb kultúrtörténet vázlatáról. ...

Innen messzirôl, a 20. század végérôl visszatekintve úgy tûnik, hogy a 18. század elsô felének elit értelmisége állandó eufóriában élt. Ezt az eufóriát az ész mindenhatóságában vetett hit táplálta. Európa apraja-nagyja értekezett az emberi ész hatalmáról – a százéves Fontenelle atyától kezdve egészen Nagy Katalin cárnôig – az észrôl, amellyel megismeri a természet, a társadalom törvényeit és így lehetôvé teszi azt is, hogy a társadalmi bajok okait felfedve saját sorsának irányítását is kézbe tudja venni. Azt várták az új századtól, hogy a babona és a fanatizmus uralmát az ész vegye át.

Ha megnézzük, hogy a haladásba vetett eme hit milyen objektív tényekre támaszkodhatott, akkor elôször is itt voltak a fizika konkrét eredményei: a newtoni mechanika, az ég és a Föld jelenségeinek teljes és átfogó magyarázata; a fénytan, amely nemcsak az optikai mûszerek konstruálásához szükséges alapvetô törvényszerûségeket fedte fel, hanem megtette az elsô komoly lépéseket a fény mibenlétének felderítésére is. De nem csak az alapok voltak impozánsak, amelyekre a 18. század építhetett. A 17. század egy sor eszközt is örökül hagyott; eszközt az elméleti kutatók számára – gondoljunk itt a koordinátageometriára, a differenciál- és integrálszámításra –, de nem feledkezett meg a kísérleti kutatókról sem. Azok számára ott volt a távcsô, a mikroszkóp, a barométer, az ingaóra, a légszivattyú, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

És természetesen nem szabad megfeledkezni a természetfilozófiai örökségrôl sem: minden tekintélytôl függetlenül az ész és a tapasztalat a végsô fórum, amelyre az igazságkeresés vitáiban hivatkozni lehet.

A megismerés lehetôségeinek vizsgálatával a természettudósok is, a filozófusok is hozzájárultak ahhoz, hogy a 18. század kutatói immár teljesen modern szellemben tudtak dönteni igazság és áligazság kérdésében.

Jellemzésül a fizikai ismeretek modernségére megemlíthetjük, hogy ha Rákóczi fejedelmünket számûzetésében elkísérô Mikes Kelemen 1713-ban Párizsban mindazt megtanulja, ami ott akkor megtanulható volt, ezen tudás birtokában eséllyel pályázhatna ma, 1995-ben a fizikus–tanári szakra.

De hallgassuk csak meg Fontenelle-t:

És valóban, ami a legfontosabb a filozófiában és ami abból mindenre kiterjed, azaz a gondolkodásnak a módja, hihetetlen tökélyre tett szert ebben a században.

...nemcsak a fizikáról vagy metafizikáról szóló jó mûvekben, hanem azokban is, amelyek vallási, erkölcsi, kritikai tárgyúak, olyan pontosság és megbízhatóság uralkodik, amelyet mindeddig alig-alig ismertünk.

Georg Cristoph Lichtenberg (1742-1799) 1777-ben kezdett kísérletezni a Wilcke (1762), ill. Volta (1775) által feltalált, de saját javított konstrukciójú töltés- szétválasztó készülékkel; az elektrophorral. Ez az elektrosztatikus generátorok ôsének tekinthetô. Segítségével Lichtenberg 30–40 cm hosszú, erôs "áramütést" okozó szikrákat tudott létrehozni. Lichtenberg egy sík felületû, megfelelô technológiával elkészített sima gyantafelületre egy sárgaréz csövet állított: a villamos szikrát ez a csô fogta fel. Lichtenberg reménye az volt, hogy ezekkel a kísérletekkel a "villamos anyag" mibenlétét tudja felfedezni. A szikrakisülés után a gyanta felületére finom likopódiumport szórt és így különleges rajzokat, a késôbb Lichtenberg- alakzatoknak nevezett ábrákat kapta. Valóban sikerült a kétféle töltésfajtát – Lichtenberg nevezi ezeket elôször következetesen pozitív és negatív töltéseknek – egyértelmûen hatásában megkülönböztetni. Az itt látható ábra pozitív töltés kisülése esetén jön létre. Ugyanilyen kísérleti körülmények között a negatív töltés jellegtelen, sötét, kör alakú foltot ad

Hogy ezekbôl az impozáns alapokból kiindulva milyen eredményeket érlelt ez a század, azt nagyon nehéz, szinte lehetetlen akár sommásan, vagy akár részeredmények felmutatásával jellemezni: ezt a merész vállalkozást azonban elvégzi helyettünk Georg Christoph Lichtenberg. Ez a név nagyon kevesek számára csenghet ismerôsen. A 18. század második felében élt, 1799-ben halt meg, Göttingában fizikaprofesszor volt; alkotó részese volt kora szellemi áramlatainak, különösen angol kapcsolatai voltak szorosak. A két-három generációval ezelôtti, tehát a korai 20. század fizikakönyveiben még szerepeltek a Lichtenberg-féle alakzatok: ezek elektromos kisülés által okozott rajzolatok speciálisan kezelt szigetelôk felületén. Ma Lichtenberg átköltözött az irodalomtörténetbe.

Itt reneszánszát éli egészen modern pszichológiai megfigyelésekkel, finom iróniával teli eszszéivel, leveleivel, aforizmáival; felismerte pl. a tudatalatti jelentôségét, Nietzsche is nagyra értékelte. De még a ma fizikusai is felfigyeltek rá: a Lichtenberg-féle figurák mögött a xerox-eljárás alapjelenségeit vélik felfedezni.

Lichtenberg 1785-ben ezt írja:

A mi tizennyolcadik századunknak biztosan nem kell majd szégyenkeznie, ha egyszer az általa szerzett új ismeretek és az általa alkotott új dolgok leltárát a tizenkilencediknek át fogja adni, még akkor sem, ha ezt az átadást már holnap végre kell hajtania. Vessünk csak egy futó pillantást arra, mit tudna utódjának válaszolni századunk, ha az már holnap megkérdezné, mit adsz át nekünk és mi újat láttál. Nyugodtan felelhetné: Meghatároztam a Föld alakját. Az égen a villámot megzaboláztam, de szobámban ezt a villámot mint a pezsgôt a palackból varázsoltam elô. Olyan állatokat fedeztem fel, amelyek csodálatos voltukban a mesék lernai hidráját is felülmúlják. Halakat találtam, amelyek olyasmit tudnak, amelyet még az olimposzi Jupiter sem: ellenségeiket – még a víz alatt is, láthatatlan villámmal ölik meg; Linné segítségével összeállítottam a természet lényeinek elsô használható inventáriumát. Láttam az üstököst visszatérni, amikor is lejárt a szabadsága, amit az én Halley-m engedélyezett neki és majd 89-ben várom ôt újra vissza. Az egyetlen levegô helyett, amelyet elôdeim ismertek, 13 fajtát számolok. A levegôt szilárd testté és a szilárd testet levegôvé alakítottam át; a higanyt kovácsoltam; rettentô terheket emeltem tûz segítségével; vízzel úgy lôttem, mint a lôporral; félrevezettem a növényeket, hogy házasságon kívüli gyerekeket nemzzenek; acélt mint vajat, folyékonnyá tettem; üveget víz alatt megolvasztottam; az aranyat letaszítottam trónjáról, amelyet mint a legnehezebb test évezredek óta bitorolt, és egy fehér fémet ültettem helyébe; egy újfajta távcsövet szerkesztettem, amelyet még maga Newton is lehetetlennek tartott; a természetes mágnes pólusait egy másodperc alatt megcseréltem, majd újra visszacseréltem; tojásokat tyúk és meleg nélkül kikeltettem. Széttapostam egy veszedelmes és hatalmas Hidra-Rend fejét. És mi mindent láttam? Ó, eleget! Láttam elsô Pétert és Katalint és Frigyest és Józsefet és Leibnizet és Newtont és Eulert és Winckelmannt és Mengset és Harrisont és Cookot és Garricket. Meg vagy ezzel elégedve? Jó! De mondhatok még néhány apróságot. Íme itt egy hatalmas állam, ott egy ötödik világrész, amott egy új bolygó (és egy kis meggyôzô bizonyíték, hogy a Napunk maga is egy szatellita) és, no nézd csak, végül 83-ik évemben egy léghajót készítettem.

Tanulságos lenne a 20. századról is ilyen improvizáltnak tûnô értékelést adni. Nyilván néhány Nobel-díjas tudományos eredménye mellett az "érdekes újdonságok a technika és tudomány területérôl" rovatból vennénk elô néhány témát.

De lássuk csak, mit is tart Lichtenberg fontosnak? A villamosjelenségekre vonatkozó megjegyzése: Franklin villámhárítójáról és a leideni palackról van szó.

A Föld alakjának meghatározása, a Halley-üstökös megjelenése, az új bolygó felfedezése (az Uranust Herschel 1781-ben fedezte fel) mindegyike a newtoni felfogást és így az emberi ész csodálatos voltát igazolta.

Newton megállapította, hogy a Föld nem gömb alakú, hanem a sarkok felé belapult. Ezt a Francia Akadémia olyan kardinális kérdésnek tartotta, hogy expedíciót szervezett a Lappföldre, hogy ott mérjék meg, hogy egy fok a meridiánon mekkora távolságot jelent. Ha ez nagyobb, mint az Egyenlítôhöz közelebb mért érték, akkor a Föld a sarkoknál belapult. Az expedíció lelke Maupertuis: matematikus, fizikus, csillagász, biológus, akirôl még szó lesz. A kérdésbôl azért lett "ügy" – cause celèbre – mert a francia tudósok geodéziai mérései – ha bizonytalanul is – de a sarkok felé megnyúlt gömb alakra utaltak. Itt tehát a nemzet becsülete forgott kockán, amelyet csak kísérleti úton lehet megvédeni!

Minden elismerésünk Maupertuis-é – aki általában mint a párizsi szalonok kissé piperkôc jellegû embere jelenik meg szemünk elôtt –, hogy az északi sarkkör közelében – sôt azon túl is – nyáron együtt szenvedve a lappokkal és rénszarvasokkal a milliónyi vérszívó rovartól, télen a hó és sarki fény derengésében a dermesztô hidegben – csak a brandy nem fagyott meg, viszont ha inni akartak, ajkuk az üveghez fagyott – végül is 1737-ben jelenthette az akadémiának, hogy a meridián 1^o-ának távolsága a sarkkörön 111,09 km, szemben a Franciaországban mért 110,46 kilométerrel – átszámítva mai egységekre –, így tehát Newtonnak van igaza, vagyis a Föld a sarkok felé belapult.

Voltaire kigúnyolta Maupertuis-t: miért kellett farkascsordáktól rettegve fagyoskodni, mikor csak Newton Principiáját kellett volna a jó meleg szobában gondosan tanulmányozni. Voltaire nyilván nem vette észre, mennyire összecseng érvelése a Dialogóban megismert Simplicio már idézett érvelésével: Hagyjuk el Arisztotelészt, akitôl anélkül, hogy kitennénk magunkat az idôjárás zordságának, megszerezhetjük az univerzum teljes ismeretét néhány oldal átlapozásával?!

Adózzunk a romantikának is egy mondattal: Maupertuis nemcsak mérési eredményeit hozta Párizsba: egy fiatal lapp lány is belefért a poggyászába.

De menjünk tovább Lichtenberg felsorolásában.

A lencsék színhibájának, kromatikus aberrációjának oka az, hogy egy anyag töresmutatója függ a fény hullám- hosszától: ez a színszórás, vagy diszperzió jelensége. A lencsére esô fehér fénynyaláb vörös összetevôjének tehát másutt lesz a fókusza, mint mondjuk a kéknek vagy az ibolyának. Ha azonban veszünk egy erôsen törô, de kis diszper- ziójú anyagból – mint például a korona- üveg – készült gyûjtótencsét és azt össze- kombináljuk egy kisebb törésmutatójú, de nagyobb diszperziójú anyagból – mint amilyen a flintüveg – készült szórólencsével, akkor – legalábbis két színre – elérhetjük, hogy fókuszuk egybeessék. Bonyolultabb lencserendszereket használva egyre töké- letesebb akromatikus, tehát színhibamentes leképzést lehet megvalósítani. Newton tévesen azt hitte, hogy egy anyag fénytörô képessége és diszperziós képessége arányos egymással. Így nem tartotta lehetségesnek, hogy két anyag közül a kisebb törésmu- tatójú nagyobb diszperzióval rendelkezzék. Az akromatikus lencsék megjelenését John Dollond nevével szokás kapcsolatba hozni: talán azért, mert ô építette az elsô teleszkópot ilyen elveken, és fiával együtt optikai üzemet is nyitott, jóllehet az alapötlet Chester Hall (1729) nevéhez fûzôdik

A javított távcsô: Newton azt hitte, hogy az az anyag, amely erôsen megtöri a ráesô fénysugarat, egyúttal erôsen szét is bontja azt színeire. Ebbôl a téves felfogásból következtetett arra, hogy nem lehet színhibamentes (akromatikus) lencsét készíteni. Euler vette észre a hibát, egy angol optikus (Dollond) 1760 táján már el is készítette az elsô akromatikus lencsét.

A fém, amely ledöntötte az aranyat trónjáról: 1735-ben felfedezték a platinát.

A nevek: Carl von Linné 1735-tôl folyamatosan jelenteti meg Systema Naturae címû könyvét, amelyben máig hatóan felállítja növény- és állatrendszertanát. Cook kapitány utazásai, felfedezései közismertek. Harrison: feltaláló, órakészítô. Egy tengeri hatalom számára a pontos kronométer létfontosságú. Segítségével lehet a nyílt óceánon a hosszúsági fokokat meghatározni. 1761-ben készült kronométerérôl ezt olvashatjuk: ez egy igen jelentôs készülék, amely szépségének, pontosságának és történelmi fontosságának okán büszkén foglalhatja el azt a helyet, amely a leghíresebb kronométert megilleti, amelyet valaha is gyártottak vagy gyártani fognak. Garrick: angol színész. Mengs: német festô, a klasszicizmus kezdeményezôje, mûvészetkritikus, mint barátja, Winckelmann, mûvészettörténész, régész.

A biológia és kémia eredményeinek felsorolásából is azt látjuk, hogy Lichtenberg a közkinccsé vált ismeretek közül, a valamiért az újságok elsô oldalára kerülô eseményeket, személyeket sorolt fel. Mengsnél ezt a szenzációt talán a csodagyerek mivolta adta, Winckelmannt pedig tragikus halála (rablógyilkosság áldozata lett) állíthatta reflektorfénybe.

Talán ezzel magyarázhatjuk a hiányokat: még a kortárs Haydn és Mozart sincsenek megemlítve, sem a nagy filozófusok, Hume, Berkeley, de hát az ismertetés elsôsorban a tudományokra vonatkozik. Így érthetô, ha nem említi Kant fômûvét (1781-ben jelent meg), de Kant elméletét a Naprendszer keletkezésérôl 1755-bôl nyilván ismerte és talán említenie is kellett volna.

És teljességgel hiányzik a Nagy Francia Enciklopédia, alkotóival egyetemben.

Felületes, szenzációhajszoló felsorolás, talán joggal bírálhatjuk, de rávilágít néhány lényeges mozzanatra: így például a század önelégültségére és optimizmusára. Gondoljunk csak a saját 20. századunkra. Tudományos eredményeket, szenzációsakat is, fel tudunk sorolni, de azok bekövetkezett vagy várható hatásától csak pesszimizmusunk, rémületünk lesz nagyobb. Talán Lichtenbergnek is és vele együtt az egész századnak más volt a hangulata 1799-ben, Lichtenberg halála évében. Hogy miért? Íme, csak néhány példa.

Az észt, az ész istennôjét egy külvárosi színház színésznôjének képében helyezték oltárra és hódoltak elôtte.

Lavoisier, a kémikus, hiába kérte, hogy kivégzését halasszák el, mert egy fontos kísérletet szeretne még elvégezni, Condorcet márki népiskoláról álmodott minden faluban, középiskoláról minden városban, fôiskoláról minden megyében; hitt az osztályok és népek békés együttélésében, a ragyogó jövôn ábrándozva a terror elôl bujkálva – tragikus ellenpontként öngyilkos lett; Nagy Katalin cárnô, Voltaire, Diderot levelezôpartnere pedig kegyetlenül leverte a parasztok lázadását, akik jobbágysorsuk szigorítása ellen tiltakoztak, és Szibériába küldte a felvilágosodás híveit.

De a fizika kultúrtörténete elfogulatlanságra törekvô krónikásának is nehéz a helyzete a 18. század értékelésénél. Kettôsen is az. Egyrészt: a fizika kikerült a filozófia gyámkodása alól és a filozófusok is a saját önállósult problémájukkal bajlódtak. Ott van tehát a fizika történeti vonala és külön a filozófia vonala. A paraleltörténet így nem fogható össze kultúrtörténetté. Másrészt viszont maga a fizikatörténet – legalábbis a súlypont – a mechanika történetére, a nagy Newton epigonjai történetére látszik redukálódni. Epigonok, akik szorgalmasan alkalmazzák a newtoni egyenleteket a sok-sok unalmas részletkérdésre.

De nézzük a filozófia vonalát.

A descartes-i rendszer eredendô problémája, amelyre már magának Descartes-nak életében felelnie kellett, az, hogy hogyan hat egymásra a szellemi és anyagi szubsztancia, egyszerûbben fogalmazva, a test és lélek. Descartes közvetlen követôinél még állandó isteni beavatkozásra van szükség, de már felbukkan a késôbb Leibniznél részletesen kidolgozott harmonia praestabilita alapötlete: a lélek és a test nem hatnak egymásra. Hogy a lelki világ és az anyagi világ jelenségei között a mindennapi életben tapasztalható kapcsolat van, az csak látszat. A lélek jelenségei is, a testek jelenségei is a maguk törvényei szerint, kölcsönhatás nélkül folynak le, de a harmadik szubsztancia, Isten, eleve úgy hangolja össze a külön szálon futó történéseket, hogy azok a kölcsönhatás látszatát keltik. Vegyünk két órát, mondja Leibniz, amelyek pontosan együtt járnak. Az egyik mutassa az idôt, a másiknak ne legyenek mutatói, hanem ütéssel jelezze az órákat. Amidôn azt látjuk, hogy az egyik óra mutatója a 12-es számhoz ér, a másik óra ütni kezd. Azt gondolhatnánk, hogy a kettô között oksági kapcsolat van, holott tudjuk, hogy mindegyik függetlenül jár; belsô szerkezetük akár teljesen különbözô is lehet.

Visszatérve Bacon követôire, Hobbesról kell elsôsorban szólnunk, aki az induktív módszer híve, de felismeri a matematika jelentôségét, sôt, ô maga is – bár teljesen sikertelenül – próbálkozik matematikai problémák megoldásával. Az ismeretelméletben nagyobb hatású a Boyle-lal és Newtonnal barátságot tartó John Locke. Ô az angol empirista iskola egyenes vonalába esik, de hat rá Descartes is, éspedig úgy, hogy tételeit igen gyakran a Descartes-tal való szembenállás inspirálja. Lényének és elméletének rokonszenves vonása, hogy nem akar a természettudósok kutatásának irányt szabni, hanem az általuk emelt monumentális épületek környezetét akarja csak az épület törmelékeitôl megtisztítani. Locke a descartes-i filozófiában alapvetô szerepet játszó velünk született eszmék – idea innata – kritikájából indul ki. Hirdeti, hogy végsô soron elménkbe azok is érzékeinken keresztül kerülnek. Születésünkkor elménk fehér lap, tabula rasa, amelyre kizárólag az érzékeink útján behatoló tapasztalás írhatja fel a maga jeleit. Így tehát Locke minden ismeret kizárólagos forrásának a tapasztalatot tekinti: semmi sem volt az elmében, ami nem volt elôzôleg az érzékekben: Nihil est in intellectu quod non fuerit in sensu.

A tapasztalat azonban Locke-nál nem a puszta érzéki tapasztalatot jelenti. Megkülönbözteti a külsô tapasztalatot, ez az érzékelés (sensation) és a belsô tapasztalatot, ez az elmélkedés (reflexion). Leibniz teszi hozzá Locke megállapításához azt a mondatot, amely késôbb az egész kanti filozófia kiindulópontjává válik: valóban semmi sincs az elménkben, ami azelôtt nem volt az érzékelésben, hacsak maga az elménk nem: nisi intellectus ipse.

Locke gondolatainak közvetlen folytatója Berkeley és Hume. Ez a két angol vitte Hobbes–Locke empirista vonalát zsákutcába. Berkeley azzal, hogy a hangsúlyt az érzékelés aktusában az érzékelôtôl független anyagi világról a tudatban lévô érzékletre teszi és ezt fogadja el mint valóságot, eljut ahhoz az állásponthoz, hogy a tárgyak annyiban léteznek, amennyiben észleljük ôket: esse est percipi. A tárgyak azért folyamatosan léteznek, nemcsak akkor, amikor rájuk tekintve észleljük ôket: Isten ugyanis mindig gondolja ôket.

A filozófiatörténet egyik legélesebb elméjû, legkritikusabb gondolkodója, David Hume elfogadja ugyan az objektív külvilág létét, mint összes érzékelésünk és tapasztalatunk forrását, de azt hangsúlyozza, hogy benyomásaink legfeljebb arra jók, hogy támpontot nyújtsanak a gyakorlati életben való eligazodásra; arra azonban már nem, hogy biztos tudást nyújtsanak a külvilág viszonyairól. Így az ok-okozat viszony is a gyakori ismétlôdés adta megszokás és egy téves logikai következtetés – minthogy utána, tehát miatta – post hoc, ergo propter hoc – eredménye. Hume agnoszticizmusa ébreszti fel Kantot "dogmatikus szendergésébôl" és adja az ösztönzést a "kopernikuszi fordulat" véghezviteléhez, amely a 19. század majd minden filozófiai irányának kiindulópontja lesz.

A fizikusokat ezek a zsákutcák nem segítették, de ezt a segítséget – úgy tûnik – nem is igényelték. A Leibniz-féle harmonia praestabilitát a nagy gúnyolódó Voltaire mellett Euler is – természetesen a maga szelídebb modorában – igyekezett nevetségessé tenni egyik Erzsébet hercegnôhöz írt levelében.

Egy évszázadon át megnyugtatta a fizikusokat – legalábbis a kontinensen vagy még inkább Németországban – Kant filozófiája.

Kant a szélsôséges empirizmussal, de a szélsôséges racionalilzmussal szemben is ki akarja mutatni, hogy a megismerésben mind a két tényezô szerepet játszik. Határozottan állítja, hogy minden ismeret a tapasztalattal kezdôdik ugyan, de lényeges szerepet játszik maga a megismerô emberi elme: a nyers érzékelésbôl ismeret csak úgy lesz, ha az elménk bizonyos a priori, tehát minden tapasztalatot megelôzô gondolatstruktúrák, szemléleti formák, kategóriák segítségével rendezi azt. Ezek tehát és most idézünk – "a tapasztalat a priori feltételei, mert a gondolkodás csak segítségükkel tudja az érzéki szemlélet sokrétûségét tudatunkban az apercepció transzcendens egységévé összefogni".

Kant maga ezt az újfajta szemléleti módot, hogy tudniillik a megismerésben a tárgyaknak kell alkalmazkodniuk a megismerô elméhez, kopernikuszi fordulatnak nevezi a filozófiában.

A fizikus számára különleges a jelentôsége: úgy érzi, hogy ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy kielégítse azt a minden fizikusban élô igényt, hogy olyan biztos ismeretet találjon, amely "örök érvényû", vagyis semmiféle jövendôbeli tapasztalat nem döntheti meg – bármilyen szerény legyen is ez a biztos ismeret. A fizikus ilyen igénye az ilyesfajta einsteini megjegyzésekben jut legpregnánsabban kifejezésre: a világban az a legcsodálatosabb, hogy megérthetô; vagy: volt-e az Úristennek egyáltalán lehetôsége, hogy egy másfajta világot teremtsen. Az a tény, hogy a fizika túlhaladt a kanti felfogáson, tehát sem a teret és az idôt nem tekinti a tapasztalás a priori adott formáinak, sem a kauzalitás vagy a szubsztancia fogalmát elménk a priori rendezô elvének, elveszettnek látszik az utolsó lehetôség is az ilyen jellegû igazságok létezésének feltételezésére, illetôleg felkutatására. Kant filozófiáját a 19. század legtöbb fizikusa – így Helmholtz, Hertz, de még Planck is – elfogadta és fizikai ismereteik igaz voltának bizonyosságát számukra a kanti filozófia adta. A századfordulón tudatosan Mach és Einstein helyezkedett vele szembe.

Végül a 20. században a fizikusok a kísérleti eredmények kényszerítô hatására, saját felségterületükön újból kénytelenek szembenézni a tér, az idô, az anyag, az okság problematikájával, és eleget téve a kihívásnak, sajátos fizikai módszerekkel igyekeztek arra választ adni, nem törôdve a szakfilozófusoknak sem baráti, sem ellenséges attitûdjével.