átvételén 1988-ban
|
| A gyémántdiploma átvételén 1988-ban |
Szívesen igyekszem eleget tenni annak a felkérésnek, hogy emlékezéseimrôl beszéljek. Nem lesz ez könnyû feladat. 86-ik évemet taposom, beszédem lelassult, memóriám megfakult, és így lehet, hogy adataim nem lesznek mindenben pontosak.
Az én egyetemi pályám, életem - sôt felmenôim is - elválaszthatatlan kapcsolatban állnak a Trefort-kerttel. Ezért kissé a múlt századba is vissza kell tekintenem. 1872-ben nyílt meg az egyetem - és talán az ország - elsô [erre a célra épült] kémiai intézete (ma Múzeum körút 4/b). Az egyemeletes, sárga épület déli szárnyán a professzorok laktak, mert abban az idôben ez volt a szokás. Így az emeleten Than Károly professzor, a földszinten a nála tíz évvel fiatalabb unokaöccse, tanítványa, majd professzor-társa, nagyapám, akit a tudománytörténet idôsebb Lengyel Béla néven tart számon.
Itt született 1876-ban apám, aki - miután megnôsült - a Múzeum krt. 2. sz. alatti bérházban, ami a Nemzeti Színház bérháza volt, vett ki lakást. Itt születtem én. Elsô eszmélésem a Trefort-kertbe vezetett, amelynek ösvényein, bokrai között sokat sétáltam. Intézeti kertnek neveztük; nemegyszer apámmal [sétáltam], aki elmondta, hogy az ô gyerekkorában ez volt az egyedüli egyetemi épület a telepen, melyet délrôl az akkori Állatorvosi Tanintézet ormótlan tûzfala határolt, északról a Nemzeti Színház, keletrôl pedig egy Beleznay-kertnek nevezett parkos terület, amely szórakozóhelyeket, sétautakat zárt magába. 8-9 éves lehettem, amikor nagyapám bevitt intézetébe, ekkor már a[z Eszterházy utca, ma] Puskin utca 9-11. alatt álló épületbe, amelyet a Mûegyetemnek a kiköltözése után ô kapott meg. Az egyik laboratóriumban elsötétítés után csodálatos gázkisüléses fényeket láttam, Geissler-csöveket, amelyekkel ô foglalkozott. Egy nagy lángon, gyerekkar-vastagságú csövet elôvéve, csodálatos üvegremekeket fújt. Mély benyomást tett rám ez, de méginkább az, amikor kb. ebben az idôben - mikor a cseppfolyós levegô újdonság volt Magyarországon és az elsô Linde-gépet az ô intézetében szerelték föl - a cseppfolyós levegôvel mutatott be számos kísérletet népszerû elôadás keretében. Már ekkor megérlelôdött bennem az, hogy én is kémikus leszek. Akkor nem is álmodtam volna, hogy 40 év múltán, mint késôi utóda magam is ezekben a helyiségekben fogok dolgozni.
Érettségi után a Budapesti Mûegyetemre iratkoztam be. Harmadéves koromban, 1923-ban elnyertem az akkor alakult Collegium Hungaricum bécsi ösztöndíját és így Bécsbe mentem. A Collegiumot gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter alapította, aki korának neves kultúrpolitikusa volt. A bécsi kollégiumot számos más külföldi kollégium követte. Ô fejlesztette ki a Kolozsvárról Szegedre költözött egyetem szervezetét, a Dóm teret újjáépítve kialakította a természettudományi intézeteket, és minden tevékenységével igyekezett az ország kulturális szintjét emelni, szolgálni. Kár, hogy a Dóm tér kapujában emelt emléktábláját 45-ben értetlenül összezúzták.
A bécsi Mûegyetem elsô évfolyamán húszegynéhányan voltunk. Ott tanult - rajtam kívül - Tamás Lajos, Keresztury Dezsô, Környei István, késôbb akadémikusok, Ungvári Dezsô, a diplomata, Genthon István, a Szépmûvészeti Múzeum fôigazgatója, számos késôbbi egyetemi tanár, így Árvai Sándor, Kriegl Kálmán, Burg Etele. Nem volt abban az idôben rossz a kiválasztás. [...]
 |
| A III. számú Kémiai Intézetben Buchböck tanársegédjeként (1934) |
1927-ben szereztem meg vegyészmérnöki diplomámat, Bécsben mûszaki doktor lettem. Ezekkel felfegyverkezve 1927 szeptemberében bekerültem Buchböck professzor intézetébe tanársegédként. Mielôtt azonban egyetemi pályám kezdetét ecsetelném, szeretnék kitérést tenni és visszamenni a múlt századba.
Benedek Pál akadémikus, az ELTE professzora írta valahol, hogy a múlt században a kémia 50 évvel lemaradt a kor színvonala mögött. Ezt a hiányt a század végéig sikerült pótolni, amely nagy munka négy ember nevéhez fûzôdik: a tudományegyetemen Than Károly és nagyapám, a Mûegyetemen Wartha Vince és Ilosvay voltak azok, akik ezt a munkát elvégezték, és a kémiaoktatást és kutatást a kor színvonalára emelték. Négyük között a fôszerepet Than Károly játszotta, aki igen fiatalon jutott katedrához és több mint négy évtizedes tanársága alatt tudományos munkában, a fiatal oktatók és kutatók nevelésében óriási munkát végzett. Az ô érdeme a már említett Kémiai Intézet felépítése, amit nagy fáradsággal, gonddal és harcok között sikerült megvalósítania, de jellemzô, hogy a maga korában olyan modern volt, hogy számos külföldi egyetem kémiai intézete ezt vette mintaképül. Az építkezés és berendezés során a figyelme a legkisebb részletekre is kiterjedt. Bírom levelezését, amit Nagyapámmal folytatott - aki abban az idôben Bunsen heidelbergi híres professzor tanársegéde volt - olyan apró kérdésekben, mint a fûtés elhelyezése vagy a vízhálózat kiépítése. Ennek a precíz és tájékozott munkának lett a következménye, hogy az intézet még ma is használható.
A fizikát e korban Eötvös Loránd tevékenysége fémjelezte és emelte világszínvonalra. Az Eötvös-inga, az Eötvös-effektus, az Eötvös-törvény máig is az ismert és nyilvántartott tudományos eredmények közé tartoznak. Eötvös sokoldalú ember volt. Szenvedélyes turista, a Dolomitok számos csúcsának elsô megmászója, lovas. Mondják, hogy pestszentlôrinci házából az Esterházy utcai (ma Puskin utca) fizikai intézetébe gyakran lóháton közlekedett be. Szerette a mozit, és szenvedélyes látogatója volt annak megjelenése idején. Mint Nagyapám jó barátja, ketten járták a különféle mozikat, de titokban és csak eldugott mozikat látogattak, mert a mozizást szégyellték.
Mint 15 éves gyerek, magam is megismertem ôt, és mikor 1919-ben meghalt és a [Nemzeti] Múzeum aulájából temették, ott voltam temetésén. Sôt, 1959-ben, halálának 40. évfordulója alkalmából az egyetemi közgyûlésen én tartottam róla a megemlékezést.