Néhány éve (1906-ban) felvetettem, hogy az egyszerû elektrolitos disszociációt nem kíséri színváltozás. A hipotézist most új kísérletekkel próbáltam meg alátámasztani.

Úgy gondolom, hogy a krómsókal végzett kísérletek különösen alkalmasak a kérdés megvilágítására, mert a normális és a komplex só közötti változások ezeknél a vegyületeknél csak lassan mennek végbe, tehát esetükben olyan oldatokkal dolgozhatunk, amelyekben nincsenek komplex sók, mely körülmény nem áll elõ oly könnyen más fémsók esetén. Ezért a króm-kloriddal, a króm-nitráttal  és a króm-szulfáttal számos kísérletet végeztem, és az a tapasztalatom, hogy a tiszta, normális krómsók oldatban mindig ugyanolyan mértékben nyelik el a fényt a koncentrációtól és a savtól függetlenül, de amint komplex sók képzõdése észlelhetõ, megváltozik a szín.

Csak az erõs elekrolitokra érvényes azonban, hogy a szín nem változik a koncentrációval. A gyengébb elektrolitok színe függ a koncentrációtól. Feltevésem szerint a gyengébb elektrolitok oldataiban mindig van több-kevesebb disszociálatlan só, amely szerkezetében a komplex sóknak felel meg, és ez a só nemcsak színváltozást okoz, hanem az elektromos vezetõképességet is csökkenti.

Ezek az elektrolitos disszociációval kapcsolatos színváltozások Arrhenius hipotézisének következõ módosításával magyarázhatók meg a legjobban. Feltesszük, hogy az erõs elektrolitok mindig teljes mértékben ionokra bomlanak, és ezért állandó a szín az összes koncentráció esetén. Ha egy elektrolitoldatban színváltozás játszódik le, az ionok többé-kevésbé kapcsolatba léptek egymással, a disszociáció nem teljes.

Ha ez a feltevés helyes, akkor a molekuláris fagyáspontcsökkenés és a molekuláris vezetõképesség csökkenését, amely a koncentrációnövekedést kíséri, az ionok elektromos töltéseinek egymásra hatása váltja ki. A molekuláris vezetõképesség nem azért csökken, mert az ionok száma csökken, hanem azért, mert az ionok lassabban mozognak. Sutherland ily módon próbálta megmagyarázni a molekuláris vezetõképesség csökkenését, de véleményem szerint értelmezési kísérlete nem sikerült tökéletesen. A magyarázathoz a folyadékok kinetikus elméletére van szükség, erre azonban még várnunk kell. Mégis úgy látom, hogy az elektrolitos súrlódásnak minden kétséget kizáróan növekednie kell az ionkoncentráció növekedésével részben azért, mert a pozitív és a negatív ionok gyorsaban ütköznek, mint a semleges molekulák, részben azért, mert az ionok körüli elektromos tér, amely a koncentrációval növekszik, egyre vastagabb vízburkot képez az ionok körül.

A disszociációs elmélet eme új változatával összhangban van, hogy a "disszociációfokot", amelyet a molekuláris vezetõképességbõl számítunk ki, erõs elektrolitok esetében közelítõleg meghatározza az ionok vegyértéke (Ostwald–Walden-szabály), az oldószer dielektromos állandója (Walden) és a só koncentációja. Hogy az úgynevezett "disszocációfok" függ az anyagok elektromos állandóitól s nincs szükség a kémiai affinitás semminemû figyelembevételére, igen természetes, ha tudjuk, hogy ez a mennyiség valójában az ionok közötti elektromos erõk hatására kialakuló elektrolitos súrlódás csökkenése. Ekkor az a jelenség, hogy az erõs elektrolitok disszociációfokának koncentrációváltozással való befolyásolása nem a tömeghatás törvénye szerint játszódik le, nem megmagyarázhatatlan anomália többé. Jól ismert, hogy gyenge elektrolitok esetében a tömeghatás törvénye alkalmazhatónak találtatott, de itt a vezetõképességgel valódi disszociációt mérünk, mert az oldat ionkoncentrációja oly kicsi, hogy az elektrolitos súrlódást állandónak tekinthetjük.

A disszociációelmélet eme új változata ugyanúgy magyarázatot ad az analitikai reakciókra és az elektrolízis jelenségeire, mint a régi Arrhenius-elmélet. Az új teória egyedül a molekuláris fagyáspontcsökkenés és a molekuláris vezetõképesség csökkenése, valamint a koncentráció növekedése közötti egyezést nem magyarázza meg olyan jól, mint a régi. (A fagyáspontból, forráspontból, elektromotoros erõbõl stb. számolt disszociációfokok egyezése szükségszerû, mert ezek a mennyiségek mind az ozmózisnyomásból vezethetõk le.) De a vezetõképességbõl és a fagyáspontból számolt disszociációfokok nem egyeznek mindig tökéletesen (mint például a nátrium-klorid esetében), s a közelítõ egyezést talán egyszer azzal magyarázhatjuk majd, hogy a molekuláris fagyáspontcsökkenés és a molekuláris vezetõképesség csökkenése az ionok közötti elektromos erõk következménye.

Mindezen okoknál fogva a módosítás, véleményem szerint, az Arrhenius-féle disszociációelmélet továbbfejlesztése.