Giordano Bruno máglyahalála, a Galilei-per, a kopernikuszi gondolat kiteljesedése, ezek a 17. század történései. Az események itt már felgyorsulnak. A század elején még megégetnek valakit a végtelen világ víziójáért, a század végén pedig mind a fizikai törvények rendszere, mind a matematikai eszköztár készen áll arra, hogy egy Holdra-szállás, vagy akár egy Mars-utazás pályaadatait meghatározhassuk. Ehhez azonban el kellett távolítani az ideológiai akadályokat, ki kellett alakítani a tudományos kutatás adekvát módszerét; az elmélet és kísérlet, a ráció és empíria helyes arányát és közben – egymáshoz csatlakozva, egymással vitázva – konkrét, kvantitatíve megfogalmazható eredményeket kellett felmutatni. A 17. század Iegtöbb tudósa még szaktudós és filozófus is volt, csak a század végén jelentek meg a szakfizikusok, mint amilyen Huygens vagy Newton, de kutatási módszerük, elveik a filozófiának is örökbecsû részei. A 17. századot a tudománytörténészek a zsenik századának szokták nevezni. Nevüket iskoláskönyveink is ôrzik: Kopernikusz, Kepler, Galilei, Bacon, Descartes, Pascal, Fermat, Huygens, Newton. Az ô hôsi erôfeszltéseikrôl, sikereikrôl és kudarcaikról szól az a négy elôadás, melyet a Természet Világa közread egymást követô hónapokban ...

1650 Descartes halálának éve. Eddigi fôszereplôink közül Kepler ekkor már 20 éve, Galilei 8 éve halott; a jövendô nagy ígéretei, Newton 8 éves, Leibniz 4 éves; viszont szellemi ereje teljében van Pascal, Fermat, Boyle, de a fiatal Huygens is megmutatta már oroszlánkörmeit. A filozófusok közül Hobbes már hatvanas éveiben jár, míg Locke és Spinoza még teenagerek. Végül Comenius, a neves pedagógus is közel jár már a hatvanhoz. Európa tele van tehetségekkel, akiknek neve, eredménye mai kultúránk szerves része. Modern idôk, mondhatnánk, amikor a lelkeket már nem béklyózza, a fantázia szabad szárnyalását már nem akadályozza az ókorból ittmaradt kövület, Arisztotelész és ideológiája, az arisztotelizmus, minden haladás gátja. Sietve hozzátesszük, Arisztotelészrôl nem azok a reformerek vélekedtek így, akik megdöntötték az arisztotelizmust. Ôk nagyon is jól tudták, mivel tartoznak az ókor gondolkodóinak. Az elit értelmiségnek 2000 évig ez volt a szellemi tápláléka, fegyvere. Igaz, megöregedett. Félre kell állítani, és ha meghalt, egy rekviemet kell érte mondani. Ezt a bevezetô részt rekviemnek szánjuk az arisztotelizmusért.

Rögtön le kell szögeznünk, hogy nem Arisztotelész, hanem a vakbuzgón lelkesedôk voltak a haladás kerékkötôi, akik az antik szövegek betûihez és nem szelleméhez ragaszkodtak. Íme egy kerékkötô:

Így szólok én [Borrius, az Univerzitás professzora] hallgatóimhoz: ezt tanítja Arisztotelész; amazt mondja Platón; Galenus így nyilatkozik; Hippokratész meg ezt mondja. Azok, akik engem hallgatnak, kénytelenek elismerni, hogy Borrius szava minden bizalmukat megérdemli, mert ezek nem az ô szavai, hanem a legillusztrisabb emberek szólnak az ô száján keresztül... Ha olyan gondolataim támadnak, amelyeket náluk nem találok, azonnal elvetem ôket, mint gyanúsakat, vagy félreteszem ôket, míg elöregszenek és kialszanak, mielôtt napvilágot láttak volna.

Ez a kritika nélküli behódolás a tudomány területén – paradox módon – a reneszánsz szellemébôl következik. Van olyan tudománytörténész, aki a fizika haladása szempontjából a reneszánszot a legsterilebb kornak tartja. Az ókor szervilis tisztelete: ez jellemzô rá. Az új tudományos felfedezéshez hiteles görög szövegekre, jó latin fordításra van szükség: csak meg kell keresni a vonatkozó passzust: a tudományos kutatás így részben filológiai problémává degradálódik.

És akik elôrevitték a tudományt? Giordano Bruno – mint hallottuk – a Föld héroszainak tartja az ókor nagyjait; de hallgassuk meg Gilbertet is, akinek 1600-ban megjelent De magnete címû munkájáról már volt szó:

A régi idôk nagyjainak, a filozófa szülôinek mint Arisztotelész, Teophrasztus, Ptolemaeus, Hippocrates, Galenus, adassék meg örökre az illô tisztelet, mert tôlük szállt át a tudás mindazokra, akik utánuk jöttek: de a mi korunk annyi újat fedezett fel és tárt napvilágra, hogy ha ôk most élnének, boldogan fogadnák el azokat.

Talán még meggyôzôbb Pascal érvelése, hogy nem elvetni, hanem éppen követni kell a régieket, de a szellemüket, amellyel az eredményüket szülték, és nem az eredményeiket magukat.

Okosabban bánjunk hitünkkel és kételyünkkel, szorítsuk józan korlátok közé az ókori szerzôk tekintélyét. Minthogy józan eszünk diktálja a tekintélytiszleletet, a józan észnek kell korlátoznia is; és ne feledjük, hagy ha ôk is ilyen óvatosak lettek volna, és ôk se tettek volna semmit hozzá azokhoz az ismeretekhez, miket másoktól vettek át, ha az ô idejükben is ilyen nehezen fogadták volna be az újdonságokat, elestek volna az utókorral együtt találmányaik gyümölcsétôl. És amint ôk csak arra használták a régi ismereteket, hogy új ismereteket szerezhessenek, s ez a szerencsés merészségük nagy dolgok felé nyitott utat számukra, bánjunk mi is hasonlóképpen azokkal az ismeretekkel, amiket tôlük kapunk; kutatásunk eszközei Iegyenek és ne kutatásunk célja; igyekezzünk ôket túlszárnyalni, ahogy ôk is túlszárnyalták elôdeiket. Mert milyen ostobaság, hogy mi makacsabbul ragaszkodunk az ókori szerzôkhóz, mint ôk az elôdeikhez, csalhatatlanoknak hisszük ôket csak azért, mert ôk nem hittek elôdeik csalhatatlanságában.

Mit jelentett az arisztotelizmus kétezer éven át egy értelmiségi számára? Megtudhatjuk Galilei Dialogójából, ahol a buzgó hívô Simplicio így aggódik:

"Ki fogja vitáinkat eldönteni, ha Arisztotelészt elveszítjük. Mely más szerzôt kövessünk az iskolákban, akadémiákon és az egyetemeken? Mely filozófus írt olyannyira teljes természetfilozófiát, oly szépen elrendezve, hogy egyetlen következtetés sem maradt ki! Hagyjuk el azt a hajlékot, amelyben annyi utazó új erôre kapott? Romboljuk le azt a kikötôt... ahol annyi tudós talált kényelmes menedéket, ahol anélkül, hogy kitennék magukat az idôjárás zordságának, megszerezhetik az univerzum teljes ismeretét néhány oldaI átlapozásával? Tegyük egyenlôvé a föld színével azt az erôdítményt, ahol biztonságban tudhatjuk magunkat minden ellenséges támadással szemben?"

Galilei így vigasztalja:

Nos, Simpliciónak nem kell egyelôre félni egy ilyen összeomlástól... Hiú dolog azt képzelni, hogy egy új filozófiát be lehet vezetni azzal, hogy ezt vagy azt a szerzôt megcáfoljuk. Elôször is az szükséges, hogy az emberi elme megújulását tanítsuk és képessé tegyük arra, hogy az igazságot a hamisságtól meg tudja különböztetni...

Valóban, 1650-ben még egy kicsit korai az arisztotelizmus teljes csôdjérôl beszélni, és így rekviemünk is kissé elsietett. Az egyes szaktudományok területén külön-külön a tudósok belátták, hogy a régiek elképzelései nem állják meg helyüket, legyen az a fizika, asztronómia, az emberi test felépítése vagy a vérkeringés. Új alapokat kell tehát keresni. Ugyanakkor ne csodálkozzunk azon, hogy az egyetemek – a szokásos szóhasználattal élve – az arisztotelizmus fellegvárai maradtak: ott ugyanis a természettudományok viszonylag szûk helyet kaptak, a humaniórákban pedig – gondoljunk a retorikára, etikára, esztétikára – az arisztotelizmus csôdje egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Ezekben a témakörökben Arisztotelész mûvei igen sokszor kétnyelvû kiadásban még tankönyvként szerepeltek. Vagy gondoljunk a logikára, Arisztotelész Organonjára: Európa ezen tanulta meg a gondolkodás mûvészetét, az európai szellem legsajátosabb megnyilvánulását. Még ma is szívesen skandáljuk az érvényes szillogizmusokra vonatkozó memorizáló versikét. Kant errôl a logikáról ezt mondja.

Hogy a logika már a legrégibb koroktól kezdve egy igazi tudomány biztos útján járt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Arisztotelész óta egyetlen lépést sem kellett tennie – sem elôre, sem hátra.

De térjünk vissza az 1650 körüli évekre. A világrendszerek körüli ideológiai harc elcsitulni látszott. Ennek egyik oka az volt, hogy mindkét fél – az egyház és a tudós társadalom – tanulni látszott a Galilei-esetbôl. A tudósok nem provokáltak, az egyház pedig úgy tett, mintha nem venné észre a tudósok ravaszkodásait, ahogy nézeteiket az egyház szamára szalonképessé igyekeznek tenni. Békés egymás mellett élés, enyhe gyanakvással mindkét fél részérôl, néha termékeny együttmûködés: a tudósok között sok az ôszintén vallásos – mi más késztette volna Descartes-ot arra, hogy elzarándokoljon Lourdes-ba, hogy hálát adjon a Boldogságos Szûzanyának, amiért megszabadította kételyeitôl –, a papok, szerzetesek között pedig egyre több a tudós.

A világrendszerek körüli harc elcsendesedésének másik oka az volt, hogy az egyháznak az ideológiai harcot más irányba kellett megvívni: a nagy ellenség, a reformáció ellen. Ebhen a harcban a világrendszerek mivolta nem volt tét: a protestánsok, ha lehet, még bigottabban ragaszkodnak a bibliai felfogáshoz. Egy kulturális jélentôségû felismerés: az egyház rájött, hogy a reformáció elleni küzdelemben csak mûvelt, tudományosan is képzett emberekkel szerezheti vissza az elvesztett hatalmat a lelkek fölött. A legfôbb eszköz egyébként bármely eredmény – legyen az ideológiai vagy gazdasági – elérésének alfája és ómegája a nevelés, az iskola. A jezsuiták vezetésével megalakultak a máig is mûködô kiváló oktatási intézmények. A fiatal Descartes-tot is a jezsuiták nevelték. Még a tehetséggondozásra is figyeltek: a szigorú, fegyelmezett és fegyelmet követelô atyák az ifjú Descartes-nak megengedték, hogy akár délig is az ágyban maradhasson.

Ez idô tájt, 1635-ben alapította Pázmány Péter a Nagyszombati Egyetemet, az Eötvös Loránd Tudományegyetem elôdjét. Pázmány kiváló képzettségû jezsuita volt, a grazi egyetemen is tanított. Természettudományos világnézete, úgy, ahogy a prédikációiban megjelent, teljesen ókori, klasszikus vagy kevésbé eufemisztikusan: elavult. Attitûdje azonban, a nyílt szívû és nyílt eszû rácsodálkozás a világra, igazi tudósi attitûd. Az alábbi idézeteket – ha másért nem, csodálatos nyelvezetéért érdemes elolvasnunk.

És egy szóval, nem úgy bánt mi velünk az Isten, mint az emberek az ô béreseikkel, kiknek csak temérdek és vastagító eledelt rendelnek, csemegére és nyalánkságra nem szoktatják ôket: hanem szükségünk fölött is, az mi érzékenységünk gyönyörködtetésére is, sok szép dolgokat teremtett az mi urunk.

...Mivelhogy azért az Lactantius mondása szerint, az végre teremtette Isten az embert igyenes szép termettel, hogy az egeket szüntelenül szemlélje; és az Istennek az egekben tündöklô hatalmasságát s bölcsességét megesmérje: méltó, hogy mi is ezeknek szépségét figyelmesen megtekintsük.

Legelôször is azért, csudálatos az egeknek az ô nagy voltuk.

Egy másik helyrôl vett idézet:

...csudálták minden üdôbeli bölcsek, hogy az föld az világnak közepette fundamentum és támasztó oszlop nélkül felfüggesztetett. Mert az, mint Aristoteles írja, oktalan barom az, valaki nem csudálkozik, honnan légyen, hogy midôn az földbül egy marokkal felemelünk, mindjárt alárohan, az egész föld pedig mozdulatlanul áll egyhelyen minden stömpöly nélkül.

Az a két ember, aki tudatosan vállalta, hogy egész gondolkodásunkat új alapokra helyezi, tehát új filozáfiát ad, az angol Francis Bacon és a francia René Descartes. Descartes ezenkívül egyike volt azon tudósoknak, akik igen sok, konkrét eredménnyel gazdagították a tudományt, elsôsorban a matematikát.

Bacon az angol empirista kutatási irány és az induktív módszer atyja, apostola, Descartes a deduktív módszer egyetlen üdvözítô voltának hirdetôje. Kiindulópontjuk majdnem azonos: ahhoz, hogy helyesen tudjunk vizsgálódni, meg kell szabadulni minden eddigi hittôl, elôítélettôl, elképzeléstôl, tiszta lappal kell indulnunk. Azonban az a módszer, ahogy a tiszta laphoz eljutnak, és ahogy onnan továbbhaladnak, alapvetôen különbözô.

Bacon csodálatos életismerettel, éleslátással és írói adottságokkal megáldva elôször azokat a tényezôket veszi figyelembe, amelyek tisztánlátásunkat elhomályosítják. Ezeket hamis képzeteknek, bálványképeknek, idolumoknak nevezi: idola tribus, idola specus, idola fori, azaz a törzs, a barlang és a piac idolumai. De mindezeknél sokkal veszélyesebbek a színház idolumai, az idola teatri. Az elôbbiek ugyanis rendre emberi mivoltunk, egyéni természetünk, illetve a mindennapi életünk, az emberekkel való kommunikálásunk következménye. Viszont ez utóbbiak, a színház idolumai azok a dogmák, tévtanok, amelyeket különbözö filozófiai rendszerek, elméletek megtanulásával, fáradságos munkával tettünk magunkévá. Ezektôl tudunk a legnehezebben megszabadulni.

Bacon híres aforizmáiról, rövid, találó hasonlatairól. Egyik sokat idézett mondása: Natura enim nonnisi parendo vincitur: a természet csak úgy gyôzhetô Ie, ha engedelmeskedünk neki.

Bacon alábecsülte az elmélet, a spekulatív megfontolások, a matematika szerepét. A törvényszerûségek megkeresésére ezt a módszert ajánlja: gyûjtögessük a kísérlet és megfigyelés eredményeit, foglaljuk táblázatokba ôket, írjuk fel a kísérô körülményeket és keressük a közös vonásokat. Ezek Bacon híres plusz-mínusz táblázatai.

Bacon úgy hitte, hogy egyik sokat idézett hasonlatának szellemében járt el. Ezen hasonlat szerint a tiszta empirikus tevékenység a hangya tevékenységéhez hasonlatos, amely rendezetlen halomba gyûjti a különbözô tárgyakat; a tiszta elméleti tevékenység egy pók tevékenységéhez hasonlítható, amely önmagából szövi hálóját; az igazság elérése azonban csak olyan módszerrel lehetséges, amely a méh tevékenységével állítható analógiába: összegyûjti a különbözô virágok nedveit és fel is dolgozza azokat.

Minden bizonnyal igaza van azonban annak a mai fizikusnak, aki azt állítja, hogy Bacon módszerét alkalmazva soha sem születhetett volna meg sem a relativitáselmélet, sem a kvantumelmélet.

Bacont minden addigi elméletben való kételkedése a természet konkrét tényeinek gyûjtögetésére sarkallta. Descartes, minthogy egészen más alkatú elmével rendelkezett, egészen más utat választott, hogy a biztos igazsághoz jusson. Mint már említettük, kora legjobb tudományos nevelését kapta a La Flèch-i jezsuita iskolában. Ott alakult ki benne az a meggyôzôdés, hogy mindaz, amit tanult, vitatható, semminek az igazsága nem látható be minden kétségen felül, egyetlen kivétellel, a geometria igazságainak kivételével. Meg is fogalmazta, hogy miért hisz a geometriai tételek igazságában: a geometria módszerében rejlik a biztos igazságok megtalálásának záloga. A geometria ugyanis olyan igazságokból indul ki, amelyek az elme számára világosak és tiszták. Ezek az axiómák. Majd ezután egy gondolatláncon keresztül, amelynek minden egyes lépése tisztán és világosan (clare et distincte) az elôzô lépés következménye, jut el a legbonyolultabb tételeihez is. Descartes elôtt olyan természettudomány képe lebegett, amelynek minden állítása egy megkérdôjelezhetetlen igazságból kiinduló, világos, logikus lépésekbôl álló gondolatlánc egyik végsô szemét alkotja. Descartes törekvése tehát arra irányult, hogy ezt a világosan és tisztán belátható kiinduló igazágot megtalálja. De hogyan találhatjuk meg ezt a biztos kiinduló igazságot?

Elôször is vessünk el minden eddigi véleményt, ne higgyünk el semmit, sem önmagunknak, sem másoknak, sem a régi könyveknek. Ne higgyünk az érzékeinknek sem. Azok megcsalhatnak bennünket. Ne higgyünk az észnek sem, hány hamis tételt és elméletet szült az már. Kételkedhetünk a külvilág valóságában is: hányszor álmodjuk magunkat meghatározott külsô körülmények között, amelyek utólag mind csak illúziónak tûnnek. Most pedig idézünk:

És amikor én azt gondolom, hogy mindez hamis, szükségszerû, hogy én, aki mindezt gondolom, létezzek; és miután meggyôzôdtem, hogy ez az igazság, gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum), olyan szilárd és biztos, hogy még a szkeptikusok legextravagánsabb feltevései sem cáfolhatják meg, úgy vélem, hogy minden aggály nélkül elfogadhatom, mint a filozófia alapvetô elvét, amelyet kerestem.

Ezután rátérünk Descartes konkrét tudományos eredményeire. 1637-ben jelent meg Descartes Discours de la Méthode – Értekezés a módszerrôl címû mûve. A geometriával, az optikával és a légkör jelenségeivel kapcsolatos vizsgálatai ezen munka függelékeként jelentek meg, kihangsúlyozottan annak bizonyítására, hogy – és most idézünk – "az én módszerem jobb, mint a szokásos". Descartes nevét a Descartes-féle koordináta-rendszer, a görbe vonalak egyenlete (az analitikus geometria), a töréstörvény tette halhatatlanná. A Descartes halála utáni fél évszázadban a híres-hírhedt descartes-i örvények foglalkoztatták a legkiválóbb elméket, Molière-tôl Newtonig.

Descartes nagyon is tisztában volt eredményeinek jelentôségével és saját zsenialitásával. Íme egy részlet Mersenne páterhez, az akkori tudósok "levelesládájához” írt levelébôl:

...és ami most már a második részt illeti, amelyben a görbe vonalak természetérôl és sajátságairól van szó és arról a módszerrôl, hogyan lehet ezeket vizsgálni, nos, úgy tûnik, hogy ez annyival megy túl a szokásos geometrián, mint amennyivel Cicero retorikája túl megy a gyerekek ABC-jén...

Az embereknek nemcsak azt kell tudomásul venni, hogy én olyasmit csináltam, ami több, mint amit az elôdeim tettek, de mindenkinek meg kell gyôzôdve lenni arról is, hogy utódaink sem fognak semmit sem találni ezen témakörben, amit én nem találhattam volna meg éppen olyan jól, mint ôk, ha szándékomban lett volna venni a fáradságot, hogy megkeressem.

Az utókor legyen hálás, hogy neki is hagytak valamit a felfedezés örömébôl – véli Descartes.

A mechanika törvényei Descartes filozófiájának integráns részét alkolják: a cogitóból kiinduló logikai szálon jut el a testek két alapvetô tulajdonságához: ezek a kiterjedés és a mozgás. Az alapjelenség: az ütközés. Descartes elméleti, spekulatlv úton megállapított (az ütközésre vonatkozó) törvényei között vannak ugyan helyesek is, de a kiindulás mindenképpen rossz és sokszor az eredmény is. Descartes jó kísérletezô is volt, ennek ellenére nem vette észre elmélete és a tapasztalat közötti diszkrepanciát, ütközési törvényeiben a matematikai tételek bizonyosságával hitt.

Descartes nemcsak a meglevô világ magyarázatával akar szolgálni, hanem arra a kérdésre is felelni kíván, hogyan alakulhatott ki mostani világunk. Ezt kérdezve elôször természetesen mind a maga, mind az olvasója lelkiismeretét meg kell nyugtatni, hogy elmélete nem áll ellentétben a Bibliával. Nemcsak ahhoz a szokványos megoldáshoz folyamodik, hogy elmélete hipotézis jellegû, amely tehát vagy igaz, vagy nem és legfeljebb, mint az égi mechanikában, a könnyebb számítást teszi lehetôvé, hanem határozottan kijelenti, hogy a világ kialakulására vonatkozó elmélete biztosan hamis. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy Isten a világot, úgy ahogy az jelenleg létezik, hat nap alatt teremtette a maga tökéletességében. Mi értelme van akkor az egész fejlôdéselméletnek? Descartes erre azt feleli, hogy ez a kérdés mindenképpen érdekes: a világ mostani állapota vajon nem érthetô-e meg mint valamilyen elôzô ôsállapotnak a tetmészet törvényei alapján való kifejlôdése? Ugyanis az elme számára a jelenségek ilyen végigkövetése és megértése olyan megnyugtató jelleggel bír, mintha valóban igazak lennének a kiinduló állapotra vonatkozó feltevések. Idézzük:

... mégis, pontosan úgy, ahogy jobban ismerhetô meg Ádám, vagy a Paradicsom fáinak igazi természete, ha megvizsgáljuk, hogy miként alakul ki egy gyermek fokról fokra anyja méhében, vagy hogyan bújik ki a növény a magból, mint ha ôket csak azon tökéletes állapotukban tekintjük, ahogy Isten ôket teremtette: ha el tudunk képzelni néhány alapelvet, amelyek könnyen fefoghatók és nagyon egyszerûek és amelyekbôl kiindulva világosan beláthatnánk, hogy a csillagok, a Föld és végül az egész látható világ úgy alakul ki, mint valamilyen magból, jóllehet tudjuk, hogy nem így keletkezett – mintha csak egyszerûen leírnánk, milyen, vagy milyennek hisszük hogy teremtetett...

Descartes nem ôsrobbanással, Big-Banggel indítja a világot: a világ kezdetben homogén volt, meghatározott mozgásmennyiséggel ellátva.

Bármennyire elsietettnek látszik ez a kísérlet, hogy a világ fejlôdését, a bonyolult jelenségek összességét néhány primitív, sôt hibás törvény – már mint az ütközési törvények – segítségével megmagyarázza, Descartes merészsége, fantáziája minden elismerést megérdemel. Ugyanakkor az ütközési törvények elôtérbe helyezése az adott tudománytörténeti szituációban, mint majd az elkövetkezendôkben látni fogjuk, a lehetô legszerencsésebb lépés volt.

Folytatás