Forrás: Panopticon Lavoisier

"Csak a szavak közegének közvetítésével gondolkozunk. – A nyelvek valódi analitikus módszerek. – Az az algebra, amelyet mindenfajta kifejezésben a legegyszerûbb, a legegzaktabb és a lehetõ legjobb módon alkalmaznak rendeltetésének betöltése érdekében, egyszersmind nyelv és analitikus módszer. – A gondolkodás mûvészete nem több, mint  jól megalkotott nyelv."

Miközben úgy véltem, hogy a nevezéktan kialakításával foglalkozom, és a kémiai nyelv tökéletesítésén kívül semmilyen célt nem tûztem magam elé, anélkül hogy megakadályozhattam vola, munkám fokozatosan átalakult a kémia alapjairól szóló tanulmánnyá.

A nevezéktan azért nem választható el magától a tudománytól, mert a fizikai tudomány minden ágának három dologból kell állnia: a tudomány tárgyát képezõ tények sorából, a tényeket reprezentáló fogalmakból és a fogalmak kifejezésére szolgáló szavakból. Egy pecsét három lenyomatához hasonlóan a szónak létre kell hoznia a fogalmat, és a fogalomnak le kell képeznie a tényt. S mivel a fogalmak a szavak révén õrizhetõk meg és közölhetõk, szükségképpen semmilyen tudomány nyelvét sem tökéletesíthetjük a tudomány egyidejû tökéletesítése nélkül; másrészt a tudományt sem tökéletesíthetjük a hozzá tartozó nyelv vagy nevezéktan tökéletesítése nélkül. Bármilyen biztosak legyenek is bármely tudomány tényei, s bármilyen helyes fogalmakat alkossunk is ezekrõl a tényekrõl, ha nincsenek olyan szavaink, amelyekkel ezek pontosan kifejezhetõk, csak hamis benyomásokat közölhetünk másokkal.

A figyelmes olvasó a könyv elsõ részében gyakran talál majd bizonyítékot a fenti észrevételek igazára. De miután munkám során olyan rendszerezést kellett követnem, amely lényegében különbözik az eddig publikált kémiai mûvekben elfogadott rendszerezéstõl, helyénvaló megmagyaráznom az erre késztetõ okokat.

A geometriában, s valójában a tudomány minden ágában elfogadott maxima, hogy a vizsgálat során az ismert tényektõl kell az ismeretlenek felé haladnunk. Kisgyermekkorban fogalmaink a hiányból fakadnak; a hiány érzete hozza létre a kielégülést nyújtó tárgy fogalmát. Ily módon az érzetek, észlelések, elemzések sorából szukcesszív fogalomláncolat keletkezik, amely úgy kapcsolódik össze, hogy a gondos megfigyelõ az emberi tudás összességének rendjét és kapcsolatát visszafejtheti egy bizonyos pontig.

Amikor bármely tudomány tanulmányozásába kezdünk, a tudomány tekintetében a gyermekhez hasonló helyzetben vagyunk; s az az út, amelyen haladnunk kell, pontosan olyan, mint amilyet a természet követ a gyermekek fogalmainak kialakulásakor. A gyermek fogalma pusztán érzettel keltett hatás; egy fizikai tudomány tanulmányozásának kezdetén ugyanígy nem fogalmat kell alkotnunk, hanem egy kísérlet vagy egy észlelés szükségszerû következményét és közvetlen hatását kell megállapítanunk. Ugyanakkor az, aki tudományos pályára lép, sokkal kedvezõtlenebb helyzetben van az elsõ fogalmait kialakító gyermeknél. A természet a gyermeknek többféle módot ad azoknak a hibáknak a kiküszöbölésére, amelyeket az õt körülvevõ tárgyak hasznának vagy kárának megállapításában elkövethet. Ítéleteit minden alkalommal korrigálja a tapasztalat; a hiány és a fájdalom a hibás ítélet szükségszerû következménye, a kielégülés és az öröm a helyes ítéleté. Ilyen mesterek vezetésével információink nem vallhatak kudarcot; ha a hiány és a fájdalom a helytelen viselkedés következménye, gyorsan megtanuljuk a helyes gondolkodást.

A tudományok tanulmányozása és gyakorlása során ez másképp van; téves ítéleteink sem létünket, sem boldogulásunkat nem befolyásolják, és semmilyen fizikai szükséglet nem kényszerít a helyesbítésükre. A fantázia azonban, mely mindig az igazság határain túl barangol, az egoizmussal és azzal az önbizalommal párosulva, melyet oly szívesen bocsátunk meg, olyan következtetések levonására késztet, amelyek nem származnak közvetlenül a tényekbõl; így bizonyos mértékben önmagunk félrevezetésében válunk érdekeltté. Ezért semmiképpen sem csoda, hogy a fizika tudományában a következtetések levonása helyett sokszor élnek feltevésekkel. Ezek a feltevések egyik korról a másikra szállnak, nagyobb súlyt nyernek a tekintélyek támogatása nyomán, s végül még a bölcsek is alapigazságként fogadják  el õket.

Az efféle hibák megelõzésének – s ha már létrejöttek, korrigálásuknak – egyetlen módja, hogy gondolkodásunkat, amennyire csak lehet, kordában tartjuk és egyszerûsítjük. Ez teljes mértékben tõlünk függ, és semmibevétele hibáink egyetlen forrása. Csak a tényekben bízhatunk meg. Ezeket a természet tárja elénk és nem csaphatnak be. Gondolkodásunkat minden esetben kísérlettel kell ellenõriznünk, és csak a kísérlet és észlelés természetes útján kereshetjük az igazságot. Így a matematikusok az adatok puszta rendezésével kapják meg egy probléma megoldását, és ha gondolkodásukat ilyen egyszerû lépésekre bontják, olyan magától értetõdõ következtetésekhez jutnak, hogy soha nem tévesztik szem elõl az õket vezetõ nyilvánvalóságot.

Eme igazságokról mélyen meggyõzõdve annak a törvénynek vetettem magam alá, hogy mindig az ismerttõl az ismeretlen felé haladjak, soha ne vonjak le semmilyen következtetést, amely nem következik közvetlenül és szükségszerûen az észlelésbõl vagy a kísérletbõl, s a tényeket és a belõlük levonandó következtetéseket mindig úgy rendezzem el, hogy azok, akik kezdõk a kémia tanulmányozásában, alaposan és minél könnnyebben megérthessék õket. Ezért el kellett térnem a kémiai kurzusok és értekezések szokásos sorrendjétõl; mert ezek mindig ismertnek tételezik fel a tudomány alapelveit, amelyeket a tanulónak vagy az olvasónak egyáltalán nem kell tudnia, amíg az egymást követõ fejezetekben el nem magyarázzák õket. Majdnem mindig az anyag elemeinek tárgyalásával, az affinitási táblázatok magyarázatával kezdik a tanítást anélkül, hogy a kémia alapvetõ jelenségeit már a kezdet kezdetén megismertetnék: olyan kifejezéseket használnak, amelyeket nem definiáltak, és azoktól várják el, hogy értsék a tudományt, akiket éppen most kezdtek tanítani. Be kell látni, hogy az elsõ kurzus során a kémiának csak nagyon kis része sajátítható el, az elsõ idõszak alig elegendõ arra, hogy a tudomány nyelve ismerõssé váljék a fülnek, vagy a berendezések ismerõssé váljanak a szemnek. Majdnem lehetetlen, hogy valakibõl három-négy éves állandó elmélyedésnél hamarabb legyen kémikus.

Ezek a nehézségek inkább a tanítás módjából, semmint a tárgy természetébõl fakadnak, és hogy elkerüljem õket, új kémiai rendszerezést alkalmaztam, amely megítélésem szerint jobban megfelel a természet rendjének. Elismerem azonban, hogy miközben az egyik nehézséget igyekeztem elkerülni, más problémákba bonyolódtam, s ezek némelyikét nem sikerült megoldanom; meg vagyok azonban gyõzõdve, hogy ezek nem az általam alkalmazott rendszerbõl erednek, hanem inkább azoknak a hiányosságoknak a következményei, amelyektõl a kémia még ma is szenved. Ebben a tudományban még sok tátongó szakadék töri meg a tények sorát, és gyakran rendkívül nehéz összeegyeztetni a tényeket. A geometriától eltérõen a kémia nem teljesen kidolgozott tudomány, amelynek részei szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Jelenlegi haladása azonban olyan gyors, és az új elmélet alkalmazásával a tények olyan örvendetesen rendezõdtek el, hogy okkal remélhetjük: még a mi idõnkben megközelítheti annak a tökéletességnek a legmagasabb fokát, amelyre képes.

Attól a szigorú törvénytõl, hogy nem vonható le olyan következtetés, amelyet nem indokolnak tökéletesen a kísérletek, és hogy a tények hiánya soha nem pótolható, soha nem tértem el, s ennélfogva ebben a munkában nem foglalkoztam a kémiának azzal az ágával, amely az affinitásokat tárgyalja, bár a kémia összes területe közül talán ezt alapozták meg a leginkább számításokkal, mert tökéletesen szisztematikus tárgyalásra redukálódott. Geoffroy, Bergman, Scheele, de Morveau, Kirwan urak és sokan mások számos tényt gyûjtöttek össze, s az eredmények csak megfelelõ rendezésre várnak; az alapvetõ adatok azonban még mindig hiányoznak, vagy legalábbis ezeket az adatokat vagy nem definiáltuk kellõképpen, vagy nem bizonyítottuk elegendõen ahhoz, hogy a kémia ily fontos ágának alapjává válhassanak. Az affinitások vagy választott vonzások tudománya ugyanazt a helyet foglalja el a kémia többi ágával szemben, mint a magasabb vagy transzcendentális geometria az egyszerûbb és elemi résszel szemben; s helytelennek tartottam, hogy azokat az egyszerû és világos elemeket, amelyeket olvasóim nagyobbik hányada hitem szerint könnyen megért majd, azok közé a tisztázatlan problémák közé illesszem, amelyek még mindig jelen vannak a kémiai tudomány eme igen hasznos és szükséges ágában.

Talán az egoizmus – anélkül, hogy észrevettem volna – még inkább táplálja ezt a véleményt. De Morveau úr most jelenteti meg Affinitás címû cikkét a Methodical Encyclopediában, s egynél több okom is van arra, hogy ne kezdjek abba a munkába, amellyel õ foglalkozik.

Kétségtelenül meglepetés lesz, hogy a kémia elemeirõl szóló tanulmány nem szentel fejezetet az anyagot alkotó elemi részeknek; itt ragadom meg az alkalmat, hogy megjegyezzem: az az elõszeretet, amellyel a természetben található testeket három vagy négy elemre vezetik vissza, a görög filozófusok ránk hagyott elõítéletébõl fakad. Az az elképzelés, hogy a természet összes ismert anyagát négy elem alkotja változó arányban, puszta hipotézis, s jóval azelõtt fogalmazódott meg, hogy a kísérleti filozófia vagy a kémia elsõ alapelveit megalkották volna. Akkor, a tények hiányában, rendszereket alkottak; mi, akik tényeket sorakoztatunk fel, készek vagyunk ezek elvetésére, ha nem felelnek meg a tényeknek, vagy elõítéletek. A humán filozófia eme atyjainak tekintélye még sokat nyom a latban, s okkal félhetünk attól, hogy a következõ generációkra is ránehezedik.

Igen figyelemreméltó, hogy a négy elem tanát támogató, számos filozofikus kémikus dacára nem egy olyan kémikus van, aki a tények nyomán több elemet is bevezetett elméletébe. Az elsõ kémikusok, akik a betûk újjászületése után írtak, a ként és a sót elemi anyagnak tekintették, amely számos anyag alkotórésze, ezért nem négy, hanem hat elemet fogadtak el. Becher háromféle földet tételezett fel, és úgy vélte. hogy a különbözõ fémes anyagok ezek eltérõ arányú kombinációból keletkeznek. Stahl módosította ezt a rendszert, majd a kémikusok hasonló változtatásokat és bõvítéseket végeztek vagy képzeltek el. Az említett kémikusok mind az életük folyamán uralkodó korszellem hatása alatt álltak, amely megelégedett a bizonyítékok nélküli kijelentésekkel, vagy legalábbis gyakran bizonyítékként fogadta el a legkisebb valószínûséget, amelyet nem támasztott alá a modern filozófia által megkövetelt szigorú elemzés.

Ami az elemek számáról és természetérõl mondható, véleményem szerint teljes mértékben metafizikai fejtegetések tárgya. A téma határtalanul sok problémát vet fel, ezek ezerféleképpen is megoldhatók és minden valószínûség szerint nem egy közülük összhangban van a természettel. Ezért csak annyit fûzök ehhez a tárgyhoz, hogy ha az elem szóval az anyagot alkotó egyszerû és oszthatatlan atomokat akarjuk kifejezni, rendkívül valószínû, hogy semmit sem tudunk róla; de ha az elemekkel vagy a testek princípiumaival annak az utolsó pontnak a fogalmát fejezzük ki, ameddig az elemzés képes elmenni, az összes olyan anyagot el kell fogadnunk elemként, amelyre a testeket, bármely módszerrel, le tudjuk bontani. Nincs jogunk határozottan kijelenteni, hogy azok az anyagok, amelyeket egyszerûnek tekintünk, nem állhatnak két vagy akár több princípiumból; de miután ezek a princípiumok nem választhatók szét, vagy inkább mivel eddig nem fedeztük fel a szétválasztásuk módját, egyszerû anyagokként jelennek meg elõttünk, és addig, amíg kísérlet vagy észlelés nem bizonyítja, nem kell feltennünk, hogy összetettek.

A kémiai fogalmak fejlõdését illetõ alábbi megjegyzések természetesen azokra a szavakra vonatkoznak, amelyek ezeket a fogalmakat kifejezik. Attól a munkától vezérelve, amelyet az 1787-dik évben de Morveau, Berthollet és de Fourcroy urakkal végeztünk a kémiai nevezéktanon, megkíséreltem az egyszerû testeknek – amennyire csak lehetett – egyszerû nevet adni, s emiatt természetesen az egyszerû testeket kellett elõször elnevezni. Minden olyan anyagi nevet meg kellett tartanunk, amelyet már régóta ismertek a világon, és csak két esetben éltünk a változtatás szabadságával; elõször azoknak az anyagoknak az esetében, amelyeket újonnan fedeztek fel, és még nem kaptak nevet vagy legalábbis csak rövid ideje ismerték õket s neveiket nem szentesítette a nyilvánosság; másodjára akkor, amikor a régebben vagy újabban elfogadott nevek nyilvánvalóan hamis fogalmakat fejeztek ki, amikor a nevek az anyagokat eltérõ, esetleg ellentétes tulajdonságú anyagokkal
keverték össze. Ebben az esetben nem haboztunk a régi nevet újjal helyettesíteni, s többnyire a görög nyelvbõl kölcsönöztünk szavakat. Igyekeztünk, hogy a szavak az anyagok legáltalánosabb és legjellemzõbb tulajdonságait fejezzék ki, ami ráadásul segítséget nyújt a kezdõknek, akik nehezebben jegyzik meg az új szót, ha nincs értelme, és így korán hozzászoknak ahhoz is, hogy ne fogadjanak el olyan szót, amely nem kapcsolódik határozott fogalomhoz.

Azoknak a testeknek, amelyek több egyszerû anyag egyesülésébõl képzõdnek, új neveket adtunk az anyagok természetének figyelembevételével; de minthogy a kettõs [kétkomponensû] vegyületek  száma már most is igen jelentõs, csak osztályozással kerülhettük el a zavart. A fogalmak természetes rendje szerint az osztály vagy nemzetség neve az egyedek nagy számának közös tulajdonságát fejezi ki: a fajok neve ellenben csak az egyedek megkülönböztetett minõségére utal.

Ezek a különbségek nem pusztán metafizikusak, ahogy egyesek talán gondolják, hanem a természetben gyökereznek. "A gyermeket", mondja de Condillac abbé, "megtanítják, hogy fának nevezze az elsõ példányt, amelyet mutatnak neki. A következõ fa ugyanazt a fogalmat jeleníti meg, és a gyermek ugyanazt a nevet adja neki. Hasonlóan jár el a harmadik és a negyedik esetben, míg végül a fa szót, amelyet elõször egyetlen egyedre alkalmazott, egy osztály vagy egy nemzetség megnevezésére használja majd, elvont fogalomként, mely általában az összes fát magában foglalja. De amikor a gyermek megtanulja, hogy nem minden fa szolgál ugyanarra a célra, nem mind hoz egyforma gyümölcsöt, hamarosan azt is megtanulja, hogy jellegzetes, egyedi nevekkel különböztesse meg õket." Minden tudománynak –  és természetesen a kémiának is – ez a logikája.

A savak például két, általunk egyszerûnek tartott anyagból állnak; az egyik hordozza a savasságot, és minden savban közös, ezért az osztályt vagy a nemzetséget errõl az anyagról kell elnevezni; a másik minden sav esetében sajátos, és a savat megkülönbözteti a többitõl, tehát a fajt errõl az anyagról kell elnevezni. De a savak többségében a két alkotóelem, a savasító princípium és amit savasít, különbözõ arányokban jelenhet meg, s így az egyensúly vagy a telítettség összes lehetséges fokozatát létrehozza. Ez a helyzet a kénsav és a kénessav esetében [kén-tiroxid, kén-dioxid]; ugyanannak a savnak a két állapotát a jellegzetes név végzõdésének megváltoztatásával jeleztük [franciául acide sulfurique, illetve acide sulfureux].

A levegõ és a tûz közös hatásának kitett fémes anyagok elveszítik fémes csillogásukat, súlyuk megnõ és földszerûvé válnak. Ebben az állapotban, a savakhoz hasonlóan, tartalmaznak egy mindannyiukban közös és egy sajátos princípiumot. Ezért ugyanúgy helyesnek tartottuk a közös princípiumból levezethetõ gyûjtõnév alatt osztályba sorolni õket; erre célra az oxid kifejezést fogadtuk el, és annak a fémnek a nevével különböztetjük meg az anyagokat, amelyhez a közös princípium tartozik.

Az éghetõ anyagok a savak és a fémoxidok között jellegzetes, egyedi princípiumok, ugyanakkor számos anyag közös princípiumaivá is válhatnak. Sokáig csak a kéntartalmú vegyületeket ismerték ilyennek. Most már azonban Vandermonde, Monge és Berthollet urak kísérleteibõl tudjuk, hogy a faszén vegyülhet a vassal és talán több más fémmel is, és a megfelelõ arányok szerint acél stb. keletkezhet. Pelletier úr kísérleteibõl hasonlóképpen tudjuk, hogy a foszfor sok fémes anyaggal vegyülhet. Ezeket a különbözõ vegyületeket a közös anyagból vett gyûjtõnevek alatt soroltuk osztályokba, s a végzõdés erre az analógiára utal, míg a megkülönböztetõ név minden esetben a sajátos anyag nevébõl származik.

A három egyszerû anyagból álló testek nevezéktana még nagyobb nehézséget okozott, nemcsak a számosságuk miatt, hanem elsõsorban azért, mert alkotó princípiumaik természetét nem fejezhetjük ki összetettebb nevek nélkül. Ebbe az osztályba tartoznak például a sók, amelyeknél tekintetbe kellett venni: 1-ször a mindben közös savasító princípiumot, 2-szor a sajátos savat alkotó, savasítható princípiumot, 3-szor a sós, földszerû vagy fémes bázist, amely meghatározza a só egyedi fajtáját. Itt minden sóosztály nevét az osztály minden egyedében közös, savasítható princípium nevébõl vezettük le, és az egyes fajokat a rájuk jellemzõ sós, földszerû vagy fémes bázis nevével különböztettük meg.

A három princípiumból álló só a princípiumok arányának puszta eltérése miatt három különbözõ állapotot vehet fel. Az általunk elfogadott nevezéktan hibás lenne, ha ezeket a különbözõ állapotokat nem fejezné ki; az állapotok jelölését fõként a kölönbözõ sók azonos állapotára egyöntetûen alkalmazott végzõdés változtatásaival értük el.

Összefoglalva: eljutottunk oda, hogy már magából a névbõl is azonnal megállapítható, hogy melyik az az éghetõ anyag, amely valamely vegyületbe belép, ez az anyag vegyül-e a savasító princípiummal és milyen arányban, milyen állapotban van a sav, milyen bázissal egyesül, pontos-e a telítettség, esetleg a sav vagy a bázis fölöslegben van.

Könnyen feltételezhetõ, hogy mindezt a célt nem érhettük el úgy, hogy néhány esetben el ne térjünk a bevett szokástól, és el ne fogadjunk olyan kifejezéseket, amelyek elsõ pillantásra esetlennek vagy otrombának tûnnek. De úgy véltük, hogy a fül gyorsan megszokja az új szavakat különösen akkor, ha általános és ésszerû rendszerhez tartoznak. Ugyanakkor sok korábban használt név, például az algaroth [SbOCl], az alembroth [Hg₂(NH₄)₂Cl₄^.H₂O], a pompholix [ZnO], a maró víz, a turpeth [HgSO₄·2HgO], a colcotar [Fe₂O₃] és sok más név nem kevésbé otromba és szokatlan. Ezek a nevek jelentõs gyakorlat és memória birtokában kapcsolhatók csak a megfelelõ anyagokhoz, különösen pedig a helyes vegyületosztályokhoz. Az oleum tartari [K₂CO₃ telített oldata], az oleum vitrioli [vagy vitriololaj: tömény kénsavoldat], az arzénvaj [AsCl₃], az antimonvaj [SbCl₃], a cinkvirág [ZnO] stb. még helytelenebb, mert hamis fogalmakat sugall, hiszen az ásványok birodalmában, különösen pedig a fémek osztályában nincs vaj, olaj vagy virág; tehát az ilyen félrevezetõ neveket viselõ anyagok igazi mérgek.

Amikor a kémiai nevezéktanról szóló tanulmányunkat megjelentettük, az a szemrehányás ért bennünket, hogy megváltoztattuk mestereink nyelvét, melyet tekintélyükkel tüntettek ki, s ránk hagytak. De a kifogásolók elfelejtették, hogy maga Bergman és Macquer biztatott bennünket az újításra. A tudós uppsalai professzor, Bergman úr, nem sokkal a halála elõtt levelében azt hagyta meg de Morveau úrnak, hogy ne kímélje a helytelen neveket; a tudósok mindig is tudósok lesznek, a tudatlanok annál hamarabb tanulnak.

Jelen munkámat érheti egy talán megalapozottabb kifogás is, miszerint nem vettem figyelembe elõdeim véleményét, s a mások véleményének vizsgálata helyett csak a sajátomat fejtettem ki. Ily módon nem lehettem olyan méltányos kollégáimmal és még inkább a külföldi kémikusokkal szemben, mint szerettem volna. De könyörgöm, az olvasó lássa be, hogy ha egy bevezetõ munkát idézetek sokaságával tömtem volna tele, ha a tudomány történetének és a tudósok munkáinak hosszas elemzésére ragadtattam volna magam, szem elõl tévesztettem volna a magam elé tûzött célt, és olyan munkát írtam volna, amelynek olvasása rendkívül fárasztotta volna a kezdõket. Az alapokat tárgyaló tanulmányban nem a tudomány vagy az emberi gondolkozás történetét kell tárgyalnunk: csak az egyszerûség és a világosság lehet a célunk, és mindent, ami a tanuló figyelmét elvonhatja, a legnagyobb gondosságal kell távoltartanunk; ez olyan út, amelyet mind simábbra kell egyengetnünk, és meg kell kísérelnünk, hogy minden akadályt eltávolítsunk róla, amely feltartóztathat. A tudományok, természetükbõl adódóan, elég sok nehézséget hoznak felszínre; ne szaporítsuk idegen problémákkal a számukat. De emellett a kémikusok könnyen megértik, hogy munkám elsõ részében nagyon kevés hasznát veszem azoknak a kísérleteknek, amelyeket nem magam végeztem el: ha bármikor a név említése nélkül idézem Berthollet úr, Fourcroy úr, de la Place úr, Monge úr és általában azoknak a kísérleteit vagy elképzeléseit, akiknek szempontjai megegyeznek az enyémekkel, annak tudható be, hogy a gyakori találkozások, valamint eszméink, észleléseink és gondolkodásmódunk közlésének szokása nyomán közös gondolatok alakultak ki, és az ember gyakran nehezen ismeri fel a sajátját.

Ama rendszerezésre vonatkozó megjegyzéseim, amelyet követendõnek tartottam a bizonyítékok és a fogalmak csoportosításakor, csak a munka elsõ részét érintik. Csak ez tartalmazza az általam elfogadott tanok általános összegzését, és ezt a részt elemi szinten kívántam megírni.

A második rész fõként a semleges sók nevezéktanának táblázatait tartalmazza. Ezekhez csak általános magyarázatokat fûztem azzal a céllal, hogy megmutassam a különféle ismert savak elõállításának legegyszerûbb eljárásait. Ebben a részben semmit sem tekinthetek saját eredményemnek, s a különbözõ szerzõk munkáiban leírt folyamatok nagyon rövid összefoglalását nyújtom.

A harmadik részben részletesen ismertetem a modern kémia összes mûveletét. Régóta gondolom, hogy szükség van ilyenfajta munkára, s meg vagyok arról gyõzõdve, hogy nem lesz haszontalan. A kísérleti módszereket – különösen a modern kémiában – nem ismerik kellõképpen; ha az Akadémiának benyújtott értekezéseimben részletesebben leíram volna a kísérleti mûveleteket, valószínûleg jobban megértettem volna magam, és a tudomány gyorsabban fejlõdött volna. A harmadik részben tárgyalt anyag elrendezése csaknem tetszõlegesnek tûnt nekem; az egyes fejezetekben csak azokat a mûveleteket rendeztem osztályokba, amelyek a leginkább kapcsolódtak egymáshoz. Aligha kell megjegyeznem, hogy ezt a részt semmilyen más munkából nem vehettem át, és a legfontosabb témákban csak saját kísérleteimre támaszkodhattam.

Az elõszót de Condillac abbé néhány észrevételével zárom, amely véleményem szerint igen hûen leírja a kémia nem is oly régi állapotát. Ezek az észrevételek más tárgyra vonatkoznak, de nem veszítenek értékükbõl, ha alkalmazásuk helyénvalónak tûnik.

"Ahelyett, hogy a megismerni kívánt dolgokat megfigyeltük volna, inkább elképzeltük õket. Az egyik rosszul megalapozott feltevéstõl a másikig haladva végül megtévesztettük magunkat a hibák sokaságával. Ezek a hibák elõítéletekké váltak és – természetesen – alapelvekként fogadtuk õket el, s így egyre jobban megtévesztettük magunkat. Gondolkodásmódunk is képtelen; rosszul használjuk azokat a szavakat, amelyeket nem értünk, és ezt a gondolkodás mûvészetének nevezzük. Amikor a dolgok ilyen méretet öltenek, amikor a hibák ennyire felgyülemlenek, csak egyetlen gyógymód van a gondolkodás rendjének helyreállítására: mindent el kell felejteni, amit tanultunk, fogalmainkat vissza kell vezetni forrásukhoz, végig kell követnünk keletkezésük láncolatát, és, ahogy az én Lord Bacon-öm mondja, újra kell alkotni az emberi értelmet."

"Ez a gyógymód egyre nehezebbé válik, amint egyre tanultabbnak véljük magunkat. Nem kellene mindenkinek megértenie a legvilágosabb, a legpontosabb és a leginkább rendszerezett tudományos munkákat? Valójában azok, akik soha semmit nem tanultak, jobban meg fogják õket érteni azoknál, akik sokat tanultak, és még jobban azoknál, akik sokat írtak."

Az ötödik fejezet végén de Condillac abbé hozzáfûzi: "De a tudományok végül is haladtak, mert a filozófusok nagyobb figyelmet szenteltek az észlelésnek, és olyan pontossá tették nyelvüket, amilyen pontosságot észleléseikben alkalmaztak: nyelvük javítása nyomán jobban gondolkoznak."