Döbereiner 1829-ben "triádokat" állított fel: relatív atomtömegeik alapján hármas csoportba sorolta az elemek jelentõs részét. Dumas úgy gondolta, újabb szabályt fedezett fel: amikor egymás mellé írta néhány elemcsalád tagjait, kiderült, hogy a megfelelõ tagok relatív atomtömegei közötti különbség kis egész szám, 5, 4 vagy 3.

Dumas arra keresett választ, hogy az elemek minek alapján sorolhatók "családokba". Elképzeléseit a szerves kémia új eredményeire, elsõsorban a "gyökök" és "típusok" elméletére alapozta. A szerves molekulák gyökei a kémiai reakciókban változatlanok maradnak. Tehát a metilgyök – vagy "metílium" – nem bomlik szét, amikor a metánból (CH₃·H) metil-klorid (CH₃Cl) keletkezik; ugyanez a gyök jelenik meg a "hidroxidban" (CH₃·OH) és az aminban (CH₃·NH₂) is. A "típuselmélet" az analógiákat emelte ki: az összes szerves kloridot például a HCl "típusból", az alkoholokat a vízbõl (H·OH), az aminokat az ammóniából (NH₃) származtatta.

Dumas feltételezte, hogy az "egyszerû anyagok" vagy elemek analógok a szerves gyökökkel. Ha a gyökök egyenértéksúlyai közötti különbség a CH₂-csoportok számának eltérésébõl adódik, az elemek relatív atomtömegének növekedése nem tulajdonítható-e valamely komponens gyarapodásának? És ha a Lavoisier-féle egyszerû anyagok hasonlóak a szerves vegyületekhez, nem bonthatók-e el? Dumas azt is látta, hogy az analógia "semmit nem mond a szétbontás módjáról, és egyelôre el sem tudjuk képzelni, hogy ha a szétbontás valaha sikerül, erôkkel vagy reakciókkal váltják-e ki." Dumas 1857-es és 1858-as elõadásaiban fejtette ki elgondolásait.