Elõzõ rész

Vajon mit érthetett Kopernikusz azon, hogy rendszere valóságos? Mire gondolhatott, mikor kijelentette, hogy valójában az égitestek keringenek a Nap körül? E kérdés kulcsát akkor találhatjuk meg, ha elôször szemügyre vesszük e vélekedés azon aktívabb formáját, mely Kepler és Galilei vizsgálódásaiban érhetô tetten. Ôk azáltal demonstrálták a kopernikuszi rendszer valóságosságát, hogy iránymutatását követve jutottak el felfedezéseikhez.

Ezt Kepler példáján fogom megmutatni. Kopernikusz halála után hetvenhat évvel felfedezett Harmadik Törvénye a heliocentrikus rendszer azon elemét világította meg, mely Kopernikusz szerint a legmeglepôbb egybeesésekkel szolgált, nevezetesen azt a tényt, hogy a hat bolygó mozgása a Naptól való távolságuk és keringési idejük növekedésével mind lassabbá és lassabbá válik. Kepler pontosította ezt az összefüggést, rámutatva arra, hogy a naptávolságok köbei úgy aránylanak egymáshoz, mint a keringési idôk négyzetei. Elsô és Második Törvényének – tíz évvel korábbi – nagy felfedezésével bizonyos értelemben eltávolodott Kopernikusztól. E törvények szakítottak a bolygók egyenletes körmozgásának doktrínájával; kimutatták, hogy a bolygók elliptikus pályán mozognak és bevezették az ellipszishez igazodó változó sebességük törvényét. Ez az elliptikus pálya, melynek egyik fókuszát a Nap adta, mégis szorosan kapcsolódott a heliocentrikus rendszerhez. A bolygók rendszerének ptolemaioszi elképzelése nem adhatott módot a felfedezésére.

Bátran kijelenthetem, hogy ezek a felfedezések bebizonyították a kopernikuszi rendszer valóságosságát, de csak azért, mert tudom, hogy Newton ugyanezen század vége felé rájött arra, hogy Kepler törvényeiben az egyetemes gravitáció törvényei nyertek kifejezést. Az idô tájt, amikor Kepler kidolgozta törvényeit, számos olyan numerikus szabállyal együtt, melyek tévesnek bizonyultak, három törvényét nem fogadták el széles körben; maga Galilei sem állt ki mellettük. Ezekre a kérdésekre azonban itt nem szükséges kitérnem, hiszen most csak azt szeretném megvizsgálni, mit gondolt Kepler és Galilei a kopernikuszi rendszerrôl, amikor valóságosságába vetett hitükre hagyatkozva irányadónak tartották azt vizsgálódásaikban.

Elsô tekintetre egyértelmûnek látszik, mi is játszódott le Kepler és Galilei fejében. A kopernikuszi rendszer valóságosságát szem elôtt tartva felismertek bizonyos problémákat, melyek hosszú évek munkája során termékenynek bizonyultak. Ezzel azonban nem adtunk választ arra a kérdésre, hogy a kopernikuszi rendszer miképpen tett láthatóvá számukra olyan érdekes problémákat, melyek a ptolemaioszi rendszerben észrevétlenek maradtak.

Olyan általános kérdésbe ütközünk itt, amellyel, tudomásom szerint, még sohasem foglalkoztak módszeresen. A kérdés az, mi is voltaképpen egy probléma? Nem az a fajta probléma, mellyel a matematika tanulása vagy a kémia gyakorlati elsajátítása során találkozunk, hanem az a tudományos probléma, melynek megoldása nem ismert, s a tudósoknak csupán reményük lehet arra, hogy felfedeznek valami újat, amirôl bebizonyosodik, hogy érdemes volt kutatásába munkát és pénzt fektetni.

Véleményem szerint egy ilyen problémára, egy termékeny problémára ráakadni azt jelenti, hogy megsejtjük valamilyen rejtett, de talán mégis hozzáférhetô dolog jelenlétét, s azt, hogy merrefelé kell keresnünk. A problémákat olyan körülmények hívják elô a képzeletünkben, melyek érzésünk szerint kulcsot kínálnak számunkra ahhoz, ami rejtve van; és amikor a probléma megoldódik, ezekrôl a nyomravezetô jelekrôl kiderül, hogy részét képezik felfedezésünknek, de legalábbbis megelôlegzik azt. Ekképpen a probléma kulcsát adó jelenségek elôre jelzik egy jövôbeli felfedezés elemeit és a tapogatózó értelmet elvezetik a felfedezéshez.

Mondhatjuk tehát azt, hogy Kepler meggyôzôdése a kopernikuszi rendszer valóságáról abban a hitben nyert kifejezést, hogy valami rejtett, de feltehetôen hozzáférhetô dolgot vetít elôre, melyet bizonyos irányban kell keresnünk. S hozzátehetjük, hogy Kepler megerôsítette ezeket az elôrejelzéseket, amikor – útmutatásukat követve – felfedezte három törvényét.

És ezzel még nincs vége a dolognak. Kepler felfedezései ugyanis késôbb Newton számára vetettek föl új problémákat, amennyiben elôrejelezték a gravitáció még rejtett, majd Newton által felfedezett törvényének elemeit. Ily módon Newtont még mindig a kopernikuszi rendszer valóságosságába vetett hit vezette.

Kopernikusz követôinek meggyôzôdése a kopernikuszi rendszer valóságossáról tehát abban állt, hogy a rendszer bizonyos elemei még rejtett implikációk feltételezését ültették el bennük. A rendszer valóságosságába vetett hitüket képzeletük táplálta, mely felfedezésre sarkallta és vezette ôket.

Foglaljuk össze álláspontunk eddig kirajzolódó elemeit. Így találtuk, hogy a kopernikuszi forradalom történetében el lehet választani az elmélet explicit állításait annak sugalmazásaitól. A Kopernikusz által felvázolt égi menetrend nem tért el jelentôsen Ptolemaioszétól. Kopernikusz halálát követôen csaknem egy évszázadig minden kísérlet kudarcot vallott, mely a két rendszer közt kvantitatív elôrejelzéseik alapján kívánt markáns különbséget tenni. Míg Keplernek és Galileinek a heliocentrikus rendszerre támaszkodó felfedezései nagyban valószínûsítették a rendszert és végül a csillagászok többségét is meggyôzték, általános hatása, mint azt Bacon vagy Milton példája mutatja, korántsem volt átütô. De Kopernikusz elmélete ebben az idôben is olyan heurisztikus erôvel rendelkezett, mely Ptolemaiosz rendszerébôl hiányzott. A kérdés tehát az, hogy két, lényegében azonos explicit tartalommal bíró elméleti rendszer közül az egyik anticipációs képessége miképpen múlthatja fölül nagymértékben a másikét.

Erre a kérdésre bizonyos tekintetben választ adtam, amikor arról beszéltem, hogy a kopernikuszi rendszer milyen gondolatpályákat indított el Kopernikusz követôiben. Anticipációs képességét az az új kép adja, melybe Kopernikusz a ptolemaioszi rendszer tartalmát belefoglalta. Az új rendszer kínálta kép az, ami magasan elôdje fölé emeli; ez a kép az, ami a kopernikuszi forradalmat elôidézte.

Olyan megkülönböztetést teszek itt, mely döntônek fog bizonyulni. Különbséget teszek egy matematikai elmélet – a mért változók függvényviszonyai adta – pontos prediktív tartalma, illetve az elmélet ezen túlmutató jelentése között. Míg a függvényviszonyok állandóak maradnak, az ezeken túlmutató többletjelentés változhat, mint azt esetünkben az elmélet kínálta kép mutatja.

Ennek mikéntjét egy köznapi példával illusztrálhatjuk. Tegyük fel, hogy van egy listánk Anglia valamennyi városáról, mely megadja elhelyezkedésük pontos szélességi és hosszúsági fokát, valamint lakosaik számát, mi pedig ezeket az adatokat egy térképen kívánjuk feltüntetni, amelyen minden várost egy méretének megfelelô nagyságú kör jelez. A városok térképre vetítése nem szolgál semmiféle új adattal, mégis ezen adatok jóval mélyebb megértéséhez szolgál eszközül. Láthatóvá teszi például a népesség eloszlását, ráirányítva figyelmünket a fizikai földrajz és a történelem kérdéseire, melyek számot adhatnak errôl a népességeloszlásról. A térkép olyan termékeny vizsgálódások felé tereli képzeletünket, melyeket az eredeti lista nem jelez számunkra.

E.M. Forster hasonló különbségrôl beszél a regénybeli jellemek két fajtája kapcsán. Vannak áttetszô jellemek, akiknek a tettei pontosan kiszámíthatók és tömbszerû jellemek, akik öntörvényûen cselekszenek; ez utóbbiak, Forster szerint, valóságosabbak, s így képesek meglepetést okozni számunkra. A valóságra támaszkodó tudományos elméletek ugyancsak képesek arra, hogy meglepô eredményekkel szembesítsenek bennünket.

Itt azonban fel kell hívnom a figyelmet valamire. Az explicit tartalom és az informális heurisztikus erô különbsége lényegbevágó ugyan, de nem teljeskörû. Egyetlen matematikai elmélet sem jelent mást, mint amit alkalmazója ért rajta, a megértés és alkalmazás ezen aktusa pedig nem explicit, hanem szükségképpen informális mûvelet. Olyannyira, hogy a nagy felfedezések olykor csupán új eseteket találnak, melyre egy bevett elmélet alkalmazható. Van t'Hoff például bebizonyította, hogy a kémiai tömeghatás törvénye a termodinamika második fôtételének alesete, és ezzel alapvetô felfedezést tett. Amikor egy elmélet explicit tartalmáról beszélek, egészen nyilvánvaló alkalmazásaira utalok, és ezeket megkülönböztetem egy elmélet azon, még meghatározatlan értelmétôl, amelyet esetleg csak jóval késôbb tár fel a tudósok képzelôereje.

De vajon maga Kopernikusz, amikor hangot adott rendszere valóságosságába vetett hitének, ténylegesen olyan anticipációs képességet tulajdonított neki, amilyennel a ptolemaioszi rendszer nem rendelkezett?

Nem világos, hogyan is lehet az anticipációs képességrôl egyáltalán tudni, azon túl, hogy vizsgálódásainkban útmutatására hagyatkozunk. Kopernikusz nyilvánvalóan nem tudta, hogy rendszere a kepleri törvények és az általános gravitáció newtoni elméletének egyik aspektusát jeleníti meg; sôt, mivel kitartott a bolygórendszer egyenletes körmozgáson alapuló magyarázata mellett, minden bizonnyal elvetette volna Kepler törvényeit és Newton elméletét. Rendszere valóságosságába vetett hite mégis összekapcsolja ôt nagy utódaival. Rendszerének ugyanis azokat az elemeit tekintette a legfontosabbaknak, melyek kulcsot adtak Kepler és Newton problémáinak megoldásához. A bolygók keringési idejének naptávolságuk növekedésével párhuzamos növekedését rendszere meghatározó vonásának látta, hiszen eszerint a középponti helyre kerülô Nap szabja meg a bolygók mozgásának rendjét, Kepler és Newton pedig épp erre alapozta felfedezéseit.

Valójában azonban általánosabb kapcsolat van Kopernikusz saját rendszere valóságossága melletti elkötelezettsége, illetve aközött, ahogyan követôi problémáik megoldásakor e rendszerre hagyatkoztak. Kopernikusz azt gondolta saját rendszerérôl, amire mindnyájan gondolunk, amikor egy dolgot valóságosnak nevezünk, vagyis nem pusztán képzeletünk szüleményének tartjuk. Ezen azt értjük, hogy a dolog nem fog álomként szertefoszlani, hanem létezése valamiképpen a jövôben is mindig meg fog mutatkozni Mert itt van, akár hiszünk benne, akár nem, tôlünk függetlenül, s ily módon hatásait nem tudjuk teljesen kiszámítani. Azok az anticipációs képességek, melyeket Kepler, Galilei és Newton tártak fel a heliocentrikus rendszerben, csupán konkrét megnyilvánulásai voltak azoknak az általános anticipációknak, amelyek elválaszthatatlan jellemzôi mindenféle, a valóságba vetett hitnek.

Ez a valóság és az igazság meghatározása. Ha valamirôl úgy hisszük, képes nagyjából meghatározatlan hatókörû jövôbeli megnyilvánulásokra, akkor ezt a valamit valóságosnak hisszük. Egy természetre vonatkozó kijelentést akkor tekintünk igaznak, ha hitünk szerint a természet valamely valóságos aspektusát tárja fel. Egy igaz fizikai elméletet nem pusztán a megfigyelt adatok közötti matematikai kapcsolatnak hiszünk, hanem úgy gondoljuk, hogy a valóság olyan aspektusát adja vissza, mely a jövôben esetleg kimeríthetetlen megnyilvánulási formákat ölt.

Fel kell tennünk viszont a kérdést: vajon a heliocentrikus rendszer általános képe miért késztette Kopernikuszt és követôit arra, hogy valóságosnak higgyék, más szóval egybevágó elemei, gondolati harmóniája miképpen gyôzhették meg ôket valóságosságáról? Erre azt válaszolhatjuk, hogy egy harmonikus rend saját létével tagadja a véletlenszerûséget, rend és véletlen pedig kölcsönösen kizárják egymást. Továbbá mindaz, ami véletlenszerû, nélkülözi a jelentést, viszont mindaz, ami rendezett, jelentésteli.[10]

Az itt munkáló alapelv felismerése végett gondolhatunk a hang és a zaj különbségére, vagy általánosabban, az üzenet és a zaj közti különbségre. A kommunikációelmélet a zajt, a jelek valamely jellegzetes sorozatával ellentétben, véletlenszerû sorozatként definiálja, mely mint ilyen, nem hordoz információt – nem jelent semmit. Eszerint lényeges eltérés van egy rendezett sorozat, illetve egy zaj azonosíthatósága között. Ideális esetben minden üzenethez csupán egyetlen jelsor tartozik, a zajra azonban ennek épp az ellenkezôje igaz. Egyetlen zajt alkotó konkrét jelsornak sem tulajdoníthatunk semmiféle jelentôséget; bármely zajképzôdményt azonosíthatunk tetszés szerint bármely másikkal.

Ez minden véletlenszerû együttesre igaz: nincs okunk azt gondolni, hogy az ezeket létrehozó véletlen események ne lehettek volna akár mások is. Ezzel szemben, ha egyszer az események valamely együttesét rendezettnek és jelentéssel bírónak találjuk, nem hihetjük azt, hogy másképp is történhettek volna. Egy efféle együttes azonosítható dolog, valóságtartalommal rendelkezik az általam meghatározott értelemben, nevezetesen abban, hogy a jövôben végtelen számú megnyilatkozási formát ölthet. Amikor tehát a jelentéssel bíró mintákat megkülönböztetjük a véletlenszerû együttesektôl, valóságmegismerô képességünket használjuk.

A jelentéssel bíró képzôdmények és a véletlenszerû képzôdmények különválasztásának képessége végsô soron személyes ítélôerônknek köszönhetô. Explicit érvek ezt erôsíthetik ugyan, de nem határozzák meg: végsô döntésünk mindig hallgatólagos marad. Az ilyesféle döntések annyira magától értetôdôek lehetnek, hogy minden erôfeszítés nélkül hagyatkozunk hallgatólagos képességeinkre, amelyek ily módon észrevétlenek maradnak; szemünk és fülünk folyamatosan késztet bennünket ilyen önkéntelen döntésekre. Vannak azonban ugyanebbe a típusba tartozó döntések, melyek nehezek és nagy jelentôségûek. Elôfordul, hogy az esküdtszék elé a vádlott ellen szóló közvetett bizonyítékok sorát tárják. Mindig van esély arra, hogy ez csupán véletlen egybeesések sorozata, de milyen valószerûtlen véletlent tarthatnak még elképzelhetônek? Vagy ellenkezôleg, milyen fokú véletlen egybeesést ítélhetnek teljesen elképzelhetetlennek? A rab élete és az igazságszolgáltatás függ ettôl a döntéstôl, és nincs olyan szabály, mely a döntés alapjául szolgálhatna. Éppen ezért hárul a döntés az esküdtszékre.

Azt mondtam, hogy a természetben felismert valóság olyasmi, ami késôbb mai látókörünkön messze túlmutatva végtelen számú megnyilvánulási formát ölthet. A természettudományos vizsgálódás igazolásához azonban ezt a leírást ki kell egészítenünk még valamivel. Gondoljunk arra, hogy a kopernikuszi forradalom csupán folytatása volt egy olyan rendezett szemléletmódnak, melynek gyökerei az ókori szellemi életbe nyúlnak vissza. Kopernikusz elmélyítette és csodálatosan tisztává tette azokat az összefüggéseket, melyeket Ptolemaiosz hagyott rá örökül. És ez az eredmény túlmutatott Kopernikusz gondolatainak körén. Az általa adott kép Keplerben, aki a kopernikuszi rendszer lelkes híve volt, új formában élesztette fel azt a teremtô ösztönt, melyet Kopernikusz felfedezésével kielégített. És a jelenlévô, de még rejtett igazság tovább folytatta munkáját. Kepler három törvényét Newton nyilvánvaló módon összetartozónak látta, és ezt az összetartozást a gravitáció elméletével teremtette meg, mely a három törvényt Galilei mechanikájából vezette le. És a történet még ezzel sem ér véget. Fél évezreddel késôbb Einstein nem találta kielégítônek a newtoni rendszer és a fény elektromágneses elméletének egymás mellett létezését, és olyan mélyebb összefüggést fedezett fel, mely a kettôt összehangolta.

A tudomány folytatólagos gyakorlata azért lehetséges, mert a természet struktúrája és az embernek e struktúra megragadására való képessége olyan, amilyennek a felfedezések eme két évezreden átívelô sorozata mutatja. Megtörténik, hogy a természet megismerhetô egymásra következô lépésekben, melyeknek megtételéhez minden esetben az emberi gondolkodás csúcsteljesítményei szükségesek. Következésképpen a természetben igazi koherenciát fölfedezni gyakran nemcsak a megérzését jelenti valami olyasminek, ami valóságosságának puszta ténye által önmagán túlra mutat, hanem annak megsejtését is, hogy jövôbeli felfedezések bebizonyíthatják a dolog valóságosságáról, hogy mélyebb annál, mint amit mostani ismereteink szintjén el tudunk képzelni.

Különösnek tûnhet, hogy az elméleti feltételezések valóságába vetett hitet a felfedezések hajtóerejének tekintem. Olyan, mintha egy effajta hit inkább konzervatív felfogást tükrözne, nem pedig az innováció forrása volna. A tudomány pozitivista szemlélete valóban azt hangsúlyozza, hogy a modern fizika fontos felfedezéseinek alapját a bevett tudományos elméleti keretekhez való szkeptikus viszonyulás adta. A relativitás felfedezéséhez el kellett szakadni a korszak uralkodó idô- és térfelfogásától, a kvantummechanika áttörését pedig a atommag körül keringô elektronok bolygórendszere Bohr-féle elgondolásának elvetése tette lehetôvé. Einstein elismerte, hogy ösztönzôen hatott rá Mach pozitivista filozófiája, Heisenberg pedig tudatosan úgy alakította ki kvantummechanikáját, hogy az atomelméletet a megfigyelhetô mennyiségek függvényviszonyaira redukálta.

Ezek a forradalmi szakítások látszólag ellentmondanak tételemnek, véleményem szerint azonban összhangban vannak vele, s ez nyomban kitûnik, ha sikerül jobban megvilágítanom az alkotó folyamat másik szélsôséges lehetôségét, amely a tudományos elmélet jelenlegi kereteinek valóságába vetett szilárd hitre épül. Az ilyesfajta teljesítmények prototípusának tekinthetjük Amerika Kolumbusz általi felfedezését. Kolumbuszt az vezette sikerre, hogy szó szerint vette és tettei vezérfonalának tekintette azt, hogy a Föld gömbölyû, amit kortársai csak félig-meddig hittek el és puszta spekulációnak tartottak. Kolumbusz tojása szállóigévé vált szimbóluma az efféle, köznapian konkrét ötletre épülô lélegzetállító eredetiségnek. Emlékszem, hogy ugyanezt éreztem, amikor elôször hallottam a Brown-mozgás einsteini elméletérôl. Az az elképzelés, hogy a botanikus mikroszkópja alatt megfigyelt úszkáló virágporrészecskék cikk-cakkos mozgása fényt vet az atomi részecskéket körülvevô folyadék molekuláinak hôingadozásából származó lökések és a kinetikus gázelmélet merôben spekulatív egyenleteinek összefüggésére, számomra igencsak elrugaszkodott feltételezésnek tûnt. Ugyanilyen fantasztikus ötletnek tartottam azt is, mikor Elsasser elôször vetette fel (1925-ben), hogy az elektronok szilárd anyagokon való szóródásakor megfigyelt bizonyos rendellenességek esetleg de Broglie-hullámaik optikai interferenciájának tulajdoníthatók. 1923-at követôen valamennyien hallottunk ezekrôl a hullámokról, mégis váratlanul ért bennünket az, hogy olyan szó szerint vehetjük ôket, ahogyan Elsasser tette.[11]

Errôl eszünkbe kell jutnia annak, hogy a kvantummechanika felfedezése felé de Broglie tette az elsô nagy lépést az anyag hullámtermészetérôl alkotott elképzelésével. E forradalmi gondolat megszületésében semmiféle pozitivista hatás nem játszott közre, miként abban sem, ahogyan Schrödinger hullámmechanikává fejlesztette tovább. Vegyük hozzá ehhez, hogy Max Planck, a kvantummechanika elméletének megalapítója, élesen szembenállt a tudomány Mach-féle elemzésével, és elutasította Heisenberg gondolatát is, aki a fizikai elméleteket közvetlenül megfigyelhetô mennyiségekre kívánta alapozni[12]; maga Einstein is, akinek relativitáselmélete öszönsôleg hatott a modern pozitivizmusra, úgyszintén kritikusan viszonyult Mach felfogásához, mely a tudományt pusztán a megfigyelhetô tények összefüggéseire korlátozta[13]. Úgy tûnik tehát, hogy a modern fizika elméletét formáló legfontosabb elvet nem a pozitivista program kínálta, hanem a valóság mechanikai felfogásától annak matematikai felfogására való átmenet, ami olykor egybeesett a tudomány purifikálásának prozitivista programjával.

Ily módon a huszadik század forradalmi változásait összhangba hozhatjuk a tizenhatodik és tizenhetedik század kopernikuszi forradalmával. Mindkét forradalom a kölcsönös összefüggések lépésrôl lépésre történô elmélyítését és hatókörük ezzel párhuzamos kiterjesztését jelentette. A modern forradalom csupán abban tért el elôdjétól, hogy matematikai harmóniákkal váltotta fel a mechanikai rendszerek szépségét.

A valóság matematikai képe absztraktabb, mint a mechanikai, ám az, hogy képes túlmutatni közvetlen elôrejelzô tartalmán, megintcsak a mechanikai elképzeléssel rokonítja. Említettem már, mennyire meglepônek tartották a fizikusok azt az ötletet, hogy a részecskék de Broglie által posztulált hullámtermészete diffrakciós kísérletekkel igazolható. A pozitron felfedezésére, mely az elektron Dirac-féle kvantumelméletének (1928) észrevétlenül maradt elôrejelzését igazolta, épp ilyen váratlanul került sor.

A kopernikuszi forradalom és a fizika modern forradalmának jellemzésekor csupán futólag emlékeztem meg az új kísérleti megfigyelések szerepérôl. Az általam említett példák azonban jól illusztrálják, miképpen követték ekkoriban elméleti megelôlegzésüket a kísérletek, noha erre a kapcsolatra olykor csak késôbb derült fény. Az elméleti spekuláció és a kísérleti vizsgálódás többnyire együttesen munkálkodik a összefüggések tágításán és elmélyítésén.

Ez azt a kérdést veti fel, hogyan is néz ki valójában a felfedezés folyamata? Sok mindent írtak errôl, amivel nem értek egyet, itt azonban csupán saját álláspontom felvázolására kell szorítkoznom. Egy termékeny probléma meglátása azt jelenti, hogy rátapintunk valami rejtett dologra, ami mégis hozzáférhetô. Ez úgy történik, hogy feldolgozatlan tapasztalataink némelyike ráirányítja figyelmünket ismereteink fehér foltjaira. Mikor nekigyürkôzünk egy problémának, amellett kötelelezzük el magunkat, hogy képesek vagyunk megszüntetni ezeket a fehér foltokat és ezáltal új kapcsolatot teremtünk a valósággal. Ez az elkötelezettség szükségképpen szenvedélyes; az a probléma, ami nem okoz számunkra álmatlan éjszakákat, amely nem hoz lázba minket, nem is probléma, nem létezik. A bizonyítékokat csak azon reményteljes feltételezéseink hozhatják felszínre, amelyeket beteljesítésük ígérete táplál. E szenvedélyes elkötelezettség híján nem akadhatunk rá semmiféle feltételezésünket alátámasztó bizonyítékra, nem érzékelhetjük, hogy hasztalan kerestük ôket, nem tudunk semmiféle következtetésre jutni és nem tudjuk próbának alávetni ôket – semilyen irányba nem tudunk elindulni.

Ily módon a történeti példáinkon megfigyelt anticipációs képességek keltik életre és terelgetik az egyéni kreativitást. Ezen anticipációs képességek mindig ott munkálnak a tudós gondolataiban, mivel hisz abban, hogy a tudomány a valóság valamely aspektusát tárja elénk és így igazságát mindig új és meglepô módon nyilvánítja ki.

Ebben az esszében azokat a mentális képességeket próbáltam meghatározni, amelyek révén összefüggéseket fedezünk fel a természetben. De a kopernikuszi forradalom során feltárt összefüggések aggodalommal töltötték el azokat, akik a világegyetem középkori rendjébe születtek bele. A Föld elvesztette középponti helyzetét, amely az egyedüli morális felelôséggel rendelkezô élôlény, az ember rendeltetését szimbolizálta. Oda lett a változatlan égbolt isteni tökéletessége, mely a bûnbeesett ember számára földi életén túlmutató üdvözülésének ígéretét jelentette. "Minden darabokban, minden összetartás odavan" – írta John Donne már 1611-ben.

A rombolást még súlyosabbá tette az atomizmus újjászületése. Dante azt mondta Démokritoszról, hogy "számûzé az észt". És Danténak igaza volt. Az a feltételezés, hogy végsô soron mindent az atomok mozgásának ugyanazon törvényei határoznak meg, a létezés valamennyi formáját a legkisebb részecskék kapcsolódásformáira vezeti vissza. Ilyen univerzumot hagyott ránk a kopernikuszi forradalom is. Nincsenek benne lényegüket tekintve magasabbrendû dolgok, s az, amit nem érzékelünk, nem is lehet valóságos. A világ megértése tehát abban áll, hogy beláthatatlan jelentôségû rendjét kevésbé jelentésteli elemekkel jelenítjük meg, lehetôleg az anyag jelentés nélküli konfigurációjaként. Ha az ember az igazság és a valóság ezen felfogását teszi magáévá, saját tisztánlátása zavarja össze és saját kétségei emésztik.

A tudomány antimetafizikus kritikája azt a fázist jelöli, amikor egy téves igazság- és valóságfelfogás ama tudomány ellen támad, melybôl maga is származik. Ha sikerülne leszámolnunk a tudományos megismerés ezen téves eszményeivel, ez példaképpen szolgálna egész világlátásunk számára, s a tudomány presztizsével megtámogatva hozzásegíthetne a szcientizmussal való teljeskörû leszámoláshoz.

Ha majd a tudós anticipációs képességének felismerése elvezet az érzékelhetô dolgokon túlmutató valóságfelfogáshoz, akkor általában is képesek leszünk az érzékelhetetlen, ámde valóságos, magasabbrendû entitásokat az anyaghoz hasonlóan valóságosnak, de egyszersmind jelentéssel bírónak is tekinteni. Feltárul elôttünk egy olyan kozmikus hierarchia, melyben az ember ismét megtalálja majd a helyét.[14]
 

 (A szöveg elsô közlési helye: The British Journal for the Philosophy of Science, XVIII, 1967, 177-96. o. A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Science and Reality. In Allen, R.T. (szerk.): Society, Economics & Philosophy. Selected Papers – Michael Polanyi. New Brunswick and London, Transaction Publishers, 1997. 225-247. o.

Lábjegyzetek

10. Eltekintek itt a statisztikai törvényektõl, mivel ezek a valóság más szintjére vonatkoznak. (Lásd Personal Knowledge címû könyvem 390. oldalát, [Magyar kiadás: Személyes tudás, II. ketet 240-241. o.].

11. Ezt a tanulmányt 1964 februárjában felolvastam a Duke University-n, (Durham, N.C.). Az akkoriban Durhamban lakó James Franckkal beszélgettünk róla. Frank nagyon halkan, szinte suttogva kezdte mondandóját: "Tudod, én is a szószerinti értelmezõk kezé tartozom." Szemmel láthatóan nagy elégtételt érzett. Nagyszerû pályafutása során, melyet olyan forradalmi gondolkodók között töltött, mint Planck, Einstein, Bohr, Heisenberg, Schrödinger és Born, alighanem sokszor kételkedett saját képességeiben, és örült, hogy elemzésemben igazolást talált. A nagy felfedezések közül azt hiszem, hogy a röntgensugarak diffrakciójának Laue-féle felfedezése épült legtisztábban a kurrens elméletek szó szerinti elfogadására, de Langmuir példája ugyancsak a szó szerinti értelmezés gondolati erejérõl tanúskodik, mint ahogy meglepõen egyszerû elképzelésen alapult Rutherford számos felfedezése is.

12. Max Planck: Scientific Autobiography and Other Papers, Philosophical Library, New York (1949) 129. o. ford. Fr. Gaynor. (A szóban forgó esszé eredeti címe "Der Kausalbegriff in der Physik", és elõször 1948-ban jelent meg. /Magyarul: A kauzalitás a természetben, in Max Planck: Válogatott tanulmányok, [Bp. 1982.] 197. o./ "Ezért egyáltalán nem igaz az a gyakori kijelentés, hogy a fizikai világkép csak mérhetõ mennyiségeket tartalmaz és tartalmazhat. Ellenkezõleg: közvetlenül megfigyelhetõ mennyiségek egyáltalán nem fordulnak elõ a világképben, hanem csak szimbólumok vannak." Ugyanezen esszében (139. o. [Magyar kiadás: 207. o.]) a látszólag igazolhatatlan állítások figyelmen kívül hagyása ellen is tiltakozik: "Mindenekelõtt azonban a jelenleg széles körben elterjedt és mindenesetre nagyon hihetõen hangzó véleménnyel kell szembefordulnom, hogy valamely fizikai kérdést csak akkor érdemes megvizsgálni, ha eleve leszögezhetõ a határozott válasz lehetõsége. Ha a fizikusok mindig követték volna ezt az elõírást, akkor Michelson és Morley sohasem hajtotta volna végre a híres kísérletet a Feld abszolút sebességével kapcsolatban, és talán még ma sem rendelkeznénk a relativitáselmélettel." (M. Zemplén Jolán fordítása)

13. Önéletrajzában Einstein a következõképpen ír a valóság általa véghezvitt újrameghatározásáról: "A kritikai gondolkodást, amelyre e központi felismerésekhez szükségem volt, döntõen ösztönözte David Hume és Ernst Mach filozófiai mûveinek olvasása" (i.m. 291. o.). Einstein azonban nem erõsítette meg Mach ama tanítását, hogy az abszolút mozdulatlanság newtoni tanítása értelmetlen; épp ellenkezõleg, bebizonyította, hogy a newtoni elképzelés nem értelmetlen, hanem téves.

14. Ezen tanulmány alapeszméjét a Tudomány, hit és társadalom (1946) elsõ, "Tudomány és valóság" címû fejezetében fejtettem ki, és a Phoenix kiadás (1964) [Magyar kiadás: Polányi Mihály: Tudomány és ember, Bp. 1997] elõszavában foglaltam össze. Kopernikusz és a középkori gondolkodás kapcsolatáról mondottakhoz Ernan McMullin tanulmányából merítettem, "Medieval and Modern Science: Continuity or Discontinuity", International Philosophical Quarterly (1965), 103. o. Mr. Rom Harré (Oxford) betekintést nyújtott számomra olyan publikálatlan anyagokba, melyek Melanchton – Averroes kíméletlen bírálatában kifejezõdõ – antirealista asztronómiai nézeteit bizonyítják. Mr. Harré, Samuel Sambursky professzor (Jeruzsálem) és J.R. Ravetz (Leeds) elolvasták tanulmányom kéziratát, és megfontolandó korrekciókat javasoltak. Dr. J.D. North (Oxford) nemcsak a kézirathoz fûzött megjegyzéseivel volt segítségemre, hanem már korábban, Kopernikuszról adott történeti értékelésem kiérlelésekor folytatott beszélgetéseink során is. Írásom tartalmáért azonban a felelõsség, természetesen, csakis az enyém.