Elõzõ rész

A tudomány, az igazság és a társadalom

[A vita azzal kezdôdött, hogy Carl Rogers feltette a kérdést, amely eredetileg életre hívta a viselkedéstudományok filozófiájával foglalkozó projectet a Western Behavioral Sciences Institute-ban, és amely magának a konferenciának az ötletét adta: „Módosítanunk kell-e tudományfelfogásunkat, amikor a tudomány tárgya maga az ember?” E kérdés nyomán a résztvevôk a tudomány természetérôl, illetve a tudomány és az igazság viszonyáról kezdtek eszmét cserélni.]

ROGERS: Miben különbözik, vagy miben különbözhet az olyan tudomány, amelyben a megfigyelô egyben a megfigyelés tárgya is? Amelyben a belsô élmény feltétlenül az egyik elsôdleges eleme annak, amit emberi lényekként megfigyelünk? Van-e bármiféle módja annak, hogy ezt a tudomány részévé tegyük? Ha feltételezzük, hogy azok a megerôsítési módszerek, melyekrôl Dr.Wisdom beszélt ma délelôtt – az operacionalizmus tipikus szemlélete és mindaz ami ezzel jár – szóval, ha feltételezzük, hogy ez nagyon fontos része a tudománynak, akkor van-e bármilyen elôrelátható következô lépés? Vagy pedig az emberrel foglalkozó tudomány továbbra is lényegében ugyanolyan marad, mint a fizika? Hát ez bizony rendkívül ködös és homályos téma. Nekem egyetlen jó válaszom sincs. De legalább szeretném a kérdést ismét felvetni és javasolni, hogy vizsgáljuk meg tüzetesebben. Így érzem, hogy ami itt elhangzott, többnyire igen érdekesen érintette ezt a kérdést, de igazából közvetlenül nem erre vonatkozott. Talán arról van szó, hogy lehet tudásunk az emberrôl, de nem létezhet embertudomány. Talán ez a válasz. De egy olyan világban, ahol a tudomány ilyen rettenetesen fontosnak tûnik, én mégis felteszem ezt a kérdést.

POLÁNYI: Én is fel szeretnék tenni egy kérdést. Mi az, ami több, mint a tudás és az igazság? Vagyis mi a tudomány megkülönböztetô jegye, ami miatt inkább a tudomány mûvelése kerül elôtérbe, és nem az igazság és a tudás? Van itt egy olyan elônyben részesítés, amit én nem értek.

ROGERS: Nos, rájöttem, ahogy már tegnap is mondtam, hogy bennem megvan ennek mindkét oldala. Így érzem, hogy amit az emberek tudásnak gondolnak, az sokszor ellenôrizhetetlen és nem megismételhetô, igazságértéke pedig tulajdonképpen alapvetôen attól függ, mennyire érett az illetô egyén. A „tudás” szót itt úgy használom, hogy minden belefér, és mivel mindig vita van arról, mennyire érett valaki, ez annyit jelent, hogy ha X-tôl származik valami olyasmi, amit az emberrôl való tudásként kategorizálhatnánk, még mindig ott lesz az a kérdés, hogy van-e ennek bármiféle igazságértéke.

POLÁNYI: Én nem olyan tudásra gondoltam, ami eltûnik, ha vizsgálatnak vetik alá. Csupán az olyan tudásra gondoltam, aminek tulajdonképpen mindannyian a birtokában vagyunk. És hát minden bizonnyal erre a tudásra is valamilyen sajátos módon tettünk szert, hogy érdeklôdésünkre és elismerésünkre számot tarthasson. És úgy tûnik, ez az, ami zavar bennünket.

MILLER: Talán el lehetne különítenünk azokat a viselkedésmódokat vagy jelenségfajtákat, melyeket mindannyiunk szerint nagy valószínûséggel lehet analitikus módszerrel, vagy ha úgy tetszik, operacionista módon vizsgálni, és azokat a talán másfajta jelenségeket, melyeknél meglehetôsen szkeptikusak lennénk egy ilyen vizsgálati módszert illetôen – talán a vallásos hitet, a szeretetet, az alázatot, az ôszinteséget tekinthetnénk ilyen jellegûnek. Érzésem szerint nagy lépést tennénk elôre, ha valahol meg tudnánk húzni a határt – ha megtalálnánk a viselkedésnek valamiféle kritikus mintáit, amelyek próbaesetként szolgálnának ahhoz, hogy meghatározzuk, milyen feltételek mellett semmisítené meg a viselkedés analitikus vizsgálata azt, amit keresünk.

FAIRCHILD[3]: Jim Miller már korábban felvetette, hogy a tudásnak legalább három modalitása vagy fajtája van, és én azt hittem, hogy errôl majd egy jó kis vita támad közte és John Wisdom között, de erre nem került sor. Én úgy értettem, hogy Wisdom azt kérdezte, van-e a tudásnak olyan formája, ami nem tudományos; és azt mondta, hogy ha egy elméletre érvényes bizonyítékok vannak, akkor az tudomány. Szerintem itt most a következô kérdés merül fel: Mik a kritériumai az érvényes bizonyítéknak? Ha a kritérium a megismételhetôség, ami a reprodukálhatóság eszköze, akkor ez bizonyos tudásnak tartott nagy területeket kiiktatna – például a történelmi tudást, de még a természettudomány bizonyos formáit is. Szeretném, ha elkezdenénk különbséget tenni kétféle adat között: vannak olyan típusú adatok, amelyeknél a megismétlés eszköze lehet az érvényesség megállapításának; és vannak olyan típusú adatok is, amelyek nem ilyen egyszerûek.

 POLÁNYI: Igen, magam sem értem, miért lenne szükség a reprodukálhatóságra. Persze hogy nem errôl van szó. Vannak olyan események, amelyek nem reprodukálhatóak, és mégis nagyon nyilvánvalóak és fontosak a tudomány számára. A Francia Akadémia száz éven keresztül nem fogadta el, hogy meteoritok léteznek illetve megjelennek, és szerte Európában az összes meteoritot kidobták a gyûjteményekbôl, minthogy teljesen haszontalannak és félrevezetônek tartották ôket. Namármost, a meteoritokat természetesen nem lehet reprodukálni, hiszen egyszer csak megjelennek és ennyi az egész. És aztán azt hiszem, az történt, hogy egy meteorit pont egy akadémikus feje tetejére pottyant, és akkor megváltozott a véleményük és belátták, hogy az ilyesmi megtörténhet. A reprodukálhatóság kívánatos, és senki se örül nálam jobban annak, ha sikerül, de az biztos, hogy a reprodukálhatóság nem tartozik az igazság lényegéhez – hisz ha nem így lenne, akkor történelmünk összes jelentôs úttörô vívmánya nem számítana tudásnak. És persze hogy nem ez a helyzet.

CROW[4]: Nos, én most szeretnék egy másik dologra is kitérni. Nem igaz-e az, hogy azt, hogy mi lesz tudományként sikeres vagy tudásként sikeres, mérhetôen – sôt még azt is megkockáztatnám, hogy nagy mértékben – meghatározzák olyan tényezôk, melyeknek nincs közük a filozófiához, hanem több közük van ahhoz, amit tudásszociológiának mondanánk, vagyis ez a tudás és a tudomány politikai vonatkozása. Vagyis itt dôl el, hogy kinek a nézetét fogják meghallani.

POLÁNYI: Tényleg nem hiszem, hogy ez most ide tartozik.

ROGERS: Én sem. Nem hiszem, hogy ennek köze lenne az igazsághoz. A NIMH megmondja, hogy mi az elfogadott a tudományban, de ennek nincs köze ahhoz, hogy mi igaz.

CROW: Én azt akarom mondani, hogy azzal nem függ össze, hogy mi igaz, de azzal bizony összefügg, hogy mi a tudás. És összefügg azzal, hogy mit tanítanak az iskolában, és összefügg azzal, hogy milyen forrásokat bocsátanak bizonyos területek rendelkezésére. És azt hiszem, nagyon is köze van a tudományhoz mint emberi tevékenységhez. És ezt a pontot nyomatékosan kiemelném. Nagyon szeretnék egyszer egy olyan tudományfilozófiát látni, amely a tudományt mint emberi tevékenységet vizsgálja, és amelyben az analógia nem valamely strukturális részbôl származik, hanem ezekbôl a többi tényezôkbôl. Véleményem szerint abban egy választás van, hogy ezeket kizárjuk. Nem veszünk róluk tudomást, amikor a filozófiáról vagy az episztemológiáról van szó; nem vesszük figyelembe ezeket a tényezôket, melyek pedig nagyonis részei a tudománynak mint emberi tevékenységnek.

POLÁNYI: Nem, azt hiszem, ez logikailag téves.

CROW: Én is azt hiszem, hogy logikailag téves. Éppen errôl van szó. Korlátokat akarsz szabni a témának azzal, hogy csak logikailag elszigetelve foglalkozol vele. Szerintem így kimarad sok olyan dolog, ami fontos problémát jelent a tudomány számára.

POLÁNYI: Az, hogy mi segíti elô, hogy valamit igaznak, jelentéssel bírónak vagy bármi módon érvényesnek fogadjunk el, logikai kérdés. A körülmények, melyek közepette ez az igazság feltárult, nem határozhatják meg, hogy igaz-e vagy sem.

ROGERS: Én szeretném igazán megérteni Bud [Crow] véleményét, mert én nagyon tisztelem az ô gondolkodását és most úgy érzem, hogy nem egészen értem, mit is akar mondani. [Crowhoz] Azt próbálod jellemezni, hogy mi megy végbe a tudomány nevében a mi kultúránkban? Mert ha errôl van szó, akkor egyetértek. Nagyon sok minden közrejátszik abban, hogy mi válik elfogadottá. De ha tényleg errôl beszélsz, akkor elveted annak a lehetôségét is, hogy létezhet valami abszolút az igazság keresésében? Talán így tudom legjobban megfogalmazni ezt a kérdést. Tudod, egy pillanatig se vitatom, amit mondasz, de miféle gazdasági megfontolások, divatok, egyebek határozzák meg, hogy majd egyszer mit fognak vallani a tudósok –

POLÁNYI: Nem hinném, hogy ez határozná meg –

CROW: Hát szerintem ezek a tényezôk jóval nagyobb hatással lesznek arra, hogy mit csinálnak majd a tudósok a jövôben, mint az, amit a tudományfilozófusok mondanak. Persze, lehet hogy ez sajnálatos, de szerintem ha arról akarunk beszélgetni, hogy mi a tudomány, milyen lesz a tudomány, hogyan fejlôdhet a különbözô stratégiák segítségével, milyen problémával kell szembenéznie, akkor szerintem tekintetbe kell vennünk a szociológia –

COULSON[5]: De hát amit most itt felvetsz, az tudományszociológia vagy egyszerûen politika – a politika mûvészete. Hogy hogyan lehet megmaradni egy kompetitív –

CROW: Nem – nem szûkítem le erre.

FAIRCHILD: Szerintem Bud itt most egy nagyon mély összefüggést érint. Szerintem azt mondja, hogy mindennek, ami az igazság igényével lép fel, egy közösségben kell érvényességét igazolnia. Nem azt akarod mondani, hogy teljesen függetlenül az explicit próbáktól vagy az explicit tudástól, amit igazságnak tartunk, létezik hallgatólagos tudás, ami beleszól vagy legalábbis belejátszik a döntésünkbe arról, hogy mit tartunk igazságnak?

CROW: Ez az egyik fele, az érvényesség igazolása; a másik fele pedig: Carl [Rogers] úgy mondja, hogy „nyitottság az élményre”, én pedig azt mondom, hogy azt az élményt, amelyre az egyén nyitott lehet, részben kulturális és társadalmi tényezôk határozzák meg; hogy az, hogy az egyénben benne van, hogy nyitott legyen, az egy szocializációs folyamat és az ôt körülvevô kultúra következtében van benne. Azt a felfogást, hogy a tudós valamiféle fehér lap lenne, a filozófia oldaláról vitatják; a gyakorlat szempontjából nézve pedig egyszerûen egy társadalomba beleszületett egyén. Hogy milyen dolgokat fog megsejteni, mire fog gondolni, mit fog választani, ezek nem olyan folyamatok, melyeket kizárólag egyéni kritériumok alapján lehet meghatározni.

POLÁNYI: De én nem is ezt mondtam. Az a kérdés, hogy szerinted azt, amit ô igaznak mond vagy hisz, vagy amit te igaznak hiszel, ez determinálja-e. Nem értem, hogyan lehet valamirôl azért hinni, hogy igaz, mert mindenki azt mondja. Noha jól hangzik, de mégsem lehet közvéleménykutatással meghatározni az igazságot; ez nem úgy mûködik, hogy ha a többség ellenem szavaz, akkor azt mondom: „Belátom, hogy tévedtem”. Ez képtelenség.

CROW: Egyénként képtelenségnek tartja az ember, és nem tenne ilyet. De mint társadalom, és mivel a társadalomra ez hatással van, az igazságot a közvéleménykutatáshoz nagyon hasonló dolgok határozzák meg.

POLÁNYI: Persze, és lehet, hogy száz százalékosan tévednek.

CROW: Nos, az én szememben a tudós felelôssége túlmutat ezen. Visszalépést jelent az etikai értékektôl, ha azt mondom, csak annyi a felelôsségem, hogy a kijelentés igazságára vonatkozóan megfeleljek a saját mércémnek. Az én szememben a tudós felelôsséggel tartozik a társadalomnak is azért, hogy ott az igazság érvényesüljön.

POLÁNYI: Én azt szeretném hangsúlyozni, hogy a mi felelôsségünk az igazság keresése és a döntés arról, hogy mi az igazság. Nem hinném, hogy lehetne másképp csinálni ezt – mindazt, ami téged foglalkoztat.

Vezethet-e a tudomány az igazság megtalálásához, amikor az emberrôl van szó?

[A beszélgetés, mely a tudományos igazság és elérésének módszerei körül forgott, most azzal a kérdéssel kezdett foglalkozni, hogy vajon az ember olyan téma-e, amelyrôl a tudomány egyedülálló igazságokat képes megállapítani. Rogers egy Polányinak feltett kérdéssel indította el a beszélgetést:]

ROGERS: Tételezzük fel, hogy az érdekel minket, hogy lényegibb szinten több igazságot tárjunk fel az emberrôl. Szerinted a tudomány milyen szerepet játszik annak megkísérlésében, hogy több igazságra tegyünk szert? És újfent felteszek egy korábbi kérdést is: Mi lenne az a határvonal, ahonnan kezdve ez a megközelítés már nem járna haszonnal?

POLÁNYI: Laza megfogalmazásban mondhatjuk egyfajta leegyszerûsítô jellemzésként, hogy valami inkább tudomány, valami meg nem az, de szerintem hiba lenne éles határvonalat húzni. A „tudomány” szó kézenfekvô elnevezés, de nem nagyon segít, ha valaki pontosítani akarja.

COULSON: Te meglehetôsen tisztában vagy az elnevezés jelentésével, ezért nem esel bele abba a csapdába, hogy túl gyakran kelljen értéktartalommal bíró szóként használnod; ugyanakkor szerintem Carl, és talán a legtöbben közülünk gyakran használtuk a „tudomány” szót értéktartalmúként, és igenis hajlamosak vagyunk arra, hogy értékesnek tekintsük azt, ami tudományos.

POLÁNYI: Hát persze, a tudomány – a fizika, stb. – szép dolog, és nagyon is becsülhetô, ha valaki tudományos akar lenni. Tíz évvel ezelôtt a Science címû folyóiratban azt javasoltam, hogy tíz évig ne nyomtassuk ki és ne használjuk elismerô jelzôként a „tudományos” szót, mert akkor rájönnénk, hogy rengeteg hasznos és ennél jelentôsebb elismerô szó létezik, mint például az, hogy ,megvilágító', ,megbízható', és ha nálam lenne Roget szinonímaszótára, biztos még szavak hosszú sorát mondanám.

[Polányi ezután azt kezdte ecsetelni, milyen félrevezetô lehet, ha a ,tudományos' szót elismerô értelemben használják. Elmesélte annak a harvardi egyetemi oktatónak a történetét, aki azt írta, hogy a kelet-európai felforgató értelmiség az igazság nevében lázad, kollégái pedig lebeszélték arról, hogy ezek a szavak szerepeljenek a tanulmányában, mondván, hogy ez a megfogalmazás naív és ,tudománytalan'. Majd így folytatta:]

POLÁNYI: Itt azzal van dolgunk, hogy az egyetemi rendszer legtekintélyesebb központjában, nagyon jellemzô módon, a ,tudományos' szót olyan értelemben használták, mint ami meghatározza, hogy mit lehet és mit nem lehet megtenni, és ez teljesen destruktív volt. Hiszen azok az emberek tényleg az igazságért harcoltak. És hogyha ez a jellemzô a mi kultúránkra, akkor a mi kultúránk komoly veszélyben van.

HENRY[6]: Én egyetértek ebben Polányival. De – ugyanis nemrég jöttem el Párizsból – Franciaországban eléggé általános az egyetértés abban, hogy amikor valaki ,tudományról' beszél, akkor arra gondol, hogy a tárgyakat megfigyelik, leírják, törvényekbe és elméletekbe foglalják a megfigyelô szubjektumra történô utalás nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy amikor a megfigyelô szubjektumról van szó – például a hit, a szeretet, az ôszinteség, stb. esetében – akkor ne másfajta igazságok sora tárulna föl. Hanem azt jelenti, hogy van egy szubjektum, aki megpróbálja a tényeket megismerni – és ezt nevezik tudományosnak.

MILLER: Én szeretnék ennek fényében az elsô kérdésedre válaszolni, Carl. Ha jól értem, hogy mi a tudomány, akkor mindezek mellett a tudománynak van egy módszere. És ez más, mint az igazságkeresés vagy a tudás többi módszere. Világos számomra, hogy kiváló tudósok sok ponton nem egy véleményen vannak a tekintetben, hogy mi ez a módszer, és P.W. Bridgman még azt is megengedte magának, hogy azt mondja, „ha meg tudod fogni valahogy, akkor hozd be a rendszerbe”, hogy szó szerint idézzem az említett urat. Mindazonáltal véleményem szerint van módszer; például meg akarom valamirôl állapítani, hogy igaz, és adott körülmények között statisztikailag kell értékelnem, és ha nincs deviáció egy random valószínûségtôl, akkor nem jelenthetem ki, hogy igaz. És bizonyos feltételek mellett, ahogy Carl is mondta tegnap, szükség van kontrollra. Sokat lehet ezeken a dolgokon vitatkozni, de ezek mind a módszer valamilyen általános képzetével vannak összefüggésben. Tehát én tisztelem, sôt csodálom a ti próbálkozásaitokat, hogy ezeket a nagyon szubtilis dolgokat mind egy módszerbe sûrítsétek bele, és nem hiszem, hogy érdemes lenne azzal foglalkozni, hogy ez-e a világon a legjobb módszer vagy sem. Ha jól értem tehát, akkor ti most azt a kérdést teszitek fel, hogy ezeket a nagyon fontos, és nagyon szubtilis, és nagyon szubjektív dolgokat bele lehet-e foglalni egy módszerbe.

ROGERS: Igen, van itt egy mélyebb aspektus, amit ez a beszélgetés segített nekem megérteni. Így látom, hogy bármi, amit mindannyiunk szerint a tudomány szó jelent, redukcionista tendenciához vezet. A minap épp ezt próbáltam Michaelnak [Polányi] magyarázni. Ha elkezdjük – ha például a terápia igazi élménye egy intenzív, kölcsönös interperszonális kapcsolat, és ha ezt tudományosan akarjuk vizsgálni, akkor annyit tehetünk, hogy kiragadunk belôle olyan elemeket, amelyek talán adnak valamilyen viselkedési támpontokat, és amelyeket lehet értékelni, vagy vizsgálni, vagy mérni. Mindent csinálhatunk, de nem tudjuk közvetlenül vizsgálni azt a jelenséget, amelyet igazán fontosnak tartunk. Vagyis számomra az jelenti a konfliktust, hogy noha rendkívül nagy csodálattal adózom mindannak, amit a tudomány elért, és a tudomány módszerének is, mégis, amikor az ember vizsgálatára alkalmazzák mindezt, akkor nem szeretem, hogy ez mindig a redukcionizmus irányába vezet – egyre aprólékosabb részletekhez, amelyek nem vesznek tudomást a teljes élményrôl, pedig gyakran ez a lényeg.

HALL[7]: Az az érzésem, hogy azért érzékelsz redukcionizmust, mert saját magad próbáltad tudományosan vizsgálni a terápiát azután, hogy saját élményed volt a terápiáról; és mert ha valaki elkezdi mérni az ön-észlelést, és elkezdi értékelni a hangfelvételeket stb, akkor tényleg elveszíti szem elôl, hogy milyen is volt a dolog valójában.

ROGERS: Azt hiszem, hogy valószínûleg azért is vagyok frusztrált, mert nem tudom, hogy a fenébe lehet nem redukcionista módon megközelíteni egy ilyen élményt, és ugyanakkor tudományosnak is lenni –ugyanis én azért valamennyire kedvelem ezt az elnevezést.

HOCHMANN[8]: Az a benyomásom, hogy te azonosítod a tudományt a redukcionista attitûddel. Szerintem ez volt a fizika modellje hosszú ideig, évszázadokon keresztül. És azt hiszem, ez még ma is így van a fizikában. De úgy érzem, hogy a tudományt mégsem lehet azonosítani a redukcionista módszerrel. Ez csak az egyik tudományos módszer. Beszéltél arról, hogy feszültség van benned a tudós és a terapeuta között; én nem érzem ezt a feszültséget, mert én téged terapeutaként nagyon kompetens tudósnak látlak. Szerintem ha valaki nyitott a tapasztalatra, ha valaki kongruens, ha valaki megpróbálja igazán megérteni azt, amit csinál és ami történik, akkor az tudós.

ROGERS: Szerintem Michael azt mondaná erre, hogy én inkább a tudást gyarapítom –

HOCHMANN: – és nem a tudományt.

POLÁNYI: Ezt a megkülönböztetést nem én tettem, hanem ti.

ROGERS: Jó. Ez egy jó példa. Az ember nyilvánvalóan mély tudásra tesz szert annak révén, hogy gyakori, szoros kapcsolatba kerül másokkal. Az pedig, hogy ezt hogyan kategorizáljuk –

POLÁNYI: Így érzem, csak magamat ismétlem. Teljes mértékben hiszek az ilyen tevékenység értékében, és úgy vélem, hogy ezen a módon el lehet érni az igazságot, és az ember okkal hiheti, hogy elérheti így az igazságot. De azon nem izgatnám magam, hogy ez tudomány-e vagy sem. Számomra ez nem lényeges kérdés.
 
 

(A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Carl Rogers: Dialogues. Ed. by H. Kirschenbaum & V.L. Henderson. London, Constable, 1990. 155-175. o.

3. Roy Fairchild, pszichológiaprofesszor, San Franciscoi Teológiai Szeminárium

4. Wayman Crow, igazgatóhelyettes, Western Behavioral Sciences Institute

5. William Coulson, tudományos munkatárs, Western Behavioral Sciences Institute.

6. Paul Henry, filozófiaprofesszor, Katolikus Egyetem, Párizs, és California Egyetem, San Diego.

7. Gordon Hall, ösztöndíjas, Western Behavioral Sciences Institute

8. Hochmann, ösztöndíjas, Western Behavioral Sciences Institute