Elõzõ rész

De mi a helyzet a történelmi materializmus azon érvelésével, amely szerint a tudomány fejlôdése teljes egészében a társadalmi szükségletekre adott válasznak tekinthetô? Vegyük azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy Newton gravitációval kapcsolatos munkássága az angol tengeri hajózás fellendülésével hozható összefüggésbe.[3] Ezen nézet képviselôi a Heilsbergben élô lengyel Kopernikusz, a Prágában élô német Kepler vagy a firenzei Galilei esetében, akik egy évszázaddal Newton elôtt vetették meg munkásságának alapját, nem próbálják kimutatni, hogy a tengeri hajózás szükségletei hatottak ösztönzôen tevékenységükre. Ügyet sem vetnek arra az óriási hatásra, melyet Newton nézetei például Svájcban és Poroszországban, vagyis olyan országokban fejtettek ki, melyeket nem érintenek közelebbrôl a tengeri hajózás problémái. Átfogó materialista elôítéleteiktôl vezettetve eszükbe sem jut a kritikai gondolkodás legelemibb szabályainak alkalmazása.

Mindazonáltal az a nézet, hogy a tudomány fejlôdési irányát nagyban befolyásolják az uralkodó anyagi szükségletek, széleskörûen elfogadottá vált a marxista tábortól távol állók között is. Ezért ehelyütt részletesebb cáfolatát szeretném adni az e nézet forrásául szolgáló néhány fontosabb megállapításnak.

A gondolatmenet többnyire arra épül, hogy rávilágítanak a tudomány és a társadalom különféle kapcsolódási pontjaira: a tudományos tevékenység személyes indítékaira, a tudományos munkához szükséges erôforrásokra, és a belôle származó – jó vagy rossz – hatásokra, miközben a tudományos fejlôdés belsô logikája homályban marad. Igy például a The Social Relations of Science-ben J.G. Crowther tüzetesen megvizsgálja olyan emberek jövedelmét, akik a tudománnyal foglalkoznak és olyanokét, akik nem. Ebbôl megtudjuk, hogy az emberek gyakran túl szegények ahhoz, hogy tudománnyal foglalkozzanak, máskor meg túl jómódúak ahhoz, hogy törôdjenek vele. Platón például gazdag volt és megvetette a tudományt[4], a gazdagok pedig általában hasonlóképpen vélekednek.[5] Sokszor viszont éppen a nagy gazdagság, s ugyanígy, egy bizonyos fajta szegénység, ösztökél a tudománnyal való foglalkozásra.[6]

Az efféle megfontolások félrevezetôek, hacsak nem tekintjük ôket nyilvánvalónak és irrelevánsnak. Abba, hogy valaki tudós lesz-e vagy sem, kétségkívül belejátszanak személyes körülményei és anyagi helyzete. Ha viszont egyszer a tudósi pályára lépett, eredményei nem függenek ezektôl a körülményektôl. Az energiamegmaradás elvét egymástól függetlenül fedezte fel egy hóbortos dél-német orvos (J.R. Mayer), egy köztiszteletben álló manchesteri sörfôzô (Joule) és egy fiatal porosz tudós (H. von Helmholtz). A kvantummechanika három, ma is élô felfedezôje (egy osztrák, egy porosz és egy angol) ugyanilyen furcsa hármast alkotnak. Az utóbbi huszonöt év legnagyobb orosz fizikai felfedezése, a fényszóródás új formájának megfigyelése, Landsberg szovjet fizikus nevéhez fûzôdik. Néhány héttel elôtte ugyanerre a felfedezésre jutott a Brit-Indiában élô C.V. Raman is, aki elsôségének köszönhetôen megkapta érte a Nobel-díjat. A dicsôség azonban részben egy bécsi fizikust – egy ideig a nácik lelkes hívét –, A. Smekalt illette meg, aki néhány évvel korábban megjósolta a felfedezést. Nehéz lenne három, személyiségét és társadalmi környezetét tekintve eltérôbb embert találni, mint Landsberg, Raman és Smekal, tudományos teljesítményük mégis lényegében azonos.

A tudomány megint csak föloldódik a külsô viszonyokban akkor, amikor a társadalom gyakorlati érdekei olyan nagy hangsúlyt kapnak, hogy úgy tûnik, mintha magának a tudománynak ezek szabnának irányt. Hiába nyilvánvaló tény, hogy néhány ritka eset kivételével a felfedezés idején senki sem tudja, milyen jövôbeli alkalmazásai lehetnek, legkevésbé pedig a felfedezô, aki többnyire csak hiányos technikai ismeretekkel rendelkezik – mindezt háttérbe szorítja az a feltételezés, hogy a felfedezéseket társadalmi szükségletek hívják életre, s csak a tudósok hiszik azt, hogy a tudományos fejlôdés belsô logikájából fakadnak. A tudósok tehát eszerint öntudatlanul olyan gyakorlati feladatokat oldanak meg, melyekrôl sejtelmük sincs. Crowther például a következô magyarázatot fûzi ahhoz, hogy Clark-Maxwell (1855 táján) a gázok és az elektromos mezôk elméletével kezdett foglalkozni:

„A merkantilizmustól az indusztrializmus vette át a kezdeményezést, a hajózás pedig átadta helyét a gôzgépnek és a telegráfnak. E társadalmi mozgással párhuzamosan a matematikai csillagászat átadta helyét a hônek és az elektromosságnak...Maxwell újításai fôképp abból fakadtak, hogy figyelmét a tudomány azon területei felé fordította, melyek a legfontosabb felfedezéseket ígérték. Nem morfondírozott azon, hogy a hô és az elektromosság miért tûnt számára ígéretesebb terepnek, mint a csillagászat. Elég volt neki, hogy ígéretesebbnek látta ôket. A történelem teljes mértékben igazolta Maxwell felfogását, noha ô ezt magától értetôdônek tartotta. Most már látható, hogy Maxwell szellemi eszköze volt csupán a tudomány fejlôdésének, melyet kora fô társadalmi erôi határoztak meg, még ha ô úgy vélte is, hogy kutatásainak irányát a tudomány fejlôdésének belsô logikája jelölte ki.”[7]

Ugyanezen hibás szellemi ösztön gyakori – és Mr. Crowther érvelésére is jellemzô – megnyilvánulása az a kezdôket szinte végzetszerûen utolérô szokás – melyet az iskolák gyakran még meg is erôsítenek –, hogy a történeti visszavetítés eszközével élnek. A kezdô minduntalan úgy rekonstruálja a múltbeli emberek gondolkodását, mintha azok tudhatták volna, mi történik majd egy késôbbi idôszakban. Tudatosan törekednünk kell arra, hogy a történelmi figurákat, akikrôl óhatatlanul mai fejjel gondolkodunk, ne ruházzuk fel a jövôbelátás képességével.

A történelmi visszavetítés bevett módszer annak bizonyítására, hogy a társadalmi szükségletek, mintegy mágikusan irányítják a tudósok felfedezéseit. Hogben professzor a következôképpen ezt alkalmazza Maxwell esetére:

„értekezésében Maxwell kapcsolatot teremtett a régebbi egyetemek newtoni matematikája, valamint Faraday és Henry olyan kísérleti mérései között, amelyeket nem-egyetemi intézményekben végeztek (a Royal és a Smithsonian Institution). Ami igaz volt a formára nézve, az igaz volt a tartalomra nézve is. A távíró gyakorlati alkalmazásával kezdôdôen az elektromos jelenségek köznapi értelemben vett vezetô anyag nélküli továbbításának lehetôsége folyamatos spekulációkra és kísérletekre ösztönzött. A tizenkilencedik századi indusztrializmus korlátlan lehetôségeinek légkörében a drótnélküli távíró a bölcsek kövének vagy életelixírnek tûnt. A távíróval történô kommunikációt tekintették a tudomány eddigi legragyogóbb eredményének. Mint ilyen, nagy feltûnést keltett az 1851. évi kiállításon, ami véletlenül egybeesett az Atlanti Óceánban lefektetett kábel munkálataival. Két évvel késôbb a feltaláló Dering, akiknek elektromos készülékei elôkelô helyen szerepeltek a kiállításon, „a drótnélküli távírók iránti csillapíthatatlan érdeklôdés”-rôl beszélt. Maxwell ebben az évben lett évfolyammásodik.”[8]

Ahhoz, hogy az ekképpen kibontakozó álláspont cáfolhatatlanná váljon, már csak arra van szükség, hogy kellôképpen homályos maradjon. A fentiekben Hogben professzor semmi határozottat sem mondott arról, hogy mi vezette el Maxwellt az elektromágneses hullámok elméletének kidolgozásához, mely mintegy fél évszázaddal késôbb hozzájárult a drótnélküli távírás felfedezéséhez, de legalábbis semmit, túl azon a közismert és nem túl számottevô megállapításon, hogy az elektromosság tizenkilencedik századi kutatásának lendületet adtak a széleskörû gyakorlati alkalmazások. Hogben professzor idézett passzusának közvetett sugallata mégis olyan erôs, hogy bizonyítékként használhatja – az elôzô oldalon – azon korábban elfogadott vélekedéssel szemben, miszerint Maxwellt „kutatásaiban csakis a tudás gyarapítása vezette”, és csakis ez adja azok igazolását. Hogben professzor szerint ez csupán a tudósok „öntelt meggyôzôdése”.

Arra a különös tényre, hogy a tudomány ezen új elméletét mindig viszonylag régi példákkal bizonyítják századunk kellôs közepén, mely páratlan tudományos felfedezéseket hozott, a fenti elemzés ad magyarázatot. Az újabb keletû felfedezések gyakorlati alkalmazásait jelenleg még nem ismerjük, esettörténetüket tehát egyelôre nem írhatják meg a visszavetítô módszerrel. Vajon milyen technikai eszközök megalkotása lebegett öntudatlanul a Nobel-díjas Planck, Einstein, Perrin, Millikan, Michelson, Rutherford, Aston, Chadwick, Barkla, Heisenberg, Compton, Franck, G. Hertz, Rubens, Laue, Joliot, Fermi, Urey, Anderson, W.H. és W.L. Bragg, Schrödinger, Dirac és a többiek szeme elôtt, amikor felfedezéseiket véghezvitték? Senki sem tudja – az új tudományelméletnek tehát el kell siklania fölöttük.

Felmerül a kérdés, vajon miképpen érhették volna el eredményeiket az imént felsorolt nagy fizikusok, ha vizsgálódásaik megkezdése elôtt igazolást kellett volna szerezniük valamely tudományos direktóriumtól kutatásaik társadalmi hasznáról, ahogy azt a marxista tudósok és elvbarátaik fontolgatták. Micsoda konfliktusokhoz vezethetett volna „öntelt meggyôzôdésük „, hogy csakis önmagukra kell hagyatkozniuk döntéseikben!
 

Így hírlik azonban, hogy a tudománytervezés sikeresen mûködik a Szovjetunióban. Mi ebben az igazság? Milyen a tudománytervezés valósága a Szovjetunióban? A helyzet röviden a következô. Oroszországban számos laboratóriumot hoztak létre, melyekben alkalmazott kutatással foglalkoznak. Feladatuk a gyakorlati tudomány különféle formáinak elôsegítése, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az angol, amerikai stb. megfelelôikben történik. Tevékenységükben nincs semmi különös, eltekintve attól, hogy „tudománytervezés”-ként utalnak rájuk. Ezt azonban ki kell egészítenünk még valamivel, ami lényegesebbnek tûnik. Oroszországban minden egyes laboratóriumban részletekbe menôen tisztázzák az elôirányzott kutatási tervet, a tiszta kutatásokat pedig az ipari hasznosíthatóságot szem elôtt tartva tervezik meg. Ez a „tervezés” szerencsére csaknem teljes egészében megvalósulatlan célkitûzés maradt. Igaz ugyan, hogy Mr. J.G. Crowther a következôképpen jellemzi a Harkovi Fizikai Kutatóintézetben folytatott tervszerû tudományos munkát: „Minden egyes osztály elkészíti éves munkatervét január 1.-tôl december 31.-ig. A munkaterv minden negyedévre részletes elôirányzatokat tartalmaz, sôt a napi munkavégzésre vonatkozó eligazításokat is. A kutatók minden hónap végén kiszámítják, hogy a terv hány százalékát teljesítették. Ez átlagban 80-90 %, és a számítások többnyire megfelelnek a valóságnak”[10] (ami körülbelül olyan, mintha egy sportmérkôzésen elôre rögzítenénk az eredményt, majd fogadásokat kötnénk várható kimenetelére). Ennek azonban egyedüli folyománya az, hogy a szovjet tudósokkal rengeteg értelmetlen papírmunkát végeztetnek. Noha számos esetben (kiváltképp a pszichológiában és a genetikában) súlyosan csorbították a tudomány integritását, a tudományos kutatások jó részének menete Oroszországban ugyanaz, mint bárhol másutt. A kutatás irányát továbbra is a tudomány egyetemes rendszere szabja meg, és az orosz eredmények összhangban vannak az angol, svájci, japán eredményekkel, ahogy a világ bármely más országának eredményeivel is.

Az újabb hírek azt jelzik, hogy a szovjet tudósok megpróbálják lerázni magukról a tudomány értékelésére és rendszerére vonatkozó marxista elméletek jármát. Kapica akadémikus 1943-ban a Szovjet Akadémia Elnökségében elmondott fontos beszédében azt szorgalmazta, hogy az Akadémia minden kutatóintézete foglalkozzon valamely ágával annak, amit a „nagy tudomány”-nak nevezett, de a kontextusból világosan kiderül, hogy régi ismerôsünkre, az alapkutatásokat végzô vagy tiszta tudományra gondol.[11] A kutatások során (olvassuk a beszámolóban) az adott tudományterületen való eredményességet kell szem elôtt tartani. „Az intézet által követett kutatási iránynak egybe kell esnie azzal az iránnyal, mely az adott tudományterületen pillanatnyilag a legígéretesebbnek látszik, és amely, számításba véve a tudomány jelenlegi helyzetét és módszertani lehetôségeit, a gyors és gyümölcsözô fejlôdés legelônyösebb kilátásaival kecsegtet.” A rendszeres tudomány múltbeli fejlôdését éppen ez jellemezte a világ minden táján. Ennek megfelelôen Kapica azt hangsúlyozza, hogy a világ országainak tudománya, társadalmi és termelési rendszerüktôl függetlenül, egységes egészet alkot. A tiszta tudomány és az alkalmazott tudomány kapcsolatáról pedig azt mondja, hogy „...tévedés azt állítani, hogy a tudósoknak tudományos munkájuk ipari alkalmazását kell szem elôtt tartaniuk”. A tervezést illetôen azt mondja, hogy „...a tudományos intézetek rugalmas szervezetek kell legyenek. Sôt, az alkotó munka folyamatában nehéz akár csak egy hónapra, nemhogy egy évre elôre látni, hogy milyen irányba tart. Kapica beszéde nagy sikert aratott tekintélyes hallgatói körében, akik megkönnyebbülve adtak hangot egyetértésüknek; nem kétséges, hogy e találkozóval valami új kezdôdött el.[12]

Megeshet tehát, hogy a tudomány új, szigorúan haszonelvû megítélésével és a tudomány tervezésének kísérletével is szakítanak abban az országban, amelyben e tendenciák elôször jelentkeztek. Az is elképzelhetô, hogy a korábbi Szovjet-Oroszországbeliekkel párhuzamos próbálkozások Angliában is fokozatosan elenyésznek. Ami azt illeti, a tervezett tudomány szószólóinak újabb megnyilvánulásai határozottan ebbe az irányba mutatnak.

Lényegében befejezettnek tekinthetjük tehát az egész közjátékot és arra számíthatunk, hogy a tudomány ismét olyan lesz, mint azelôtt volt? Nem nagyon hiszem. Az a kirívó elgondolás, hogy a tudományt alá kell rendelni az anyagi jólét tervezésének, csupán egyik összetevôje a szellemi és erkölcsi élet státusa elleni általános támadásnak. Napjainkban számos fontos irányzat vonja kétségbe a racionális és erkölcsi folyamatok végsô realitását. A széles körben hódító naturalista elôítéletek fáradhatatlanul ostromolják az emberrôl mint lényegét tekintve racionális lényrôl alkotott felfogást.

A tudomány ebben a miliôben aligha remélheti korábbi tekintélyének visszaszerzését, ha célja pusztán az igazság felderítése. Ilyen közfelfogás mellett nem valószínû, hogy a társadalom egy olyan szellemi örökség folyamatos ápolásának szenteli magát, melyhez minden egyes nemzedék csak kicsivel járulhat hozzá. Épp ellenkezôleg, a várható tendencia az, hogy az Állam továbbra is ellenôrzést gyakorol majd minden, polgárai jólétét befolyásoló tevékenységforma felett, a tudományt és annak haladását is beleértve. A magam részérôl nem látok alapot arra a hitre, hogy civilizációnk válsága, melyet ez az alapvetô tendencia idéz elô, elérte volna tetôpontját.
 

(A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Science and Welfare. In Polanyi, M.: The Logic of Liberty. Chicago, The University of Chicago Press, 1951. 68-85. o.

3. J.G.Crowther a The Social Relations of Science (1941), 391. oldalán ezt írja:”A Principia nagy mértékben a pontosabb navigáció igénye által életre hívott problémák szintézisének tekinthetõ, melyek a gravitáció, a körforgás, a bolygó- és Holdmozgások, illetve a Föld alakjának és méretének kérdéseihez kapcsolódtak.”

4. Uo., 66.67. o.

5. A platonizmus tudományellenes sznobizmusának továbbélése a római idõkben (u.o., 125. o); a reneszánsz vezetõ bankárainak filozófiájává válik (279. o.); a modern fasizmus filozófiájának elõfutára (578. o.).

6. A rómaiak túl jómódúak voltak ahhoz, hogy elõrevigyék a tudományt (116. o.); akárcsak a muszlimok (160. o.); a franciák 1918 után szintén túl gazdagok voltak (592. o.); A szovjet forradalom elõtti Orosz Akadémiát tévútra terelte a jólét (552. o.). Viszont Roger Bacon tudományos tevékenységét nagyban elõsegítette gazdagsága (208. o.), akárcsak Guericke munkásságát (358. o.); Boyle (369. o.) és általában a dologtalan rétegek gazdasági státusa teremtette meg a tudományos kiválóság alapját az egész középkorban (239. o.) és a tizenhat- tizenhetedik századi Angliában (384. o.). Másfelõl, a középkori társadalom túl szegény volt a tudomány elõreviteléhez (222. o.), míg a római rabszolgák épp elég jól éltek ahhoz, hogy tudományos kérdésekkel foglalkozzanak (113. o.).

7. J.G. Crowther, i.m., 453.o.

8. Science for the Citizen, 737. o.

9. A drótnélküli jelátvitel igénye, Hogben professzor szerint, a távírókábel költségének megspórolása miatt vált sürgetõvé. A valódi helyzet a következõképpen jellemezhetõ. A drótnélküli jelátvitel, különféle technikai problémáknak köszönhetõen, sohasem lépett a vezetékes távíró helyébe. Szárazföldön a vezeték használata uralkodó maradt, a tengeren túli távírás területén pedig a drótnélküli és a vezetékes távíró versengése mindmáig nem dõlt el. Ezzel a ténnyel nem számolnak korunk tudományos elgondolásai, de még a Science for the Citizen szerzõje sem említi, noha különös érdeklõdést mutat a probléma iránt.

A drótnélküli átvitel igazi fontosságra (a rádiózás késõbbi fejleményét leszámítva) kétségkívül a hajózás területén tett szert – melynek állítólagos periférikussá válása volt az oka Mr. Crowther szerint annak, hogy Maxwell érdeklõdése a csillagászattól az elektromos hullámok felé fordult. A helyzet az, hogy országunk léte ma nagymértékben a hajózástól függ; ez a fejlemény pedig a Gabonatörvények hatályon kívül helyezését követõ évtizedekre tehetõ, vagyis épp Maxwell korára. A társadalmi determinizmus elmélete végtére is igaznak bizonyult, mondhatná egy csípõs nyelvû kritikus, azzal a különbséggel, hogy Maxwell tevékenységét a hajózás szerepének hirtelen megnövekedése, nem pedig csökkenése motiválta.

10. Manchester Guardian Commercial, 2nd June, 1934.

11. Köszönettel tartozom a Szovjet Kulturális Kapcsolatok Társaságának, mely lehetõvé tette, hogy betekintést nyerjek az e találkozóról készült részletes beszámolóba. Rövid kivonatát lásd: Nature, vol. 155 (1945), 294.o.

12. E kötet írásainak összegyûjtése idején (1949 november) úgy tûnik, hogy a Kapica beszéde által keltett várakozások nem valósultak meg. Ehelyett az történt, hogy Kapica nevével egyre ritkábban lehetett találkozni a szovjet sajtóban, körülbelül három éve pedig semmi hírt sem hallani róla. A marxista politika rövid lazulására gyors ütemû szigorodása következett, mely a mai napig tart.