A gyerekkoromban olvasott tudományos népszerûsítô könyvek fôleg a természet csodáinak és a tudomány nagyszerû eredményeinek bemutatásával foglalkoztak. Színesen írták le, milyen óriási távolság választja el egymástól a csillagokat, és jellemezték mozgástörvényeiket vagy azt ecsetelték, hogy egyetlen vízcseppben élôlények nyüzsgô tömege válik láthatóvá a mikroszkóp alatt. A kor legolvasottabb könyvei közé tartozott Darwin mûve, A fajok eredete, és minden új felfedezés, amely az evolúció folyamatára vetett fényt, széleskörû érdeklôdésre tartott számot. Ezek voltak elsôdlegesen azok a témák és érdeklôdési területek, amelyek akkoriban a tudomány képzetéhez fûzôdtek. Persze nem felejtették el, hogy a tudomány a hasznos tudásnak is tárháza, de nem ebben látták legfôbb igazolását. Az új találmányokat, például az elektromotort vagy a drót nélküli távírót a mind teljesebb tudományos megismerés puszta mellektermékének tekintették.

Azok a mai fiúk és lányok, akiket érdekel a tudomány, egészen másfajta tudományképpel találkoznak. Az általuk olvasott könyvekben az áll, hogy a tudomány legfontosabb feladata az emberi jólét elômozdítása. Az utóbbi hét év legolvasottabb könyve ebben a témában Hogben Science for the Citizenje (Tudomány az állampolgár számára), de csaknem ugyanilyen sikert arattak J.G. Crowther könyvei, különösen a Social Relations of Science (A tudomány társadalmi kapcsolatai) és H. D. Bernal nevezetes Social Functions of Science-je[2] (A tudomány társadalmi funkciója) is. E könyvek élesen szembenállnak azzal a korábban elfogadott nézettel, miszerint a tudományos kutatás motorja a megismerés vágya, függetlenül az ismeretek gyakorlati hasznától. Erôteljes hatást fejtettek ki a közvéleményre, s ezt a hatást késôbb intézményessé tette bizonyos fontos szervezetek támogatása. A helyzet az, hogy manapság ritkán találkozni olyan nyilatkozattal, mely világosan kimondaná, hogy a tudomány célja a tudás öncélú gyarapítása. A hivatásos tudósok ugyan többnyire még mindig a tudomány ezen felfogását vallják magukénak, nem túlzás azonban azt mondani, hogy a szélesebb közvélemény kezdi elfeledni, noha még csak másfél évtizede, hogy ez volt az általánosan elfogadott felfogás.

A tudomány új, radikálisan haszonelvû megítélése következetes filozófiai alapra épül, melyet jobbára a marxizmus szolgáltat. E vélekedés szerint egyáltalán nem létezik az alkalmazott vagy technikai tudománytól eltérô tiszta tudomány. A tudomány efféle átértékelése szükségszerûen vezet el a tudomány tervezésének kívánalmához. Amennyiben a tudomány feladata a társadalom gyakorlati szükségleteinek szolgálata, úgy kell megszervezni, hogy eleget tudjon tenni ennek a feladatnak. Nem gondolhatjuk, hogy azok a tudósok, akik a saját maguk által választott problémákkal foglalkoznak, olyan tudományt hoznak létre, mely képes kielégíteni a létezô társadalmi szükségleteket. Tenni kell tehát róla, hogy a tudósok olyan hatóságok irányítása alá kerüljenek, melyek ismerik a társadalom szükségleteit és felelôsek a közösségi érdekek védelméért. E nézet szószólói biztosítanak bennünket arról, hogy ezen szervezési forma nemcsak logikus, hanem kifejezetten praktikus is, mivel Szovjet-Oroszországban sikerrel alkalmazták. Azt mondják, nem kell mást tennünk, mint követni (saját körülményeinkhez igazítva) az orosz példát.

A tudomány tervezésének kívánalmát a tudomány történetének materialista értelmezése is megerôsíti. Ennek fényében a tudományos fejlôdés állítólagos öntörvényûsége puszta illúziónak bizonyul. Úgy tûnik, mintha a tudományt mindig is a társadalmi szükségletekre adott válaszai vitték volna elôre. E felfogás képviselôi behatóan elemzik a tudomány történetét, rámutatva minden elôrelépés társadalmi meghatározottságára. Ily módon a tudománytervezés, mint mondják, csupán manifesztté teszi a tudomány valós helyzetét, és senki nem állíthatja komolyan, hogy a tudománytervezés erôszakot tesz a tudomány szellemiségén. Azokat, akik a tudomány szabadságának védelmében emelik fel szavuk a tudomány tervezése ellen, egy idejétmúlt és társadalmilag felelôtlen álláspont képviselôinek bélyegezik, s tiltakozásukat elutasítják.
 
 

A következôkben a releváns tények fényében vizsgálom meg a tudomány tervezését szorgalmazó irányzat legfontosabb megállapításait. Lássuk elôször azt a kérdést, hogy van-e vagy nincs lényegi különbség tiszta és alkalmazott tudomány között; olyan különbség, amely igazolná és megkövetelné, hogy a tudás megszerzésének két ágát elválasszuk egymástól, eltérô módszereket és jellemzôket kapcsolva hozzájuk. Vegyük szemügyre tehát a tiszta tudomány és az alkalmazott tudomány egy-egy jellegzetes területét, hogy aztán összehasonlíthassuk ôket.

Példánk a tiszta tudományra a mechanika tudománya, mely századokon át mintául szolgált valamennyi tudomány számára. A történet Kopernikusszal kezdôdik. Négyszáz évvel ezelôtt, halálos ágyán tárhatta a világ elé nagy késéssel megjelent mûve, a De Revolutionibus elsô példányát. A bolygók ismétlôdô mozgásait korábban évezredeken át megfigyelték és feltérképezték, s egymásba illeszkedô kerekek, körök és epiciklusok segítségével modellezték. Kopernikusz rámutatott arra, hogy ezek nehézkességének nagy része az égi történéseket megfigyelô pozíció nem megfelelô voltából adódik. Kopernikusz elképzelése szerint a Nap áll a középpontban, a hat akkoriban ismert bolygó pedig körülötte kering. Ez az egyszerûbb ábrázolás szembeszökô szépséggel és nagy meggyôzô erôvel rendelkezett.

A lengyel Kopernikuszt a német Kepler követte, aki magáévá tette a kopernikuszi rendszert, de megtörte az e rendszerben is helyet kapó körök és epiciklusok varázsát. Szakított ezek ôsi harmóniájával, s három törvénnyel helyettesítette ôket, melyeket mind a mai napig Kepler törvényeiként emlegetünk. Szerinte a bolygók elliptikus pályán keringenek, melyek egyik fókuszát a Nap adja, mégpedig oly módon, hogy a bolygót a Nappal összekötô húr azonos idôk alatt azonos területeket súrol, a bolygók keringési idejének négyzetei pedig úgy aránylanak egymáshoz, mint naptávolságuk köbei. E törvények elôrevetítették Newton munkásságát. Ahhoz azonban hogy Newton hozzáláthasson mûve megalkotásához, szükség volt még egy óriási lépésre, melyet a firenzei Galilei tett meg. Galilei szabadon esô testekkel kísérletezett és azt találta, hogy az azonos súlyú tárgyak azonos sebességgel esnek le. Ô volt az elsô, aki ennek matematikai kifejezést adott. Galilei és Kepler leveleikben kölcsönös támogatásukról biztosították egymást, de még csak nem is sejtették, hogy azok a törvények, melyeket a maguk területén – egyikük a földi, másikuk az égi viszonyokra vonatkozóan – felfedeztek, valójában egy és ugyanazok. Erre Newton jött rá, jónéhány évvel mindkettôjük halála után.

Newton egy teljes évszázaddal Kopernikusz halála után született, és negyvenöt éves korában jelentette meg a Principiát, az elsô könyvet, mely az egész világegyetemet egyetlen matematikai törvény hatálya alá helyezte. A kô földre esését a Hold forgásaival hozta összefüggésbe, hogy aztán levezesse mindazokat a törvényeket, melyekkel Kepler a bolygók mozgását jellemezte. Ez a felfedezés tetôzte be a Kopernikusz által 150 évvel korábban elindított szellemi fejlôdést. A középkori elképzelés szerint az univerzum éppen elég nagy ahhoz, hogy Földünk kényelmesen elférjen benne a csillagok boltozatával, mely fedélként vagy páncélként borul védelmezôn föléje. Ettôl a bensôséges otthontól fosztották meg most az embert. A Földet és lakóját, az embert elmozdították a középpontból, és periférikus szerepre kárhoztatták; a Föld, puszta vándorló sárgolyóvá lefokozva, a végtelen ûrbe vetve találta magát. Másfelôl viszont az ember közvetlen környezete is ugyanolyan matematikai törvényeknek vettetett alá, mint a csillagok univerzuma.

Newton tehát gyökeresen átformálta emberképünket, és úgy tûnt, hogy általa a tudománynak sikerült megoldania a világegyetem rejtélyét. Életében rendkívüli megbecsülésben volt része, hamvait pedig a Westminster Apátságban helyezték örök nyugalomra a brit fôrendek kíséretében. Cambridge-ben szobrot emeltek neki a következô felirattal: „Newton qui ingenio humanam gentem superavit” (Newton, az emberiség legnagyobb gondolkodója). A francia felvilágosodás írói, köztük maga Voltaire, késztetést éreztek arra, hogy népszerû formában foglalják össze Newton elméletét a kontinens olvasóközönsége számára. Newton felfedezése, messze túlmutatva a tudomány határain, meghatározta a gondolkodás valamennyi formájának módszerét. A gondolkodók Rousseau-tól Marxig és Herbert Spencerig ahhoz hasonló, átfogó formuláról álmodtak, mint amilyenek az anyagi világot irányító newtoni törvények.

Ezenközben a newtoni törvények szigorú tudományos vizsgálata haladt a maga útján. Mintegy száz évvel halála után a kor legnagyobb matematikusai kísérelték meg új formába önteni ôket. D'Alembert, Lagrange, Maupertius, Laplace, Hamilton e törvények mélységének és szépségének újabb és újabb elemeit tárták fel, és segítségükkel sikerült egy sor problémát megoldaniuk.

A jelenbôl visszatekinve mindez mégis csupán a kezdet kezdetét jelzi. Nagy horderejû felfedezések következtek, melyek a mi századunkra értek be. Egyik fô kiindulási pontjukat a (például a neonlámpáknál használt) kisülési csövek által kibocsátott fényre vonatkozó viszonylag jelentéktelen megfigyelés adta. A fény analízise meglepôen szabályos színeloszlást mutatott. A múlt század vége felé egy svájci fizikus, Ritz, e színek hullámhosszára vonatkozóan különös numerikus törvényeket fedezett fel. E törvények olyannyira meglepôek voltak, sejthetô jelentôségük pedig olyan nagy, hogy Runge német fizikus Ritz felfedezése kapcsán így fakadt ki:LBárcsak megláthatnám azt a Newtont, aki ezt a Keplert követi majd!”. Runge óhaja teljesült, megérte Max Planck (1900) és Niels Bohr (1912) felfedezését. Planck és Bohr, valamint követôik elgondolásaiban olyan újfajta mechanika öltött alakot, mely az atomi folyamatokra is kiterjedt. Ezzel a fejleménnyel a mechanika tudománya kiterjesztette hatáskörét az atom belsejében végbemenô mozgásra: a szín és a kohézió, a mechanikus ellenállás és az elektomos vezetôképesség meghatározásával a megkülönböztetô kémiai tulajdonságok lényegéig hatolt.

És ez még nem minden; ez idô tájt ugyanis a tér és az idô Einsten-féle új felfogásával más tekintetben is elkezdôdött a mechanika nagy átalakulása. Ezen új fogalmak használata révén a mechanika törvényei méginkább egységessé váltak. A gravitáció és a mozgás newtoni törvényei egyetlen koncepcióba olvadtak, mely az elektromosság elôzô század derekán Maxwell által feldezett törvényeit is magába foglalta. Azóta számtalan, részletekbe menô következtetést vontak le az új mechanikából, amely ugyanúgy alakítani fogja a következô nemzedékek világegyetemrôl alkotott képét, mint korábban Newton felfedezése tette.

Lássunk most egy ellenpéldát a technika vagy alkalmazott tudomány területérôl. Vegyük mondjuk a mesterséges világítás területét, melyen a tudomány alkalmazása az utóbbi idôben különösen eredményesnek bizonyult. A világítás kezdetleges formáit a gyertyák, fáklyák és olajlámpák jelentették. A múlt század elején tûntek fel a petróleumlámpák – melyeket Goethe vakító fényességûnek látott. Ezt követték a különféle típusú világító gázzal mûködô lámpák, egészen az izzó gázharisnyáig, melynek sárga fénye világította be a vacsoraasztalt gyermekkoromban. Az elektromosság felhasználása a két szénpálca-elektródon átvezett áram izzóhatásán alapuló ívlámpával kezdôdött, melyet hamarosan felváltott Edison nagy találmánya, a légmentes üvegbúrában elhelyezett szénszálas izzólámpa. Erre következett – a levegôn történô izzáshoz való visszatérés kísérleteképpen – a mára teljességgel elfeledett „Nernst-lámpa” rövid ideig tartó szenzációja. S közvetlenül a háború elôtt jelentek meg és indultak rohamos fejlôdésnek a kisülési lámpák, mint például a nátriumgôzû vagy higanygôz lámpák, mindenekelôtt az utcai világításban. Elképzelhetô, hogy a jövôben ezek alkalmazása a legtöbb helyen ki fogja szorítani az izzólámpákat. Ami pedig a távolabbi jövôt illeti, a mesterséges radioaktivitás felhasználása révén talán még a világítás olyan új formája is lehetségessé válik, mely nagyobb területek megvilágítására lesz képes.

Így fest tehát a tudományos-technikai fejlôdés egyik ágának rövid története. Lássuk, vajon lényeges különbséget tudunk-e tenni közte és a tiszta tudomány elôbb jellemzett területe között. Eközben személyes vonzalmainkat félre kell tennünk, és a találmányokat (mondjuk a gázharisnya feltalálását) épp oly nagyra kell értékelnünk, mint a tudomány (mondjuk a mechanika) legjelentôsebb felfedezéseit. Nem a tiszta és az alkalmazott tudomány értékének összevetésérôl van tehát szó, csupán annak megállapításáról, hogy e két szellemi tevékenység lényegében különbözik-e, vagy sem.

Fenti elemzésünk ebben a tekintetben aligha hagy teret a tétovázásnak. Noha a tudományos módszer mindkettôben szerepet játszik, kitûzött céljaik és elért eredményeik könnyen megkülönböztethetôvé teszik ôket. Az a szellemi folyamat, mely Kopernikusszal kezdôdik és Einsteinnel ér véget, a dolgok természetének mind mélyebb megismerési folyamataként jellemezhetô. Egyre átfogóbb és egyre mélyebbre hatoló természettörvények felfedezésének sorozata. Ezzel szemben a mesterséges világítás története kevéssé, vagy egyáltalán nem visz közel bennünket a természettörvények jobb megértéséhez. Az új világítóeszközök feltalálása olykor nagyon érdekes megfigyelésekhez vezetett. A gázvilágítás kifejlesztése során új ismereteket szereztünk a világítógáz keletkezésérôl, a lámpagyártás pedig a magas hômérsékletû wolfram tulajdonságainak megismeréséhez járult hozzá. E kisebb felfedezések azonban másodlagos jelentôségûek a világítóipar fô célkitûzéseihez, vagyis a mind olcsóbb és jobb fényforrások elôállításához képest. A mesterséges világítás, mint a mérnöki tudományok egyik ága, épp ilyen sikeres lett volna akkor is, ha nem vezetett volna a dolgok természetére vonatkozó semmiféle felfedezéshez.
 

A tiszta tudomány esetében azonban épp fordított a helyzet. A csillagászat és a mechanika fejlôdése Kopernikusztól Einsteinig kétségkívül számtalan gyakorlati elôrelépést eredményezett; az égi vagy földi mechanika ismeretének hasznosítását mutató példáknak se szeri, se száma. De a gyakorlati eredmények ebben az esetben pusztán járulékos dolgok a fô célhoz, vagyis az ismeretek gyarapításához képest. A mechanika tudománya akkor is az lenne, ami, akkor is a tudomány egyik fejezetét alkotná, ha semmilyen gyakorlati hatása nem lett volna.

A technológia és a tiszta tudomány gazdasági szempontok segítségével élesen elkülöníthetô egymástól. Az alkalmazott tudomány arra tanít, hogyan érhetô el gyakorlati fejlôdés anyagi erôforrásaink felhasználásával. De a konkrét gyakorlati fejlôdés igényének, akárcsak a konkrét erôforrásoknak korlátai vannak. Egyetlen technikai vívmány értéke sem marad érintetlen, ha drasztikusan csökken az iránta mutatkozó igény vagy az elôállításához nélkülözhetetlen nyersanyagok mennyisége. Ha egy bizonyos eljárással létrehozott javak kevesebbet érnek, mint a felhasznált nyersanyagok, az eljárás értelmét veszti. Az a találmány, mely nem jár gyakorlati elônyökkel, nem tekinthetô találmánynak, sem a józan ész, sem a szabadalmi törvény szerint. Ezzel szemben a tiszta tudomány értékét nem befolyásolják a kereslet és a kínálat változásai. Hatással lehetnek ugyan az egyik vagy másik ága iránt mutatott érdeklôdésre, de a tudomány egyetlen részterülete sem értéktelenedik el: semmi sem válik értelmetlenné, ami korábban igaz volt – és vice versa.

A tiszta és az alkalmazott tudomány e szembeállítása a két terület logikai struktúrájanak mélyreható különbségét jelzi. A mechanika négy évszázados feljôdésére, melynek vázlatos áttekintését adtam, tekinthetünk úgy, mint ugyanazon eszmék folyamatos továbbfejlesztésére. Minden új fázis újrafogalmazza azt, ami korábban ismert volt, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a korábbi ismeretek egy szélesebb körû és mélyrehatóbb igazsággal voltak terhesek. A gondolat logikai stádiumok mentén való folyamatos kibontásának vagyunk tanúi. A technológiai fejlôdés eltérô képet mutat. A világítás egyre olcsóbbá és jobbá vált. Ebben a tekintetben ez a fejlôdés is egymásra épülô és folyamatos. Logikailag azonban minden elôrelépés új elindulást jelent. A gyertyát, a gázlámpát és az izzólámpát a legtriviálisabbakon kívül nem kötik össze közös alapelvek. De még az elektromos világítás négy formáját sem kapcsolja össze valamely közös gondolat. A világítás mind tökéletesebb formái egyszerûen egymás helyébe lépnek. Itt egyetlen alapelv kifejlôdése helyett egymással logikai összefüggésben nem álló kísérletek sorozatát látjuk egy állandó cél szolgálatában.

A tiszta és az alkalmazott tudomány logikai struktúrájának ez az eltérése gyakorlatukat illetôen is különbségekhez vezet. Tudományos haladás logikailag csak akkor lehetséges, ha rendszeres alapelvek jelölik ki irányát. Ez magyarázza a tudomány akadémiai elkülönülését. Valamely gondolatrendszer csak olyan közösségben teljesedhet ki, amely bensôségesen ismeri azt, egyszerre merít ösztönzést belôle és viszonyul hozzá kritikusan, továbbá amely szenvedélyesen érdeklôdik iránta. Az akadémiai elkülönülés a tudományos légkör erôsítésével nélkülözhetetlen keretét adja a szisztematikus tudomány céltudatos gyakorlatának. Természetesen van mód a tudomány rendszerének reformjára, de a gyakorlatához szükséges akadémiai körülményeket, melyek szisztematikus jellegébôl fakadnak, mindenképpen biztosítani kell.

Ami a technológiai kutatásokat illeti, itt is azt találjuk, hogy a feladat természete egyértelmûen meghatározza gyakorlati tevékenységének körülményeit. A találmányoknak és technikai újításoknak számos fajtája van, ám a feltalálónak egy esetben sem kell valamely tudományos terület kimerítô ismeretével rendelkeznie; másfelôl viszont elengedhetetlen, hogy bizonyos gyakorlati meggondolásokat folytonosan szem elôtt tartson. Az a feltaláló, akit nem a gyakorlati hasznosság felismerése vezet, olyan találmányokat ötöl ki, melyek csak papíron mûködnek. A találmányok ezért nem akadémiai keretek között születnek meg. A mérnöki tudományok bizonyos rendszeres ismeretekre épülô ágai persze helyet találhatnak az egyetemeken, s ebben az értelemben a mérnöki tudomány fejlôdéséhez nélkülözhetetlenek a mûszaki iskolák és más oktatási intézmények. Az alkalmazott tudomány nagyobb részét azonban olyan problémák egymástól többé-kevésbé független megoldásai teszik ki, melyeket csak azok képesek felismerni és átlátni, akiknek a hétköznapi gyakorlat sûrûjében kell helytállniok.
 
 

Visszaérkeztünk tehát ahhoz a régóta ismert, de a nagyarányú modern felvilágosodás által elhomályosított egyszerû igazsághoz, hogy van tiszta tudomány és van alkalmazott tudomány, s e kettô természete és mûvelésének módja merôben különbözik egymástól; az elsô az egyetemek hûvös termeiben van otthon, a másik a gyárakban és a gyakorlati élet más színterein.

A Tudománytervezés célja, hogy a tisztán tudományos vizsgálódásokat olyan felfedezések felé terelje, melyek hasznosíthatóknak bizonyulnak gyakorlati problémákra alkalmazva. Ez, általában véve, kivihetetlen. A tiszta tudománynak megvannak a maga saját céljai, más célokat pedig csak akkor tud magáévá tenni, ha megszûnik az lenni, ami. Fel kellene hagynia azzal a tevékenységgel, amit ma „tudománynak” nevezünk, s helyette olyasvalamit kellene mûvelnie, ami nem volna tudomány.

Milyen volna ez az új fajta „tudomány”? Lehetséges egyáltalán a természet új tényeit felfedezni úgy, hogy közben azon törjük a fejünket, milyen konkrét gyakorlati problémák megoldására lehetne felhasználni ôket? Bizonyos esetekben igen. A modern iparban megszokott dolog szisztematikus vizsgálat alá vetni különféle anyagokat, hogy bizonyos eszközöket állítsanak elô belôlük. Hasonlóképpen fejlesztik ki a betegségek vagy a kártevôk elleni szereket. Az orvostudományban, a mezôgazdaságban, a bányászatban, a kohászatban, stb. számos esettel találkozhatunk, amikor valamely konkrét gyakorlati alkalmazást szem elôtt tartva komoly tudományos kutatásokat végeznek. De ezek a területek csupán töredékét adják a tudományos haladás jelenlegi eredményeinek, s az efféle kutatásokra korlátozódó, tervezett tudomány, puszta csökevénye volna annak, amit ma a tudomány képvisel.

Ebben a kérdésben tapasztalatok alapján nyilatkozhatunk. Számos olyan intézmény létezik, mely kimondottan gyakorlati jelentôségû tudományos kutatásokat végez. Ott vannak a kutatóintézetek, melyek a gyapot-, szén-, acél-, üvegipar, és más iparágak körébe vágó problémákkal foglalkoznak. A mezôgazdasági és a katonai kutatásoknak megvannak a maguk intézményei, a magánvállalatok pedig saját ipari kutatólaboratóriummal rendelkeznek. Nagy-Britanniában, akárcsak a többi ipari állam jó részében az effajta kutatásokra ugyanannyi pénzt költenek, mint az akadémiai kutatásokra. Ezek azonban elenyészô mértékben járulnak hozzá a tudomány fejlôdéséhez. Kétlem, hogy egy százaléknyinál nagyobb lenne az a hozzájárulás, ami a fizika-, kémia-, matematika-, állattan- és botanika tankönyvek évi kiegészítéseiben valamilyen ipari vagy más gyakorlati célú kutatásból származik. Ilyen keretek között a tudomány tervezése egészen egyszerûen a tudomány felszámolását jelentené.

Ezekkel a tényekkel szembesülve a tervezés megrögzött hívei rámutatnak arra, hogy kontroll a tudományban is létezik. Arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyetemeknek jutattott állami pénzeket törvényi rendelkezés szabja meg, a pénzek különbözô tudományágak közötti elosztásában pedig az egyetemek a köz iránti felelôsséget tartják szem elôtt. Csakhogy az elôbbi rendelkezés pusztán a tudományos tevékenységek összességének szintjét határozza meg, az utóbbi pedig csak az ily módon rendelkezésre álló forrásokat csoportosítja azokra a helyekre, ahol a legnagyobb mértékû spontán tudományfejlôdés tapasztalható. Ezek a döntések tehát csupán a tudományos tevékenység egészét érintik, irányát azonban teljességgel a tudomány belsô tendenciái jelölik ki.

A tervezés elszánt hívei máskor azzal próbálják elfogadtatni elveiket, hogy javaslataikban csak nagyon általánosan és kis mértékben részesítik elônyben a tudományos kutatás bizonyos irányait, és még arra is ígéretet tesznek, hogy ez nem vonja maga után az ezektôl eltérô kutatások bármily mértékû csökkentését. Az elsô kitételre azzal a megjegyzéssel felelhetünk, hogy a tudomány külsô irányítása félrevezetô, ugyanis minél hatásosabbnak mutatkozik, annál kárhozatosabb. Egy rossz intézkedést nem tesz bocsánatossá az, ha hatáskörét csökkentjük és így a belôle fakadó károk is kisebbek; egyetlen ujj levágása kisebb fájdalommal jár, mint az egész karé, ez azonban még nem teszi kívánatossá. Ami pedig azt az ígéretet illeti, hogy a tervezés érintetlenül hagyja a többi tevékenységet, ez merô képzelgés. A társadalom szellemi és anyagi erôforrásait nem lehet új csatornákba terelni és egyszersmind meghagyni a régiekben. Ezt elég ékesen bizonyítja, hogy a háború alatt, a tudományos erôforrások szükségszerû és célzott átcsoportosítása miatt, a tiszta tudomány gyakorlatilag stagnált.

1. A The Political Quarterlyben (1945) megjelent írás kibõvített változata.

2. Bernal mûvének részletes kritikájához lásd The Contempt of Freedom címû könyvem „The Rights and Duties of Science” címû tanulmányát.