GÉNIUSZ A TUDOMÁNYBAN

Elõzõ rész

Személyes ítéletalkotás a tudományban

A tudományos megismerés általam vallott elmélete kezdettôl fogva, vagyis huszonöt éve arra épül, hogy a tudomány az észlelés kiterjesztése. A részek egyfajta integrációja az egészhez, ahogy azt az alaklélektan leírja. Ugyanakkor ellentétben a Gestalt-elmélettel, mely pusztán bizonyos részelemek egyensúlyba hozása, koherens formát öltése, a tudományos megismerés olyan tudatos integráció eredménye, amely valamely eleddig rejtve maradt, valóságos entitást tár föl elôttünk. Nincsenek szigorú szabályok arra, hogyan kell felfefedeznünk a természeti összefüggéseket, sôt arra sem, hogy egy látszólagos összefüggést mikor tekinthetünk ténynek és mikor nem.[11] Mindig megmarad a személyes ítéletalkotás eleme abban, amikor eldöntjük, hogy elvetünk vagy elfogadunk-e valamely konkrét bizonyítékot, hogy egy valódi szabályszerûség igazolásának tekintjük-e, vagy ellenkezôleg, látszólagos szabályszerûségek cáfolatának. Így láttam és ezért fogadtam el azt a tényt, hogy szigorúan véve minden empirikus tudomány pontatlan. Amikor pedig felismertem, hogy minden efféle integráció, az észleléshez hasonlóan, nagyrészt olyan hallgatólagos elemekre épül, melyekrôl csak homályos ismereteink vannak, arra a következtetésre jutottam, hogy a tudomány is a személyes ítéletalkotás aktusaira alapozódik.

Hogy ezt megmutassam, hosszú éveken át vadásztam olyan kirívó esetekre, melyekben a tudományos eljárásmód legáltalánosabban elfogadott szabályait látványosan megszegték, mégpedig a tudomány hasznára. Az elsô ilyen esetem arra világított rá, hogy egy új elképzelés tudományosan elfogadottá válhat, még ha kezdettôl fogva ellenkezik is a tapasztalattal. Az elemek peridódusos rendszerében például meglepôen szabályszerû összefüggés mutatkozik a növekvô atomsúlyok sorozata és az elemek kémiai jellege között. Van azonban két elempár, amely csak fordítva, vagyis csökkenô atomsúlyuk szerint illik bele a rendszerbe. Ennek ellenére sosem gondoltak soha arra, hogy emiatt megkérdôjelezzék, vagy éppenséggel elvessék a rendszert.

Egy másik példa: azt az elképzelést, hogy a fény részecskékbôl tevôdik össze, Einstein fogalmazta meg és kitartott e tisztázatlan feltevés mellett húsz évig annak ellenére, hogy ez szöges ellentétben állt azzal az elfogadott nézettel, mely szerint a fény hullámtermészetû. Ezen esetek (melyek elsô kirívó példáim közé tartoztak) késôbbi fejleményeit kommentálva arra a következtetésre jutottam, hogy a szabály alóli kivételek nem a szabály cáfolatát jelentik, hanem minden esetben annak mélyebb értelmére utaló jelzések.

Ezen túlmenôen azt állítottam, hogy a tudomány elfogadott tanításával szemben<->álló megfigyelések semlegesítô magyarázata valójában nélkülözhetetlen a kutatás mindennapi gyakorlatához. Hangot adtam annak, hogy nap mint nap a természeti törvényeknek formálisan ellentmondó jelenségekkel találkozom saját laboratóriumomban, ezeket azonban mindig a kísérlet hibájának számlájára írva semlegesítem. Tisztában vagyok azzal, hogy ily módon esetleg egy alapvetôen új jelenséget is semlegesíthetek, és így lemaradhatok egy nagy felfedezésrôl; volt már ilyesmire példa a tudomány történetében. Mégis folytatom ezt a gyakorlatot, és semlegesítô magyarázatokkal kiiktatom a várakozásaimmal ellentétes eredményeket, ugyanis ha a laboratóriumban megfigyelt összes anomáliát önmagában komolyan vennénk, a tudományos kutatás hamarosan a forradalmasító újdonságok hajhászásává fajulna, melyet vadkacsavadászathoz lehetne hasonlítani.

Korai gyûjtésem ezen kirívó eseteit azonban túlszárnyalja Einstein azon kijelentése, melyre nemrégiben bukkantam rá.[12] Werner Heisenberg számol be arról, hogy kvantumelméletének formálódása idején szembesítette Einsteint saját kijelentésével, miszerint a Bohr-elmélettôl vissza kell térnünk megfigyelhetô mennyiségekhez. Mire Einstein azt választolta, hogy ennek pontosan az ellenkezôje az igaz, "az elmélet határozza meg, mi az, amit megfigyelhetünk". Max Planck ugyancsak azon az alapon utasította el Heisenberg állítását, hogy ô csak a megfigyelhetô mennyiségekkel foglalkozik, hogy a tudomány olyan elmélet, amely befolyásolja a megfigyeléseket, de sohasem tartalmaz megfigyeléseket.[13]

Természetesen az uralkodó elméleteknek ellentmondó megfigyelés helyzete mindig bizonytalan. Vegyük megint csak Michelson és Morley híres kísérletét, mely bebizonyította, hogy a Föld forgása nem jár együtt "éterszéllel". Michelson nemhogy örvendezett volna nagy felfedezésén, mely késôbb Einstein relativitáselméletének legfôbb kísérleti alátámasztását adta, hanem a kapott eredményt egyenesen kudarcnak nevezte. Holton professzor korábban idézett írásában elmondja, hogy Michelson eredményei Kelvint és Rayleigh-t is "ôszinte csalódással" töltötték el, Sir Oliver Lodge pedig egyenesen azt mondta, lehet, hogy erre a kísérletre olyan magyarázatot kellene találni, amely semlegesíti jelentôségét. Vagyis a fizika korabeli felfogásában bevettnek számító éterelmélet miatt bizalmatlanság támadt a kísérlet eredménye iránt. Mikor azonban harmincöt évvel késôbb D.C. Miller ugyanezt a kísérletet pontosabb mûszerekkel megismételte, ezúttal kimutatva az éterszél jelenlétét, ezt az eredményt megint csak elvetették. Ekkorra ugyanis a relativitáselmélet már kiszorította az éterelméletet, másrészt az elméletet jogosan elônyben részesítették a kísérlettel szemben.[14]

Nincs hely itt részletesen ismertetnem azt a történetet, melyre a kirívó példák utáni kutatásaim kezdetén bukkantam rá [15], nevezetesen azt, hogy a radioaktív átalakulást felfedezô Rutherford példáján felbuzdulva miképpen jutott elsôrangú tudósok egész sora az elemek átalakulását mutató kísérleti eredményekre. Az ilyesféle publikációk elsô hullámára 1907 és 1913 között került sor, Rutherford felfedezését (1903) követôen, mely szerint a radioaktivitás együtt jár az elemek átalakulásával; a második hullám pedig 1922 és 1928 között tetôzött, az elemek mesterséges transzmutációjának Rutherford-féle felfedezése (1919) nyomán. Ha Rutherford felfedezései nincsenek, ezeket a járványszerûen elharapódzó megfigyelési eredményeket a kísérleti hibaszázalék rovására írva természetesen azonnal elvetették volna.

Hadd egészítsem ki a fentieket egy ellenpéldával, melyben a plauzibilitás joggal gyôzedelmeskedett a megfigyelésen. Eddington az univerzumról a húszas évek közepén kialakított elméletében levezette, hogy a finomszerkezeti állandó reciproka (h c/2pe2) 137-tel egyenlô. Elmélete széleskörû elutasításra talált, melyben közrejátszott az is, hogy Eddington ekkoriban a 137,307 kísérleti értéket kapta, plusz-mínusz 0,048-as hibahatárral. De a következô húsz év újabb kísérletei során ez az érték 137,009-re módosult, ami tökéletesen igazolta Eddington elméletét. A tudósok nagy többsége azonban ezt az egybeesést véletlennek ítélte, és igazuk volt.[17]

Összefoglalva: A tudomány a közönséges észleléséhez hasonló integráció eredménye, mely eddig ismeretlen összefüggésekre mutat rá a természetben. Ezen összefüggések felismerésében támpontokra hagyatkozunk ilyen az észlelés is , melyeknek nem vagyunk fokálisan tudatában, és amelyek gyakran egész egyszerûen azonosíthatatlanok. A dolgok természetérôl alkotott bevett tudományos koncepciók mindig hatással vannak arra, hogy milyen összefüggéseket ismerünk fel a természetben. A plauzibilitás eleme mindig vezetôül szolgál számunkra a probléma meglátásától kezdve egészen a még elképzelhetô ellenérvek végsô elvetéséig. Erre gondolunk, mikor azt mondjuk, hogy szigorú értelemben valamennyi természettudomány személyes ítéletalkotás kifejezôdése.

A géniusz munkája, melyet korábban jellemeztem, a vizsgálódás kezdetétôl lezárulásáig tetten érhetô. Ha pedig sikerül felismerni mûködésének mechanizmusát, látni fogjuk, hogy munkába fogása végsô soron önmagunkon múlik. Ily módon felismerjük, hogy a pontosság mindig csak fokozati, s így megszûnik a legfôbb eszmény lenni. Megszûnik a szigorú tudományok felsôbbrendûsége, a pszichológia, a szociológia és a humán tudományok pedig ekképpen mentesülnek attól a hiábavaló és tévútra vezetô törekvéstôl, hogy a matematikai szabályszerûségekhez hasonló eredményeket produkáljanak.

E felfogás felé sok évvel ezelôtt tettem meg az elsô lépést "A pontatlan értéke" címû rövid kis tanulmányommal.[18] Írásomban rámutattam arra, hogy ha ragaszkodnánk az eljárás pontosságához, nem volna kémiánk, legalábbis említésre méltó kémiánk nem. A kémikusok vezérfonalát ugyanis bizonyos kémiai folyamatok jellemzései ti. a "stabilitásra", az "affinitásra" és a "hajlamra" vonatkozó ítéletek adják, másfelôl hozzávetôleges számítások, melyek a fenti ítéletek alapján a cselekvést vezérlik. De a pontatlan értéke messze túlmutat ezen. A biológia tudományát egyedül ez teszi lehetségessé. Az élôlények struktúrájáról ugyanis csak akkor alkothatunk fogalmat, ha részeinek látványát összehozzuk az egységesen funkcionáló entitás képével, azon entitáséval, mely semmivé foszlik, amint fizikai és kémiai analízissel közelítünk hozzá.

Eddigi definícióm szerint a tudományos érték három erény közös produktuma Ezek: a (1) pontosság, (2) az elmélet hatóköre, (3) a jelenség fontossága.[19] E három értéknek köszönhetôen a tudományok mindegyikét egyformán nagyra értékelhetjük. A nagyobb pontosságot és nagyvonalúságot ellensúlyozza a jelenség szûkebb emberi jelentôsége vagy megfordítva. Példának okáért, a modern fizika problémáinak többsége csupán a tudósok számára érdekes, míg a biológia horizontja az állatokról és a növényekról alkotott képünktôl saját emberi életünk tapasztalataiig terjed; ily módon a matematika nagyszerû precízióját és a fizika nagyvonalúságát ellensúlyozza a biológia tárgyának nagyobb érdekessége.

Amennyiben a tudományt e három szempont szerint ítéljük meg, a kutatások mindegyike azonos rangra emelkedik: egyiket sem érheti az a vád, hogy nem "igazi tudomány". Ezzel eltöröltük August Comte értelmetlen hierarchiáját.

Nem mentségeket keresek a tudomány pontatlansága és azon személyes aktusaink számára, melyekkel eldöntjük, mit fogadjunk el igaznak a tudományban. Személyes beavatkozásunkat nem tekintem sajnálatos szükségszerûségnek, sem ennek folyományát másodrendû ismeretnek. Csak azon téves közelítés folytán tûnik másodrendûnek, mely módszeresen eltorzítja a tudásról alkotott felfogásunkat, és ily módon hamis megvilágításba helyezi kultúránk számos területét.
 
 

(Szöveg elsô közlési helye: Boston Studies in the Philosophy of Science, Vol. XIV, 1972. 57-71. o. A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Genius in Science. In Allen, R.T. (szerk.): Society, Economics & Philosophy. Selected Papers Michael Polanyi. New Brunswick and London, Transaction Publishers, 1977. 267-281. o.

Fordította: Beck András
Lektorálta: Bánki Dezsô)


Lábjegyzetek

11. Azt a nézetet, miszerint a felfedezés informális folyamat, William Whewell elõlegezte meg a gépiesen alkalmazható indukció John Stuart Mill által kifejtett, akkoriban nagy hatású kortárs elméletérõl adott brilliáns bírálatában. Azt, hogy miképpen érkezik meg váratlanul az intuíció a megfeszített gondolkodás idõszaka után, Poincaré jellemezte saját élményének híres leírásában. Ezek a példák bátorítottak saját álláspontom kialakításában.

12. W. Heisenberg, "Theory, Criticism and a Philosophy", 71, in From a Life of Physics, a Bulletin of the International Atomic Energy Agency különszáma, Bécs, 36-37.o. A kiadványon nincs feltüntetve a megjelenés éve. (Magyarul: Werner Heisenberg: A rész és az egész, Bp. 1978. 91-92.o.)

13. Max Planck "Pozitivizmus és reális külvilág" címû tanulmányában írja: "egyáltalán nincs semmiféle olyan fizikai mennyiség, amely közvetlenül mérhetõ", in Válogatott tanulmányok, Bp. 1982, 278.o.

14. Ennek részletesebb tárgyalását lásd Személyes tudás címû könyvemben 30-32.o.

15. Vö. Tudomány, hit és társadalom, in Tudomány és ember, Bp. 1997. 95-96.o.

16. Lásd a Tudomány, hit és társadalom 2. függelékét.

17. Ugyanerrõl további részleteket lásd Személyes tudás, Bp. 1994, I. kötet 84-85, 259-260, 271, 275.o.

18. Michael Polanyi, "The Value of the Inexact", Philosophy of Science 3 (1936), 233. o.

19. lásd Tudomány, hit és társadalom, 2. elõadás, 2. rész.


Elõzõ rész Vissza a tartalomjegyzékhez

Polanyiana 7. évfolyam,1 2. szám, 1998
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/polanyi/