GÉNIUSZ A TUDOMÁNYBAN



A tudomány pontatlansága és a géniusz munkája

Jóllehet a tudományos eredmények igazságára nézve semmiféle szigorú bizonyítékunk nincsen, mégis elfogadjuk sôt el is kell, hogy fogadjuk ôket. Szigorúan véve a természettudományok mindegyike pontatlan. Még az sem elképzelhetetlen, hogy a természettudományok minden eredménye hamisnak bizonyuljon, mégis elfogadjuk ôket igazként, mivel velük szemben támasztott kételyeinket ésszerûtlennek tekintjük. Az esküdtbíróságok az (elfogadandó) ésszerû kételyek és az (elvetendô) nem-ésszerû kételyek közti megkülönböztetésre alapozzák ítéleteiket. Az esküdtbírákat arra utasítják, hogy tegyék meg ezt a megkülönböztetést, méghozzá úgy, hogy ennek során nincsenek kialakult szabályok, amelyekre hagyatkozhatnának. Vannak ugyanis olyan rendkívüli fontosságú ténybeli kérdések, amelyeknek eldöntésére nincsenek szabályok, és ezek a kérdések éppen ezért kerülnek esküdtek elé, akik személyes ítéletükre hagyatkozva hoznak döntést. A tudós a bíró és az esküdtszék feladatait egyesíti magában. Miután tényanyagát számos, jól körülhatárolt kritérium szerint áttekintette, személyes ítélôképességére hagyatkozva kell eldöntenie, hogy további kételyeit ésszerûtlennek tekintve félreteszi-e ôket.

Amennyiben felismerjük, hogy végsô soron minden tudományos felfedezés a tudós személyes ítéletén alapszik, megnyílni látszik az út az elôtt, hogy a részmozzanatok sorát egységes keretben szemléljük a probléma meglátásától kezdve az utánajárás teljes folyamatán át egészen egy új természeti tény felfedezéséig.

Azon vezérelv legfontosabb elemeit, melyek egy probléma felsejlésétôl megoldásásának megtalálásáig irányt szabnak a tudományos vizsgálódásnak, elôször legmagasabbrendû mûködése közben, a géniusz munkájában vesszük szemügyre.

A géniusz két dologról ismerszik meg, s ezek ellentmondani látszanak egymásnak. A géniusz az ihlet ajándéka: a költôk Homérosz óta múzsájukhoz fordultak inspirációért, a tudósok pedig Archimédesz óta elismerik, hogy a megvilágító erejû ötlet a maguk számára is váratlanul ötlik eszükbe. De bôséges bizonyítékunk van ennek ellenkezôjére is: eszerint a géniusz abban áll, hogy az illetô bármilyen fáradozásra hajlandó; és valóban, minden kreatív tevékenység rendkívül megterhelô.

Hogyan függ össze a géniusz ezen két aspektusa? Ki lehet-e kemény munkával kényszeríteni a váratlan inspirációt? Hogyan állhatunk készen az inspiráció sugallatára, ha nem tudjuk mikor számíthatunk rá? Mivel pedig az inspiráció forrása végsô soron mi magunk vagyunk, hogyan érhet bennünket váratlanul?

Márpedig pontosan ez történik mindenféle kreatív tevékenység során, így a tudományos felfedezés folyamán is: mi fedezünk fel valamit, de ez bennünket is meglepetésként ér. A kreativitás konkrétan a tudományos felfedezés elméletének elôször is ezt a paradoxont kell feloldania. A megoldásra a biológiai szinten találhatunk rá, amennyiben az inspirációt azonosítjuk a "spontán integrációval", és azt keressük, hogy mi idézi elô ezt az integrációt. Tegyük fel, hogy kezemmel el akarok érni valamilyen tárgyat: ez a szándék izmaim komplex integrációját indítja el, amely aztán eljuttat célomhoz. Szándékom olyasvalamire vonatkozik, ami még nem létezik: más szóval egyfajta terv, vagyis elôrevetítés, mely képzeletem mûve. Így tûnik tehát, hogy képzelôerôm indítja be izmaim azon integrációját, mely végrehajtja a képzeletemben kirajzolódó tervet.

Nevezhetjük ezt az integrációt spontánnak? Így vélem, egy fontos tekintetben igen, hiszen nem gyakorlunk közvetlen ellenôrzést fölötte. Ha egy fiziológus bemutatná nekünk mindazokat az izommûveleteket, amelyekkel cselekvésünket végrehajtjuk, ugyancsak elcsodálkoznánk, hogy miféle bámulatos mechanizmust találtunk föl ennek az egyszerû célnak az elérésére.

Testünk minden tudatos mozgása ilyesféle irányítás alatt áll. A képzeletünkben kitûzött cél testrészeink olyan integrációját indítja el, amely fölött nem gyakorlunk közvetlen ellenôrzést. Ezt az integrációt nem mi hajtjuk végre: csupán oda hatunk, hogy megtörténjen. Képzeletünk erôfeszítése kiváltja önnön megvalósulását.

Ahogy itt egy kívánt eseményt testünk mozgásával elôidézünk, abban dióhéjban benne rejlik a géniusz paradoxonának megoldása. Példánk azt sugallja, hogy az inspirációt a képzelôerô munkája hívja elô, s hogy a képzelet efféle munkája hívja életre azokat az új gondolatokat, amelyek a tudományos felfedezéshez vezetnek.

Ezek a következtetések talán túl sietôsnek tûnnek, ám ha a szándékos cselekvésrôl áttérünk a vizuális észlelésre, akkor nemcsak átfogóbbak lesznek, de még megerôsítést is nyernek. A tárgyak állandósága a látott támpontok egyfajta integrálásának köszönhetô, ami nem áll közvetlen ellenôrzésünk alatt. A tárgyakról és környezetükrôl azért lehet értelmes képünk, mert másodpercenként két-három pillanatfelvételt integrálunk, s ezek egymással részleges átfedésben lévô képeket nyújtanak nekünk, melyek együttesen a szemünk elé táruló térség egészét lefedik. Ha ezeket az egymásra következô pillanatfelvételeket figyelmesen szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy az integráció mûveletét képzeletünk irányítja. Ehhez hozzátehetjük, hogy abban az esetben, ha nehézségünk támadna annak felismerésében, hogy mit is látunk, képzeletünk alternatív lehetôségeket próbál ki, hagyva, hogy szemünk efféle lehetôségek után kutatva pásztázzon. A tudomány egyes területei a látás különbözô módjain alapulnak. Amikor egy tárgy együttesen funkcionáló részekbôl áll, látásunk e részek látványát egyetlen koherens, mûködô entitássá integrálja. Így látja mûködô egészként a gépet a mérnök, aki ismeri a szerkezet mûködésének mikéntjét. Efféle integrációra épül a biológia és a pszichológia egésze, és ezen alapul egy organizmus szemlélete, egy értelmes állat látványa, vagy egy ember képe. Ezen képek integrálását bátran tekinthetjük spontánnak, mivel részeik fölött nincsen közvetlen ellenôrzésünk és gyakran nincs róluk közvetlen tudomásunk sem. A tudományos felfedezés folyamata általában ilyesféle, a képzelet munkája által elôidézett integrációkból tevôdik össze.
 

Az anticipáció képessége

A felfedezés folyamata három fô szakaszra bontható. Az elsô szakasz a probléma meglátása és az elhatározás, hogy a végére járunk; a második a megoldás keresése és a következtetés levonása; a harmadik pedig az, amikor következtetésünket megalapozott ténynek tekintjük.

Beszéltem már róla, hogyan szervezi egybe látásunk az egymásra következô pillanatfelvételeket bizonyos szempont szerinti, értelmes szemügyre vétel útján, s nehézség esetén hogyan tár elénk képzeletünk alternatív lehetôségeket annak felismeréséhez, hogy mit is látunk. A látás ezen mûvelete arra a feltevésre épül, hogy bármilyen különös dolog kerüljön is szemünk elé, valószínûleg van valami rejtett értelme. Hasonló elôfeltevéssel dolgoznak a természet furcsa jelenségein töprengô tudósok: értelmezni próbálják az általuk ismert tényeket, és még több tényt szeretnének összegyûjteni, remélve, hogy a tudomány számára figyelemre méltó összefüggéseket tárnak fel. Ezek jellemzik tehát a probléma meglátását és tanulmányozását.

Itt azonban különös ténnyel szembesülünk. Amikor a tudós egy probléma tanulmányozásába fog, feltételezi, hogy termékeny problémára talált, olyan problémára, melyet saját elgondolásaira és segédeszközeire hagyatkozva képes megoldani, és amellyel érdemesebb foglalkozni, mint másokkal. Amikor így dönt, akkor becslésekre hagyatkozik, a becslések pedig ugyanolyan körülbelüli természetûek, mint a sejtések és a találgatások.

Az efféle találgatások azonban elég jónak bizonyultak ahhoz, hogy elindítsák a tudományos vizsgálódás folyamatát, és annak eredményességét is biztosítsák. Ritkán találkozni azzal, hogy valaki hosszú éveket vesztegetne el hiába valamilyen kiutatásra, vagy hogy kecsegtetô lehetôségek kihasználatlanul maradtak volna. A helyzet az, hogy a tudományos felfedezés lehetôségeit olyan hatásosan aknázzák ki, hogy gyakran két-három tudós egy idôben jut ugyanarra a felfedezésre. A tudósok tehát kétségkívül képesek nagy vonalakban felvázolni egy-egy kutatás elôrelátható lefolyását, mely olyan eredményhez fog vezetni, amely az elôzetes becslés idôpontjában lényegében meghatározhatatlan.

Mivel magyarázhatjuk ezt a képességet? Korábban azt mondtam, hogy a tudományos vizsgálódás voltaképpen az észlelés kiterjesztése. Hadd emlékeztessek itt arra, hogy egy különbözô távolságokból, különbözô szögekbôl és változó megvilágításban látott tárgy képmásai egyetlen tárgy képévé állnak össze bennünk, valamint arra, hogy szemünk ennek az egységesítésnek köszönhetôen lát valóságos dolgokat. Mindez mélyen összefügg a tudománnyal. Kopernikusz azzal vetette meg a modern tudomány alapjait, hogy az általa felfedezett heliocentrikus rendszert pontosan ezekben a terminusokban fogalmazta meg. Rámutatott arra, hogy rendszerének egyik eleme a bolygók naptávolsága és keringési ideje közötti összefüggés, és erre az összefüggésre alapozva mondhatta azt, hogy rendszere nem csupán számítási eszköz, hanem valóságos tény.

Csakhogy antimetafizikus korunkban kétségek merülnek fel a valóság megismerésére támasztott igényekkel szemben. Meg tudjuk határozni mit jelent azt állítani, hogy egy tárgy valóságos? Így vélem, igen.

Ha azt mondjuk, hogy egy tárgy valóságos, ezzel azt anticipáljuk, hogy létezése a késôbbiekben végtelen formában meg fog nyilvánulni. Erre gondolt Kopernikusz, amikor rendszerének valóságosságát hangsúlyozta. Kopernikusz anticipálta rendszerének jövôbeli megnyilvánulásait, melyeket a rendszerének valóságosságából kiinduló késôbbi csillagászok valóban fel is fedeztek. Megállapíthatjuk tehát, hogy valamely természeti jelenség elemeinek koherenciája annak valóságosságáról tanúskodik, és e valóság ismerete elôre jelzi az effajta valóság jövôbeli, még ismeretlen megnyilvánulási formáit. A valóság ezen felfogását ezután kiterjeszthetjük úgy, hogy magában foglalja a tudományos vizsgálódás valamennyi fázisát. Ily módon magyarázatot kapunk arra, hogy miképpen anticipálódik a felfedezés a probléma meglátásától végsô megoldásáig.

Hadd szóljak azonban elôbb néhány szót ezen elmélet elôzményeirôl. A tudomány természetével huszonöt évvel ezelôtt kezdtem el foglalkozni, mégpedig abból a felismerésbôl kiindulva, hogy a tudományos felfedezéseket ugyanúgy tesszük, mint mikor szemünket erôltetve próbálunk egy homályosan látható tárgyat felismerni, és hogy ezen erôfeszítés során az vezet bennünket, hogy bizonyos fokig <->anticipáljuk azt az irányt, amely majd a leginkább termékenynek bizonyul. "A potenciális felfedezésre gondolhatunk úgy írtam annak idején , mint ami magához vonzza a gondolkodó elmét, mely aztán napvilágra hozza; táplálja a tudós teremtôerejét, elülteti benne róla alkotott elôzetes tudását, és vezeti egyik nyomtól a másikig, feltevésrôl feltevésre."[1]

Évek óta számos tanulmányban foglalkoztam az anticipációnak ezzel a fajtájával.[2] Elgondolásomat egy ponton megerôsítette Pólya György[3], akinek a matematikai felfedezésre vonatkozó meglátásaira kezdettôl fogva támaszkodtam. Az anticipáció nagyszerû jellemzésére bukkantam C.F.A. Pantinnél, aki posztumusz mûvében ezt írja: "(Az intuíció) nem csupán váratlan megoldásokat kínál a gondolkodó elme számára, hanem hozzá tartozik az a különös felismerés is, hogy egy bizonyos jelenségcsoport vagy az elgondolások valamely konkrét köre nagy fontossággal bír; s ezzel jóval azelôtt tisztában vagyunk, hogy meg tudnánk mondani, mi is voltaképpeni jelentôségük."[4]

Ám, hogy mi is ezen anticipációk magyarázata, az csak most körvonalazódott számomra. Így vélem, hogy a termékeny problémák nyújtotta anticipációkat ugyanúgy érthetjük meg, mint a valós természeti tények nyomán felmerülô anticipációkat. Például amikor egymást erôsítô támpontok együttese valamilyen rejtett természeti realitás érzetét kelti bennünk, hasonló anticipációval van dolgunk, mint amely a már valóságosnak elismert dolgok észlelésénél játszik közre. Amikor egy termékeny probléma megoldását már megtaláltuk, a vele kapcsolatos várakozásaink csupán dinamikus intenzitásukban különböznek az olyan tényekkel kapcsolatos várakozásainktól, melyeket egyszer végül majd felfedezünk. Természetesen az ígéretesnek tekintett problémákat kísérô valóságérzet kivehetôbben mutat valamely meghatározott irányba. Továbbá az effajta valóságban anticipált eredmények megjelenését hamarabbra is várjuk, mint a bevett tények valóságosként tételezésébôl fakadó távlatok megjelenését; ez a különbség azonban, véleményem szerint, csupán fokozati.

Az általunk ismert tudomány egészét azok a termékeny problémák hívták életre, melyek elvezettek megoldásuk felfedezéséhez. Az a tény tehát, hogy a tudósok képesek a termékeny problémák meglátására, éppoly alapvetô a tudomány mûveléséhez, mint a problémamegoldó képesség és ezen megoldások helyességének bizonyítása. Más szóval, a tudományos módszerhez ugyanúgy hozzá tartozik az a képesség, amelynek eredményeképpen a választott gondolati irány, melynek a kimenetele meglehetôsen meghatározatlan, végül a helyes irány lesz, mint az a képesség, hogy végülis elért eredmények pontosságát biztosítsuk. Mindkettô abban áll, hogy a természetben felismerjük a valóságos koherenciát, és megérezzük azokat a meghatározatlan implikációit, amelyeket a jövöre vonatkozóan magában hord.

Ez a végkövetkeztetés összhangban van azzal a törekvésemmel, hogy a személyes megítélés ugyanazon elveit tárjam fel a tudományos vizsgálódás valamennyi fázisában, a probléma meglátásától egészen megoldásának felfedezéséig. A problémákat spekulatív képzelôerônk kalandozásai hozzák felszínre, s ha egy problémát a magunkénak érzünk, képzeletünk az általa kijelölt irányba tapogatózik. Ez új összefüggések gondolatára ébreszt rá bennünket, melyek, amennyiben valósak, csökkentik vizsgálódásunk kiszámíthatalanságát. Ezen gondolatok spekulatív vagy kísérleti magyarázata újabb lökést jelent képzelôerônk számára, s ez újabb feltételezésekhez vezet; ekképpen vizsgálódásunk még tovább szûkül, míg végül rábukkanunk arra a gondolatra, mely a probléma megoldását jelenti.

Elégedjünk meg egyelôre e vázlatos ismertetéssel a "mérhetetlen erôfeszítések" soráró1, mely végül a probléma megoldásaként kínálkozó váratlan ötlethez vezet.
 

Segítségül hívott racionalitás

Ám a tudományos közvélemény nem akarja elfogadni azt, hogy a tudósok tevékenységét lényegében még felderítetlen tények bizonytalan megsejtése irányítja. Ezért aztán a fizika tankönyvekben évtizedeken keresztül azt lehetett olvasni, hogy a relativitás einsteini felfedezése magyarázataképpen született Michelson kísérletére, mely szerint a Föld forgása nem okoz áramlást a környezô éterben, s amikor úgy tizenkét évvel ezelôtt rámutattam arra, hogy ez színtiszta kitaláció[5], az egyedüli reakció a pittsburgi Adolf Grünbaum professzortól érkezett[6], aki szerint Einstein felfedezésérôl adott jellemzésem Schiller történetére emlékeztet, aki számára rothadt almák szagolgatása hozta meg a költôi ihletet. Szerencsére Gerald Holton professzor nemrégiben megjelent tanulmánya végre részletes elemzéssel igazolta feltevésemet.[7]

Ezzel a történettel korunk általános beállítódását szerettem volna illusztrálni, mely mindig a kézzelfogható magyarázatot részesítí elônyben a gondolkodás személyesebb képességeire való hagyatkozással szemben, még akkor is, ha a tények ezen kevésbé kézzelfogható képességek közremûködésére utalnak. A tudományos felfedezés manapság legnagyobb hatású elmélete ennek a preferenciának úgy ad kifejezést, hogy a hipotézis kiválasztásának folyamatát élesen elválasztja a választott hipotézis ellenôrzésétôl. Az elsô fázist (a hipotézis kiválasztását) racionálisan megmagyarázhatatlannak tekinti, míg a másodikat (a választott hipotézis ellenôrzését) szigorú eljárásként írja le, mely a tudós lényegi feladatát alkotja.

A tudományos felfedezés ezen elmélete azáltal kívánja megôrizni a tudomány egzaktságát, hogy a tudományos felfedezéseket pusztán ideiglenes hipotézisekké nyilvánítja, melyek szigorú ellenôrzésnek vethetôk alá, hogy implikációikat szembesítsük a tapasztalattal. Amennyiben egy hipotézis valamely implikációja ellentmond a tapasztalatnak, azonnal el kell vetnünk; sôt még az olyan hipotézist is készek vagyunk elvetni, amelyik elôrejelzései beigazolódásának köszönhetôen elfogadottá vált, ha olyasmit tapasztalunk, ami ellentmond valamely elemének. Ezen elmélet szerint, ha egy hipotézisbôl nem származnak ellenôrizhetô eredmények, figyelmen kívül hagyhatjuk, mint olyasmit, aminek nincs tartalmi jelentôsége.[8]

Tegyük próbára ezt az elméletet. Elképzelhetôk olyan esetek, amikor egy tudományos felfedezésre azután került sor és csak azután tekintetik tudományos felfedezésnek, hogy valamely járulékos implikációja is beigazolódik, de számos bizonyíték szól amellett, hogy ez nem szükségszerû, mi több, gyakran nem is gyakorlatias követelmény. Tycho Brahe 1572 november 11-én egy új csillagot figyelt meg a Cassiopeia csillagképben, és ez a felfedezés a változatlan égbolt arisztotelészi doktrínájának cáfolatát jelentette. Mindez a doktrína a távcsô felfedezése elôtt történt, és Kínában is ugyanerre a megfigyelésre jutottak. Ez a felfedezés teljes volt anélkül is, hogy ellenôrizhetô eredmények származtak volna belôle, ahogy a Vezúv i.sz. 79 augusztus 24-i kitörését is ténynek tekintették, anélkül hogy vizsgálat alá vették volna széleskörû implikációit. Vagy vegyük Kepler felfedezését, mely szerint a hat akkoriban ismert bolygó keringési idejeinek négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint közepes naptávolságuk köbei. A felfedezés alapjául szolgáló adatok legalább nyolcvan éve ismertek voltak; jómagam történetesen összevetettem a bolygók Kopernikusz által kiszámított viszonylagos naptávolságát Kepler harmadik törvényével és azt találtam, hogy két százalék eltéréssel megegyeznek. Kepler csupán felismerte ezt az összefüggést ez lett harmadik törvénye , felfedezését mégis az égi harmóniával kapcsolatos kutatásai megkoronázásaként ünnepelte, noha akkoriban, sôt hosszú ideig halála után sem volt ismeretes semmiféle ellenôrizhetô implikációja.

Kétségtelen, hogy számos felfedezés nem egy csapásra született meg. De sok esetben még ezek sem támasztják alá az ortodox "hipotetico-deduktív modellt". William Herschel 1781 március 13-án lassan mozgó homályos korongot figyelt meg, melyet üstökösnek gondolt, de miután néhány hétig követte mozgását, rájött, hogy új bolygót fedezett fel, mely az Uránusz nevet kapta. Késôbb Leverrier és Adams az Uránusz mozgásának szabálytalanságaiból egy újabb bolygó létezésére következtetett, s helyének prediktív meghatározása el is vezetett felfedezéséhez. Ez volt a Neptunusz. Tehát a Neptunusz és az Uránusz létezését megfigyelésükkel egy idôben bizonyosnak tekintették, és ez a megfigyelés teljessé is tette felfedezésüket mindenféle konkrét ellenôrizhetô implikációk tekintetbe vétele nélkül is.

Áttérve a fizika területére, hasonló példát kínál a röntgensugarak diffrakciójának Max von Laue általi 1912-ben történt felfedezése. Egy P.P. Ewalddal folytatott beszélgetése nyomán Laue arra gondolt, hogy egy kristályon áthaladó röntgensugár esetleg optikai diffrakciót mutat. Mikor elképzelését megpróbálta kísérletileg igazolni, a laboratórium vezetôje részérôl elôször ellenállásra talált, amikor azonban kérését mégiscsak teljesítették, az eredmény igazolta várakozásait, s bejelentette felfedezését, melyre a kísérlet eredménye meggyôzô bizonyítékkal szolgált.

Olykor találkozhatunk olyan ragyogó felfedezésekkel is, melyek nem valamely új megfigyelésre épülnek, és nem is jeleznek elôre semmit, ami bizonyíthatná vagy megcáfolhatná ôket erre többek közt a fizika és a fizikai-kémia elmélete szolgáltat példákat. Vagy vegyünk egy másik példát. Amikor Van't Hoff a termodinamika második fôtételébôl levezette a kémiai tömeghatás törvényét, olyan alapvetô felfedezésre jutott, mely kizárólag ismert tényekre épült, és nem jelzett elôre semmit. Csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie a kvantummechanika statisztikai értelmezésének igazolásához, mely Max Born nevéhez fûzôdik. A fizikai törvények ezen gyökeresen új felfogása, ami szerint ezek a törvények csupán az események valószínûségét, nem pedig tényleges folyamatát jelzik elôre, manapság általánosan elfogadott, noha eredetileg nem új tényekre épült, és nem volt semmiféle ténybeli implikációja, amely ellenôrzésére szolgálhatott volna.

Az ilyesféle nem-empirikus elméletek rendkívüli jelentôségre tehetnek szert a kísérleti tudományok mindegyikében, beleértve a biológiát is. Ezt példázza a darwinizmus is, mégpedig két értelemben. Elôször is, a darwinizmust hetven éven át úgy fogadták el a tudósok, hogy evoluciós mechanizmusát nem lehetett ismert tények terminusaiban értelmezni, másodszor pedig, mindmáig nem ismeretesek a darwini elmélet olyan empirikus implikációi, amelyek kísérleti ellenôrzése az elmélet cáfolatát eredményezhetné.

A második megállapítás közismert, ezért itt csupán az elsôvel foglalkozom. A fajok eredete 1859-es megjelenését követô negyven évben mind világosabbá vált, hogy az akkoriban ismert változatok nem kellôképpen örökletesek ahhoz, hogy elôidézzék az evolúciós átalakuláshoz vezetô kiválasztódás folyamatát.[9] A tudományos közvélemény azonban továbbra is kiállt a természetes kiválasztódáson alapuló evolúció elmélete mellett, mely ily módon széleskörû hatást gyakorolt az emberrôl alkotott felfogásunkra. A Mendel-féle mutációk 1900-ban történt újrafelfedezése után ennek épp a fordítottja okozott problémát. A változatok örökletesnek bizonyultak, de túlságosan is nagyarányúak voltak ahhoz, hogy fokozatos alkalmazkodást idézzenek elô. Ez azonban a legkevésbé sem rendítette meg a darwinizmus tudományosan alátámasztott világképének elfogadottságát, noha az újonnan felmerült ellentmondásokra még három évtizedig nem találtak magyarázatot. A neodarwinizmus 1930 körüli kialakulásával ez a probléma feltehetôen megoldódott, s lehet, hogy az új elmélet fényében igazolást nyer majd az, hogy a természetes kiválasztódás elmélete és az ismert természettörvények közötti ellentmondás tényérôl korábban nem vettek tudomást.[10]

Összefoglalva, az itt felsorakoztatott példák azt mutatják, hogy nagy horderejû tudományos felfedezések születhetnek egy csapásra és válhatnak elfogadottá bármiféle további bizonyíték nélkül; valamint azt, hogy léteznek olyan nagy elméleti felfedezések, melyeknek nincs semmiféle kísérletileg igazolható tartalmuk. Láttuk továbbá azt is, hogy egy, a tapasztalatok széles skáláját újszerûen értelmezô elmélet tudományosan elfogadottá vált, ami mellett a tudósok hosszú évekig kiálltak, noha megállapításai ellentmondtak a természet akkoriban ismeretes törvényeinek, sôt továbbra is a tudomány részét alkotja más fontos elmélettekkel együtt, noha egyszer sem nyílott lehetôség arra, hogy empirikusan ellenôrizhetô predikciók próbájának vessék alá.

 Következõ rész


Lábjegyzetek

1. Michael Polanyi: Science, Faith and Society, Phoenix Edition, 1964. 33.o. (Magyarul: Tudomány, hit és társadalom, in Tudomány és ember, Bp. 1997, 35.o.). A könyvet elõször 1946-ban jelentette meg az Oxford University Press.

2. Michael Polanyi, "Problem-solving", Brit. Journ. Philos Science 8 (1957), 89-103. o.

3. George Polya: Mathematical Discovery, John Wiley & Sons, New York, London, Sydney, 1965, Vol.II., 63.o.

4. C.F.A. Pantin: The Relation between the Sciences (ed. A. M. Pantin and W.H. Thorpe), Cambridge Univ. Press, 1968, 121-122. o.
Kitekinthetünk a kreatív tevékenység más területei felé is. Kant A tiszta ész kritikájában a filozófiai problémák vizsgálatánál szerepet játszó anticipációról a következõket írta: "Sajnálatos, hogy csak miután hosszú idõn át gyûjtögettünk, a lappangva bennünk rejtezõ idea útmutatása nyomán, mindenféle vele kapcsolatos ismeretet mint építõanyagot, sõt csak miután hosszú idõn át technikailag állítottuk össze ezeket az anyagokat, csak ezután válik egyáltalán lehetségessé a számunkra, hogy világosabb fényben pillantsuk meg az ideát, s hogy architektonikusan, az ész céljai alapján körvonalazzunk valamilyen egészet." (Kis János fordítása).
H.W. Janson (History of Art, New York, 1962, 11. o.) a festmények létrehozásánál szerepet játszó anticipációt ekképpen jellemzi: "Furcsa és kockázatos vállalkozás ez, melyben a festõ egészen addig nem tudja pontosan, mit is hoz létre, míg el nem készül mûvével, másképpen fogalmazva, olyan bújócska, ahol a hunyó nem tudja, mit keres, amíg meg nem találta."
Northrop Frye (T.S. Eliot, 1963, 28. o.) a következõket írja az anticipáció Eliot féle értelmezésérõl: "A költõ nem tudja mit akar mondani, míg rá nem akad a versét alkotó szavakra...Lehet, hogy nem tudja, mi ötlik föl elõtte, ám bármi is az, õ egész lényével azon van, hogy megvalósítsa."
Ez a fajta anticipáció megoldást kínál a Menón problémájára, melyben Platón annak lehetõségét veszi szemügyre, hogy folytathatunk-e vizsgálódást akkor, ha nem tudjuk, mi is az, amit keresünk.

5. Michael Polanyi: Personal Knowledge, Routledge and Chicago, 1958. 9-13.o. (Magyarul: Személyes tudás, Bp. 1994, I. kötet 30-36.o.)

6. Adolf Grünbaum: Philosophical Problems of Space and Time, New York, 1963, 385-386.o.

7. Gerald Holton, "Einstein, Michelson and the ,Crucial Experiment'" Isis 60 (1969), 133-197.

8. Természetesen Sir Karl Popper álláspontjára utalok, melyet a Logik der Forschungban (1934) fejtett ki (angolul 1946-ban adták ki The Logic of Scientific Discovery címmel, [Magyarul: A tudományos kutatás logikája, Bp. 1997]). Ez az elmélet az, amely széleskörû hatásra tett szert, s bár Popper a Conjectures and Refutationsban (1963) részben módosította elméletét, ezek a változtatások lényegében nem érintik az általam itt próbára tett "cáfolattan" elveit.

9. D. Darlington: Darwin's Place in History, Basil Blackwell, Oxford, 1960, 40.o.
Darlington professzor "A természetes kiválasztódás visszavonulása" címû 8. fejezetben mutatja be azt, hogy A fajok eredete egymást követõ kiadásaiban egyre kisebb hangsúly került a természetes kiválasztódásra és az evolúciót mindinkább "átszínezi a lamarcki örökség".

10. A jelenlegi helyezetet a következõképpen jellemzi Julian Huxley (Evolution of the Modern Synthesis, Allen and Unwin, London, 1942, 116. o.; az idézett szövegrész változatlanul került át a könyv 1963-as módosított kiadásába):
"El kell ismerni, hogy a mutációknak a természetes körülmények közötti evolúcióban játszott szerepérõl nem rendelkezünk közvetlen és teljeskörû bizonyítékkal....Ily módon egyelõre nem tehetünk mást, mint hogy olyan bizonyítékok sokaságának összefüggéseire hagyatkozunk, melyek eltérõ jellegûek, részlegesek és közvetlenek ugyan, összadódva mégis meggyõzõ erõvel rendelkeznek."
J. Maynard Smith "The Status of Neo-Darwinism" címû tanulmányában, in Towards a Theoretical Biology (ed. C.H. Waddington), Aldine Publishing Co. Chicago, 1969, 82-89.o., néhány bizonyítékot sorol föl amellett, hogy a neodarwinizmus nem "tautologikus". Ám Huxley-hoz hasonlóan õ is csupán arra mutat rá, hogy az eddigi bizonyítékok alátámasztják az elméletet.


Következõ rész Vissza a tartalomjegyzékhez

Polanyiana 7. évfolyam,1 2. szám, 1998
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/polanyi/