Elõzõ rész

A tudományos ítélet konszenzuális alapja

Így azonban felvetôdik a kérdés, hogy a plauzibilitás megítélésének bevett gyakorlata mellett miképpen kaphat teret bármiféle valóban eredeti gondolat. Mert kétségkívül teret kap: a tudomány egész sor meglepô fejleménnyel szolgál. Hogyan épülhetnek efféle meglepô eredmények erre a kimondottan dogmatikus alapra?

Ezek magyarázatában egy olyan kifejezés lehet segítségünkre, melyet gyakran hallani a tudomány berkeiben. Sokszor mondjuk, hogy egy elmélet „váratlan igazolásra” talált. Amerika Kolumbusz általi felfedezése váratlanul igazolta azt, hogy a Föld gömbölyû; az elektron diffrakciójának felfedezése váratlanul igazolta az anyag de Broglie-féle hullámelméletét; a genetikai felfedezések váratlan igazolását nyújtották az öröklôdés mendeli elveinek. Ez adja mindenféle tudományos haladás paradigmáját: a felfedezésekre úgy kerül sor, hogy az ismert tények által sugallt váratlan lehetôségeknek nyomába eredünk. A tudomány ily módon ôrzi meg önazonosságát az egymást követô forradalmak közepette.

Ezt a tudomány hallgatólagos dimenziója teszi lehetôvé, az a dimenzió, melyben a tudomány az empirikus megfigyelések összességével osztozik. Ha egy tárgyat látok magam elôtt, gyanítom, hogy van másik oldala és elôlem elrejtett belseje is, melyet feltárhatok. Egy másik ember látványa a szem elôl rejtett testi-lelki mûködések végtelen változatosságát idézi föl. A percepció azért rendelkezik efféle kimeríthetetlen mélységgel, mert az, amit észlelünk, a valóság aspektusa, a valóságaspektusok pedig egyelôre feltáratlan és talán elgondolhatatlan tapasztalatok sokaságára utalnak. Ezt nyújthatja a rendelkezésre álló tudományos gondolatok összessége az aktív tudósnak, aki a valóság aspektusait, s ilymódon új és távlatos problémák kiapadhatatlan forrását látja bennük. És a tudós munkája ennek igazolását adja: a tudomány azért marad továbbra is termékeny, mert a valóság természetébe nyújt betekintést.

A tudománynak ez a felfogása nem tesz egyebet, mint elismer valamit, amiben minden tudós hisz. A tudósoknak ugyanis hinniük kell abban, hogy a tudomány a valóság valamely aspektusát tárja elénk, következésképp igazsága bármikor és gyakran váratlanul manifesztálódhat a jövôben. A tudós csakis ebben a meggyôzôdésben vethet föl problémákat, folytathat kutatásokat és tehet felfedezéseket; erre a hitre támaszkodva adhatja át tapasztalatait tanítványainak és gyakorolhat hatást a közvéleményre. A tudósok csak e meggyôzôdésnek az utánuk jövô nemzedékekre való áthagyományozásával biztosíthatnak független alapot tanítványaik számára, akik ebbôl kiindulva fognak hozzá saját felfedezéseikhez és újításaikhoz, olykor ellentétbe kerülve tanáraikkal. Ez a hit egyszerre biztosítja a tudományos kutatás megalapozottságát és a tudományos originalitás szabadságát.

A tudomány ezen mechanizmusa persze csak addig mûködôképes, amíg a tudósoknak hasonló elképzeléseik vannak a dolgok természetérôl. A helyzet az, hogy érvelô vita nem lehetséges a tudományban akkor, ha a két fél eltérô alapokon áll. Ekkor egyik fél sem képes olyan érvvel elôállni, melyet a másik értelmezni tudna saját fogalmi keretében, ahogy errôl számos fontos tudományos polémia tanúskodik. Nevezetes példát kínál erre a heves vita, mely akörül folyt, hogy az erjedést élô sejtek avagy élettelen katalizátorok okozzák-e. A vita több mint fél évszázadig tartott, olyan nagy kémikusok részvételével, mint az „élettelen katalizátorra” esküvô Wöhler és Liebig, vagy mint Pasteur, aki „az élô élesztôsejtek” pártján állt. Mivel az érvelés gyakorlatilag lehetetlen volt, az érdemi vitát gyakran a másik álláspont kigúnyolása és lekicsinylése helyettesítette. A vita lezárására csak a vitapartnerek halála után került sor az élô sejtekbôl kiválasztott élettelen anyagok, az enzimek felfedezésével. Eszerint bizonyos fokig mindkét tábornak igaza volt. Nem látok azonban semmiféle garanciát arra, hogy a konfliktusok efféle megnyugtató megoldása mindig lehetségesnek bizonyul és hogy meg is érkezik, még mielôtt végzetes szakadás történne a tudományos érvelés racionális folyamatában. A tudományos kutatás folyamatosságát veszélyeztetné, ha a tudósok jelentôs része eltérô módon vélekedne a dolgok természetérôl.
 

Mi következik ebbôl a tudománypolitikára nézve?

Ez visszavezet bennünket a Velikovsky-ügyhöz. A dolgok természetérôl való alapvetô elgondolások a tudományon belül, illetve azon kívül állók esetében különböznek a legélesebben. A laikusok általában nem azért fogadják el a tudományos tanításokat, mintha osztanák valóságfelfogásukat, hanem mert meghajolnak a tudomány tekintélye elôtt. Ha viszont mégis csak szakítanak a tudomány felfogásával, a szokásos érvelés aligha téríti ôket jobb belátásra. Szinte biztos is, hogy hatástalan akkor, amikor arról van szó, hogy a bizonyítékok valamely csoportja komoly megfontolásra érdemes-e vagy sem. Lehet, hogy a laikus semmi különöset nem talál abban, hogy egy sor állat vemhességének idôtartama a p egész számú többszöröse, de a tudóst kétségbeejti, ha bizonygatnia kell ennek képtelenségét. Így aztán a laikus a tudós merev, minden indoklást nélkülözô ítéletével találja szemben magát, amely elsô ránézésre elveti azokat a bizonyítékokat, amelyek a laikus számára meggyôzônek tônnek. Hiába kéri, hogy legalább a szokásos vizsgálatnak vessék alá ôket, és nem fér a fejébe, miért utasítják el kérését gondolkodás nélkül a tudósok, akik minden új elképzelésre nyitottnak mondják magukat, tudományos elméleteiket pedig ideiglenesnek tekintik.

A tudomány és a nagyközönség közötti ilyesfajta ellentétek veszélyeztethetik a tudományt. Általános az a nézet, miszerint a tudományt, tekintettel gazdasági hasznára, mindig megvédik a laikusok beavatkozásától; ez azonban nincs így. A szovjet államhatalom kiállt Liszenko elméletei mellett és harminc éven át komoly akadályokat emelt mindenféle biológiai kutatás elé, mit sem törôdve a mezôgazdaságnak okozott károkkal. A párt valójában abban a hiszemben volt, hogy a kívánt tulajdonságok örökletes átruházásának Liszenko-féle módszerével javulni fog a gabonatermesztés, noha a tudományos alapokon álló genetikusok ezt lehetetlennek tartották. A gazdasági szempont nemhogy nem akadályozta meg, de egyenesen erôsítette is a tudomány elleni támadást – és ez talán sok esetben van így. A nagy tévedések, melyek az emberiséget századokra tévútra vezették, többnyire gyakorlati meggondolásokból fakadtak.

Ezért aztán ingatag talajra tévedünk, ha a tudományt gyakorlati eredményeire hivatkozva próbáljuk megóvni a laikusok elégedetlenkedésétôl. Így tenni, mintha a tudomány minden új gondolatra nyitott volna, miközben nem az, ugyanilyen károsnak bizonyulhat. Az a kijelentés viszont, hogy a tudomány célja a természet megértése, ódivatúnak és hatástalannak tûnhet. Ha pedig ezt kiegészítjük azzal, hogy a természet ezen magyarázata nagy mértékben hagyatkozik a tisztázatlan és bizonyíthatatlan valóságfelfogásokra, a dolog egyenesen botrányosnak tûnhet. Mivel mindez egyszerûen tény, nem jobb-e vajon mégis csak bevallanunk, hogy így áll a helyzet?

Mindenestre csak erre az alapra helyezkedve érthetjük meg azokat a szabályokat, amelyek a tudományos életet irányítják. Csakis ez ad magyarázatot arra, hogy az egymást többnyire nem ismerô független tudósok sokasága miképpen mûködik együtt lépésrôl-lépésre ugyanazon meghatározhatatlan elôfeltevésekre támaszkodva és ugyanazon szigorú íratlan normákat tartva szem elôtt. Nézzük meg közelebbrôl, mi is ennek a mechanizmusa.

Ahhoz, hogy egy sok tudóst magában foglaló tudományos közösség mûködôképes legyen, fel kell tételeznünk a rejtett és még fel nem ismert igazságok olyan hatalmas területét, mely jóval nagyobb annál, semhogy egy valaki bejárhatná, hiszen ezrek is kevesek hozzá. A tudósok mindegyike valamely összefüggés elmélyítésének megérzésébôl indul ki, és efféle szorosabb összefüggés irányába tapogatózik. Kutató képzelete, melynek az intuíció mutat utat, nem lel nyugtot addig, míg sikert nem ér el, vagy be nem ismeri kudarcát. A feltételezéseit alátámasztó jelzések jórészt illékonyak, potenciális tartalmuk megsejtése nem ölt határozott alakot. A tudományos kutatás nem más, mint a hallgatólagos integráció aktusainak sorozata – hasonló ahhoz, mint amikor egy elmosódó képet próbálunk kivenni, egy festményen dolgozunk, vagy verset írunk. Így aztán ritkán fordul elô, hogy két tudós egyenlô részt vállalna valamely kutatásban, vagy hogy egy tudós egyszerre több problémával is foglalkozna. Nem ritka azonban, hogy két-három tudós egymástól függetlenül egy idôben jut ugyanarra a felfedezésre, mégpedig azért, mert az egyes tudósok csakis ugyanazokat a potenciális tartalmakat hívhatják elô, és csakis e lehetôségek kiaknázására hagyatkozhatnak.

Ezért kell a tudományos kutatás céljainak kijelölését és véghezvitelét az egyes tudósok szabad döntésére hagyni; a tudós számára biztosítani kell a függetlenséget, mert egyéni meglátásai adják a tudományos haladás egyetlen zálogát. Lehet folytatni kutatásokat elôre meghatározott terv szerint is, de ezek sohasem vezetnek új elgondolásokhoz.

A függetlenség táplálja azt az eredetiséget, amely a tudományos haladás kulcsa. Van azonban egy másik, ezzel ellentétes követelmény is, nevezetesen az, hogy a tudományos közvélemény tekintélyét biztosítani kell a tudósokkal szemben. Láttuk, miképpen gondoskodik a tudományos közvélemény arról, hogy megalapozatlan eredmények ne kerülhessenek bele a tudomány vérkeringésébe. Ahhoz azonban, hogy egy megállapítás részévé váljon a tudománynak, nem csupán igaznak kell lennie, de érdekesnek is, pontosabban tudományos érdekességre kell számot tartania. A megalapozottság – vagy pontosság – még nem minden, csupán egyik eleme a tudományos érdekességnek. A tudományos érték mérlegelésekor még két fontos tényezôvel kell számolnunk. Az egyik az, hogy egy új tény miképpen illeszkedik a tudomány összefüggésrendszerébe, miképpen módosítja vagy tágítja ki ezt a rendszert. A másik tényezô éppúgy független a tudományos felfedezés megalapozottságától, mint a tudomány összefüggésrendszerében elfoglalt helyétôl, ez ugyanis eredeti, tudomány elôtti módon ismert tárgyában rejlik. Ez a tényezô az a lényegi érdekesség, mellyel a tudományos vizsgálat alá vetett tárgy e vizsgálat elôtt rendelkezik.

Egy kutatási eredmény tudományos érdekességét – vagy tudományos értékét – tehát három tényezô együttese határozza meg: a pontossága, a tudomány rendszerében elfoglalt helye, és tárgyának lényegi érdekessége. Az, hogy e három tényezô milyen arányban járul hozzá a tudományos értékhez, tudományterületenként nagyban változik; az egyik tényezô hiányosságát ellensúlyozhatja a másik hangsúlyos megléte. A legnagyobb mértékû pontossággal és a legátfogóbb rendszerezéssel a matematikai fizikában találkozunk, és ez ellensúlyozza élettelen tárgyának kisebb belsô érdekességét. A tudományok másik végletét képviselô állattanból vagy növénytanból viszont hiányzik a pontosság, összefüggésrendszerük kiterjedése és szépsége pedig messze elmarad a fizikáétól, ezt azonban ellensúlyozza az, hogy tárgyuk, az élôvilág, jóval nagyobb lényegi érdekességgel bír számunkra, mint az élettelen anyag.

A kutatást végzô tudósnak rá kell éreznie arra, hogy minek van tudományos értéke. Olyan problémák vonzáskörébe kell kerülnie, amelyek értékes tudományos eredménnyel kecsegtetnek, és ösztönösen ezek felé kell tapogatóznia. A nagy felfedezés azon múlhat, hogy sikerül-e valakinek jelentôséggel felruháznia valamely tényt, amelyre rátalált. Ennek elmulasztása ugyanolyan sajnálatos, mint hosszasan követni azt a kutatási irányt, amely nem vezet jelentékeny eredményre. Mindazok, akik irányítottak már kutatást, jól ismerik ezeket a lehangoló hibákat, melyek a kutatásra való alkalmasság hiányát jelzik.

A tudományos érték megállapítása ugyanakkor a tudományos közösség intézményi struktúrájának alapvetô feladata. A tudományos kutatást szolgáló támogatásokat és állásokat oly módon kell elosztatni, hogy abból a tudomány egészének a lehetô legtöbb haszna származzon. A legfontosabb intézmények vezetését kiemelkedô képességû és tapasztalatú tudósokra kell bízni, a juttatásokat pedig oly módon kell e központi intézményekben elosztani, hogy az a tudomány egészének legnagyobb mértékû elômozdítására sarkalljon. Az efféle döntések megkövetelik a tudományos érték mérlegelését; ezt pedig csak akkor lehet racionálisan elvégezni, ha a kutatási eredmények összevetésének vannak a tudomány egészére érvényes normái, a csillagászattól az orvostudományig.

Ez nem azt jelenti, hogy az egyik tudományág egészének tudományos értékét össze kellene hasonlítanunk a másikkal. Csupán arra kell képesnek lennünk, hogy összevessük a különbözô tudományágakban hasonló mértékû munkával és anyagi ráfordítással elért tudományos eredmények értékét. A kiegészítô jellegû gazdasági szempont a következô modellt kínálja: arra kell törekednünk, hogy a tudományos érték egyenletesen növekedjen a tudományok egyre inkább kitolódó határmezsgyéin.

De hogyan vethetné össze bárki is mondjuk a csillagászat és az orvostudomány felfedezéseinek (vagy remélt felfedezéseinek) tudományos értékét? Erre senki sem képes, de nincs is rá szükség. Az értékek ezen összehasonlítását csak az egymással szorosan érintkezô tudományterületek esetében kell megtennünk. A szomszédos tudományterületekre kiterjedô értékelések átfedik egymást, és a tudományok egész sorát átfogó láncot alkotnak. Ez az elv – a szomszédos területek átfedésének elve – itt ugyanazt a funkciót tölti be, mint a gazdasági rendszer egymással versengô ezernyi vállalkozásának jövedelmezôségét összehasonlító tôkepiac.

De a tudomány fejlôdésének két nagy elôfeltétele – a tapasztalt tudósok számára biztosított függetlenség, illetve tevékenységük tudományos jelentôséggel való felruházása – nyitva hagy két fontos kérdést. Az egyik az, hogy miképpen hangolható össze a független tudósok által kiválasztott problémák kutatása. A másik pedig az, hogy miképpen alakítható ki egy olyan igaz tudományos álláspont, mely a tudósok számára a tudományos szigor mércéjeként szolgál, segíti ôket a tudományos érték mérlegelésében, s megítélhetôvé teszi saját tudományos érdemeiket. Mindezen célok megvalósításában kettôs alapelv van segítségünkre, nevezetesen a kölcsönös alkalmazkodás általi ön-koordinálás, és a kölcsönös tekintélyen alapuló kontroll.

A kölcsönös alkalmazkodás általi ön-koordinálásról többször írtam az elmúlt húsz évben.[11] Minden tudós úgy választ ki valamely problémát és úgy törekszik annak megoldására, hogy közben szem elôtt tartja a többi tudós eredményeit, akik szintén mások korábbi eredményeit szem elôtt tartva törekedtek az általuk választott probléma megoldására. Ezzel a fajta ön-koordinálással valósítható meg a gyakorlatban a szellemi tôke és az anyagi erôforrások lehetô leghatékonyabb felhasználása, a szakszerû kutatóhelyek és a kutatásokhoz szükséges pénz racionális elosztása mellett.

Ez elvezet bennünket a kölcsönös tekintély alapelvéhez. Ez azt jelenti, hogy a tudósok figyelemmel kísérik egymás munkásságát; a tudósok bírálják és további munkára ösztönzik egymást. Ily módon alakul ki a tudományos közvélemény, mely egyszerre kínál tudományos normákat, és irányítja a szakmai feladatok és kutatási támogatások elosztását. Természetesen, csak hasonló területen dolgozó tudósok szólhatnak bele kollégáik munkájába, szûkebb kutatási területük átfedései azonban olyan hálót alkotnak, mely átfogja a tudomány teljes spektrumát.[12]

Ekképpen közvetett konszenzus létesül olyan tudósok között is, akik csak keveset értenek egymás távolesô tudományterületeihez. Elegendô, ha a plauzibilitás és az értékesség elfogadott normái minden egyes csomópont környékén azonosak, mert ez gondoskodik arról, hogy a tudományok egész láncolatán át egyenlôek legyenek. Így a legtávolabb esô tudományterületek képviselôi is elfogadják egymás eredményeit, és támogatják egymást a tudósok szakmai tekintélyét komolyan megkérdôjelezô laikus kezdeményezésekkel szemben.

Így szervezôdik a tudományos közösség. Ezekre az alapokra épül a tudomány. Igy születnek a felfedezések. A tudományt olyan közös vélekedések, értékek és eljárások irányítják, melyek nemzedékrôl nemzedékre hagyományozódnak tovább. A tudósok közösségének minden egyes új, független tagja erre a hagyományra támaszkodik, tudva azt, hogy akárcsak a többieknek, neki is az a feladata, hogy újraértelmezze ezt a hagyományt, és lehetôség szerint forradalmasítsa tanításait.

A felfedezés lehetôségét nem mi teremtjük meg: a természet kínálja a gondolkodó ember számára. Mi csupán olyan elgondolásokat fejlesztettünk ki, amelyek alkalmat adnak e lehetôség kihasználására, és emberek egy csoportját bíztuk meg ezzel a feladattal. E közösség törvényeit feladatának természete határozza meg. A feladat maga azonban meghatározatlan: csupán azt követeli meg tôlünk, hogy törjünk utat az ismeretlenbe. És ha ez megtörténik is, a megtett úton senki sem képes végigtekinteni, mert a tudománynak mindenki csupán kicsinyke töredékét ismerheti.

A természet felkínálta gondolati lehetôségek olyan választ hívnak elô belôlünk, melyet csak kevéssé tartunk ellenôrzésünk alatt, és ez adja a tudomány társadalmi fejlôdését. Vajon örülnünk kell annak, hogy ilyen hatalmas transzcendens erôk szolgálatában állunk? Lehet, hogy olyan felfedezôk társadalmává alakulunk át – sôt kellene is alakulnunk, más értelemben is –, amely ismeretlen célok elérésére esküdött föl? Lehet, hogy a gondolat szabadságának, melyre oly büszkék vagyunk, ilyen baljós következményei vannak? Egyik kérdésre sem tudnék határozott választ adni.
 

(A szöveg elsô közlési helye: Minerva, 5 (1967. nyár) 533-545. o. A fordítás alapjául szolgáló szöveg: The Growth of Science in Society. In Knowing and Being. Essays by Michael Polanyi. Szerk.: M.Grene. Chicago, The University of Chicago Press, 1969. 73-86. o.

11. A kölcsönös társadalmi alkalmazkodás elméletét "The Growth of Thought in Society" címû tanulmányomban fejtettem ki (Economica, 8 [1941]), majd a 9. jegyzetben említett könyveimben, legutóbb pedig The Tacit Dimension címû (1966) mûvemben (Magyarul: "A hallgatólagos dimenzió", in Tudomány és ember, Bp. 1997.) fejlesztettem tovább. Összefoglalását lásd a "The Republic of Science: Its Political and Economic Theory", címû esszében (in Knowing and Being).

12. A kutatási területek átfedéseire alapozódó kölcsönös tekintéllyel a kultúra egyéb területein is találkozunk, sõt a konszenzusra épülõ tevékenységek egész soránál, melyben a cselekvõk csupán egy kis részterületet képesek áttekinteni. Ekképpen valósítható meg a források racionális elosztása olyan célokra, melyeknek nem adható meg a pénzben kifejezett értéke. Úgy vélem, így lehet ésszerûen elbírálni a többezer kormányhivatal által benyújtott igényléseket is, annak ellenére, hogy egyetlen ember sincs, aki akár csak töredéküket is behatóan ismerhet