A tudományos ítélet garanciája

A tudományfilozófia ma különleges helyzetben van. A logikai pozitivizmus irányzata, mely az érvényesség és az értelmesség szigorú meghatározására törekedett, húsz évvel ezelôtt élte fénykorát. Azóta évrôl évre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a cél elérhetetlen. A tudományos igazság hôn áhított szigorú kritériumaival szemben azonban (tudtommal legalábbis) senki sem fogalmazott meg alternatívát: a tudományos ismeretnek manapság nincsen elfogadott elmélete.

Azok többsége, akik ma a tudományról írnak, a tudomány értékét vitán fölül állónak tekintik, nincs szükségük filozófiai igazolására, és ilyesféle igazolására maguk képtelenek is. Ezt ritkán fogalmazzák meg nyíltan, a jelenlegi gyakorlat azonban annál árulkodóbb. Vegyük például Ernest Nagel széles körben elfogadott tudományfelfogását.[1] Szerinte nem tudjuk, hogy a tudományos magyarázat során alkalmazott elôfeltevések igazak vagy sem; ha pedig ezen elôfeltevések igazságáról elôbb kötelezô lenne megbizonyosodnunk, a jelenleg széles körben elfogadott tudományos magyarázatok többsége ennek a követelménynek nem tudna eleget tenni. Nagel voltaképpen azt mondja, hogy a tudományos magyarázatok igazságában való hitünket akkor ôrizhetjük meg, ha nem firtatjuk, milyen alapra épülnek. A tudományos igazság eszerint az, ami mellett a tudósok kiállnak és amit igaznak hisznek.

A filozófiai igazolás effajta hiánya mégsem csökkentette, hanem növelte a tudomány társadalmi tekintélyét. A modern filozófusok a tudományba vetett hitünk megmagyarázhatatlan voltát annak kinyilvánításával ellensúlyozták, hogy a tudomány megállapításai ideiglenesek és az ellentétes bizonyítékok hatására mindig elvethetôk. Ezzel is növelni akarták a tudomány tekintélyét. Szerintük ez azt mutatta, hogy miközben a tudományos ismeret mérhetetlenül megbízható, a tudósok gondolkodása mérhetetlenül nyitott, s ily módon a szerénység és a tolerancia példátlan bajnokaiként tûntek fel.
 

A Velikovsky-ügy

Ennek ellenére századunkban is akad néhány olyan eset, amikor a tudományt alapjaiban kérdôjelezik meg. A tudomány elleni szórványos támadások példái az evolució tanítását tiltó törvények és az evolúciós elmélet veszélyeire figyelmeztetô pápai enciklikák. A Szovjetunióban széles körû támadást indítottak a tudomány ellen. A tudomány alapjainak személyesebb indíttatású felülvizsgálatára Dr. Velikovsky vállalkozott másfél évtizeddel ezelôtt megjelent könyvében, a Worlds in Collisionben (Világok összeütközése).[2] A könyvet hevesen bírálták a tudósok, nagy visszhangot váltott ki viszont az olvasók körében, akik igen sajnálatosnak találták a szakértôk elutasító magatartását. Az ellentét tovább mélyült, amikor úgy három évvel ezelôtt Velikovsky elméletét alátámasztó bizonyítékok láttak napvilágot, s a tudósok ezeket megint csak határozottan elvetették. Ezt sokan égbekiáltó igazságtalanságnak látták, és társadalomtudósok egy csoportja foglalkozni kezdett az esettel. A The American Behavorial Scientist hasábjain[3] a lap szerkesztôje, Dr. Alfred de Grazia vezetésével (aki a társadalom- és államigazgatás-elmélet tanára a New York Universityn), szisztematikus bírálat alá vetették a tudományos eredmények ellenôrzésének, elfogadásának és elvetésének egész mechanizmusát.

Itt elegendô néhány szóban ismertetni Velikovsky elméletét. Az elmélet alapjául az Ószövetség, a hindu Védák, és a görög-római mitológia beszámolói szolgálnak a Föld történetének az i.e. tizenhetedik századra tehetô katasztrófáiról. A könyv ezeket a pusztító eseményeket azzal magyarázza, hogy a Föld ismételten egy üstökös csóváján haladt át. Ez az üstökös, Velikovsky szerint, késôbb összeütközött a Marssal, és csóváját elvesztve ebbôl lett a Vénusz bolygó. Idôszámításunk elôtt 687-ben újabb égi megrázkódtatások következtek. A Mars kis híján összeütközött a Földdel; a Föld pedig egy alkalommal teljesen elfordult a tengelye körül úgy, hogy a Nap nyugaton kelt fel és keleten nyugodott le. Ezen események magyarázataképpen Velikovsky a newtoni gravitációt kiegészítô erôs elektromos és mágneses mezôk bolygók közötti hatásáról beszél.

Ahogy korábban mondtam, ezeket az elképzeléseket a csillagászok kereken elutasították, a szélesebb olvasóközönség körében azonban tetszést arattak, olyannyira, hogy a könyv bestseller lett. Ezen a csillagászok és a többi tudósok igencsak felbôszültek, és a nyomatékos tiltakozások hatására a Velikovsky könyvét megjelentetô Macmillan kiadó lemondott a jogokról és átadta azokat a Doubledaynek, mely kevésbé törôdött az ellenséges tudományos közvéleménnyel.

Amikor a The American Behavorial Scientist 1963 szeptemberi számában a társadalomtudósok felemelték szavukat a Velikovskyt ért méltánytalanság ellen, de Grazia professzor ekképpen fogalmazta meg vizsgálódásuk célját: „A központi probléma kétségkívül az, hogy ki mondja meg, mi a tudományos igazság, és mi a fedezete ennek?”, amihez még hozzátette, hogy „a tudósok eljárását meg kell ítélnie valakinek, s amennyiben az nem kielégítô, valamiképpen orvosolni kell a helyzetet”.[4] Folyóiratának három tanulmányára utalva de Grazia e szavakkal folytatta:

Amennyiben a szerzôk megállapításai helytállóak, a tudományos intézményrendszer nem képes megfelelni saját célkitûzéseinek, egyre-másra követi el a méltánytalanságokat, és sürgôs felülvizsgálatra szorul.[5]

Ez azonban elfogadhatatlan. Meg kell tudnunk mondani, méltányos volt-e a tudósok körében Velikovsky elképzeléseinek fogadtatása, s ha nem, hol történt a hiba. Ennek eldöntéséhez a tudományos problémafelvetés ellenôrzésére szolgáló racionális eljárásra volna szükség, melyet de Grazia a következôképpen vázol fel: A feltevést nem szabad elvetni tüzetes tanulmányozás nélkül; a szerzô kérheti azt, hogy ellenôrizzék feltevését és nyilvánosan vitassák meg vele az eredményt; ha a feltevés gyökeresen új irányokba mutat, különös figyelmet kell szentelni neki; ha feltevése elôször elutasításra talál, a szerzônek lehetôséget kell biztosítani arra, hogy újabb bizonyítékokkal álljon elô, és nézeteit ismételten jóindulatú vizsgálat alá kell vetni; a kísérleti eredmények tanúságával szemben nem dönthet a szakmai tekintély.

De Grazia professzor rámutat arra, hogy a tudósok ezen szabályok mindegyikét megszegték Velikovsky feltevéseinek elutasításakor. Könyvét értelmetlen zagyvaságnak bélyegezték olyan neves csillagászok, akik ôszintén megvallották, hogy nem is olvasták a mûvet. Velikovsky kérte, hogy nézeteit nyilvános vitában tegyék mérlegre, erre azonban nem került sor. Kérte, hogy feltevését, mely szerint a Vénusz felszíne forró, légköre pedig tele van szénhidrogénnel, ellenôrizze a harvardi obszervatórium, de kérését elutasították. Mindez 1956-ban történt. 1963 februárjában a Mariner II amerikai ûrszonda igazolta Velikovsky feltevését: mérése szerint a Vénusz felszínének hômérséklete 800 Farenheit, felhôi pedig szénhidrogénnel telítettek.[6] Az elmélet ezen megerôsítése azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a tudósok újravizsgálják a kérdést, s az esetet különös véletlenként könyvelték el. A tekintély ismét fölébe kerekedett a tényeknek.

Érthetô módon de Grazia professzort csalódással töltötte el, hogy a tudósok nem tudtak felnôni azon feladatukhoz, hogy minden új elgondolást elfogulatlanul vegyenek vizsgálat alá, és meghajoljanak a saját nézeteiknek ellemtmondó bizonyítékok elôtt. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy ezután arra a következtetésre jutott, hogy egy új tudományos elgondolás elfogadása nem minden esetben az igazsága mellett felhozott bizonyítékokon múlik, hanem a véletlentôl, a hatalmi erôviszonyoktól, a gazdasági és politikai érdekektôl vagy egyszerûen a bevett dogma diktátumától függ.

De Grazia helyesen tette, hogy az újszerû tudományos eredmények vizsgálatának tudósok áltak fennen hirdetett elveit szembesítette azzal, ahogyan véleményt mondtak Velikovsky eszméirôl, ezeket az elveket azonban sosem szabad szó szerint alkalmazni. Hallgatólagos elôfeltevéseik által igazítani kell rajtuk, s ha ezt tesszük, nemcsak a Velikovsky-eset anomáliái szûnnek meg, hanem az abból adódó probléma is, hogy a tudomány jelenlegi filozófiai kritikája megmagyarázatlanul hagyja a tudomány érvényességének kérdését. Mindkét probléma abból a ténybôl fakad, hogy a tudományos igazság szigorú kritériumainak követelménye miatt figyelmen kívül hagyjuk a tudomány voltaképpeni alapjául szolgáló hallgatólagos elveket. A következôkben ezen hallgatólagos mûveleteket jellemzem.
 

A tudományos megítélés hallgatólagos összetevôje

A tudomány gyakorlatában döntô jelentôségû a plauzibilitás mérlegelése. A tudósok csak plauzibilis elgondolásokkal foglalkoznak, ilyeneket vitatnak meg és vetnek próba alá. Az ilyen döntés késôbb helyesnek bizonyulhat, de a döntés meghozásának idôpontjában a plauzibilitás mérlegelése a finom jelzésekhez igazodó intuitíció mûve, s ekképpen teljességgel ellenôrizhetetlen. Hallgatólagos mûvelet.

Talán jobban megvilágíthatom, mire is gondolok, ha felidézek egy feltevést, amely olyannyira híján volt a plauzibilitásnak, hogy egyenesen képtelenségnek tûnt. Példám egy olvasói levél, melyet évekkel ezelôtt közölt a Nature. A levél írója megfigyelte a nyúltól a tehénig számos állat vemhességének idejét, és arra a megállapításra jutott mindegyik a <$Epi> egész számú töbszöröse. A szerzô bôséges bizonyítékkal szolgált, és az adatok stimmeltek. A lap mégis csak a tréfa kedvéért közölte le ezt a tudományos eredményt. Nincs az a bizonyíték, amely meggyôzhetne egy modern biológust arról, hogy a vemhesség idôszakai a  p egész számú; többszörösei. A dolgok természetérôl alkotott felfogásunk szerint egy ilyenfajta összefüggés teljes képtelenség.

Szofisztikáltabb példát kínál a fizika területérôl Lord Rayleigh tanulmánya, melyet 1947-ben adott ki a Proceedings of the Royal Society[7]; az esettel az elôzô tanulmányban foglalkoztam.[8] Máshol alkalmam volt beszámolni arról is, hogy egy bizonyos fajta megfigyelés, melynek lehetôségét hosszú ideig elutasították, miképpen vált egy idôre elfogadottá, hogy aztán megint csak elutasítsák, majd ismét elfogadják, s ma újra elvessék – az elfogadás és az elutasítás ezen egymást követô váltakozása huszonöt év alatt történt. A szóban forgó megfigyelés az elemek transzmutációjára vonatkozott. Azt követôen, hogy Rutherford és Soddy felfedezte a radioaktív bomlás jelenségét, az ilyesféle megfigyeléseket komolyan vették és elfogadták publikálásra – amikor azonban felismerték, hogy a radioaktivitás csak néhány ritka elemre jellemzô, az ilyen jellegû beszámolók eltûntek a folyóiratokból. Hasábjaikon annak hatására tûntek fel ismét megalapozottnak tûnô kutatási beszámolók, hogy Rutherford felfedezte az elemek mesterséges bomlását. Mivel mára tisztába jöttünk az efféle bomlás természetével, és kiderült, hogy kémiai laboratóriumban nem idézhetô elô, ilyen beszámolók ma megint nincsenek. Persze továbbra is szárnyra kapnak az elemek kémiai átalakulásáról szóló hírek, de a tudományos közvélemény nem vesz róluk tudomást, akárcsak a radioaktivitás felfedezése elôtt.
 

A hallgatólagos összetevô és a téves ítélet veszélye

Tegyük fel, hogy Velikovsky feltevései épp oly valószínûtlenek, mint a vemhességi idôszakok és a <$Epi> értéke közötti párhuzam, mint Lord Rayleigh-nek a Proceedings of the Royal Societyben közzétett eredményei, vagy mint amilyen valószínûtlennek tûnik számunkra manapság a kémiai elemek átalakulása, sôt, hogy még ezeknél a felvetéseknél is képtelennebbnek látszanak. A tudomány jelenlegi ügymenete szerint tüzetes tanulmányozás nélkül azon nyomban el kell vetni ôket, és el kell utasítani a szerzôvel folytatott nyilvános eszmecsere lehetôségét. Ha valakinek saját kutatásait félbehagyva kellene ellenôriznie Velikovsky kijelentéseit, ahogy ô azt kérte, kétségkívül bûnös idô-, pénz és energia pocsékolásnak tekintené.

De mi van Velikovsky azon feltevéseivel, melyek beigazolódtak? Ezek nem vezettek könyvének felülvizsgálatához? Nem. Egy abszurdnak bélyegzett elmélet nem lesz valószínûbb attól, hogy elôrejelzéseinek némelyike beigazolódik. Eddington kozmikus elméleteinek sorsa szolgálhat itt például. 1946-ban idéztem egy kiváló matematikus (abban az idôben a University of Machester oktatója) aggodalmas megjegyzését, aki arról panaszkodott, hogy az újabb mérések nagyban alátámasztották a proton és az elektron tömegének arányát meghatározó Eddington-féle egyenletet. Attól tartott, hogy Eddington (általa képtelennek tartott) elméletének ez az igazolása esetleg az elmélet elfogadásához vezet. Félelme beigazolódott. Néhány évvel késôbb megállapíthattam, hogy egy teljesen eltérô méréssorozat harmincszorosára növelte az Eddington-féle elmélet másik elôrejelzésének pontosságát, s hogy ezt a fizikusok nagy többsége véletlen egybeesésnek tekintve ugyancsak elvetette. Az elméletre azóta a feledés homálya borult, s ezen semmiféle jövôbeli igazolása sem változtathat. Amikor a tudósok nem törôdtek azzal, hogy Velikovsky feltevéseinek egy része beigazolódott, ugyanazt az eljárást követték – mégpedig helyesen –, mint Eddington elméletének esetében és még számos hasonló példa kapcsán.[9]

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a tudósok mindig helyesen teszik, amikor így járnak el. Saját gyakorlatomban is akadt példa az ellenkezôjére. Ugyanabban a hónapban, amikor a The American Behavioral Scientist lapjain szociológusok tiltakoztak az ellen, ahogy a tudományos közvélemény Velikovsky feltevéseit megítélte, jómagam a Scienceben[10] közöltem egy tanulmányt arról, hogy adszorpció-elméletemet miképpen hagyták figyelmen kívül fél évszázadon át, mivel ellentétben állt a molekulák között ható erôk természetérôl alkotott bevett felfogással, jóllehet végül bebizonyosodott, hogy elméletem helytálló. De nem panaszoltam fel a hivatalos véleményalkotás ezen tévedését. A kivételes esetek rossz törvényeket szülnek. Az a fajta szakmai szigorúság, mely esetemben téves következtetéshez vezetett, nélkülözhetetlen. A folyóiratokhoz egyre-másra érkeznek be alapvetô fizikai, kémiai, biológiai és orvostudományi felfedezésekrôl beszámoló tanulmányok, melyek többsége teljes képtelenség. A tudomány csak úgy maradhat fenn, ha nem ad teret ezeknek a tanulmányoknak és gondoskodik arról, hogy csak kellôképpen megalapozott kutatási eredmények láthassanak napvilágot. Ebbôl az következik, hogy olykor értékes közleményeket hagynak figyelmen kívül vagy éppen tüntetnek el a süllyesztôben, véleményem szerint azonban ennek kockázata elkerülhetetlen. Ha kiderülne, hogy a tudományos véleményalkotás nagy számú fontos elképzelésnek nem ad teret, akkor rugalmatlansága alighanem változtatásra szorulna. Ám ha ennek nyomán ugrásszerûen megnövekednének az áltudományos közlemények, a helyzet kétségbeejtô volna. A tudományos munka csak akkor mehet a maga útján, ha a plauzibilitás tudományos megítélésében nem túl gyakoriak a csúnya melléfogások.

Következõ rész

1. Ernest Nagel: The Structure of Science, New York: Harcourt, Brace and World, 1961, 43. o.

2. Immanuel Velikovsy: Worlds in Collision, New York:Doubleday, 1950.

3. A The American Behavorial Scientist, VII (1963) Alfred de Grazia bevezetõjén - "The Politics of Science and Dr Velikovsky", 3. o. - kívül a következõ tanulmányokat tartalmaza: R.E. Juergens: "Minds in Chaos: A Recital of the Velikovsky Story", 4-17. o.; L.C. Stecchini: "The Inconstant Heavens: Velikovsky in Relation to Some Past Cosmic Perplexities", 19-44. o.; Alfred de Grazia: "The Scientific Reception System and Dr Velikovsky", 45-49. o.

4. I.m. 3. o.

5. Uo. Írásom elkészülte után jelent meg Alfred de Grazia szerkesztésében a The Velikovsky Affair (New York: University Books, 1966.) címû könyv, mely a The American Behavioral Scientist tanulmányait bõvített formában közli. Cikkét, melyre írásomban utaltam, de Grazia professzor átdolgozta. A "központi problémára" vonatkozó rész, most de Graziának a könyvhöz írt elõszavába került, míg az általam idézett másik passzus, ebben a formában, hiányzik. Noha lényegi változást nem fedeztem fel a The American Behavioral Scientistben elfoglalt álláspontjához képest, most helyénvalóbbnak látom azt, ahogy de Grazia professzor fölvetette a tudományos elképzelések tudósok általi elfogadásának alapjait firtató kérdést.

6. Lásd: Juergens, i.m., 7. o.

7. Lord Rayleigh, "The Surprising Amount of Energy which can be Collected from Gases after the Electric Discharge has Passed", Proceedings of the Royal Society, 189 (1947), 296-297.o.

8. "The Republic of Science: Its Political and Economic Theory", in Knowing and Being, Routledge & Kegan Paul, London, 1969. (A ford. jegyzete).

9. Az itt és az elõzõ négy bekezdésben idézett történeti példák két korábbi könyvembõl - Science, Faith and Society, London: Oxford University Press, 1946 (Tudomány, hit és társadalom, in Tudomány és ember, Bp. 1997); The Logic of Liberty, London: Routledge and Chicago: University of Chicago Press, 1951 - valók.

10. Lásd "The Potential Theory of Adsorption", in Knowing and Being, 83-96. o.