TUDOMÁNY ÉS EMBER

/A Royal Society of Medicine 1970. február 5-i összejövetelén tartott elôadás/


Bevezetés

Kepler, aki Kopernikusz nyomdokain járt, két részletben fedezte fel három törvényét. Az elsô két törvényt, melyek geometriai természetûek voltak, 1609-ben találta meg, a számokra vonatkozó harmadik törvényét pedig tíz évvel késôbb, 1619-ben. E felfedezéseinek befejezését eksztatikus megfogalmazásban adta hírül. Felidézte, hogy 23 évvel korábban kezdte írni Harmonices Mundi címû mûvét, majd bejelentette, hogy most feltárta ezeket az összhangzásokat, a világ harmóniáját. Ugyanakkor egy másik író, aki költô és pap volt egy személyben, megdöbbenéssel értesült Kopernikusz eredményeinek továbbfejlesztésérôl. Ez a költô és pap, John Donne, 1612-ben, röviddel Kepler végsô diadala elôtt, kétségbeesetten szólt az új világszemléletrôl: `

 `Tis all in pieces, all coherence gone. . .` /Minden darabokban, minden összetartás odavan./

Melyiküknek volt igaza? Én azt mondanám, hogy a rákövetkezô néhány évszázadban Kepler nézete bizonyult igaznak, és John Donne-nak nem volt igaza. Az új világszemlélet tovább bôvítette a Kopernikusz-hívek gyôzelmeinek sorát. Galilei némi kitérôt tett, amikor felfedezte a kísérleti vizsgálódások fontos szerepét, és a kísérleti tudomány elsô gyümölcseként megalkotta a mechanika törvényeit. Newton pedig, aki saját szavai szerint ezeknek az óriásoknak a vállán állt, megsemmisítette a mennyeket azáltal, hogy a Földdel és más tömeggel rendelkezô testekkel megegyezôen egy matematikai mechanika érvénye alá rendelte ôket.

Kepler eksztatikus harmóniái tehát az idôk során messze túlnôttek azon a határon, ameddig az ô szeme ellátott, az ember középponti helyének a csak ôt megilletô felelôsségek jelképének elvesztésén kesergô John Donne panasza pedig hiábavalónak bizonyult ezekkel az új igazságokkal szemben. Ugyanakkor azonban kezdetét vette a tudományos gondolkodás egy másik nagy vonulata is, amely majd a huszadik századra jut el odáig, hogy megcáfolja Kepler dicshimnuszát a világ harmóniáját feltáró tudományról, és megerôsítse John Donne profetikus kesergését: `

`Tis all in pieces, all coherence gone...`

Ez az új vonulat akkor kezdôdött a tudományban, amikor a részecske-hipotézis hívei felújították Démokritosz atomokra vonatkozó elméletét, mely szerint a világban látott minden dolog csak látszat, és csak a látszat mögött rejlô atomok képezik a valóságot. Ez a szemlélet a démokritoszi atomokat a dinamika érvénye alá esô anyagdarabokká változtatta, és ahogy a tudomány hatóköre egyre bôvült, ezek az elképzelések óhatatlanul egy atomisztikus világképhez vezettek. Ezt a világképet elôször Laplace fejtette ki teljes mélységében egy 1814-ben tett híres kijelentésében. Azt írta, hogy egy értelem, amely egy adott idôpontban ismerné "mindazokat az erôket, melyek a természetbe életet visznek, valamint a természetet alkotó minden egyes entitás helyét, ... az ugyanazon képlettel tudná átfogni a világegyetemben létezô legnagyobb testeknek, valamint a legkönnyebb atomnak a mozgását; egy ilyen értelem számára semmi sem lenne bizonytalan, és szeme elôtt. ugyanúgy megjelenne a jövô, miként a múlt . "[1] Másszóval tehát: ha valaki ismeri egy tárgy atomszerkezetét, már csak annyi kell, hogy ismerje az atomok kölcsönhatását szabályozó matematikai törvényeket, és minden lehetségeset tud, ami az illetô tárgyról tudható.

Ma már birtokában vagyunk ezeknek a matematikai törvényeknek, nevezetesen a kvantummechanika törvényeinek. A nagy energia problémái ugyan némi komplikációt jelentettek, az általános kvantummechanika azonban a Földünkön található összes anyag vonatkozásában kielégítô magyarázattal szolgál. Ezt a mechanikát a fizika, sôt a fizika és a kémia törvényeinek is nevezhetjük.

Laplace nézete, mely szerint tapasztalatunk minden tárgya végsô soron megmagyarázható a fizika és a kémia nyelvén, máig uralkodó a természettudományban, sôt azon túl is. Ez a világegyetemre vonatkozó mai tudományos szemlélet. Véleményem szerint ez a szemlélet téves, és meg vagyok gyôzôdve, hogy Európa legnagyobb részén kulturális és társadalmi rombolást okozott, valamint zûrzavart terjesztett mindazokban az országokban, melyeket a huszadik század társadalmi-politikai forradalmai megkíméltek.

Elôadásom három részben foglalkozik ezzel a nagyszabású témával. Az elsô részben a mai tudományos világkép cáfolatát adom; a második részben bemutatom, hogy ez a hibás szemlélet hogyan törte darabokra századunk modern világát; a harmadik részben pedig felvázolom egy módosított világkép néhány vonását és kitérek arra, hogyan szolgálhatja mindez a modern ember lelki-szellemi épségének helyreállítását.
 

A tudományos világnézet cáfolata

A napjainkban elterjedt tudományos világkép helytelenségét azzal bizonyíthatjuk be, ha kimutatjuk, hogy az élôlények nem írhatók le a fizika és a kémia fogalmi keretén belül. Abban az egyszerû tényben látom ennek bizonyítékát, hogy az élôlényeknek olyan szerveik vannak, melyek a gépekhez hasonlóan mûködnek. Azt, hogy élô szervek gépszerûen mûködnek, az elmúlt évszázadokban és mind a mai napig is bizonyítéknak tekintették az élet fizikai-kémiai magyarázatára. Ez azonban tévedés. Az én meggyôzôdésem szerint semmilyen gép nem írható le a fizika és a kémia törvényeivel, és éppen ezért az, hogy bizonyos életmûködések gépszerûek, épp az ellenkezôjét bizonyítja annak, amilyen következtetést le szoktak vonni belôle: azt bizonyítja, hogy az élet túllép a fizika és a kémia területén.

Mindezt egy saját tapasztalatomból vett egyszerû példával szeretném szemléltetni. Amikor nemrég visszajöttem Amerikából Angliába, magammal hoztam egy valamilyen eszköznek látszó tárgyat, amirôl nem tudtam, hogy micsoda. Többeknek megmutattam, de ôk se tudták, hogy mire való. Amikor aztán újfent visszatértem Amerikába, ott megtudtam: ezt az eszközt arra találták ki, hogy egyszerre két lyukat vájjon egy sörösdobozba. Ezt a tényt a tárgy semmilyen fizikai-kémiai vizsgálata sem tudta volna feltárni, hiszen a sörösdoboz kinyitásának elgondolása nem része a fizikának vagy a kémiának. A fizikusok és a kémikusok azonosítani tudták volna a különös tárgy minden lehetséges konfigurációját, és meg tudták volna állapítani, hogy az anyagára jellemzô sajátosságok miatt ilyen-e a formája, azonban az anyagnak egy gyakorlati cél érdekében kialakított formájára sem a fizika, sem a kémia nem tud magyarázatot adni. Ez ugyanígy érvényes az összes gépszerû szerkezetre, mely egy élôlény részeként funkcionál; egyik sem írható le a fizika vagy a kémia elvei alapján.

Az elmúlt tizenöt évben már számos alkalommal tártam a nyilvánosság elé ezt a gondolatmenetet, nem sok sikerrel. Egy nagy felfedezés azonban, amely döntô bizonyítékot szándékozott nyújtani arra, hogy a fizika és a kémia teljes mértékben magyarázattal szolgál az életre, szerencsére a segítségemre sietett avval, hogy ennek épp az ellenkezôjét bizonyította. Watson és Crick felfedezésére gondolok, amely kimutatja, hogy az utódnak továbbadott örökletes jegyeket egy láncban összekapcsolódott négy alternatív kémiai gyök elrendezôdése szabja meg. Watson és Crick felismerte, hogy ez a DNS lánc óriási tömegû információt hordoz. Az emberi egyedek esetében a DNS információtartalma a becslések szerint megegyezik egy tizenkét millió elemet tartalmazó bináris kódéval (amilyen például egy nullákból és keresztekbôl álló lánc). Ehhez azonban egy feltétel is kapcsolódik, és ezt szeretném egy általam már használt példával megvilágítani, mely némi visszhangra talált az információelméletben.

Amikor pár évvel ezelôtt vonattal Manchesterbôl Walesbe utaztam, Wales határán a vasútállomáson, az állomásfônök kertjében a következô kavicsokból kirakott feliratra lettem figyelmes: "Üdvözli Walesben a Brit Vasúti Társaság." A kavicsoknak ez az információtartalma nyilvánvalóan azt mutatta, hogy elrendezôdésük nem a fizikai-kémiai kölcsönhatások következtében alakult így. Ugyanúgy, mint az elôzô történetemben is, ahol amikor kiderült, hogy miért olyan különös a tárgy alakja, nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a formát nem belsô fizikai-kémiai erôk hozták létre. Tulajdonképpen ez az a feltétel, amelyet Watson és Crick a DNS lánchoz kapcsoltak, amikor olyan információtartalmat tulajdonítottak neki, amely nagyjából a lánc hosszának felel meg. Hiszen ez a feltétel azt jelenti, hogy a láncszemek láncon belüli elrendezôdését nem kémiai kölcsönhatásuk határozza meg.

Pontosabban ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy bármely kölcsönhatás, amely elônyben részesítené egy sorozat elemeinek egy adott szignifikáns elrendezôdését, olyan redundancia, amely csökkenti a sorozat információtartalmát. Tehát ha a lánc konfigurációját teljes egészében a láncszemek kémiai kölcsönhatása határozná meg, a láncnak egyáltalán nem lenne információtartalma. Kémiai vegyületekben az atomok elrendezôdése fôleg az atomok kölcsönös vonzásának következtében jön létre, és ezért egy mégoly komplex kémiai vegyületnek sincs érzékelhetô információtartalma, így a kristályoknak sem. Tehát ha Watsonnal és Crick-kel együtt azt állítjuk, hogy a DNS lánc láncszemeinek az elrendezôdése az információ hordozójaként funkcionál, egyidejûleg azt is állítjuk, hogy egy ilyen lánc nem tartozik a kémiai vegyületek sorába, tehát azt is, hogy egy DNS lánc lényege nem magyarázható meg a fizika és a kémia fogalmaival. Hanem, Watson és Crick szerint, az utód testének komplexitását, avagy modern terminológiával élve morfológiájának információtartalmát a szülôi DNS lánc információtartalma nyújtja. Tehát az élôlények struktúrája a DNS láncéval azonos jellegû, vagyis e struktúra alakzata nem a fizika és a kémia által ismert erôk hatására jön létre.[2]

Vigyük tovább ezt a gondolatmenetet és tételezzük fel, hogy a DNS biológiailag szignifikáns alakzatai spontán jönnek létre annak következtében, hogy nagyobb a kémiai affinitásuk. Ez azt jelentené, hogy a kémia törvényeiben, majd ezen túl az atomfizika törvényeiben minden élôlény morfológiája elôzetesen determinált. Ez pedig épp egy olyan jellegû új elv beiktatását jelentené a fizikába, melyet más érvekkel alátámasztva most megkíséreltem posztulálni.
 

Az erkölcsi öntudat ébredésétôl a morális inverzióig

A bevett tudományos világkép cáfolata nyomán az univerzum hatalmas területei kínálkoznak újabb szemügyre vételre. Egy szempillantás alatt meggyôzôdhetünk arról, hogy majdnem minden, ami tárgya az ember érdeklôdésének, túl van azon, amire a fizika és a kémia magyarázattal szolgál. Eltekintve a felkelô Naptól, valamint az éjszaka világító Holdtól és a csillagoktól, csak a kietlen vidékek, a kôsziklák és a sivatagok, a folyók és a tavak, a szél és a felhôk jelentik a fizika és a kémia által definiált tárgyakat. A csillagok, a Nap és a Hold különös jelenségén joggal törtük a fejünket évszázadokon keresztül, de még ezzel együtt is, mindez az élmény eltörpül ahhoz képest, amit a hozzánk oly hasonló növények és állatok keltettek bennünk, leginkább azonban azoknak a magasabbrendû állatoknak a megismerése, melyek abban hasonlítanak hozzánk, hogy a szüleik egyesülésébôl származó egyetlen sejtként kezdik életüket, majd embrióvá, végül kifejlett példánnyá alakulnak. Ezek az állatok az emberi test komplexitásának és funkciói hálózatának pontos mását nyújtják, nekik is olyan az érzôképességük és olyanok a mentális folyamataik, mint a miénk, és végül ugyanúgy ér véget az életük, mint a miénk: megbetegszenek és meghalnak. A végtelenségig folytathatnánk az élôlények közös vonásainak sorát, majd elkezdhetnénk sorolni a csak az emberre jellemzô jelenségeket, amilyen a nyelv, a társadalom, az emberi gondolkodás hatalmas eredményei, történelmünk dicsô és gyászos eseményei és, mindenek felett, az ember ideáljai, valamint tudatos létébôl származó kötelezettségei. Vagyis a legmélyebb érdeklôdésünkre számot tartó dolgok többsége túlmutat az élettelen természet törvényein. A világegyetemben található legtöbb dolog létezése minden bizonnyal olyan elveken alapul, melyek hiányoznak a mai tudományos világképbôl.

Igaz ugyan, hogy az a tudományos világkép, amely fokozatosan alakult ki Galileitôl Laplace-ig, majd Laplace óta elfogadottá vált, nem része magának a tudománynak. A legtöbb tudós azonban elfogadja, és a tudománnyal együtt kultúránk részévé vált. Sok tudós azt tartja fontosnak, hogy milyen pompás felfedezések születtek az atomisztikus világkép égisze alatt, mások pedig attól tartanak, hogy ha szakítunk azzal a vélekedéssel, hogy az élet végsô soron megmagyarázható a fizika és a kémia fogalmaival, akkor utat nyitnánk a véget nem érô spekulációk özönének. Pedig az eddigi összes biológiai felfedezés olyan problémából indult ki, melyet a biológia fogalmaival írtak le, és végül maguk a felfedezések is biológiai kontextusban jelentek meg. Ezért amikor azt bizonyítom, hogy ennek szükségszerûen kell így lennie, ez nem jelenti azt, hogy a biológusoknak változtatniuk kell a gyakorlatukon. Csak a zászlóik és a csatakiáltásaik megváltoztatására lenne jó rábírni ôket. Ezzel az igénnyel pedig nemcsak azért lépek fel, mert ezt kívánja meg az igazság szolgálata, hanem fôleg mert úgy vélem, hogy korunkban a téves világképünkbôl eredô doktrínák hatására kultúránk darabokra hullott, és míg a világ nagy része gondolattalan szolgasorban tengôdik, addig a többiek az alapokig hatoló zûrzavarral küszködnek.

Amikor John Donne vészjelzését idéztem 1612-bôl `Tis all in pieces, all coherence gone` , ezekkel a szavakkal a huszadik század katasztrófáira utaltam. John Donne korában azonban a tudomány még csak épp elkezdte kifejleszteni fô elveit. A Royal Society csak ötven évvel késôbb alakult meg, fennen hangoztatva minden tekintély elutasítását, és csak a század végén fektette le a két géniusz, Newton és John Locke, az angol empirizmus alapelveit. Az egész tizenhetedik századot a Keplertôl Newtonig tartó korszakot annyira betöltötte a vallási küzdelem, hogy csak jóval a 18. század kezdete után került át az angol empirizmus Franciaországba, és hozta létre ott a tudomány ideáljain alapuló új, racionalista kultúrát.

Ekkor kezdtük el mi, nyugati emberek azt a vállalkozást, amibe addig még senki emberfia nem fogott bele: a tudományra alapozott rációt követve élni. A tudománytól a legnemesebb tulajdonságait vettük át. A tudósoknak az észre és a tapasztalatra apellálva jogukban áll társaik bármely állítását megkérdôjelezni, és mégis, külön-külön tett felfedezéseik akaratlanul is egymást erôsítik egy határtalan fejlôdési folyamatban. Ezt a tudományképet vetítette rá Voltaire, Diderot és Condorcet az összes emberi tevékenységre. Ez a vízió azzal kecsegtette ôket, hogy ha az egyén szabadon keresheti boldogulását, akkor ez mindenki számára meghozza a boldogságot. Az élvezet lett az erkölcs, az igazság és a szabadság tudományos mércéje. Angliában ez az elmélet Jeremy Bentham utilitarizmusaként lett ismert, de elôször Franciaországban fejlôdött ki, és innen terjedt el szerte Európában.

Aztán a francia forradalmat, sôt még a jakobinus diktatúrát is eltöltötte ez a szenvedélyes vágy a ráció, a szabadság és a boldogság iránt. Robespierre az utolsó pillanatig a nagylelkûség gyengéd érzésérôl és az emberiség iránti mély szeretetrôl beszélt. Szenvedélyes elkötelezettséggel hitt a század ideáljaiban: az ember romlatlan természetében, a tudományból született filozófia által felszabadított emberben.

Tudjuk, hogy milyen kegyetlenkedések, háborúk és politikai reakció lettek a francia forradalom következményei, ennek ellenére a felvilágosodásból született eszmék áradata egyre nagyobb területeket borított el. Ez az áradat hozta el nekünk a modern világi intellektuális életet. Ez terjesztette el a haladás vízióját, és teremtette meg a társadalom és az egyén önrendelkezésen alapuló jogát a haladáshoz. Ezek voltak a tudományból merítô elsô nagy korszak vívmányai. A következô nagy korszak, a 19. század, értékelte ezeket a vívmányokat. A társadalmi önrendelkezés iránti új igény mindent átható politikai életnek nyitott utat. A liberális reformok egész kultúráját teremtette meg, mely reformokat a részben a szocialista eszmék nyomán feltámadt társadalmi lelkiismeret és a társadalmi nyugtalanság követelte ki. Ezek a mozgalmak minden addiginál magasabb szintre emelték az emberek közötti együttérzést. Az elôzô korokban erkölcsileg az egyházak fegyelmezték az embereket az üdvösség ígéretével; az ember természetébôl eredô erény és boldogság víziója, mely a tudományból táplálkozott, a szabadság és a könyörületesség új útjainak keresésére ösztönzött. A reformok áradata, mely véget vetett a meggyökeresedett társadalmi kegyetlenségeknek, az egész nyugati világban humanizálta az intézményeket és a szokásokat.

Ezzel egyidejûleg az egyén önrendelkezésének eszméje létrehozta a romantika mozgalmát és benne a modern individuum, a kivételes és szuverén egyén eszméjét. Ez pedig elindította a múlt században az összes mûvészet olyan mértékû megújulását, melyre vakmerôség tekintetében a Periklész kori Athén óta nem volt példa. A 18. század teljesítménye intellektuális volt, míg a 19. században az erkölcs és az érzelmek terén történt fejlôdés. Ez hozta létre modern nyugati civilizációnkat: egy olyan társadalmat, mely minden hibájával együtt szabadabb és emberibb volt, mint bármely elôzô.

E nagyszerû tündöklésbôl az vezetett a bukáshoz, korunk katasztrófáihoz, hogy fokozatosan kiélezôdött egy korábban rejtve maradt ellentmondás. A tudományos felvilágosodás határtalan szenvedélyt szabadított fel az erkölcsi haladás iránt, de alá is ásta magát a fundamentumot, melyre az erkölcsi alapelvek épülnek. A század közepe táján kezdett terjedni az a nézet, hogy a tudomány, amely addig az erkölcsi fejlôdés iránymutatója volt, tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy minden erkölcsi állítás illuzórikus. Lehet, hogy ez a változás a tudományos világkép élesebbé válásának volt a következménye, melyet az olyan kijelentések idéztek elô, mint amit Laplace tett a 19. század elején. Hiszen ha az emberben csak a fizika törvényeinek engedelmeskedô atomok a valóságosak, akkor az erkölcsi értékek csupán szubjektív érzések lehetnek.

Ennek az élesebb tudományos világképnek a hatása elôször csak az európai kontinensre korlátozódott, és még ott sem tett szert vezetô szerepre. A szabadság és az igazságosság nevében fellépô, a társadalmi igazságtalanságok feletti felháborodásra apelláló liberális eszmék továbbra is hatottak, és egészen az elsô világháborúig folytatták a társadalom jobbítását. Csak a huszadik században következett az be, hogy az újfajta élesebb scientizmus legyôzte Európa nagy részét, és mély nyomot hagyott az egész nyugati világon.

Oroszország története, amely meghatározó hatással volt a mi korunkra, példázza mindezt. 1825-ben a francia forradalom hatása alatt álló fiatal arisztokraták felkelést szerveztek az alkotmányos kormányzás érdekében. Vereséget szenvedtek, és kivégezték ôket. Negyven évvel késôbb a fiatalok elvetették az ô liberális eszméiket. A népszerû német írók által terjesztett mechanisztikus emberkép már meggyôzte ôket arról, hogy a tudomány alapján minden emberi érték illuzórikus.

Turgenyev 1862-ben megjelent Apák és fiúk címû regényében ír errôl. Az egyetemista Bazarovot, a regény hôsét "nihilistának" nevezi, aki kijelenti, hogy "a nihilista olyan ember, aki semmilyen tekintély elôtt nem hajol meg... Nincs a társadalmunkban egyetlen olyan intézmény sem, amelyet ne kellene lerombolni." Az orosz értelmiségiek önmagukat látták Bazarovban: idealizmusuk a totális pusztítás iránti önzetlen odaadásban öltött testet.

Késôbb is a szélsôséges szkepticizmusban megtestesült határtalan idealizmus formálta az összes orosz forradalmi mozgalmat egészen az ifjú Lenin fellépéséig. Addigra azonban már Marx Károly is hozzátett egy részletes elméletet ehhez a jéghideg idealizmushoz. Marxról azt szokták mondani, hogy a szocialista eszméket utópiából tudománnyá alakította, ami valójában azt jelentette, hogy a kommunista forradalom ideáljait egyszerûen könyörtelen erôszakká alakította. Igy változtak át az emberiség szép reményei Lenin rémuralmává, melyet Sztálin gyilkos ôrülete követett, és ennek következtében ma az emberiség egyharmadát, s benne fél Európát, üres jelszavak nevében rabságban tartják.

Az összes modern forradalmi mozgalomnak, még Hitlerének is, voltak idealista hívei, és nélkülük nem is tudtak volna gyôzni. E hívek idealizmusa azonban jéghideg erôszakban öltött testet, mivel modern tudományos szkepticizmusuk arra tanította ôket, hogy vessék meg a liberalizmust és a humanitárius eszméket, hiszen mindez csalás, melyben csak az ostobák hisznek.

Így pusztította el a fasiszta ellenforradalom Európa nagy részét, amely most 25 év elmúltával próbál talpra állni e pusztítás után.

És ugyanúgy, ahogy a társadalmi önrendelkezés könyörtelen erôszakká változott, az egyén önrendelkezése is a hagyományos erkölcs teljes gyûlöletébe csapott át. Ezt a doktrínát elôször Nietzsche nyilatkoztatta ki majd egy évszázaddal ezelôtt, és azóta az egész nyugati kultúrában elterjedt. Nietzsche elfogadta, hogy a tudományos világképben nincs helye az erkölcsi értékeknek, és kijelentette, hogy számunkra maga az a tény a legfôbb érték, hogy semmitôl sem félve elvetünk minden bevett értéket. "Az igazmondás, amely az erkölcs legmagasabb foka, minden erkölcsöt legyôz." Ezen a szinten, túl jón és rosszon, az ember felsôbbrendû lénnyé, supermanné válik.

Bármilyen elfogadott erkölcsi normarendszert lehet képmutatással vádolni, egyrészt mert a társadalom nem követi ideáljait, másrészt pedig azért, mert a hagyományos erkölcs nem valódi személyes meggyôzôdésbôl fakad. A saját hiteles erkölcshöz az szükséges, hogy "az ember megteremtse a maga számára a jót és a rosszat", írta Nietzsche. Ez azonban csak oda vezethet, hogy puszta képmutatásnak tekintünk és megútálunk minden kinyilvánított erkölcsöt, és azzal fejezzük ki eltökélt megvetésünket az ilyen egyetemes képmutatás iránt, hogy nyíltan és szemrebbenés nélkül vétünk mindenfajta erkölcs ellen.



Lábjegyzetek

1. Laplace (1886) Traité de Probabilité, Paris; 7, VI.

2. A téma részletesebb kifejtését ld. Polanyi, M.(1967) Chem. & Eng. News August; (1968) Science 160, 1308-1312.


Következõ rész Vissza a tartalomjegyzékhez

Polanyiana 7. évfolyam,1 2. szám, 1998
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/polanyi/