Elõzõ rész

Milyen elvek érvényesülnek a határterületeken?

De hát nem az élettelen anyag törvényeinek engedelmeskednek minden magasabbrendû entitás anyagi elemei? És nem következik-e ebbôl az, hogy mûködésüket ezen törvények szerint kell leírnunk? Természetesen ez következik belôle. Ha azt állítom, hogy ezek a magasabbrendû entitások redukálhatatlanok, akkor ki kell mutatnom, hogy részben olyan elvek szerint mûködnek, amelyek kívül esnek a fizika és a kémia területén. Éppen ezt fogom most kimutatni. Elôször azt szeretném megmutatni, hogy egy átfogó entitás különbözô szinteken több különbözô elv szerint is mûködhet. Ezt az elméletet konkrét példákat bemutatva már többször elôadtam, és most az általános vetületét fogom kifejteni.

Vannak olyan elvek, amelyek sokféle helyzetben érvényesülnek. Ilyenek a természettörvények, mint például a mechanika törvényei; vagy a mûködési elvek, mint például azok a fiziológiai elvek, melyeket az izmok összehúzódása és koordinációja követ; vagy azok, amelyek valamely emberalkotta dolog használatát szabályozzák, mint például az angol nyelv szókészlete vagy a sakkjáték szabályai. Nem minden fontos elv érvényesül ilyen széles körben, de erre itt most nem szükséges kitérnünk. Elegendô, ha annyit megállapítanunk, hogy vannak olyan elvek, amelyek rendkívül eltérô körülmények között is érvényesülnek.

A következô lépésben megjegyzendô, hogy egy ilyen elv szükségszerûen összeegyeztethetô azon helyzetek bármilyen korlátozásával, amelyekre alkalmazni akarjuk: nyitva hagyja a feltételeket, amelyek között mûködésbe hozhatjuk. Ezek a feltételek tehát elvünk hatókörén túlra terjednek, és azt mondhatjuk, hogy az elv határait, pontosabban határterületeit alkotják. Ebben az értelemben fogjuk használni a (fizikából kölcsönzött) `határterület` elnevezést.

Ezután annak felismerése következik, hogy bizonyos esetekben valamely elv határterületei más elveknek vannak alávetve, melyeket magasabbrendû elveknek fogok nevezni. Igy például a mechanikai törvények határterületei állhatnak azon elvek irányítása alatt, amelyek a gép mûködését meghatározzák; az izommûködés határterületei alá lehetnek vetve például egy olyan célirányos cselekvés alkotta sémának, mint amilyen a sétálni menés; egy nyelv szókészletének határterületei általában a nyelvtani szabályok irányítása alatt állnak; a sakkjáték szabályai által nyitva hagyott területeken a játékos cseljátéka érvényesül. Vagyis arra az eredményre juthatunk, hogy a gépek, a célirányos cselekvések, a nyelvtanilag helyes mondatok vagy a sakkjátszmák olyan entitások, amelyek kettôs irányításnak vannak alávetve.

Így néz ki az átfogó entitások rétegzett szerkezete. Két elv, egy alacsonyabb és egy magasabbrendû kombinációját jelenítik meg. Ha darabokra törünk egy gépet, vaktában kimondunk egy szót, vagy céltalanul lépünk egyet a sakktáblán, a magasabbrendû elvek – az, amelynek alapján a gép mûködik; az, amelynek alapján a szavak mondatokba rendezôdnek, vagy az, amely alapján a sakklépéseket játszmának nevezhetjük – azonnal elillannak, és az átfogó entitás, mely ezeket az elveket követte, megszûnik létezni.

Az alacsonyabbrendû elvek azonban – melyek határterületei a magasabbrendû elveknek voltak alávetve – továbbra is mûködnek. A mechanika törvényei, a szótárba felvett szavak, vagy a sakkszabályok továbbra is ugyanúgy érvényesek maradnak. Ebbôl az következik, hogy ha egy átfogó entitást alacsonyabbrendû elvei mentén jellemzünk, sohasem kaphatunk képet magasabbrendû elveinek mûködésérôl. Azok a magasabbrendû elvek, amelyek egy átfogó entitást jellemeznek, nem definiálhatók azoknak a törvényeknek a keretein belül, amelyek az entitás önmagukban tekintett részeire érvényesek.

Másfelôl viszont egy gép természetesen nem tudna mûködni, ha nem követné a mechanika törvényeit ; a sétára indulás és a hasonló célirányos motorikus cselekvések az irányításuk alá tartozó izomrendszer mûködésétôl függnek; és így tovább. Vagyis a magasabbrendû elvek mûködése általában az alacsonyabb szinteket irányító törvények érvényesülésétôl függ.

Ugyanakkor azonban mivel az alacsonyabb szint törvényei tovább hatnak függetlenül attól, hogy a magasabbrendû elvek folytatják-e mûködésüket, az alacsonyabbrendû törvények érvényesülése meg is szakíthatja a magasabbrendû elvek mûködését, és ezáltal megszüntetheti az ezen elveket követô átfogó entitást. Ez a mûködési mód jellemzi a kétszintû átfogó entitásokat.

Annak a logikai dezintegrációnak az ontológiai megfelelôjével van itt dolgunk, mely akkor következik be, amikor figyelmünket egy átfogó entitás középpontjáról a részeire fordítjuk. Hiszen ha figyelmünket a kétszintû entitást meghatározó magasabbrendû elv mûködésérôl elvonjuk és arra az alacsonyabbrendû elvre fordítjuk, melyet az entitás elszigetelt részei követnek, ezáltal szem elôl tévesztjük a magasabbrendû elvet és tulajdonképpen magát az e szerint mûködô egész entitást is. A hallgatólagos tudás logikai szerkezete képes a kétszintû egységek ontológia szerkezetének megragadására.
 

Hogyan alkalmazhatók ezek az elvek a test és az elme viszonyára?

Most azt a kérdést kell feltennünk, hogy vajon az élôlények és tudatuk funkcionálása többszintû-e. Vajon egymásra következô szinteken együttesen ható különbözô elveknek van-e alávetve?

A kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy a fizika és a kémia törvényei alapján a tudat mûködése nem valamely fizikai vagy kémiai törvényt követô folyamat eredménye. A tudat léte tehát azt bizonyítja, hogy vannak más elvek is, mint amelyeket az élettelen anyag követ, és ezek a más elvek vesznek részt az élôlények tudatos mûködésében.

Két olyan további biológiai alapelv van, mely túlmutat a fizikán és a kémián. Egy élô szervezet struktúráját és mûködését – hasonlóan a gépekhez – olyan szerkezeti és mûködési elvek határozzák meg, melyek azokon a határterületeken érvényesülnek, melyeket a fizika és a kémia nyitva hagy. Nevezhetjük ezt olyan strukturális elvnek, amely túlmutat a fizika és a kémia területén. Mivel ezt már számos alkalommal kifejtettem, bôvebb taglalásától most eltekintek.

Az élô szervezet fizikailag és kémiailag nem leírható egyéb funkcióira a morfogenikus mezô mûködése szolgáltat példát. Ennek az elveit legvilágosabban C.H. Waddington fogalmazta meg az `epigenetikus tájak` leírásával, melyek azt mutatják, hogy az embrió fejlôdése potenciális formák gradiense szerint alakul, ugyanúgy ahogy egy nehéz test mozgása egy potenciális energia gradiense szerint. Ezt az elvet szervezô mezônek nevezhetjük, de organizmikus elvként[2] is beszélhetünk róla.

A legtöbb biológus azt mondaná erre, hogy a struktúra és a szervezô mezô elveit egy szép napon majd úgyis vissza fogják vezetni a fizika és a kémia törvényeire. Én azonban képtelen vagyok bármi alapját is fellelni az efféle bizonyosságnak, vagy egyáltalán megérteni, mit jelent. Ezért nem veszem figyelembe ôket, és ezt a két elvet olyannak tekintem, amilyeneknek a biológia általi tényleges alkalmazásukban mutatkoznak.

Az élôlények lényege tehát a szintek hierarchiája, ahol mindegyik szintnek megvan a maga strukturális és organizmikus elve. Ha a mentális mûködés szintjét vesszük, az explicit következtetések az állandósult mentális struktúrák mûködését tárják elénk, a hallgatólagos tudásban pedig az elme integráló képessége mutatkozik meg. Tudatos gondolkodásunkban ez a két mód kölcsönösen támaszkodik egymásra, és van létjogosultsága annak a feltételezésnek, hogy az explicit mentális mûködések állandósult ideghálózatokon alapulnak, a hallgatólagos integrációk pedig többnyire szervezô mezôkön. A következôkben abból a feltételezésbôl indulok ki, hogy ez a két elv ugyanúgy összefonódik, ahogy megfelelôik fonódnak össze a gondolkodásban.

Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy a test és az elme viszonyát a hallgatólagos tudás járulékos és fokális elemei között fennálló viszony egy példájaként világítsa meg. Azért fejtettem ki, hogy bármely járulékos elem elveszíti jelentését, amint figyelmünket ráirányítjuk, hogy magyarázatot adjak arra, miért nem találjuk nyomát a tudatosságnak a testi szervekben akkor, amikor a testet tudatos cselekvés közben vizsgáljuk. Most már közel járunk ahhoz, hogy célunkat elérjük.

Láttuk, hogy egy másik ember elméjét azáltal ismerhetjük meg, ha belehelyezkedünk az arcjátékában kifejezôdô lelki folyamataiba, valamint viselkedésébe; csak akkor veszítjük szem elôl elméjét, ha ezekre a testi mûködésekre fordítjuk figyelmünket, és ezáltal puszta tárggyá változtatjuk ôket. Egy neuro-fiziológus azonban, aki azokat a történéseket vizsgálja, amelyek egy valamit látó ember szemében és agyában mennek végbe, soha nem fogja azt látni ezekben az idegi történésekben, amit az illetô lát általuk. Fel kell tennünk azt a kérdést, vajon a neurológus miért nem tud ugyanúgy belehelyezkedni ezekbe a testi történésekbe, ahogyan bele tudna helyezkedni az illetô arcjátékában kifejezôdô lelki folyamatokba vagy értelmes viselkedésébe, amelyekben az elméjét éri tetten.

Azt figyelhetjük meg, hogy ennek a belehelyezkedésnek a segítségével, melyre természetünknél fogva képesek vagyunk, csak egy másik elme megfogalmazatlan gondolatait tudjuk kiolvasni: olyan gondolatokat és érzéseket, melyeket méltán tulajdoníthatunk az idegrendszerben végbemenô organizmikus folyamatoknak. Egy ember explicit gondolatait (melyek valószínûleg az idegrendszer anatómiailag állandósult mûködésmódjainak felelnek meg) csak az illetô szóbeli megnyilatkozásaiból ismerhetjük meg. Az ilyen megnyilatkozások jelentése mesterséges; noha eredetük végsô soron hallgatólagos tapasztalatok meglétére utal, az ilyen szóbeli megnyilatkozások közvetlenül nem váltják ki az elme természetes, nem tanult mûködését. Láthattuk, hogy belehelyezkedési képességünk változó abban az esetben is, amikor az ôskori települések körvonalai, melyeket nem veszünk észre a lábunk alatt, a repülôgéprôl kirajzolódnak. Véleményem szerint az, hogy nem vagyunk képesek egy másik ember idegi folyamatait ugyanúgy érzékelni, ahogy ô maga, besorolható a belehelyezkedés ilyen fokozati különbségeket mutató változatai közé.

Az eddigieket tehát a következôképpen foglalhatjuk össze. Így vagyunk képesek saját testünk, és ezen belül idegrendszerünk tudatos mûködéseinek irányítására és tapasztalására, hogy ezekben a mûködésekben mi magunk teljesen benne lakozunk. Senki más, csak mi magunk lakozhatunk közvetlenül a testünkben és ismerhetjük teljesen minden tudatos mûködését; tudatunkat azonban mások is megtapasztalhatják olyan mértékben, amennyire kívülrôl bele tudnak helyezkedni elménk külsô megnyilvánulásaiba. Elménk számos megfogalmazatlan megnyilvánulását tekintve ez elég eredményesen megtehetô, ha valaki belehelyezkedik arcjátékunkba és viselkedésünkbe. Minden ember veleszületett képességgel rendelkezik az efféle belehelyezkedésre. Ezzel ellentétben azonban megfogalmazott gondolatainkat mások csak azáltal ismerhetik meg, hogy belehelyezkednek az általunk kimondott hangsorokba. Az ilyen hangsorok megalkotása és megértése pedig mesterséges konvenciókon alapul.

Az objektiválás, akár egy másik ember gesztusainak, akár szavainak objektiválása, törli a belehelyezkedést, megsemmisíti jelentésüket, és elvágja a rajtuk keresztül folyó kommunikációt. Az idegrendszer a neuro-fiziológus vizsgálata során mindig objektiválódik, és jelentését csak indirekt módon tudja közvetíteni a neurológusnak: úgy, hogy rámutat valamilyen viselkedésre vagy tapasztalatokról szóló beszámolókra, melyeket belehelyezkedés révén érthetünk meg.

Külön-külön jutottunk el a hallgatólagos tudás logikájához és az egymásra következô szintekbôl álló entitások ontológiai elveihez, majd pedig azt tapasztaltuk, hogy hallgatólagos tudásunk tesz képessé bennünket a szintekbôl felépült entitások megértésére. Hallgatólagos logikánk a következôket világítja meg: (1) egy szintekbôl álló entitás magasabbrendû elvét csak úgy érthetjük meg, ha belehelyezkedünk egy alacsonyabbrendû elv határterületébe, ahol már a magasabbrendû elv érvényesül, és (2) az ilyen belehelyezkedés logikailag összeegyeztethetetlen azzal, hogy figyelmünket az alacsonyabb szintet meghatározó törvényekre irányítjuk.

Ha mindezt úgy vonatkoztatjuk az elmére és a testre, mint két olyan rétegre, melyben az elme magasabbrendû elvei szerinti mûködések a fiziológia alacsonyabbrendû elveire támaszkodnak, akkor három következtetésre jutunk:

1. Semmilyen fiziológiai vizsgálódás alapján sem érthetjük meg az elme mûködéseit.

2. Ugyanakkor sohasem történik meg az, hogy az elme tevékenységei akadályoznák a fiziológia elveit, vagy akár a fizika és a kémia alacsonyabbrendû elveit, melyekre támaszkodnak.

3. De mivel az elme tevékenységei attól függnek, amit az alacsonyabbrendû testi elvek nyújtanak, az elmét megzavarhatják a testben lezajló kedvezôtlen változások, illetve új lehetôségek nyílhatnak meg elôtte testi alapjának kedvezô változásai révén.

Hátravan még annak bemutatása, hogy tulajdonképpen hogyan is irányítja az elme a testet, hiszen az eddig elmondottak alapján még nem lehet világos számunkra, hogyan is történik ez. Hadd idézzem fel ismét, meddig is jutottunk el, amikor saját elménkhez fûzôdô viszonyunkat összehasonlítottuk egy másik ember és a mi elménk közötti viszonnyal. Figyelmünket test-tudatunkról fordítjuk arra, amire gondolunk, ami elménkben van; ezt azáltal tesszük, hogy benne élünk a testünkben és azt tudatosan használjuk. Mások csak azáltal láthatják, hogy mi jár az eszünkben, hogy megfigyelik arckifejezésünket és taglejtéseinket; a mi tudatunkról nyert összes ismeretük, legyen az bármilyen árnyalt is, végsô soron abból származik, hogy ily módon megfigyeltek bennünket. Összegezve tehát: elménket mások testünk felületes ismeretébôl kiindulva felületesen ismerik, mi magunk pedig ennek a testnek egy sokkal bensôségesebb ismerete alapján teljesebb tudással rendelkezünk saját elménkrôl. Vagyis eddig még semmit nem mondtunk arról, hogy testünket aktívan tudjuk használni, és hogy ezt senki más nem tudja megtenni vele.

Ezt a tényt persze csak úgy tudjuk megmagyarázni, ha lényegesen kitágítjuk a test-elme viszonyról alkotott felfogásunkat. Az elsô fô kérdés, melyre magyarázatot kell találnunk, az, hogy míg egy másik ember megfigyelheti, mit csinálok, és ebbôl kitalálhatja, mi a szándékom, addig képtelen gondolat az, hogy saját szándékom kiismerése végett elkezdjem saját cselekvéseimet figyelni. Én elôször azt tudom, hogy mi a szándékom, és aztán teszek valamit ennek érdekében. Hogy megmagyarázzuk, miként jön létre a szándéknak és a cselekedetnek ez a sorrendje, a hallgatólagos tudásról alkotott értelmezésünket ki kell terjesztenünk és dinamikussá kell tennünk. A magyarázatot a képzelôerô fogalmának bevezetésével adjuk meg.

Mindez William Jamestôl származik. Ô volt az, aki képzelôerônk mûveként magyarázta azt, ahogy testünket szándékosan mozgatjuk. Elôször elképzeljük, hogy milyen cselekvést fogunk véghezvinni, és szándékunknak ez az elôrevetése elôhívja azokat az izomösszehúzósásokat, melyek megvalósítják a szándékot.

Azt mondtam: sétára indulni annyit tesz, hogy egy normális fiziológiai mûködés határterületei a kellô irányítás alá vonódnak. Figyelmem középpontjában a tervem áll, és ez a fokális aktus a tervet megvalósító izomösszehúzódások járulékos mûködtetésére támaszkodik. Most azonban még ki kell egészítenünk ezt a mechanizmust azzal a folyamattal, melynek során képzeletünk segítségével mozgásba lendítjük testünket. Azt állíthatjuk, hogy egy célirányos testi tevékenység során figyelmünk fókuszát azon járulékos izomösszehúzódások elé vetjük, melyek majd véghezviszik a tevékenységet. Tehát képzelôerônk segítségével anticipáljuk az aktust, és ez a fokális anticipáció beindítja a járulékos elemeket, és végrehajtatja velük, amit elképzeltünk.

Így irányítja és állítja céljaink szolgálatába elménk a testet; ez a hallgatólagos tudás dinamikája. Ez a dinamizmus kreativitással ruházza fel a hallgatólagos tudást. Ebbôl származik az a képességünk, hogy valamely készséget elsajátítsunk, vagy akár egy gépet feltaláljunk, vagyis hogy bármilyen lehetséges kreatív tettet végrehajtsunk. Máshol már részletesen kifejtettem, hogyan terjeszthetô ki az a mechanizmus, amellyel az elme mozgásba lendíti a testet, a kreatív eredetiség egész területére.

Ez az a pont, ahol hiányosságra bukkanunk az egymásra következô szintek irányítását illetô értelmezésünkben. Az ilyen rétegzett struktúrákról adott jellemzésem nem vette figyelembe, hogy az embrionális fejlôdés, valamint az állatok növekedése során azt tapasztaljuk, hogy a magasabb szintek állandó változások révén jönnek létre, és hogy a törzsfejlôdés során is ugyanez történik. Az egymásra következô szintek elméletét valamiképpen ki kell egészíteni egy olyan koncepcióval, mely magában foglalja egy alacsonyabb szintnek egy magasabb szintbe történô folyamatos átmenetét. Szerencsére mihelyt észrevettük ezt a problémát, már a megoldását is megtaláltuk. A csecsemô felnôtté fejlôdése szemlélteti az egymásra következô szintek közötti átmenetet. Ez a folyamat megmutatja, hogy egy ilyen átmenet lejátszódhat fokozatosan úgy, hogy egy magasabb elv, amely elôször csak kezdetleges nyomokban van jelen, egyre intenzívebbé válik, mígnem eléri azt a pontot, ahol már teljesen átveszi az irányítást a fölött az alacsonyabb szint fölött, amelybôl kiemelkedett.

Itt azonban egy újabb rendkívül fontos problémával találjuk magunkat szemben, amelyet csak röviden érintenék. Az a kép, hogy az egymásra következô szinteken nem érvényesülnek az alattuk levô szinteken ható elvek, a kreativitás pontos definícióját adja. Így határozza meg a kreativitást, mint egy új, redukálhatatlan, magasabb elv felbukkanását. Ilyen értelemben egyformán definiálhatjuk az intellektuális eredetiség aktusait és azokat a kreatív folyamatokat, melyek által új elvek bukkannak fel a természetben, történjék ez akár a csecsemô érési folyamata, akár az evolúció során. Amit a képzelet létrehoz az elmében, azt a fejlôdési folyamat spontán módon produkálja a gyermekben, és hasonlóképpen mûködik az evolúció az élet magasabb formáinak megjelenése esetén.

Mindez visszavezet bennünket Samuel Butlerhez és Henri Bergsonhoz, akik a fajok evolúcióját egy zseni tetteihez hasonló kreatív folyamatnak tekintették, melyet nem magyaráznak meg az élettelen anyag törvényei. Azt hiszem, amikor pontosabb definícióját adtam a kreativitás folyamatának, és amikor kimutattam, hogy az evolúció, csakúgy mint magának az életnek a keletkezése, nem magyarázható az élettelen anyag törvényeivel, ennek a vélekedésnek szilárd alapot adtam. Így vélem, világossá tettem azt is, hogy az evolúció egymásra következô szakaszai közötti logikai kapcsolat ugyanolyan, mint az a logikai kapcsolat, amely egy fontos találmány vagy felfedezés elôtti és utáni két gondolkodási szakasz között áll fenn. A kreativitás szerkezete mindkét esetben hasonló.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a találmányok mozgatóerejének tekinthetô képzeletnek nincs megfelelôje az organikus evolúció folyamatában. Ezt a különbözôséget csökkenthetjük azonban, ha rámutatunk arra, mint ahogy ezt már másutt megtettem[3], hogy a képzelet önmagában nem vezet találmányokhoz vagy felfedezésekhez, pusztán csak kivált egy olyan spontán, integratív eseményt, amely létrehozza a felfedezést. Így tûnik tehát, hogy a képzelôerô csupán elôkészíti a talajt egy kreatív aktus számára, amely végül magától történik meg. Így jellemezte Poincaré a matematikai felfedezést sok évvel ezelôtt, és kimutatható, hogy többnyire így is megy végbe. Vagyis a felfedezés vagy a feltalálás a spontán fejlôdés olyan folyamatai, melyeket a kutató képzelet munkálkodása indukál. Az eredetiség tudatos fejlôdés. Elég nyilvánvaló, hogy következtetéseim hogyan kapcsolódnak Teilhard de Chardin Az emberi jelenség címû könyvéhez. Osztom azt a nézetét, hogy az evolúció kreatív aktusok szakadatlan egymásutánja. Ugyanakkor véleményem szerint nem sikerült megoldania azokat a nehézségeket, melyek akkor támadnak, amikor ezt a víziót a biológiai részletek vonatkozásában próbáljuk kifejteni. Ezt a hiányosságot feltehetôen némileg orvosolni fogja egy pontos kreativitás-koncepció, valamint annak bizonyítása, hogy a kreativitás egyaránt jelen van az emberi eredetiségben, az egyéni ontogenezisben és a filogenetikus evolúcióban. Ugy vélem azonban, hogy itt a test - elme viszony olyan felfogásáról van szó, amely nagyon különbözik a Teilhard de Chardin és összes elôdje által kidolgozott dualizmustól. Az én elméletemben a dolgok belsô és külsô nézôpontjának megkülönböztetése mindenfajta átfogó entitásra vonatkozik, és egymásra következô stádiumokban történik meg: külsô nézôpontból egy átfogó entitás alacsonyabb szintjét látni, míg belülrôl nézve egy magasabb szint mutatkozik meg. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a különbség abban áll, hogy figyelmünket egy koherens egész járulékos elemeire irányítjuk-e vagy elfordítjuk ezekrôl.

Egy koherens entitás járulékos elemeit vagy az egyik, vagy a másik módon ismerjük. A test - elme viszony problémáját pedig úgy oldottuk meg, hogy kimutattuk: nem egyéb, mint további esete ugyanennek az alternatívának.

A szintek általam posztulált hierarchiája nem ragadható meg a kartéziánus dualizmus keretei között. Meggyôzôdésem, hogy ez a hierarchia hûbb képet ad az emberi jelenségrôl.
 
 

(A szöveg elsô közlési helye: Coulson, W.R. és Rogers, C.R. (szerk): Man and the Science of Man. Columbus, Ohio, Charles E. Merrrill, 1968. 85-102. o. A fordítás alpjául szolgáló szöveg: The Body-Mind Relation. In Allen, R.T. (szerk.): Society, Economics & Philosophy. Selected Papers – Michael Polanyi. New Brunswick and London, Transaction Publishers, 1997.
 

2. V.ö. pl. C.H. Waddington, The Strategy of Genes. London, 1957; különösen a genetikai asszimilációról szóló magyarázattal a 167. oldalon.

3. Ld. 'A teremtõ képzelet', In: Polányi Mihály filozófiai írásai I., Budapest, Atlantisz, 1992. 60-82. o. (A ford. megjegyzése)