A TEST ÉS AZ ELME VISZONYA

Amikor ujjammal a falra mutatok és felkérem Önöket, hogy nézzenek oda, minden tekintet a falra irányul, és senki sem az ujjamat nézi. Az ujjam rámutat valamire, és Önök nyilvánvalóan ezt az ujjat figyelik, de csak azért, hogy valami mást megnézzenek: vagyis hogy megnézzék azt a pontot, ahová az ujjam a figyelmüket irányítja. Egy ilyen esetben kétféle módon van dolgokról tudomásunk. Az egyik mód az, hogy megnézünk egy dolgot. Ahogy példánkban Önök a falat nézik. De hogyan jellemezzük azt, ahogy a falra mutató ujjamat látják? Nem az ujjamat nézik, hiszen figyelmüket elfordítják róla. Azt mondhatjuk, hogy az ujjamat nem puszta megszemlélendô tárgynak látják, hanem olyan tárgynak, amelynek funkciója van. Funkciója az, hogy az Önök figyelmét önmagáról elvonja és máshová irányítsa. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ujjam, amely valamire rámutatott, el akarta volna terelni a figyelmüket önmagáról. Egyáltalán nem. Azt akarta, hogy lássák, de csak azért, hogy tekintetük kövesse; nem azért, hogy szemügyre vegyék.

Nevezzük az ujjamat, mely valamire rámutat, járulékos vagy instrumentális dolognak, melynek az a funkciója, hogy egy figyelmünk középpontjában álló tárgyra mutasson. Azt állítom, hogy ebben az esetben kétfajta tudatossággal van dolgunk. Járulékosan vagyunk tudatában az ujjnak, mely valamire rámutat, és fokálisan annak a tárgynak, amelyre mutat. Amikor felismerjük, merre irányítja figyelmünket az ujj és követjük ezt az irányt, akkor a kettô között integrált kapcsolatot hozunk létre.

Ez a kapcsolat nem szimmetrikus. Az ujj rámutat a falra, de a fal nem mutat rá az ujjra. A kettô között létrehozott kapcsolat lényegileg irányító jellegû. Az ujjnak olyan jelentése van tehát, amilyen a falnak nincs. Ebbôl probléma is adódhat: ha például az erdôben sétálva látunk egy táblát, melyen egy ujj valamerre mutat, rögtön azon kezdünk tünôdni, vajon hová mutathat ez az ujj. Ez a példa is érzékelteti, hogy egy valahová mutató ujj látványa arra készteti az embert, hogy kapcsolatba hozza az ujjat azzal, amire mutat. Meg akarjuk érteni azt a koherens rendszert, amely a járulékos elemet összekapcsolja azzal a fokális ponttal, amelyre irányul. Figyelemreméltó, hogy ez a megértés szavak nélkül jön létre. Nem állítunk fel szillogizmusokat, és nem sorolunk fel bizonyítékokat. A megértés hallgatólagos, és mivel érvényes eredménnyel zárul, hallgatólagos következtetési aktusnak nevezhetjük.

A következô hasonló eset megerôsíti és továbbfejleszti elemzésünket. Vegyünk két sztereoszkopikus fényképet, melyeket a szokásos módon nézünk: egyik szemünkkel az egyiket, másik szemünkkel a másikat. A két különbözô képen lévô tárgynak a közös képen mélysége lesz, és valóságosnak fog hatni. A közös képet látjuk a két szem fókuszában, de a két külön kép látása is megtörténik, hiszen ha letakarjuk ezeket a képeket, semmit sem látunk. A két képet azonban nem önmagukban látjuk. Az történik ugyanis, hogy tekintetünket rajtuk keresztül, tôlük elvonva fordítjuk közös képükre. Azt mondhatjuk tehát, hogy a két képnek járulékosan vagyunk tudatában, és megállapíthatjuk, hogy ezt a két képet úgy nézzük, hogy látványuk integrálódik abba a térbeli mélységgel rendelkezô képbe, melynek részei. Ennek az integrációnak köszönhetôen lehet az a funkciója a mélységet nem ábrázoló két fotónak, hogy a térbeliség látszatát keltô képhez jutunk általuk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a kép a két fotó közös jelentése, és hogy ez a közös jelentés áll figyelmünk fókuszában. Vagyis ennyiben e hallgatólagos integráció szerkezete analóg azzal, ami a tárgyra mutató ujj esetében történik. Itt azonban van egy fontos többlet is, nevezetesen az, hogy a járulékos elemek közös jelentése új módon érzékelve jelenik meg: mélység nélküli képek integrálása révén mélységgel rendelkezô kép jött létre.

A külsô megjelenés efféle megváltozása tulajdonképpen megszokott velejárója a hallgatólagos integrációnak. Egy valamire mutató ujj is kicsit másként néz ki, mint egy olyan ujj, amely izületi gyulladás miatt merevedik ugyanilyen tartásba. Még feltûnôbb ez a különbség egy tárgyat jelölô szó messzemenôen analóg esetében. A szó jóval könnyebben érthetô, amikor funkciója a tárgy jelölése, mint amikor hangsorként hallgatjuk. Erre a jelenségre késôbb még visszatérünk.

Hadley Cantril princetoni professzor kimutatta, hogy amikor két meglehetôsen eltérô képet helyezünk a sztereoszkópba, a kapott kép a két eredeti képzeletgazdag integrációja lesz. Az ilyen képek illuzórikusak. De ha csak azt az esetet vesszük, amikor a két nézett kép igazi fénykép és amikor ezek sztereoszkópikus látványa együttes jelentésük meglehetôsen pontos becslése, akkor a sztereoszkópikus nézést hallgatólagos következtetési aktusnak tekinthetjük, azaz az explicit következtetési folyamat hallgatólagos párjának.

De hadd hívjam fel itt figyelmüket egy félreértés lehetôségére. Hiba lenne és ezt a hibát gyakran elkövetik a járulékos tudatosságot azonosítani a tudatalatti vagy tudatelôttes tudással, vagy a William James által leírt tudatperemmel. A járulékos elemek viszonya ahhoz, amire vonatkoznak, logikai viszony; hasonló a premissza és a belôle levont következtetés viszonyához, azzal a jelentôs különbséggel, hogy ezek a következtetések hallgatólagosak. Járulékos tudásunknak teljesen tudatában lehetünk, mint ahogy ez a falra mutató ujj vagy a sztereoszkópon keresztül nézett két kép esetében történik, noha máskor meg nagyon alacsony, sôt néha szubliminális szinten vagyunk csak tudatában a járulékos elemeknek. Ez a helyzet például, amikor a szemünk belsejére és a belsô fülre ható ingerek integrált észlelést eredményeznek. A tudatosság szintjének ilyen különbözôségei semmilyen módon nem befolyásolják azt, ahogy a járulékos elemek közremûködnek a hallgatólagos tudás aktusában.

Jean Piaget élesen szembeállította az érzékelés révén szerzett tudást az explicit következtetés folyamatával. Rámutatott, hogy hogy az explicit következtetés reverzibilis abban az értelemben, hogy amikor csak tetszik, visszatérhetünk a premisszákhoz, melyekbôl megint következtetéseket vonhatunk le, míg az észlelés esetében ez nincs így. És mivel az érzékelés mindig cselekvéssel párosul, a cselekvés pedig észleléssel, Piaget a szenzomotoros aktusokat irreverzibilisnek nevezi és szembeállítja ôket az explicit következtetésekkel.

Tulajdonképpen minden hallgatólagos integrációs aktus irreverzibilis, és ez a hallgatólagos tudás szerkezetébôl következik. Hiszen a hallgatólagos tudás kétféleképpen lehet irreverzibilis. Egyrészt akkor, amikor nem tudunk számot adni minden jelrôl, melyet közös jelentésük létrehozásánál integráltunk. A másik fajta irreverzibilitás ennél bonyolultabb folyamat jellemzôje. Annak köszönhetô, hogy amikor figyelmünk fókuszát a hallgatólagos integráció jelentésteli eredményérôl elfordítjuk, és a járulékos elemekre fókuszálunk, akkor ezek integrációja törlôdik. A járulékos részleteknek ekkor már nincs közük egy lehetséges közös célhoz, és jelentés nélküli tárgyak halmazára redukálódnak. Az elsô fajta irreverzibilitást nevezhetjük esetlegesnek, szemben a másikkal, amely logikailag szükségszerû.

A két sztereoszkópikus fotó együttes nézése egyszerû példát nyújt mind az esetleges, mind a logikai irreverzibilitásra. Vegyük a két kép közötti különbségeket, melyek révén együttes nézésük a mélység látványát nyújtja: ezek nagyon kicsi különbségek és ott vannak mindenütt a képeken. Szinte lehetetlen észrevenni ôket, gyakorlatilag megnevezhetetlenek. Ez az elsô fajta irreverzibilitás. De még ha ezeken a nehézségeken felül tudnánk is kerekedni és azonosítani tudnánk a sztereoszkópikus látványhoz vezetô támpontokat, ez a folyamat más lenne, mint amikor egy matematikai bizonyítás lépéseit újból végigkövetjük. Egy matematikai következtetést újra felidézni azt jelenti, hogy mélyebben megértjük a benne rejlô elgondolást, amelyet megvalósít: a premisszákban így implikációjuk egész panorámája feltárulhat. Ezzel szemben hogyha a sztereoszkópból kivesszük és külön-külön megnézzük a két képet, semmit sem mondanak nekünk többé arról, ami a közös jelentésük; semmit sem látunk abból, ami együtt nézve ôket a szemünk elé tárulna. Azáltal, hogy visszamentünk hallgatólagos következtetésünk elôzményeihez, nemhogy nem mélyült el bennünk eredményének megértése, hanem éppenséggel semmivé foszlott ez az eredmény.

Futólag említettem már a legismertebb példáját a jelentés efféle dezintegrációjának, ami akkor következik be, amikor figyelmünk fókuszát a jelentés hordozójára irányítjuk. Egy kimondott szó elveszti jelentését, ha többször megismételjük és közben elmélyülten figyeljük ajkunk és nyelvünk mozgását, valamint a megformált hangot. Ezeknek az aktusoknak addig van értelmük, amíg arra figyelünk, amire együttesen irányulnak; amint figyelmünket magukra az aktusokra fordítjuk, elvesztik jelentésüket.

Igaz azonban, hogy a hallgatólagos tudás nem jóvátehetetlenül dezintegrálódik, amikor figyelmünket a hozzá vezetô jelekre fordítjuk. A két sztereó képet újra megnézhetjük együtt; a jelentés nélküli szó visszanyeri jelentését, ha újra járulékosan használjuk, vagyis ha lelki szemeink elôtt van valami, amit mondani akarunk általa.

Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez a helyreállítás sohasem az eredeti jelentést hozza vissza. Tökéletesedés is létrejöhet. Egy-egy mozdulat tanulmányozása eleinte lebénítja az illetô készséget, majd némi gyakorlás után javíthat rajta. Egy szöveg aprólékos felszabdalása, mely tönkreteheti szövegértésünket, a mélyebb megértéshez is anyagot szolgáltathat. Ezekben az esetekben a részletekben való elmerülés, ami egyébként tönkretenné a jelentést, késôbb integrációjukhoz vezet, és ezáltal biztosabb és pontosabb jelentés jön létre.

A részletekben való elmerülés által okozott kár azonban jóvátehetetlen is lehet. Az aprólékos részletekre bontás a felismerhetetlenségig menô torzulásokhoz vezethet olyan területeken, mint például a történelem, az irodalom vagy a filozófia. A.E. Housman Name and Nature of Poetry címû esszéjében mutatta be, milyen végzetes következményekkel járhat például az Edgar Poe The Haunted Palace címû versében található utalások részletes magyarázata. Volt manchesteri kollégám, a francia irodalom kiváló tudósa, Mansell Jones szerint a bölcsészet azért vesztette hitelét és találkozik elutasítással, mert tudós mûvelôi a humán tárgyak tanításánál öntudatlanul is visszaéléseket követnek el. `A kutatás a bölcsészet virága és vírusa is egyben` írja.[1]

A minket foglalkoztató fô téma azonban nem az a jelenség, amikor akaratlanul is csorbítjuk hallgatólagos tudásunkat azáltal, hogy fokális figyelmünket járulékos elemeire irányítva csökkentjük a reintegrációjukhoz szükséges képességünket, hanem az, amikor szándékosan nem követjük a hallgatólagos integráció útját. A modern ember nem fogadja el a hallgatólagos elôfeltevések szükségességét, és mindig szem elôtt akarja tartani azt, amin vélekedései alapulnak, ugyanúgy mint egy explicit következtetés esetében. Egész kultúránkat áthatja az az elhatározás, hogy kerüljük a meghatározhatatlan elkötelezôdéseket, hogy könyörtelenül a tényeket, és csakis a tényeket ragadjuk meg és szemünket egy pillanatra se vegyük le róluk.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megmutassa, a test és az elme közötti logikai kapcsolat szerkezete ugyanolyan, mint azé a kapcsolaté, mely a nyomravezetô jelek és a kép között áll fenn, amely felé ezek a jelek mutatnak. Azt állítom, hogy a test járulékos dolog, amely az elméhez mint jelentéséhez viszonyul. A test-elme viszony problémája abban áll, hogy egy ember idegi folyamatainak bármilyen aprólékos vizsgálata sem teszi képessé a neurológust arra, hogy azt érezze és gondolja, amit az illetô. Azt kívánom megmutatni, hogy ez a hiányosság csak egy példája annak az általános ténynek, hogy amikor figyelmünket egy együttes jelentés felé irányuló járulékos elemekre fordítjuk, akkor ez a jelentés megszûnik. Azt a nyilvánvaló esetet már bemutattam, hogy eltûnik a sztereó látvány, amikor a két képet külön nézzük; azt is említettem már, hogy egy szó világos akkor, amikor valaminek a jelölésére használjuk, de homályos és értelmetlen lesz, amikor olyan fizikai részleteire figyelünk, mint az ajkak és a nyelv mozgása vagy a képzett hang. Ehhez most azt tenném hozzá, hogy valami ilyesmi történik minden készség kifejtésekor. Elveszíti jelentését és megbénul, amikor magukat a mozdulatokat figyeljük. Blondin, a híres kötéltáncos írja emlékirataiban, hogy azonnal elveszítené egyensúlyát, ha direkt módon az egyensúly megtartására gondolna: gondolatait arra kell irányítania, hogy a végén hogy fog leszállni a kötélrôl. Hasonló dolog történik akkor, amikor egy minta látványa eltûnik a szemünk elôl, ha túl közelrôl nézzük. Amikor az elsô repülôgépek közlekedni kezdtek, a magasból régi települések nyomai váltak láthatóvá olyan vidékeken, ahol az ott élôk nemzedékei jöttek-mentek anélkül, hogy valaha is észrevették volna ezeket. A földre visszatérve pedig maga a pilóta se látta többé a nyomokat.

Vagy vegyük az állatokat és a növényeket, melyeket formájuk, szerkezetük és funkciójuk alapján ismerünk fel. Részeiket integráljuk, és ezáltal átfogó egészként ismerjük ôket. Amint azonban a sokféle részletre koncentráljuk figyelmünket és szem elôl tévesztjük az egészt, melyhez viszonyulnak, a részek elvesztik jelentésüket.

Ezekben az esetekben kétféleképpen vagyunk tudatában dolgoknak, és ez a két mód egy hallgatólagos tudás-aktusban értelmesen összekapcsolódik; tapasztaljuk továbbá, hogy ez a tudás megszûnik, ha figyelmünket a járulékos részletekre irányítjuk.

Ahhoz azonban, hogy a hallgatólagos tudás fogalmát elmélyítsük, még egy lépést kell tennünk. Tudatosítanunk kell, hogy amikor egy külsô tárgyat látás, szaglás vagy tapintás által megvizsgálunk, azáltal ismerjük meg azt a valamit, hogy járulékosan tudatában vagyunk a hatásnak, amit a tárgy a testünkre tesz, valamint annak, ahogy testünk a tárgyra reagál. A világgal folytatott minden tudatos tranzakciónk magában foglalja testünk járulékos használatát.

Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy testünk az egyetlen olyan összesség, melyet szinte kizárólag azáltal ismerünk, hogy az összességet alkotó dolgoknak tudatában lévén valami másra irányítjuk a figyelmünket. Ebben áll testünk kivételes helyzete a világegyetemben, és ezt jelenti az, hogy a testünkben élünk.

Nemcsak arról van szó tehát, hogy a tudat minden szándékos aktusának fókuszában egy meghatározható tárgy áll, hanem az is igaz, hogy ezeknek az aktusoknak a testünkön belül járulékos gyökerei vannak. Itt kapcsolódik testünk az elménkhez. Míg egyfelôl az észlelésben résztvevô szerveink az idegeink és az agyunk, az izmaink és az emlékezetünk kiszolgálnak minket tudatos figyelmünk megvalósításában, addig másfelôl a figyelmünk fókuszában álló jelentéssel bíró egész létezésébe beleépül az, hogy e szerveknek járulékosan mindig tudatában vagyunk.

És miután így a test és az elme viszonyát a járulékos és a fokális közötti logikai kapcsolat egy eseteként határoztuk meg, másrészt azt is kijelenthetjük, hogy minden járulékos elem úgy funkcionál, ahogyan a test a tudatos tapasztalatok viszonylatában.

Azt mondhatjuk, hogy egy ilyen viszonyban figyelmünket a járulékos elemekrôl azok fókusza felé irányítjuk. Tehát a tudati aktusok nemcsak tudatában vannak valaminek, hanem ki is indulnak valahonnan, beleértve a testünket is. Ha felidézzük Brentano tanát, mely szerint minden tudatos figyelemben intencionalitás van, beláthatjuk, hogy olyan beágyazottság is jellemzi, amely a tartalmának is részévé válik.

A test-elme problémát most ezekkel a fogalmakkal szeretném újrafogalmazni. Amikor egy tudatos cselekvésben résztvevô emberi testet vizsgálunk, a testi szervekben nyomát sem leljük a tudatosságnak. Ez érthetôvé válik, ha úgy fogjuk fel, hogy a járulékos elemek, mint amilyenek a tudatos cselekvésben résztvevô testi szervek, elvesztik funkcionális jelentésüket és másként jelennek meg számunkra, mihelyt nem ama fókusz kiindulópontjának tekintjük ôket, amire irányulnak, hanem önmagukban nézzük ôket.

Az ilyen folyamat ellenkezô irányban is végbemehet, és egyaránt lehet konstruktív és destruktív hatású. Például, ha nézünk valamit egy darabig és rájövünk, hogy összefügg valami mással, többé már nem ráirányulóan vagyunk tudatában, hanem úgy, hogy kiindulunk belôle. A leírt folyamat azonban vissza is fordulhat, és akkor valamirôl-valamire irányuló tudásunk visszaváltozik rá-irányuló tudatossággá.

Ez a beszédmód azonban rendkívül nehézkes; egyszerûbb nyelven kellene megfogalmaznunk azt, ahogy hallgatólagos tudásra teszünk szert és ahogy azt megsemmisítjük. Ennek érdekében minden olyan módot, amikor járulékosan vagyunk valaminek tudatában olyannak fogunk tekinteni, mint ahogy testünknek vagyunk tudatában, amikor belôle kiindulva egy rá ható külsô eseményre figyelünk. Tehát azt fogjuk mondani, hogy amikor járulékosan vagyunk egy olyan valami tudatában, ami összefügg a dolog jelentésével, akkor ezt a valamit úgy funkcionáltatjuk, mintha saját testünk része lenne, azaz interiorizáljuk, és ezáltal belehelyezkedünk. Az ezzel ellentétes folyamatról pedig, amikor valami olyanra fordítjuk figyelmünket, aminek eddig járulékosan voltunk tudatában, azt mondhatjuk, hogy ezt a dolgot puszta külsô tárggyá változtattuk, melynek nincs funkcionális jelentése; vagyis itt a dolog objektiválása, más szóval externalizálása történt.

A hallgatólagos tudásnak ez a megfogalmazása különösen alkalmas annak leírására, ahogyan egy másik ember elméjérôl tudásunk lehet. Egy sakkjátékos elméjét úgy ismerjük meg, hogy belehelyezkedünk a játszmái során alkalmazott cselekbe; egy másik ember fájdalmát úgy ismerjük meg, hogy belehelyezkedünk fájdalomtól eltorzult arcába. Azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az ezzel ellentétes folyamat nyomán, vagyis hogyha makacsul csak egy megfigyelt viselkedés részeire figyelünk és így puszta tárgyaknak tekintjük ôket, szem elôl tévesztjük az illetô ember viselkedését mûködtetô elmét.

De hát akkor mit gondoljunk arról a mai pszichológiai irányzatról, amely azt állítja, hogy kiküszöböli az elme folyamatainak tanulmányozását, amennyiben a viselkedés több részletét tárgyként megfigyelve kísérletek segítségével meghatározza e viselkedéselemek megjelenésének törvényszerûségeit? Kétségeink támadhatnak arra vonatkozóan, hogy lehetséges-e a részleteket azonosítani, hiszen sok meghatározhatatlan, valamire utaló jelet is tartalmaznak. A program kivitelezhetôsége azonban nemcsak bizonytalan lesz, hanem logikailag is lehetetlen. Ha objektiváljuk a tudatos viselkedés elemeit, szem elôl tévesztjük az elmét, és maga a koherens viselkedésrôl alkotott kép tûnik el.

A behaviorista kutatások persze nem jutnak el odáig, hogy programjukat végigvive levonják ezt a logikai következtetést. Ez annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk figyelmünket teljesen a tudatos viselkedés töredékeire fordítani. Amikor valakinek a beszámolóját idézzük egy mentális élményérôl, és nem magát az élményt írjuk le, attól még ugyanúgy tudunk errôl az élményrôl; a beszámoló, amely az élményre vonatkozik, megôriz valamit abból, amit az élmény jelentett. Egy kísérletvezetô beszélhet objektív tényként egy áramütésrôl, de csak azért részesít valakit áramütésben, mert tudja, hogy fájdalmat vált ki, és erre minden alkalommal emlékszik is. Egy idô múlva azt tapasztalhatja, hogy a vizsgálati személy bôre másképp vezeti az áramot, mint elôzôleg. Ezek a változások önmagukban véve nem jelentenének semmit, ám a kísérletvezetô épp azért jegyzi fel ôket, mert jelzik számára, hogy a vizsgálati személy számít az áramütésre.

A behaviorista elemzés tehát nem tesz mást, mint csupán megismétli a mentalista leírásokat olyan fogalmakat használva, melyeket mentális állapotok tüneteinek tartunk, és amelyek a mentalista konnotációkból merítik jelentésüket. Az effajta átfogalmazás lehet, hogy ártalmatlan, sôt néha egyenesen kézenfekvô, a világos terminológia alkalmazása azonban leszûkítést és félrevezetést fog eredményezni. A tanulás behaviorista elemzése például nem vesz tudomást a meglepetés, a zavarodottság vagy a koncentrált figyelem megnyilvánulásairól, melyek segítségével Köhler jellemezte csimpánzai szellemi erôfeszítéseit. A behavioristák elkerülik azokat a komplex, kis lépésenként nehezített helyzeteket, melyek ezeket a mentális állapotokat kiváltják. A tanulás kutatása ezáltal a kondicionálásként ismert legelemibb formájára szûkült le. Aztán pedig ezt a leegyszerûsített tanulási paradigmát írta le hibásan Pavlov akkor, amikor az evést azonosította azzal, hogy a kutya várja az etetést, mivel mindkét esetben megindul a nyálelválasztás. Valahányszor a mentális folyamatokat objektivista körülírásokkal definiáljuk, az nagy valószínûséggel ilyen abszurditásokhoz fog vezetni.

A behaviorizmus gyakorlata tehát megerôsíti azt a következtetésemet, hogy a viselkedés szigorúan elkülönített darabjai jelentéssel nem bíró töredékek, és nem határozhatók meg a viselkedés részeiként. Ezért a behaviorista pszichológia ahhoz folyamodik, hogy burkoltan utal azokra a mentális állapotokra, amelyeket ki akar iktatni.
  



1. P. Mansell Jones, Modern Humanities in the Technological Age with Reference to the Study of French. Manchester University Press; 1957.

Következõ rész Vissza a tartalomjegyzékhez

Polanyiana 7. évfolyam,1 2. szám, 1998
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/polanyi/