Elõzõ rész

A kirakós játék példája hasznosnak bizonyult. Kiderült, hogy a szabadság két ellentétes aspektusa hatékonyan egyesíthetô. Ez a példa azt is felvillantotta, milyen veszélyekkel járhat, ha egy külsô központi hatalom felülbírálja az egyéni kezdeményezéseket. Azt is világosan láthatjuk immár, hogyan vonatkozik mindez a tudomány intézményeiben folytatott tevékenységekre, különös tekintettel ezeknek az államhoz fûzôdô viszonyára. Ha a tudomány spontán fejlôdése azt igényli, hogy a tudósok egy transzcendens realitás szolgálatának szenteljék magukat, akkor ez azt is jelenti, hogy semmilyen idôszakos hatalomtól nem függhetnek. Egy külsô hatalom bármilyen beavatkozásának csak az lehet a következménye, hogy megszakad a kapcsolatuk azokkal a célokkal, amelyeknek szolgálatába szegôdtek.

Eddig tehát elég egyszerû a helyzet. Ma már azonban nem elégséges az, ha az állam eltûri a tudomány szabadságát. A modern világban a felsôoktatási intézményeket csak közpénzekbôl lehet fenntartani. Ha azonban a tudomány mûvelôit az állam fizeti, és az állam teremti meg számukra a kutatások feltételeit, akkor a kormányzat nyomást is gyakorolhat rájuk, hogy eltérítse ôket elméleti irányultságuktól és a tudomány által felállított mércéktôl. Például egy olyan, tejtermékeket gyártó államban, mint Iowa, elôfordulhat, hogy az állam nem nézi jó szemmel, ha az itteni tudósok felfedezik és nyilvánosságra hozzák a margarin táplálkozási és gazdasági elônyeit, és a törvényhozás segítségével beavatkozva saját egyeteme életébe meg akarja akadályozni az efféle eredmények publikálását. Nemrégiben ugyanis ez meg is történt Iowaban. Rengeteg alkalom nyílik ilyen konfliktusokra az állam közvetlen érdekei, valamint az önmagáért való tudásra és igazságra törekvés között. Hogyan kerülhetôk el ezek a konfliktusok?

Egy bizonyos pontig elég egyértelmû, hogyan küszöbölhetôk ki az ilyen konfliktusok. Az, hogy a király nevezi ki és fizeti a bírákat, nem befolyásolja a bírák függetlenségét mindaddig, amíg a király tevékenységét a jog szabályozza. Az angol király a parlamenti ellenzék vezetôjének személyében saját kormányának legfôbb ellenfelét is maga nevezi ki és fizeti. Mindaddig nem veszélyezteti kormányzati ráhatás a kinevezett személyek függetlenségét, amíg megfelelôen engedik mûködni ôket. Olyan ez az egész, mintha a kormányzat üzemanyagot és olajat biztosítana egy gép számára, melynek mûködését nem szabályozza. Az igazságszolgáltatási kinevezések esetében a gépet az igazságosság törvények által lefektetett és jogászok által értelmezett alapelvei szabályozzák; míg a politikai kinevezések esetében a király szentesíti az elfogadott választási gépezeten keresztül kifejezôdô közakaratot.

Ezek a példák, különösen a kormányzat által kinevezett bíráké, pontosan illusztrálják, hogyan adhat az állam támogatást a tudományos életnek anélkül, hogy veszélyeztetné a tudományos és felsôoktatási intézmények függetlenségét. Az államnak ugyanúgy kell kezelnie a független tudományos életet, mint a független igazságszolgáltatást. Ugyanolyan mélyen gyökerezô tiszteletet kell tanúsítania a tudomány mûvelôi, valamint a tudás szabad gyarapodása és terjesztése iránt, mint amilyennel a jogot és az igazságosságot övezi. Mindkettôjük érvényessége hasonló forrásokból ered: nemes tradíciókban megtestesülô transzcendens elvekbôl, melyek szolgálata civilizációnk feladata.

Bármily nagy tisztelettel övezi is azonban az állam a független igazságszolgáltatást, nem tudná érvényesíteni ezt a hozzáállását, ha a jogalkalmazásban egymással ellentétes elméleti iskolák versengenének egymással. Hiszen ekkor az államnak kellene igazságot tennie közöttük. Valami hasonló történik a tudomány vonatkozásában. Egy kormányzat teljes szabadságot tud biztosítani a tudománynak minden olyan kérdés tekintetében, melyekben nagyjából egyetért a tudományos közvélemény, azonban ha a tudósok véleménye felfedezések érdemlegességének vagy kutatók képességeinek megítélésében élesen eltérne, akkor nem lehetne fenntartani a tudomány intézményeinek szabadságát. Képzeljük el, mi lenne, ha egy új professzor megválasztására összegyûlt megfelelô egyetemi bizottság nem tudna tanácsért fordulni a tudományág elfogadott tekintélyeihez, és nem lennének olyan elfogadott tudományos mércék, amelyek alapján meg lehetne ítélni a jelölteket. Ez esetben a professzori állásokat nem az egyetem szempontjait figyelembe véve kellene betölteni, és ilyenkor valószínûleg az lehetne a legkisebb rossz, ha a közvélemény vagy a hatalmon levô kormány kedvében járva döntenének. A tudományos intézmények szabadságának elengedhetetlen biztosítékát egy erôs és homogén tudományos közvélemény adja, melynek koherenciája abból származik, hogy a közös gyökerek ugyanahhoz a tudományos tradícióhoz nyúlnak vissza. Ha van egy ilyen tudományos közvélemény, és ha a tágabb közvélemény tiszteli a tudósok véleményét, akkor a tudományos intézmények szabadsága nincs veszélyben. Akkor nem sokat számít, hogy az egyetemeket köz- vagy magánpénzekbôl tartják-e fenn.

Egy különbözô országok egyetemeirôl készült felmérés azt mutatja, hogy az egyetemi kinevezéseknél rendkívül változatos mechanizmusok mûködnek. Nagyon kevéssé látok azonban kapcsolatot e szabályozások jellege és az ezek alapján megteremtett egyetemi autonómia erôssége között. Bizonyos európai országokban – például Hollandiában, Belgiumban, Svédországban, Norvégiában, Dániában vagy Svájcban – az állami egyetemek teljes szabadságot élveznek, míg Amerika bizonyos államaiban a törvényhozás intoleranciája idôrôl idôre gyengíti az egyetemek autonómiáját. A különbség oka teljes egészében a közvéleményben keresendô, mely jobban tiszteli a tudomány autonómiáját mondjuk Zürich kantonban, mint Iowa államban. Az egyetemi önkormányzat sem jelent biztosítékot a tudomány szabadságának csorbítása ellen. Tudok olyan esetekrôl, ahol egy generáción keresztül egy-egy professzori klikk protekción és politikai szimpátián alapuló rendszer szerint vezetett egyetemeket. Mindenkirôl, aki elismert tudományos teljesítménye alapján pályázott professzori katedrára, azt tartották, hogy önmagát reklámozza és becstelen eszközökkel próbálja magát ráerôltetni az egyetemre. Noha kívánatosak a tudomány szabadságának intézményi biztosítékai, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek nem elegendôek, sôt még az is elôfordulhat, hogy a tudományt érintô valamely becstelen döntést védve mögéjük bújnak.

A kívánatos intézményi biztosítékok közül elsôsorban a határozatlan idôre szóló egyetemi kinevezéseket szeretném megemlíteni. Az egész életre, vagy a nyugdíjkorhatár betöltéséig szóló kinevezés nagyfokú függetlenséget biztosít a tudósnak, mint ahogy a bírónak vagy a lelkésznek is. Az állandó kinevezéssel bíró tudós esete azonban némileg különös. Hiszen ellentétben a bíróval vagy a lelkésszel, az ô kötelezettségeit még nagyjából sem írja elô semmilyen explicit szabály. Oktatói feladatai és az egyetem ügyeinek intézése nem szabad, hogy minden idejét lekössék, hiszen legfôbb energiái az alkotó munka számára vannak fenntartva. De semmilyen biztosíték sincs arra, hogy ilyen munkát fog végezni. Csak abban lehet bízni, hogy szereti a munkáját, és hogy ez a szeretet remélhetôleg tartós lesz. Azt nem várhatjuk, hogy ezt a szeretetet majd felváltja valamilyen kötelességtudat, ahogy az talán a házasságban megtörténhet; hiszen kötelességtudatból, alkotó szenvedély nélkül senki sem tud semmit felfedezni. Itt látható, hogy a tudományban mennyire maradéktalanul összefonódik a szabadság személyes aspektusa – annak szabadsága, hogy önmagunk legyünk – és a szabadság társadalmi aspektusa, vagyis az, hogy személytelen elvek szolgálatába állunk.
 

Megvizsgálhatjuk azt is, mennyire érvényesek ezek a nézetek a részleteket illetôen. Vegyük például azt az elsô látásra érthetetlennek tûnô különbséget, ami az egyetemi oktatók számára általunk kívánatosnak tartott függetlenség, illetve a különféle felméréseken dolgozó jól képzett tudósok vagy a bibliográfusi és hasonló állásokban dolgozó kutatók nyilvánvalóan alárendelt helyzete között fennáll. Erre a különbségre az alkotó munka és a rutinszerû tevékenység megkülönböztetése ad magyarázatot. Emlékszünk még a kirakós játék példájára. Minden egyes játékos azért kap szabadságot, mert mindegyiküknek minden lépésnél meg kell sejtenie, hogyan tovább. Ahhoz, hogy valaki megsejtse – amint azt a tudóstól várják –, mi a megoldás a természet által kínált valamely problémára, intellektuális lelkiismerete által irányított intuitív képességei bevetésére van szükség. Ezek révén jön létre kreatív kapcsolat egy rejtett realitással. Mindegyik ilyen érintkezés kiindulópontot jelent egy többé-kevésbé váratlan irányba tett új lépéshez, és éppen azért kap minden tudós lehetôséget a szabad kutatásra, hogy ezeket az irányokat megtalálja. Ezzel szemben egy felmérésnél a folyamat lépéseit és irányát szükségszerûen már elôre kijelölik. Egy felméréssel tehát vele jár, hogy a benne résztvevô munkatársak elfogadjanak egy elôzetesen kidolgozott átfogó tervet. Ha ilyen terv létezik, akkor a résztvevôk tevékenysége általi megvalósítását központi felsôbbség is irányíthatja, sôt efféle irányítás kívánatos is. Kimondottan helyes, hogy az egyes munkatársak feladatait felülrôl szabják meg; ônekik nincs igényük a kutatás szabadságára.

Ugyanilyen könnyen belátható, miért nem tarthatnak igényt a kutatás szabadságára az iparban vagy az állami hivatalokban dolgozó, alkalmazott tudományokkal foglalkozó szakemberek. Ebben a kérdésben elég nagy intellektuális, érzelmi és politikai zûrzavar uralkodik. Nyilvánvaló, hogy minden olyan kutatást, amelyet nem a tudomány haladása, hanem valamely adott cél érdekében folytatnak, végsô soron azoknak a szerveknek kell irányítaniuk, amelyek felelôsek ezért a külsô célért. Ezek a külsô célok általában gyakorlati jellegûek, mint például a hadviselés, vagy valamely szolgáltatás – pl. telefonhálózat, utak – fejlesztése, vagy egyszerûen mint a profitszerzés egy iparvállalat számára. Ha a kutató ilyen célokat szolgál, akkor munkájának megítélését azokra kell bíznia, akik végsô soron felelôsek a hadviselésért, a telefonhálózat mûködtetéséért, az útépítésért, vagy egy vállalkozás profitjáért. Bele kell nyugodnia, hogy ôk döntenek arról, mit várnak tôle céljaik érdekében. Csak akkor fogja jól végezni a munkáját, ha teljes odaadással megbízik annak a vezetônek az érdemi vita után meghozott végsô döntésében, akinek felelôsséggel tartozik. Nagyon változó, hogy milyen mértékû alárendelôdés szükséges ahhoz, hogy egy alkalmazott tudománnyal foglalkozó kutató munkája sikeres legyen. Azonban ugyanaz az általános alapelv vonatkozik minden konkrét esetre. Végeredményben arról van szó, hogy a tudomány emberének választania kell, a tudás gyarapításának szenteli-e magát, amihez szabadságra van szükség, vagy alkalmazott tudományt mûvel-e, amivel együtt jár az alárendeltség.

Természetesen egyforma személyes megbecsülés illeti meg a felméréssel vagy alkalmazott tudománnyal foglalkozó egyént, és a tiszta tudomány mûvelôjét. A kettô akár ugyanaz az ember is lehet élete különbözô szakaszaiban. A háború alatt számos, alapkutatással foglalkozó tudós vállalt önként gyakorlati munkát. Mindannyiuknak el kellett fogadniuk bizonyos mértékû alárendelôdést. Pusztán csak azt mondom, hogy bizonyos munkák hatékony végzéséhez az embernek szabadságra van szüksége, más munkákhoz pedig az kell, hogy felülrôl jövô irányításnak vesse alá magát.
 

A tudományos kutatás szabadsága természetesen sohasem elszigetelt jelenség. Csak szabad társadalomban létezhet, hiszen lényegét ugyanazok az elvek adják, amelyeken a társadalom mint egész legalapvetôbb szabadságjogai alapulnak.

A tudományos élet szabadságáról szóló elemzésünkbôl megértettük, hogyan mérlegelik férfiak és nôk a szellem rejtett lehetôségeit. Megfigyeltük, hogyan élnek egy közös kreatív hagyományban, és hogyan lépnek kapcsolatba azzal a spirituális realitással, amelyre ez a hagyomány épül. Láttuk, amint megérzéseikre támaszkodnak, és saját ötleteiket intellektuális lelkiismeretüktôl vezérelve ítélik meg. Utaltunk a bírák és lelkészek tevékenységével fennálló fontos analógiákra is. Ezeket az analógiákat most tovább vizsgálhatjuk. Egy bírósági tárgyaláson például nem csak a bírák cselekszenek spirituális alapon. Vannak olyan tanúk, akiknek nehéz kimondaniuk az igazságot, de mégis megteszik. Az esküdteknek és az ügyésznek igazságosságra kell törekedniük, és lehet, hogy néha lelkiismereti konfliktusba kerülnek. (Gondoljunk csak az esküdtekre Emile Zola híres tárgyalásán, akiket fenyegetô levelekkel és a házuk elôtti tüntetésekkel zaklattak az egész per során.) Szerte a világon vannak olyan emberek, akiknek igazmondásában és igazságosságában mások megbíznak; és vannak emberek, akiknek lelkiismeretében az együttérzés küzd a kényelmességgel vagy az ínségbôl fakadó érzéketlenséggel.

Életünk tele van ilyen konfliktusokkal. Amikor kapcsolatba kerülünk ezekkel a spirituális kötelezettségekkel, mindig alkalom nyílik a szabadság érvényesítésére. Nagyszerû példáit látjuk ennek a történelemben, és sok kis példával szolgálnak nap mint nap azok az emberek, akik ilyen alapokon érvényesítik szabadságukat. Szabad az a nemzet, amelynek polgárai érzékenyek arra, mit követel a lelkiismeretük, és nem félnek követni a lelkiismeretüket. Egy olyan ország, ahol a lelkiismereti problémákat általában valóságosnak tekintik, és ahol az emberek többsége kész ezeket cselekedetek legitim mozgatórugójaként elfogadni, sôt az ilyen mozgatórugók alapján cselekvô más emberek által okozott nem csekély kényelmetlenséget vagy nehézséget is eltûrni, – nos, egy ilyen ország szabad ország.

Ezek a transzcendens kötelezettségekkel való kapcsolatok nagyfokú kreativitást eredményezhetnek. Profetikus nyilatkozatokat vagy más nagy újításokat ihlethetnek. Ez, bizonyos területeken – a természettudományban, a tudományos gondolkodásban vagy a jogalkalmazásban –, hozzájárul egy intellektuális rendszer fejlôdéséhez. Ebben az esetben egy határozott ön-koordinációs folyamatot figyelhetünk meg. A spirituális realitással való minden érintkezésre jellemzô azonban egy bizonyos koherencia. Egy szabad népre, ahol sok ember éberen figyel lelkiismerete szavára, ilyen spontán koherencia a jellemzô. Ôk érezhetik úgy, hogy mindez azért van így, mert ugyanabban a nemzeti hagyományban gyökereznek; az is lehet azonban, hogy ez a hagyomány csupán egy egyetemes emberi hagyomány nemzeti változata. Hiszen ugyanilyen koherenciát tapasztalhatunk különbözô nemzetek között, amikor mindegyik saját ilyen jellegû nemzeti hagyományát követi. Az ilyenek nagy valószínûséggel szabad nemzetek közösségét alkotják. Lehet, hogy vitatkoznak és veszekednek, de végül, szilárdan állva ugyanazon a transzcendens alapon, mindig megoldják az újabb és újabb nehézségeket.
 

Végül hadd térjek vissza röviden a totalitárius veszély óriási problémájához, amit az elején már említettem. Két dolog vált világossá a kutatás szabadságáról, illetve az általában vett szabadságról szóló eszmefuttatásunk során.

Elôször is: úgy látszik, hogy az egyén és az állam szokásos szembeállítása nem ad helyes útmutatást a szabadság kontra totalitarizmus kérdéshez. Mindenesetre a leglényegesebb szabadságok azok, ahol nem a saját személyes érdekeit követô és ennek tiszteletben tartását az államtól megkövetelô egyénrôl van szó. Szabadságot az elkötelezett egyén igényel tekintettel arra, ami iránt elkötelezett. Ugy fordul az államhoz, mint egy hûbéres, aki megköveteli, hogy tisztelettel övezzék hûbérurát. Az igazság tehát az, hogy valójában az állam és azok a láthatatlan dolgok állnak szemben egymással, melyek az emberek kreatív késztetéseit irányítják, és amelyekben az emberek lelkiismerete természetük szerint gyökerezik. Egy társadalomban a koherenciát és a szabadságot annyira lehet biztos alapokon állónak tekinteni, amilyen mértékben az emberek ôrzik hitüket abban, hogy az igazság, az igazságosság, az irgalom és a tolerancia valóságos dolgok, és elfogadják, hogy ezeknek a valóságos dolgoknak a szolgálatába lehet állni. Ha pedig az emberek tagadják, ködösítik, vagy egyszerûen nem veszik figyelembe ezeket a realitásokat és transzcendens kötelezettségeket, akkor a társadalom elôbb-utóbb dezintegrálódik és szolgasorsra jut.

Az állam totalitárius formája logikusan következik abból, hogy nem tekintik valóságosnak a transzcendens ideák e területét. Amikor sommásan tagadják, hogy léteznek spirituális alapjai a szabadon választott elkötelezettséggel végzett emberi tevékenységeknek – a tudomány mûvelésének, az igazság szolgálatának, a vallások követésének , a szabad mûvészetek és a szabad politikai élet gyakorlásának –, és hogy mindezeket a tevékenységeket transzcendens okokból végzik, akkor szükségszerû, hogy az állam lép mindannak örökébe, ami iránt az ember a legnagyobb odaadással viseltetik. Hiszen ha az igazság nem valóságos és nem abszolút, akkor az lehet a legjobb, ha az állami szervek eldöntik, hogy mit nevezzünk igazságnak. És ha az igazságosság nem valóságos és nem abszolút, akkor az lehet a legjobb, ha a kormányzat eldönti, mit tekintsünk igazságosnak vagy igazságtalannak. És tényleg, ha az igazságról és az igazságosságról vallott felfogásunkat ilyen vagy olyan érdekek határozzák meg, akkor az a helyes, ha ebben a kérdésben a közérdek minden egyéni érdek ellenében érvényesüljön. Így lehet megindokolni a totalitárius állam berendezkedését.

Vagyis az abszolút kötelezettségek létezésének radikális tagadása ugyan nem tudja megsemmisíteni az ember erkölcsi érzéseit, de el tudja vonni tôlük az életteret. Ekkor az igazságosság és a testvériség iránti vágy többé nem vallhatja magát annak, ami, hanem valami olyan elméletet keres majd magának, amely erôszak révén ígéri az üdvösséget. Igy keletkeznek a fanatizmusnak azok a szkeptikus, érzéketlen, tudományosnak vélt formái, melyek oly jellemzôek modern korunkra.

A tudományos kutatás szabadságának taglalása azzal az eredménnyel szolgálhat, hogy látjuk, mi a döntô a szabadság kérdésében. A lényeget bizonyos metafizikai elôfeltevések alkotják, amelyek nélkül a szabadság logikai képtelenség, és amelyekbe vetett szilárd hit nélkül a szabadságot csak a logika felfüggesztése közepette lehet ôrizni. Ez az állapot bármely pillanatban megszûnhet, s a mostani keresô és forradalmi idôkben az összeomlás nem várathat sokáig magára. Az ember egyre növekvô destruktív erôi hamarosan döntô próba elé fogják állítani korunk eszméit. Meglehet, nemsokára azzal kell szembenéznünk, hogy a modern tudomány erejével felszerelkezett emberi nem továbbélése a Földön csak akkor lehetséges és kívánatos, ha újjáélesztjük azt a hatalmas tradíciót, amely lehetôvé teszi, hogy a hit ezekben a realitásokban újból testet öltsön.
 

(A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Foundations of Academic Freedom. In Polanyi, M.: The Logic of Liberty. Chicago, The University of Chicago Press, 1951. 32-48. o.