Azokat, akik értékelik a szabadságot, gyakorlati szempontból érdekli annak elemzése, hogy min alapszik a szabadság. Hiszen ha tisztázzuk ezeket az alapokat, remélhetjük, hogy biztosabbá is tehetjük ôket. A szabadság természetét és igazolását érintô kérdések felvetésével megpróbálhatunk tisztázni néhány olyan nem egyértelmû pontot, amelyek következtében, különösen az utóbbi idôben, lehetségessé vált a szabadság félreértése, sôt megcsúfolása és lejáratása is.

A szabadság azért nem egyértelmû, mert különféle módokon lehet szabadnak lenni. Lehet szabadnak lenni a külsô kötöttségektôl. Ennek a szabadságnak a racionális határát az a feltétel jelenti, hogy ne sértse mások ugyanezen szabadságra való jogát. Szabadon dönthetek például arról, hogy lefekszem-e aludni vagy rádiót hallgatok, feltéve, ha a rádió nem korlátozza a szomszédom választási jogát ugyanezen két alternatíva között. A szabadságnak ezt a megközelítését hagyományozták korunkra a nagy utilitarista gondolkodók. Ez a felfogás azzal a gondolattal áll kapcsolatban, hogy egy jó társadalom alapvetô törekvése a lehetô legnagyobb boldogság elérése lehetô legtöbb tagja számára, és hogy a szabadság ennek a törekvésnek a feltétele. A szabadságnak ezt az individualista, magabiztos koncepcióját, sajnos, fel lehet használni mindenfajta kifogásolható viselkedés igazolására. Idôrôl idôre erre hivatkoznak azok, akik védelmükbe veszik a kizsákmányolás legkegyetlenebb formáit, beleértve még a rabszolgatartást is. Ez szolgáltatta az alapot a romantika mozgalma számára a kivételes, semmilyen törvényt nem elfogadó egyén és a mindenáron nagyságra törekvô nemzetek dicsôítésére. E felfogás lényegi szembehelyezkedése minden kötöttséggel könnyen nihilizmusba csaphat át.

A szabadság egy másik koncepciója szélsôséges formájában szinte ellentéte az elsônek. E felfogás szerint a szabadság az egyéni célok alóli felszabadulást és a személytelen kötelezettségeknek való alárendelôdést jelenti. Ennek a prototípusa Luther, amint a vele szemben ellenséges wormsi gyûlés elôtt állva ezt mondja: "Hier stehe ich und kann nicht anders." Ilyen mértékben alávetni magunkat az erkölcsi kényszernek feltétlenül a felszabadulás egy formája. De az ilyen szabadság elmélete könnyen válhat hasonlóvá a totalitarizmus elméletéhez. Teljes egészében totalitárius elmélet lesz belôle, ha az államot tekintjük a közjó legfôbb ôrének, hiszen akkor az következik belôle, hogy az egyén azáltal válik szabaddá, hogy teljesen aláveti magát az államnak.

A szabadság felfogásában rejlô ilyen diszkrepanciák komolyan veszélyeztetik magát a szabadságot. Hiszen még ha eltekintünk is a nihilizmus, illetve a totalitarizmus szélsôségeitôl, méltán érezhetjük úgy, hogy a szabadság individualista elmélete önzô vagy legalábbis nem igazán lelkesítô, az önfeladáson alapuló szabadságelmélet pedig nem áll összhangban a boldogságra saját személyes módján törekvô egyén iránti rokonszenvünkkel.

Így vélem, hogy a tudományos kutatás szabadságának tanulmányozása eligazíthat bennünket ebben a dilemmában. Hiszen azt fogjuk látni, hogy a tudományos kutatás szabadsága olyan alapokon áll, amelyekben a szabadság két ellentétes aspektusa oly szilárdan összefonódik, hogy lényegi kapcsolatukra és valódi egyensúlyukra könnyû rámutatni.

Amikor a tudományos kutatás szabadságát vizsgáljuk, az az elônyünk mindenképp megvan, hogy ebben az esetben elég könnyû megmondani, mit értünk szabadságon. A tudományos kutatás szabadsága abban áll, hogy mindenkinek jogában áll megválasztani, milyen problémát kíván tanulmányozni, külsô irányítás nélkül szabadon folytathatja kutatását, és saját véleményére támaszkodva taníthatja tárgyát.

Az már az elsô pillanatban látszik, hogy az ilyen szabadság mindkét nagy szabadságelmélet szempontjából problematikus. Hiszen egy tudóst nyilvánvalóan nem elsôsorban azért ruháztak fel szabadsággal, hogy ez a saját boldogságát segítse elô; de nem is azért, hogy pusztán a kötelességét teljesítse. Ugyan mindkettô a szabadság igazi funkciója, mégis hiányzik egy olyan elv, amely összekapcsolná ôket – egy sztereoszkópra lenne szükség, amely egyesíti a szabadság e két képét. És meg is fogjuk ezt találni, ha szemügyre vesszük a szabadság egy harmadik funkcióját, amelynek eddig nem szenteltek sok figyelmet a szabadságról szóló jelentôs filozófiai értekezésekben.

A tudományos élet létezô gyakorlata azt a felfogást jeleníti meg, hogy a szabadság a szervezôdés hatékony formája. A feltételezések szerint a beérett tudósoknak adott lehetôség vizsgálatuk tárgyának megválasztására és kutatásuk lefolytatására az összes tudós közös erôfeszítésének legjobb kihasználását eredményezi egy közös feladatban. Vagyis ha a világ összes tudósát egy olyan csapat tagjainak tekintjük, amely az összes létezô felfedezési lehetôség feltárására indul, akkor e feltételezések szerint erôfeszítéseik csak akkor lesznek hatékonyan koordináltak, ha mindegyikük szabadon követheti saját hajlamait. E felfogás szerint valójában nem is lehet másképp hatékonyan megszervezni ezt a csapatot, és ha bárki megkísérelné egy felsôbb hatalom utasításai által koordinálni erôfeszítéseiket, óhatatlanul véget vetne a hatékony együttmûködésnek.

Hát ez bizony meglepô. Hiszen általában úgy gondoljuk, hogy a koordináció olyan folyamat, amely korlátok közé szorítja az egyének külön-külön megnyilvánulásait. Próbáljuk meg ezért most azt megvizsgálni, hogyan lehetséges mégis, hogy a tudományban ennek épp az ellenkezôje igaz: itt a koordináció optimuma az egyéni késztetések szabadon engedésével érhetô el.

Az persze megszokott dolog, hogy amikor néhány ember egymástól függetlenül egy feladat különbözô részeit végzi, akkor tevékenységük lényegében koordinálatlan. Egy csoport borsót pucoló asszony nem jelenít meg koordinált cselekvést, hiszen közös teljesítményük csupán egyéni eredményeik összege. Ugyanígy például egy sakkcsapat alapvetôen koordinálatlan,

mivel a csapat mindegyik tagja saját elképzelései alapján játszik ellenfelével, és a csapat teljesítménye egyszerûen a tagok által egyénileg megnyert játszmák összege.

Ezzel szembeállítva világossá válik a tudomány eltérô jellege: a tudomány folyamata nem a sakkozókéhoz vagy a borsópucolókéhoz hasonló elszigetelt teljesítményekben zajlik, és ily módon nem is fejlôdhetne. Ha egyszer csak megszakadna minden kommunikáció a tudósok közott, akkor a tudomány fejlôdése gyakorlatilag azonnal megállna. Egy ilyen rendszerben az elsô években még talán a megszokott ütemben születnének felfedezések, de a folyamat hamar megrekedne, és ettôl kezdve a fejlôdés lökésszerûvé és sporadikussá válna, és a tudomány folyamatos szisztematikus fejlôdése teljesen leállna. A tudomány koordinatív elve ilyen egyszerû és nyilvánvaló. Abban áll, hogy minden tudós a többiek által már elért ereményekhez igazítja tevékenységét. Minden tudós, amikor a többiekhez igazodik, önállóan cselekszik, és mégis, ennek a sok egymáshoz igazodásnak a révén a tudósok maximális hatékonysággal folyamatosan együtt bôvítik a tudománynak mint egésznek az eredményeit. A folyamat mindegyik pontján az egyes tudós azokat az elemeket választja ki a mások által elért eredményekbôl, melyeket a saját feladata szempontjából a legjobban tud használni, és így a lehetô legtöbbet fogja hozzátenni a tudományhoz, ezáltal lehetôséget adva más tudósoknak, hogy ôk is hozzátegyék a magukét – és így tovább a végtelenségig.

Nyilvánvaló, hogy itt egy olyan alapelvvel van dolgunk, amely egész gyakran mûködik olyankor, amikor egyéni tevékenységek koordinálásáról van szó mindenfajta koordináló felsôbbség beavatkozása nélkül. Ez egy egyszerû logikai elv, amely egészen triviális példákkal illusztrálható. Tegyük fel például, hogy feladatunk egy olyan óriási kirakós játék darabjainak a helyükre illesztése, amelyet egyetlen ember csak több nap, sôt több hét alatt tudna összeállítani. Képzeljük el továbbá, hogy a dolog nagyon sürgôs, mivel a megoldás egy fontos titokra derítene fényt. Minden bizonnyal összeszednénk egy csapatnyi segítôt, de hogyan szerveznénk meg ôket? Annak nem lenne értelme, ha a játék darabjait fénymásolatokban sokszorosítva kiosztanánk a külön-külön ténykedô játékosoknak, majd egy idô után összegeznénk az eredményeiket. Noha ez a módszer lehetôvé tenné, hogy végtelen számú segítôt vegyünk igénybe, semmilyen értékelhetô eredményt nem hozna. Egyedül úgy lehetne a feladatot gyorsan elvégezni, ha annyi segítôt hívnánk össze, ahány kényelmesen elférne egyetlen játék körül, és hagynánk, hogy mindegyikük a maga módján vegyen részt a játékban. Ekkor mindegyik játékos megfigyelné, hogyan alakult a helyzet az összes többi játékos ténykedése nyomán, és a kirakós játék megoldott része legutolsó állapotának megfelelôen határozná meg magának az új feladatokat. Mindegyik játékos úgy helyezné el mindegyik darabját, hogy az pontosan illeszkedjék a többi játékos által a helyükre tett darabokhoz. És végül az összes játékos közös erôfeszítései nyomán egy szigorúan megtervezett egész alakulna ki, noha mindegyik játékos teljesen a saját független ítéletére támaszkodna.

Nyilvánvaló továbbá az is, hogy mi történne, ha valaki, aki meg lenne gyôzôdve a központi irányítás mindennél hatékonyabb voltáról, beavatkozna, és a központi igazgatás módszereit alkalmazva próbálna lendíteni a dolgokon. Lehetetlen elôre megtervezni azokat a lépéseket, amelyekben a kirakós játék darabjai a helyükre kerülnek. A központi irányítás tehát csak azt érhetné el, hogy az összes játékos egy hierarchikus testületbe rendezôdne, és tevékenységüket ettôl kezdve egyetlen központból irányítanák. Ekkor mindegyiküknek a feljebbvalójától kellene várnia az utasításokat, és addig kellene várnia, amíg a legfelsô szinten meg nem születik a döntés. Végül pedig a szervezet vezetôjét kivéve egyetlen résztvevô sem járulna hozzá értékelhetô módon a kirakós játék megoldásához. A kooperáció a nullára csökkenne.

Ezzel bizonyítottnak tekinthetjük azt a kettôs állításunkat, hogy egyrészt a saját ítéletükkel összhangban cselekvô egyének ténykedései spontán – és mégis hatékonyan – koordinálódhatnak egy közös feladat megoldására, míg másrészt az egyéni erôfeszítések alárendelése egy központi felsôbbségnek tönkretenné ezt a koordinációt. Az is világosan látható, hogyan alkalmazható ez a logika a felfedezés felé haladó tudósok ön-koordinációjára. Hiszen ez a logika egyszerûen azt jelenti, hogy egy nem ismert alakzat egyének lépései által egyre nagyobb lesz, azzal a két feltétellel, hogy minden javasolt lépést azonnal meg lehet ítélni helyesség és egyéb vonatkozásban, valamint hogy minden egyes új lépést a többiek tudomására hoznak, akik ezt figyelembe veszik, amikor majd a következô lépésüket teszik.
 

Ez tehát minden, amit el lehet mondani arról a különös állításról, hogy a potenciális felfedezéshez vezetô utakat úgy lehet a legeredményesebben felderíteni, ha hagyjuk, hogy a tudósok maguk tegyék fel saját kérdéseiket? Ilyen egyszerû lenne ez?

Bizonyos értelemben igen. Az a logika, melynek alapján a tudósok a tudomány mûvelése során spontán módon koordinálják tevékenységüket, olyan egyszerû és tulajdonképpen ugyanolyan, mint az a logika, amely egy kirakós játék megoldásán dolgozó csapat ön-koordinációját mûködteti. Van azonban egy döntô és nagyon jelentôs különbség abban, ahogy e két esetben ugyanannak a logikai mûködésnek az elemei a résztvevôk rendelkezésére állnak. Hiszen a kirakós játék darabjait meg lehet venni az üzletben azzal a biztos tudattal, hogy a játéknak olyan megoldása van, amit gyártója ismer. Világegyetemünk Teremtôje azonban semmilyen hasonló biztosítékot nem ad számunkra a tekintetben, hogy érthetô alaprajzot találunk, ha egyre csak illesztgetjük egymás mellé tapasztalatunk elemeit.

Még az sem biztos, mennyiben mondható el a természettudományokról – és általában a tudományokról, melyekre mindezek a megfontolások szintén vonatkoznak –, hogy van valamilyen átfogó feladatuk egyáltalán. Csak nagyon bizonytalan és képlékeny választ lehet adni arra a kérdésre, mit is jelent valójában, hogy a világegyetem `alaprajzát` keresik. Püthagorasz, sôt Kepler is matematikai és geometriai szabályokkal akartak leírni egy alaprajzot, Galilei és Newton pedig mechanikai fogalmakkal. Manapság ismét a matematikai harmóniák terminusaival kíséreljük meg megtalálni az alaprajzot, de másmilyenekkel, mint Püthagorasz számokra vonatkozó szabályai voltak. Más tudományok is keresik a válaszokat, és itt még radikálisabb változások történnek egymás után. Vessük csak össze egy Lord Acton vagy egy Toynbee erkölcsi alapról kiinduló történelemértelmezését azzal, ahogy olyan marxisták, mint például Laski és G.D.H Cole, vagy olyan pszichoanalitikusok, mint Franz Alexander vagy Jung értelmezik a történelmet. Ráadásul míg a kirakós játék esetében egy-egy darab vagy nyilvánvalóan illik egy bizonyos helyre vagy nem, a tudományban ez koránt sincs így. Vannak olyan új felfedezések, melyek azonnal vitathatatlanul helyükre kerülnek, más, gyakran fontosabb új meglátások igazsága azonban hosszú évekig bizonytalan marad. A tudomány haladásának minden lépése tartalmaz egy bizonytalansági elemet is érvényességére és tudományos értékére vonatkozóan.

Egyértelmû, hogy a természettudomány és általában minden tudomány esetében az ön-koordináció logikája sokkal bizonytalanabb elemeken alapul, mint amilyeneket a kirakós játék esetében tapasztalunk. Tulajdonképpen a tudományokban annyira bizonytalan a végcél és annyira vitatható minden egyes lépés, hogy az egész eddig elemzett analógia megkérdôjelezhetô.

Véleményem szerint azonban elég a figyelmet felhívni arra, hogy bánjunk csínján ezzel az analógiával. Nézzük csak meg még egyszer a tudomány esetét. Azoknak az alapvetô változásoknak ellenére, melyek a tudomány fejlôdésének legutóbbi 400 évében mentek végbe a szemlélet és a módszer tekintetében, az egyes tudósok eredményeinek nyilvánvaló koherenciáját tapasztaljuk még ebben az idôszakban is. A legtöbb olyan tudóst, akit kora nagy tisztelettel övezett, a mai tudósok is nagyra tartják, és kevés olyan tudóst tartanak számon ma a nagyok között, akinek munkásságát saját korában értéktelennek gondolták. Az igaz, hogy ma már Kepler, sôt Galilei vagy Newton elméletébôl sok minden irrelevánsnak tûnhet, és ugyancsak

igaz, hogy Galilei és Newton valószínûleg mélységesen elégedetlen lenne azzal a magyarázattal, amit a kvantummechanika ad az elemi részecskék folyamataira. De Galilei és Newton azért mégis a modern tudomány két klasszikusa. Az ô felfedezéseik adják az alapját annak a képnek, amelyet napjainkban a természetrôl alkotunk, és az ô vizsgálati módszereiket továbbra is a modern tudományos módszer archetípusai között tartjuk számon. Személyes példájuk változatlanul kiérdemli elismerésünket és tiszteletünket, mely egyre csak nô a századok során, ahogy a tudomány, melyet ôk hoztak létre, egyre nagyobb területeket von be vizsgálódásai körébe.

Ezzel az évszázadokon át megnyilvánuló koherenciával párhuzamba állítható a tudomány térbeli, a Föld minden térségén érvényesülô koherenciája. Az utóbbi mintegy 15 évben történtek ugyan erôteljes kísérletek arra, hogy meggyôzzék Németországban a tudósokat, hogy németként el kell vetniük a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, vagy például 1939 óta Oroszországban is nagy nyomást gyakorolnak a tudósokra, hogy vessék el Mendel elméletét, mivel ez feltételezhetôen nem egyeztethetô össze a marxizmussal, ilyen elfogadhatatlan próbálkozások azonban szerencsére csak elvétve történnek. Általában a tudományt ma is egyformán fogadják el az egész világon. Ugy vélem, kielégítô logikai alapot találtunk a tudósok külön-külön tett felfedezéseinek spontán koordinációjára. Az alapot az a koherencia nyújtja, amely a tudomány sajátja. Amennyiben a tudományos felfedezés minden lépése mögött van egy szilárd cél, és minden ilyen lépésrôl a hozzáértôk meg tudják ítélni, hogy mennyire felel meg e célnak és mennyire sikerülhet elérnie, akkor e lépésekbôl spontán alakul ki a tudomány mûvelésének legeredményesebb folyamata.

Idôzzünk el még egy kicsit ennél a pontnál, mert ebben benne van egész gondolatmenetünk leglényegesebb eredménye.

Az még nem elegendô, ha elfogadjuk, hogy a tudomány valamilyen következetes cél felé halad. Ezt tették ugyanis bizonyos értelemben a Kabbala tanulmányozói, a boszorkányüldözôk és az asztrológusok is, és nekünk meg kell különböztetnünk a tudomány célját ezeknek a téves tevékenységeknek a céljától. Nem beszélhetnénk a tudomány igazságot hordozó spontán fejlôdésérôl, ha a tudomány szembetûnô koherenciáját véletlenek sorozata eredményének, vagy állandó tévedések kifejezôdésének tartanánk. Épp ellenkezôleg, abban kell hinnünk, hogy a tudomány az igazság egy fajtájának következetes terjedését képviseli. Vagyis a tudományt realitásként kell elfogadnunk, olyan szellemi realitásként, amely bármely adott pillanatban csak részlegesen tárul fel a tudomány addigi eredményei által, és amelybôl mindig egyre többet tárnak majd fel a jövôben várható felfedezések. Ugy tekinthetjük, hogy a kutató tudós elméje intuitív kapcsolatot keres a tudománynak ezekkel a még fel nem tárt részeivel, a felfedezés pedig annak eredménye, hogy sikerült kapcsolatot teremtenie egy mindezidáig rejtve maradt realitással. Valahányszor egy tudós saját lelkiismeretével birkózik, hogy elfogadjon vagy elvessen-e egy ötletet, úgy tekinthetjük, hogy ezáltal kapcsolatot létesít az egész tudományos hagyománnyal, vagyis a múltban élt összes tudóssal, akiknek a példáját követi, az összes élôvel, akiknek az elismerésére vágyik, és az összes majdani tudóssal, akik számára egy új tant szándékozik lefektetni. A tudomány koherenciájában annak kifejezôdését kell látnunk, hogy minden tudós ugyanabban a szellemi realitásban gyökerezik. Csak így érthetjük meg igazán, hogy minden egyes tudós tevékenysége minden lépése mögött ugyanaz a cél húzódik meg, és hogy mindegyikük megfelelôen meg tudja ítélni – összhangban a többi tudós véleményével – hogy az ô teljesítménye érvényes vagy nem. Csak így teremtôdnek meg a spontán koordináció megfelelô feltételei.

A tudomány koherenciájának ilyen megközelítése visszavisz bennünket a szabadság két ellentétes aspektusához, és lehetôvé teszi egyesítésüket. Láthatjuk immár, hogy a tudomány a szabadság mindkét aspektusának megfelelô vonásokkal rendelkezik. A szenvedélyes egyéni meggyôzôdés keresztülvitele a nagy úttörôk jellemzôje, akikben a tudományos haladás elsô számú letéteményeseit tiszteljük. Az eredetiség a tudós legfôbb erénye, a tudomány fejlôdésének forradalmi jellege pedig már szinte közmondásos. Ugyanakkor azonban a tudományban rendkívül szorosra szövött szakmai hagyomány él; a doktrína folytonossága és a testületi szellem ereje tekintetében a tudomány a római katolikus egyházzal és a jogi pályával vetekszik. A tudományos szigor éppannyira közmondásos, mint a tudományos radikalizmus. A tudomány bátorítja a legmesszemenôbb eredetiséget, de ugyanakkor hihetetlen mértékû kritikai szigort is gyakorol.

E két aspektus között mégsincs diszharmónia. Elôfordulhat, hogy az egyén eredetisége összeütközésbe kerül a többi tudóstárs kritikus véleményével, azonban a spontaneitás és a megkötöttség elvei között nem lehet konfliktus. Nincsenek olyan romantikus tudósok, akik azt a jogot vindikálnák maguknak, hogy más tudósok véleményét figyelmen kívül hagyva fejezhessék ki saját egyéniségüket. Aki a tudományban forradalmár, az nem azon az alapon hallatja a hangját, hogy joga van személyisége kinyilvánítására a külsô kényszerrel szemben, hanem mert hisz abban, hogy joggal tartja egyetemesen érvényesnek az általa felállított új elméletet. Az érvényben lévô törvényt egy másik törvény nevében szegi meg, melyrôl hiszi, hogy érvénybe kéne lépnie. Teljességgel egyéni víziója van egy olyan valamirôl, amit szerinte mostantól mindenkinek meg kell látnia.

Ez az egység, melyben összhangban van az egyén kreatív szenvedélye, valamint hajlandósága a hagyomány és a fegyelem iránti engedelmességre, szükségszerû következménye annak, hogy a tudomány szellemi realitás. Amikor a tudós intuíciója valamely felfedezés felé tart, olyan realitással keres kapcsolatot, melynek az összes többi tudós is a részét képezi. Tehát intuíciójának és lelkiismeretének legszemélyesebb megnyilvánulásai szorosan hozzákapcsolják a tudóst a tudomány egyetemes rendszeréhez és kánonjaihoz. Míg a tudomány egész fejlôdése egyéni késztetések követésének köszönhetô, ezeket a késztetéseket nem önmagukért becsülik a tudományban, hanem csak amennyiben a tudomány hagyományát követik és megfelelnek a tudományos mércéknek.

Ezeket a megfontolásokat kiterjeszthetjük az egész tudományos életre is. A tudományos élet szabadságáról joggal állítható, hogy ez a szervezeti forma lehetôséget biztosít új felfedezésekre minden olyan területen, ahol az intellektuális fegyelem hagyománya által irányított szisztematikus vizsgálódás folyik.