Bruce Haddox

KÉRDÉSEK POLÁNYI MEANING CÍMÛ MÛVÉHEZ:
VÁLASZ RONALD HALLNAK

Az elsô megjegyzésem az, hogy alapvetôen egyetértek Ronald Hall esszéjének álláspontjával. Egyetértek vele abban, hogy Polányi Mihály elemzése a vallásról az Meaningben inadekvát, és abban is egyetértek vele, hogy úgy tûnik, Polányi bizonyos állításai "a mûvészetek és tudományok viszonyának régi pozitivista magyarázata irányában haladnak".[1] Továbbá azt hiszem, hogy Hall azzal, hogy bevezeti Sören Kierkegaard "esztétikai" és "egzisztenciális" fogalmait, segíthet fogódzót találni ahhoz, mi is olyan zavaró Polányi elemzésében. Válaszomban kifejezetten ezekrôl a fogalmakról szeretnék elgondolkodni, mivel annak ellenére, hogy az esztétikai-egzisztenciális megkülönböztetés az elemzés hasznos eszköze lehet, számos lényeges problémát is felvet, különösen Polányi Meaning címû mûvével kapcsolatban. Elôször meg szeretnék említeni hármat ezek közül a problémák közül, azután pedig néhány olyan kérdést vetnék fel, melyek, úgy tûnik, további vizsgálódást igényelnek.

Tudomány és mûvészet

Elôször is, úgy vélem, hogy Hall felfogása, mely szerint a tudomány és a mûvészet egyaránt "esztétikai", mivel mindkettô a konkrét, megélt tapasztalatunkból való absztrakció, alapos megfontolásra érdemes. Valójában Hallnak jó oka van rá, hogy ezt állítsa. A tudomány nyelve, harmadik személyû, jelen idejû, indikatív formájával nem tükrözi megfelelôen konkrét tapasztalatunkat. A múlt és jövô idôk teljes hiánya elárulja a tárgyiasítást, melyet a tudományos nyelv végrehajt. Az, hogy kizárólag a kijelentô mód van jelen, a mindennapi életünkre jellemzô személyes jelenlét sok módjának elvesztését jelzi.

Ugyanakkor Hall kijelentése számtalan kérdést vet fel. Amennyiben a tudomány "keretezettsége" folytán a mûvészethez hasonló és ezért elvont, ez azt jelenti, hogy jelentése tekintetében is hasonló a mûvészethez? Azért vetem fel ezt a kérdést, mert Hall azt mondja, hogy nem Polányi mûvészet-leírásával nem ért egyet, hanem azt kifogásolja, hogy Polányinak nem sikerült észrevennie, hogy a tudomány a mûvészethez hasonlóan szintén esztétikai jellegû. De mi köze van a tudomány és mûvészet "keretezettség" alapján való összepárosításának a Polányi-féle "indikatív-szimbolikus-metaforikus" megkülönböztetéshez? A tudomány többé nem indikatív, vagy -- absztrakt jellegébôl fakadóan -- másképpen indikatív, mint a hétköznapi nyelv? Újra kell gondolnunk Polányinak a tudománytól elválasztott mûvészetre vonatkozó elemzését, legalábbis a jelentés tekintetében?

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához részletes elemzésre van szükség, ám ez olyan gondolati irányokat vetne fel, melyek meghaladják ennek az esszének a tárgyát. Ugyanakkor meg lehet említeni néhány elôzetes lépést, melyek a kérdés fontolóra vételéhez vezetnek. Természetesen Polányinak igaza van, amikor azt állítja, hogy a tudomány indikatív, vagy hogy a tudomány nyelvét arra használják, hogy felfedezéseket indikáljanak, melyek Polányinál a valóságra vonatkoznak. Ám, ahogyan Hall megjegyzi, úgy tûnik, Polányi nem veszi észre a tudomány "keretes" természetét, nyelvének kizárólagosan harmadik személy, kijelentô, jelen idejû jellegét, mely a tudományos állításoknak a mûvésziekéhez hasonló státuszt ad. Ezért a tudományos nyelv, ha saját logikai szerkezetének alapján nézzük, indikatív, ám parazita módon az. Egy végrehajtott integrációs aktus, mely által egy adott valaki X-et indikálja és amelyben kiderül, hogy egy adott valaki X-et indikálta, az az indikáció olyan aktusa, mely konkrét tapasztalatunkban gyökerezik és amelyet a hétköznapi nyelv formál. A személyeknek mint indikátoroknak a jelenléte elsô személyû nyelvünkben explicit módon megmutatja, amit Polányi mindig fenntartott, hogy minden állítás alapja a hit. Ez azt jelenti, hogy semmilyen "keretes indikáció"-t sem lehet adekvátan elemezni önmagában -- és úgy látszik, Polányi ezt teszi a Meaning-ben --, hanem vissza kell helyezni a személyes cselekedet logikájába. A "keretes" tudomány absztrakt természetû tevékenység, melyet arra használunk, hogy indikáljunk valamit a valóság egy aspektusáról.

Ha ez igaz, akkor Polányinak a Meaning-ben a mûvészet és a természettudomány között tett megkülönböztetését egy másfajta perspektívából vehetjük szemügyre. Polányinak a szimbólum és a metafora belsô dinamikájára vonatkozó elemzése érdekes és megvilágító erejû, ám nem veszi észre, hogy a szimbólum és a metafora nem csupán az, amire elsôdleges figyelmünk irányul (az ô elemzése ezt mondja), hanem egyben az is, melytôl elôfordul a figyelmünk, azért, hogy valamilyen valóság természetét kutassuk. Egy szimbólumot vagy egy metaforát önmagában is lehet élvezni. Egy mûalkotásra vagy egy költeményre úgy is tekinthetünk, mint esztétikai tárgyra, de egy másik integráció járulékos elemei is lehetnek, melynek az a szerepe, hogy indikáljon valamit a világról. A "keretes" teljesítményt itt szintén arra használjuk, hogy indikáljunk valamit. Ennyiben legalábbis tagadjuk a mûvészi és a tudományos jelentés közötti radikális megkülönböztetést.

Itt az a lényeg, hogy az indikáció valakinek az aktusa, nem pedig az, hogy a propozíciók egy egyedi osztályának, például a tudományos kijelentéseknek a logikai jellemzôje. A metaforát és a szimbólumot is lehet a valóság egy aspektusának az indikációjára használni, mint ahogyan használjuk is. Ezek nem pusztán mûvészeti tárgyak. Ahogyan a tudományt, a mûvészetet is absztrakción révén teremti meg a képzelôerô, és a mûvészet is annak révén az, ami, ahogyan személyes cselekedetekben használják. Polányi a Personal Knowledge-ban emellett érvel. Úgy látszik, a Meaning-ben elfelejti ezt.

Polányi és a nyugati vallás

második kérdés, melyet meg kívánok említeni, Hallnak az az állítása, hogy a nyugati hagyomány, távol állván attól, hogy lényegileg esztétikai volna, mint ahogyan Polányi sugallja, egzisztenciális és konkrét, és ezért ebben a tekintetben különbözik a mûvészettôl és a természettudománytól. A vallás leírását illetôen itt megintcsak egyetértek Hall-lal. Nem hiszem, hogy Polányi elemzése, bármilyen érdekes is, adekvát volna. Ha a vallásos tevékenységet a Nagy Idôbe helyezzük, az nem csupán a Heilsgeschichte (üdvtörténet) ódon teológiai kifejezésére emlékeztet engem, hanem, mint ahogyan Hall sugallja, arról van szó, hogy a Nagy Idô nem tûnik adekvát elhelyezésnek a keresztény tapasztalat számára. A Nagy Idôben "tékozló fiú vagyok", hétköznapi cselekedeteimben pedig nem? A kollégám, akivel nap mint nap találkozom, a konkrét tapasztalatban egy idióta, és csak a Nagy Idôben az a "személy, akiért Krisztus meghalt"? Igaz, ahogyan Hall implikálja, hogy a nyugati vallás szertartásait elsôsorban nem az idôbeliségtôl való menekülésként kell értenünk, hanem egy olyan idôn belüli elôfordulásként, melyben az átalakulásokra sor kerül, az átalakulások fennmaradnak és tápláltatnak. Ha a szertartást a történeti tapasztalattól elvonatkoztatva önmagában tesszük az elemzés tárgyává, azzal alapvetôen félreértjük a zsidó-keresztény vallási hagyomány lényegi erejét.

Mindazonáltal ezek az állítások további kérdéseket vetnek fel. Például, mit jelent Polányi számára a korábban említett elsôdleges szétválasztás? Hall kijelenti: "A vallási élmény nyelve nem szimbolikus vagy metaforikus, ha azokat Polányi értelmében vesszük; hanem inkább indikatív"[2]. Ám, hozzá kell tennünk (mint ahogyan Hall is tette), nem is indikatívak a Polányi által vett értelemben, mivel ez az, ahol a járulékos elemeknek nincs funkcionális belsô jelentôségük. Világos, hogy a vallási diskurzusra nem igaz, hogy indikációra használják. Éppen azt kell tisztázni, hogy miként mûködik az indikáció a vallásban, és hogy milyen viszonyban áll ez a természettudományos indikációval. Természetesen kissé furcsa lenne, ha valaki azt mondaná, hogy a vallási élmény nyelve nem szimbolikus vagy metaforikus, és látom, hogy Hall nem ezt mondja. Gyorsan hozzáteszi, hogy a "Polányi által vett értelemben". Mindazonáltal amit tisztázni kell, az a következô kérdésre adott válasz: akkor milyen értelemben szimbolikus vagy metaforikus? És milyen viszonyban áll metaforikus jellege és indikatív funkciója?

Indikáció a vallásban és a természettudományban

Magyarázatra szorul a kérdés, hogy miként mûködik az indikáció a vallásban és hogy milyen viszonyban áll a természettudományos indikációval. Nem vagyok benne biztos, Hall milyen irányban haladna ezt illetôen. E kérdés megközelítésének talán az az egyik módja, ha felismerjük, hogy az indikatív-szimbolikus egyszerûen nem definitív jellemzôje a természettudomány és a vallás közötti különbségnek. Ahogyan korábban jeleztem, a szimbólumok és a metaforák járulékos elemei lehetnek annak, amit Polányi "én-központú" integrációknak nevez, és ezek erôteljes, valóságra vonatkozó eligazító jelek lehetnek. Biztos, hogy a vallási indikációban errôl van szó. Krisztus keresztje például nem is egyszerûen a keresztény ember önmagában vett szimbóluma, és nem is egy olyan szimbólum, melyrôl egyszerûen csak gondolkodik. Valójában a kereszt azt a történetet szimbolizálja, mely létrehívta mint szimbólumot. Ahogyan Stephen Crites írja: "egy szimbólumot (például a keresztet) egy történetben elfoglalt helyzete ruház fel szimbolikus jelentéssel, és amikor más történetekben felhasználják, magával viszi a saját történetére történô utalást. Egy történetben megjelenô eszme vagy szimbólum nem statikus vagy leválasztott, még hogyha ez is a történet "lényege"; ugyanannyi értelmet kap a történettôl, mint amennyit ad neki, és valójában kevés olyat adhat, amit eredetileg ne valamilyen történettôl kapott volna".[3] Ezért lehetetlen úgy kutatni a kereszt jelentését, hogy azonnal ne találnánk szembe magunkat Jézus történetével, az egyház történetével, Izrael történetével. Természetesen a zsidó-keresztény hagyomány nem azért ad meg szimbólumokat és metaforákat, hogy azokat önmagukban a valóságot tükrözô eligazító jelekként kezeljék. Minden ilyen szimbólum és metafora "történet-függô", vagy ahogyan Hall mondja, mind történetiek, mind egzisztenciálisak. Polányi valláselemzése figyelmen kívül hagyja a szimbólumok többrétegûségét, és úgy gondolom, ez az oka, hogy a vallási szimbólumokról objektív és ahistorikus leírást ad. Ezért nem veszi észre azt a tényt, hogy a szimbólum -- mint például a kereszt -- az az eszköz, melynek segítségével a keresztény ember életének, mások valóságának és a történelemnek értelmét kutatja. Természetesen az ilyen kutatások igazolása nem olyan egyszerû, mint a tapasztalati állítások igazolása, de ez nem jelenti azt, hogy itt nincs szó valóság-indikációról, vagy hogy nem foglalnak magukban igazságot.

Egy másik lehetséges irányt Hall "elsô személyû indikáció"-fogalmát követve jelölhetünk ki. Ezt ô a "harmadik személyû indikációval" állítja szembe, "amit a természettudományban találtunk és ami a beszélô elrejtését szolgálja".[4] Ez egy fontos javaslat és további figyelmet érdemel. Például, eltér-e az elsô személyû indikáció a harmadik személyû indikációtól? Ha igen, milyen tekintetben? Az elsô személyû indikáció felismerése megvilágító erôvel hat-e a harmadik személyû indikáció ontológiai státuszára vonatkozó megértésünkre? Ha igen, mennyiben?

Természetesen az elsô személyû névmás általi indikáció eltér a harmadik személyû névmás általitól, elsôsorban a velejáró sajátos "logika" miatt. Nyilvánvalóan az az indikáció, melyet akkor hajtok végre, amikor saját magamat "én"-nel indikálom, különbözik attól az indikációtól, amikor John Smith-t indikálom az "ô"-t használva. Ennek az az egyik oka, hogy amikor önmagamat ilymódon indikálom, nem egy tôlem valamilyen távolságra levô valamilyen tárgyat indikálok, melyet elvileg mindenki más így indikálhatna, hanem inkább arról van szó, hogy én az indikált indikálójaként megjelenve indikálok. Ez a megjelenés logikája, mely minden személyes cselekedet alapja. Összhangban van-e az ilyen indikáció Polányi hármas -- indikáció, szimbólum, metafora -- megkülönböztetésével? A válasz: nincs összhangban vele.

Polányi megkülönböztetése azt feltételezi, hogy az indikáció logikája egy harmadik személyû indikáció, továbbá azt, hogy ha nem harmadik személyû indikáció történik, akkor nem indikációról, hanem valami másról van szó. De ha az elsô személyû indikáció logikailag különbözik a harmadik személyû indikációtól, sôt logikailag elsôdleges hozzá képest, akkor lehet, hogy az indikációnak mint személyes cselekedetnek bármelyik adekvát leírása felfigyel a szükségszerûen velejáró reflexivitásra. Ez legalábbis biztosítaná egy olyan vizsgálódás lehetôségét, mely a vallást mint arra irányuló kísérletet fogja fel, hogy indikáljuk az emberi cselekvés alapjait; ennek a termékei közé tartozik a természettudományos indikáció és a mûvészi teljesítmény is.

Természetesen egyetértek Hall-lal, hogy Polányi a zsidó-keresztény hagyomány vallási diskurzusának történeti jellegét nem értékeli nagyra. Egy ilyen diskurzus az elsô személyû indikációhoz hasonló, és pontosan ez a logika a mindennapi próza logikája. Teljességgel harmadik személyû indikációt csak úgy tudunk elérni, ha eltekintünk konkrét tapasztalatainktól. Ám én mindig azt feltételeztem, hogy Polányi munkásságának egyik legalapvetôbb implikációja az, hogy minden harmadik személyû struktrát az elsô személyû valóság alapoz meg és tart fenn. Ha a jelentés vizsgálatakor a harmadik személyû indikációt vesszük kiindulópontul és olyan mércéül, melyhez a szimbólum és a metafora struktúráit mérni kell, azzal valami olyat teszünk, amit a Personal Knowledge olvasása alapján nem tudtam volna elôre megjósolni, és ami igencsak meghökkentett a Meaning olvasásakor.

Számomra úgy tûnik, itt az ideje, hogy -- Hall javaslatainak és az általa felvetett kérdéseknek a fényében -- figyelmesen újragondoljuk Polányinak a Meaning-ben tett alapvetô megkülönböztetését. Polányi csak úgy tudta élesen megkülönböztetni egymástól az "én-központú" és az "én-átadó" integrációkat, hogy elemzésében eltekintett attól, hogy minden aktus elválaszthatatlan összetevôje a személyes részvétel. Csak azért tudja ilyen világosan elválasztani a szimbólumot és a metaforát az induktív nyelvtôl, mert mind a kettôt objektív státusszal rendelkezôként képzeli el. Ennél fontosabb, hogy a szimbólumot és a metaforát annak tekinti, amirôl gondolkodunk. Ám a szimbólum és a metafora -- amennyiben be vannak ágyazódva diskurzusunkba és olyan gondolkodásformák, melyek képessé tesznek bennünket, hogy megértsük a konkrét tapasztalatot és hogy reagáljunk rá -- elsôsorban azok, melyeknek segítségével gondolkodunk világunk, önmagunk és Isten természetérôl. Ezen túl, az ilyen szimbólumok segítségével való gondolkodás alapvetô jelentôségû ahhoz, hogy megértsük a keresztény hagyományt, többrétegû, történeti formájában. Mert ebben a hagyományban a szimbólum fogja össze a gondolkodásunk alapjait alkotó történeteket; ezek a történetek alkotják azokat az eszközöket, melyek segítségével egy keresztény indikálja a világhoz való viszonyát. Ha ez a helyzet, akkor Polányi korábbi mûvének a belátásai, melyek a tudás minden teljesítményére jellemzô személyes részvételt állítják a középpontba, jobban hozzásegítenek bennünket a vallás megértéséhez, mint a Meaning-ben képviselt álláspontja.

(Fordította: Sajó Sándor
Lektorálta: Gaál Botond)


JEGYZETEK

1. Ronald Hall, Polányi Mihály a mûvészetrôl és a vallásról. In: jelen kiadvány, 10. o.

2. Uo.

3. Stephen Crites, "Myth, Story, History". In: Parable, Myth and Language, szerk.: Tony Stoneburner. Washington, 1968, 69. o.

4. Hall.


Polanyiana 6. évfolyam, 1. szám, 1997, 22-26. o.

http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/

http://www.ch.bme.hu/chemonet/polanyi/


Vissza a tartalomjegyzékhez