Pléh Csaba
POLÁNYI MIHÁLY ÉS A MAI KOGNITÍV SZEMLÉLET1

 Szabadkozás a töténetietlen kifejtésért

Bemutatásom anakronisztikus. Nem Polányit akarom a pszichológus szemével értelmezni, s újra elmondani mindazokat a pszichológiai tényeket és témákat, amelyek Polányi mûveiben szerepelnek, hanem megpróbálom aktualizálni abból a szempontból, hogy mit nyújthat a mai kognitív szemlélet számára. Arról fogok beszélni, hogy a mai kognitív pszichológus számára, aki az emberi megismerés problémáival foglalkozik, milyen relevanciákat teremt az a jellegzetes hozzáállás és közeg, melyben Polányi a pszichológiai témákkal foglalkozik. Ha szabad elõvételeznem, nem fogom azt mondani, hogy Polányi koherensen érvel a mai megismeréskutatás egyik vagy másik álláspontja mellett. Inkább azt szeretném megmutatni, hogy miért érdemes olvasnia Polányit annak, aki nem Polányi-filológiával foglalkozik, hanem a megismerés problémáival. Azt persze lehetne mondani, már ha egyáltalán van értelme elõvételezésekrõl beszélni, hogy vannak dolgok, amiket Polányi 40 évvel ezelõtt elõvételezett. Ez azért volt így, mert munkássága egy jellegzetes európai hagyományba illeszkedett. 40 évvel ezelõtt megfogalmazott több olyan dolgot, amelyek a mai kognitív kutatásban csak az utóbbi 15 évben mint a negyedszázaddal ezelõtti klasszikus felfogás kritikái merülnek fel. Hogyan jön ide Polányi? Nem mint valamelyik pólus képviselõje, hanem mint a dilemmák egy jó részének igen kifinomult elõvételezõje. Történetileg pedig ezzel sajátos kontinuitást teremt egy tágan értelmezett Gestalt szemlélet s az implicit kognitivizmus között.

Újhelyi Gabriella elemezte számos írásában, hogy ezek a válaszok, melyeket Polányi megfogalmazott, egy nagyon érdekes és nem teljesen triviális értelmezésbõl indulnak ki történetileg, hanem a holisztikus szemlélet pszichológiai értelmezésébõl. Ez igazából Polányi olvasásának egy történeti üzenete.

A mai kognitív pszichológusok jó része, az amerikaiak és az európaiak is teljesen szakadékot látnak a most már lassan hetven, illetve nyolcvan évvel ezelõtti német alaklélektanos szemlélet és a mai kognitív pszichológia szemlélete között. Polányi tulajdonképpen számos dologban arra figyelmeztet, hogy indokolatlan ez a szakadék. Történetileg érdekes kérdés, hogy miért jött létre a negyvenes és ötvenes években. Elsõsorban az alaklélektanos szemlélet logikaellenes fenomenologikus hozzáállása, másrészt ennek a fenomenológiának egy sajátos fiziológiai, agyelméleti doktrínája az alaklélektanos szemléletet hosszú idõn keresztül diszkreditálta a kemény kísérleti pszichológusok szemében,. Az izomorfista felfogás az agykéreg mûködésében valamilyen megragadhatatlan elektromágneses mezõkkel magyarázta volna az alakészlelés problémáját (Köhler, 1920, 1947).

Kifejtésem kiiindulópontja valójában nem Polányi, hanem a mai kognitív kutatás helyzete, illetve egyik vezetõ irányzatának átalakulása. A bemutatás annyiban történetietlen, hogy Polányit mint igen kifinomult 'elõfutárt' mutatom be, illetve idézgetem. Ez persze teljes félrevezetés: valódi történeti értelemben nincsenek elõfutárok. Senki sem a jövõnek, hanem saját korának dolgozik, miközben véglegesnek hiszi megoldásait.

Van azonban mentségem: szubsztanciális kérdésekben Polányi tanulságos híd. Még klasszikus tudományos kultúrán nevelkedve - vagyis még a számítógépes gondolkodás és a gépek életténnyé válása elõtt - reagál a 'hagyományos kognitivizmusnak' megfeleltethetõ európai ismeretelméleti és tudományfilozófiai tradíció problémáira. Számára ezek - a gépies funkcionalizmus és az erõs MI zsargonjainak uralkodóvá válása elõtt - a hagyományos gépelmélet problémái. Ugyanakkor Polányi számára kontinuitás nemcsak a kognitivisták és az alaklélektanosok, fõleg Wolfgang Köhler (1938, 1947) dinamikus modellálás igénye között van - ezt a kognitivisták is látják, például Haugeland (1996) -, hanem a Clark Hull (1943) tételezte algebrai tanulógépezet és a valódi információfeldolgozó gépek között is.

Kiindulásaként az 1. táblázatban felsoroltam néhány olyan dilemmát, amely a mai explicit kognitív pszichológiai és megismeréskutatási témákban elõtérben áll (l. még Pléh, 1997).

1. táblázat A kognitív kutatás helyzete: diagnosztikus dilemmák
A félkövér szedés Polányi feltehetõ választásait mutatja.


Klasszikus felfogás Alternatívák
Egységes Moduláris
Szimbolikus Szubszimbolikus
Atomi, explicit Készség, implicit
Tanulási alapú Innát szervezõdésû
Logikus, deduktív Intuitív, élményelvû
Testetlen Testre vonatkozó
Egyéni Szociális
Igazságorientált Vágy-irányította
Háttértudás-független Háttértudás - áthatotta
Modellálható Kimeríthetetlen
Propozicionális Analóg 

Polányi és a mai kognitív kutatás nagy dilemmái

Ezek különbözõ irányzatokhoz és nevekhez fûzõdõ vagy fûzhetõ szembenállások. Ahol lehet, félkövérrel kiemeltem azt az alternatívát, ahol Polányi tüzetes olvasata felsorakoztatható valamelyik felfogás mellett.

Az elsõ szembeállítás a megismerés egységes és úgynevezett moduláris felfogásának kettõssége. Többféle egységes koncepciót ismerünk, a leghíresebb a szimbólumfeldolgozófelfogás, amelyet a pszichológiában és megismeréskutatásban a számítógépes gondolkodásmódot képviselõ nemrég elhunyt Alan Newell (1980, 1989) és Simon (1982, Newell és Simon, 1982) vallanak. Ez a felfogás tulajdonképpen azt mondja ki, hogy az észlelés világától a legbonyolultabb gondolatinak tartott teljesítményekig mindegyik ugyanolyan algoritmusokkal és ugyanolyan mintákat keresõ "ha akkor" típusú szimbólumfeldolgozással kezelendõ. Ezzel élesen szemben áll a moduláris felfogás, amit legjellegzetesebben Jerry Fodor (1983, 1990, 1996) képvisel a filozófiai diskurzusban, de a kísérleti pszichológiában vagy az idegtudományokban is számosan hirdetik (l. Pléh, 2000 összefoglalását). E felfogás szerint az emberi elme a legtágabban értelmezve számos különbözõ alrendszerre bontható fel, amelyek mindegyike valamilyen információtípusra specializálódott, önmagába zárt feldolgozórendszerként értelmezhetõ. Ennek jellemzõit a 2. táblázat foglalja össze.
 

 2. táblázat A moduláris feldolgozás jellemzõi



Területspecifikus. Minden modul egyetlen területre szakosodott, ami lehet fizikailag megadott (mozgáslátás), de igen elvont is (szófelismerés).
Kötelezõ és determinisztikus feldolgozást vegez. Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha tartalmát ignorálom, vagy nem is értem.
Korlátozott hozzáférés. Más feldolgozó rendszerek és az általános tudás számára a modulban folyó feldolgozásnak csak az eredménye elérhetõ.
Gyors. A moduláris feldolgozás a tudáson alapuló feldolgozással szemben igen gyors, "reflexszerû".
Enkapszulált. A modulok önmagukba zártak.
Lapos komputációt végez a modul, igen kevés következtetéssel. 

 
Sajátosan észlelés és gondolkodás viszonyára nézve koránt sincsen folyamatosság az észlelés és a gondolkodás világa között, nem lehet õket ugyanúgy modellálni, hirdeti a moduláris felfogás, szemben a klasszikus, végeredményben Helmholtzot követõ folytonosság-elméletekkel.

Aki Polányit olvasta, annak nagyon világos relevanciákat teremt ez, miközben Polányit nem lehet besorolni a modularista koncepció kereteibe. Bár Polányi az észlelés kapcsán nem tételez fel, pontosabban nem értelmez magukban értelmetlen s automatikus folyamatokat, az élõ szervezetek epigenetikus kialakulására a moduláris kettõs architektúrához hasonló képpel él. Sokszor emlegetett három szintje - a rögzített, a hajlékony és a személyes szint (Polányi, 1994, II. kötet, 164-170) - közül az elsõ kettõ úgy is értelmezhetõ, mint egy feladatspecifikus és egy hajlékony és általánosabb rendszer kialakulási elve.
 

[...]kétfajta biológiai teljesítményt különböztettem meg. Nevezetesen (1) azokat, amelyeket különbözõ, rögzített funkciójú részek racionális és egyidejû mûködése hoz létre, és (2) azokat, amelyeket az egész rendszer összes részének ekvipotenciális kölcsönhatása idéz elõ. (Polányi, 1994, II., 187, Pap Mária ford.)


Ugyanakkor ha továbblépünk, Polányi azáltal tér el a mai moduláris koncepcióktól, mert õ a tanulást illetõen konstrukcionista. Mindenütt "integrációról", egy teljesebb összekapcsolásról beszél a második szinten is. A mai metaforák itt inkább szelekciót emlegetnének, a Polányi értelmében vett integrációt csak a legkésõbbi szakaszokra teszik (Changeux, 2000, Changeux és Dehaene, 1989, Piatelli-Palmarini, 1996). Ezt a sajátosan túlhangsúlyozott integratív gondolatmenetet az alaklélektan kapcsán azután külön is kiemeli: a Gestaltosok önszervezõ (ma azt mondanánk, enkapszulált és automatikus) elvein mindig túl akar lépni, miközben egészleges attitûdjüket méltányolja.
 

A megfelelõ összhangra törekvés csak nyomravezetõ jel a koherenciához, de nem hoz létre igazi koherenciát. [...az igazi koherenciára vonatkozó] döntésben komoly szerepet kell játszania a személyes felelõsségnek. (Polányi, 1992, I, 116-117.o., Unoka Zsolt ford.)


A második dilemma, amit az 1. táblázatban felsorolok, a szimbolikus és a szubszimbolikus hozzáállások kettõssége. Ismét a Newell-Simon-féle szemlélet hirdeti legvilágosabban, saját egységesség-felfogásának megfelelõen, hogy valójában minden emberi megismerés szimbólum-manipulációként fogható fel. Itt azonban az oszlopok mintegy keresztezik egymást, mert az emberi gondolkodást a más tekintetben Simonékkal szemben álló Fodor-féle felfogás szintén alapvetõen szimbólum-manipulációsnak tartja. Ezzel a szubszimbolikus felfogás különbözõ változatai állnak szemben. Ezek szerint a szimbólumok az emberi gondolkodásnak igazából legfeljebb valamiféle emergens tulajdonságai, de kiindulásként nincsenek ott. A radikális konnekcionista felfogások azt mondják, hogy egyáltalán nincsenek is szimbólumok, ezek csak a leírónak, a tudósnak a konstruktumai. Az ember fejében valójában nincsenek a szó hagyományos értelmében vett szimbólumok. Az ember úgy reprezentálandó, mint absztrakt tanulógépezet, melyben egymással kapcsolatokat teremtõ elvont neuronok mûködnek. Az utóbbi tíz évben keletkezett felfogások engedményeket tesznek. Andy Clark (1994, 1996) felfogása, amellyel én is szimpatizálok, voltaképpen úgy képzeli el, hogy az önmagában jelentésnélküli komputációk, amelyeket az emberi idegrendszer végez, emergens módon elvezetnek valamiféle szimbolikus gépezetszerû mûködéshez.

Polányi természetesen nem beszél, nem is teheti még, a szubszimbolikus és a szimbolikus architektúráról. A "sorok közé" azonban beleolvashatunk egy olyan elképzelést, amely felismeri a szubszimbolikus folyamatok központi érdekességét. A hallgatólagos tudás a gyors és a tudat fókuszába nemigen beemelhetõ folyamatokat képviseli: ez tulajdonképpen funkcióiban megfelel annak, amit a kettõs architektúrákban a szubszimbolikus rendszer képviselne. A hallgatólagos tudás, akárcsak a szubszimbolikus rendszer, nemcsak igen gyorsan, hanem életlenül mûködik, "határozatlan" is.

Egy további elõtérben álló szembenállás a mai kognitív kutatásban, hogy az egész megismerést explicit és atomisztikus rendszerekkel kell-e modellálnunk, vagy pedig implicit rendszereket kell elõtérbe állítanunk, amelyek készségeket valósítanak meg, és nem kijelentés alapúak. Itt persze a viták inkább a kutatás hangsúlyait, s nem egyik vagy másik szervezõdés meglétét érintik. Filozófiai tekintetben azt jelenti ez, hogy milyen is legyen emberképünkben a Ryle (1999) értelmében vett tudni mit és tudni hogyan jellegû tudások szerepe.

Természetesen ezek a szembenállások sokszor korrelatívak egymással. Az explicit felfogással meglehetõsen korrelatív a következõ dilemmában a logikus és deduktív jellegû szemlélet elõtérbe helyezése, és az a gondolatmenet is, amely legalább húsz éven keresztül befolyásolta a megismeréskutatókat, hogy közvetlen inspirációnak a számítógépet, tágabb inspirációnak pedig a matematikát tekintsék, és nem a hagyományos értelemben vett pszichológiát. Ezzel áll szemben az a felfogás, amely az emberi megismerés intuitív mozzanatait és élményalapú meghatározottságát hangsúlyozza. Azt például, hogy bármilyen explicit modellt készítünk is az emberi gondolkodásról, ahogy a filozófusok szokták fogalmazni, eközben az érzetminõség, a kvália problémájáról nem fogunk számot adni (l. errõl a vitáról Davies, 1997).

Egy további szembenállás, hogy az emberi megismerés erõteljesen veleszületett meghatározottságú-e. Itt vitázik egymással a moduláris és a konnekcionista felfogás. A moduláris gondolkodásmódnak, mint láttuk, velejárója az a feltevés, hogy az idegrendszerben a moduláris szervezõdések mintegy elõre huzalozottak. A másik, az alternatív felfogás szerint viszont az emberi megismerés nagyon hajlékony tanulórendszer eredményeként jön létre, minden reprezentációnk kibontakozása alapjában véve tanulási alapú.

 Polányi, mint már éreztettem, sajátosan középutas felfogást képvisel, persze még jóval a konnekcionista hálózatok megjelenése elõtt, de már reflektálva például McCulloch és Pitts (1943) neurális automatáira.
 

 Az intencionalitás kérdése

Polányi középutassága abban nyilvánul meg, hogy mindenütt megkérdõjelezi a rögzített struktúrát és az automatizmust. Ennek megfelelõen fontosnak tartja a módosulást, a tanulást, de a tanulást, szemben a behaviorista felfogásokkal, értelmesnek és tárgyra irányultnak tartja. Polányi (1994 II. 203-212) a kor behavioristáira s a korai kibernetikára is reflektálva fejti ki saját tanuláselméletének lényegi elveit. Bevallottan abba a hagyományba illeszkedik, amit az összehasonlító lélektanban Jennings hagyományának, a teleológia és az intencionalitás kérdését elõtérbe állító hagyománynak nevezünk (l. errõl Dennett, 1998a, Pléh, 1997). Polányi értetlenkedik is, miért nem fogadják el nemhogy a behaviorista tanulásteoretikusok, de még a korai kibernetikusok, pl. Ashby (1972) sem a célszerûséget, pedig "Egy gépet egy elfogadott cél elérésére szolgáló mûveleti elvek határoznak meg" (Polányi, 1994, II., 206. o.). Ezt azután ki is bontja a célszerûséget az állati viselkedés egészére vonatkoztatva.
 

[...] az égvilágon semmit sem tudhatunk meg egy állatról, ami fiziológiailag, vagy különösen pszichológiailag érdekes, ha [...] nem azonosulunk az állatban levõ cselekvési centrummal ... (Polányi, 1994, II. 198. o., Pap Mária ford.)


Hasonlítsuk ezt össze Jenningsnek, a célszerûség elsõ modern bajnokának gondolatmenetével!
 

Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kõnek, mert ez nem segítene a kõ viselkedésének megértésében és a felette való ellenõrzésben. [...] Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez hasznos; gyakorlatban lehetõvé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, elõrelátni és ellenõrizni cselekedeteit, mint egyébként. [...] Ha egy amõba [...] olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhetõ, hogy lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az egyébként, ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkezõ pusztulástól. (Jennings, 1906, Dennett 1998b nyomán)


Polányi ezt a teleologikus felfogást értelmezi a tanulásra is. Számára a tanulás nem egyszerûen valami külsõ esetlegesség, kontingencia leképezése, hanem értelmes jellegû folyamat. Felfogása az alábbi kognitív elvekkel rekonstruálható:

a.) a tanulás tudáselsajátítás
b.) a tudás teleologikus jellegû, a szervezet céljaihoz viszonyítva érvényes
c.) az állat viselkedésének belsõ logikáját kell megértenünk, nem külsõdleges szempontokat kell ráerõltetnünk.
 

A kölcsönösség kérdése

Egy további nyilvánvaló dilemma a mai kognitív kutatásban, hogy alapvetõen, ha az emberi megismeréssel foglalkozunk, akkor egyben emberi kapcsolatokkal is foglalkozunk-e. Vajon a tudás az emberi kapcsolatokban jön-e létre, vagy az elszigetelt elme terméke-e? Polányi sajátos értelmezése a viselkedés teleológiájáról azok közé helyezi õt el, akik az intencionalitás kérdését összekapcsolják a társas léttel. Az intencionális rendszerek kérdésében a mai kognitív szemléletben Polányi egy bizonyos tekintetben tekinthetõ úgy, mint aki Dennett (1998a) "instrumentalizmusával" ért egyet. Ez az eszközelvûség azonban sajátos. Polányinál kölcsönös szándéktulajdonításokról van szó. Olyan kölcsönös szándékfeltételezési rendszer ez, mint a pragmatikában E. P. Grice (1997) felfogása, ahol a közlést a kölcsönös tulajdonítások valósítják meg.

Polányi az individualitásból s annak tulajdonításából indul ki, abból a ténybõl, hogy mindnyájan egyénnek (személynek) tartjuk a másikat. A mai kognitivisták a tudatelméletbõl, illetve a "másik elméjére" vonatkozó hipotézisekbõl kiindulva felteszik, hogy az embergyermek különleges teljesítménye, hogy a viselkedést úgy értelmezi, mint ami mögött a Másik szándékai állnak, késõbb pedig magasabb rendû, a szándékok újraértelmezését is érintõ átkódolásokat fog alkalmazni, mint a vicc, a metaforikus lebegtetés vagy az irónia esetében (Leslie, 1987). Ennek a tulajdonító rendszernek a jelentõségét jól mutatja, hogy az autizmusban észlelt társas zavarokat valójában vissza lehet vezetni ennek a "másoknak gondolatokat tulajdonító" rendszernek a zavarára. (Sok vita van persze arról, elsõdleges-e ez az elmélet, vagy levezetett, másodlagos érvényû, l. Darab, 1998, Kiss, 1996, s hogy vajon a szándéktulajdonítást megelõzi-e a tiszta célokság, Csibra és Gergely, 1998).

A mai tudatelmélet tulajdonítási felfogásával analóg koncepciót hirdetett Polányi is. Polányinál a sokszor elõjövõ hármas rendszernek több értelmezést tulajdoníthatunk (pl. 1994, II., 34-36. o.). Eredendõen a gépek, alkotójuk és az alkotó számára hasznos gépfunkció hármasságáról beszél, mint az alábbi séma mutatja.
 

I. II. III.
értelem gép az értelem által elképzelt funkciók, célok stb. 

Az ember, hangsúlyozza Polányi, a gép nélkül, sui generis is lehet intelligens. Ha ennek megfelelõen megpróbáljuk interpretálni külsõ ágens, gép nékül a fenti hármasságot az emberre, akkor az alábbi sémát rekonstruálhatjuk.
 

I. II. III.
tudós viselkedés a a szubjektumnál viselkedõ szubjektum intenciói 

Hasonló a bemutatott "heterofenomenológiailag" értelmezett (Dennett, 1991) neurológiai modell is:
 

I. II. III.
értelem (a neurológusé) az alany neurológiai modellje a neurológus által az alanynak
tulajdonított intellektuális célok 

A mai intencionális naiv lélektan eltérése ettõl annyi, hogy mindezt az attribúciós kettõsséget nem a tudóshoz rendeli, hanem mindannyiunkhoz, vagyis általában az ember megismeréshez.

Naiv pszichológia és idegrendszeri mûködések kapcsolatára nézve több irányadó felfogás van ma. Az eliminativisták szerint nincsen redukálhatatlan realitása a ,naiv pszichológiának' (Churchland, 1986a, 1995, Churchland és Churchland, 1990, Stich, 1983), míg a kemény realisták szerint van (Fodor, 1975, 1988, 1990, 1996).

Polányi háromszintes felfogásával az élõ megismerõ rendszerekre realista lenne, de intencionális és szociális realista. Eszköznek tekintené magát az elmére vonatkozó feltevésrendszerünket a világban s mások világában való eligazodásra. Ez persze kissé merész általánosítás, de Polányi sajátosan kölcsönösségelvû ismeretelmélete, akárcsak funkcionális s célelvû biológiai gondolkodása hangulatilag indokolja ezt az értelmezést.
 

A testiség kérdése

Egy következõ dilemma, ami furcsább, de a mai világban dilemmaként megfogalmazódik, hogy az emberi megismerést testetlenül kell-e modellálnunk, vagy pedig az emberi testre, a szó legtágabb értelmében nemcsak az agyra, hanem az emberi testre vonatkoztatva. Az utóbbi évtizedben erõsödik az a meggyõzõdés, például John Searle (1990, 1992) munkáiban, hogy tévedés volt húsz éven keresztül az a kognitivista hitvallás, hogy az emberi úgy lehet modellálni, hogy nem törõdünk azzal, hogy milyen az a fizikai rendszer, amely ezt létrehozza. Az ezzel a kilúgozott funkcionalizmussal szembenálló új szemlélet azt mondja, hogy valójában a megismerés modellálásában egy "nedvesebb" és testcentrikusabb szemléletet kellene használni.
 

Folytatás


1 A dolgozat két elõadáson alapul, melyeket a Polányi Mihály Szabadelvû Filozófiai Társaságban tartottam. Az elsõt 1995. április 25-en A személyes tudás és a háttértudás a kognitív pszichológiában címmel, a másodikat pedig a Társaság mûhelyvitáján a Személyes tudás-ról, 1995. október 7-én A hitszerû elem Polányinál és a mai "vélekedes-vágy" pszichológia címmel. Szeretném megköszönni Fehér Márta es Gábor Éva biztatását és türelmét a kézirat elkészítésével kapcsolatban.


Polanyiana 9. évfolyam, 12. szám, 2000. 
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/ 
Tartalomjegyzék