Sherlock Holmes kalandjai a kémiával
A woolthshrapi börtön rejtélye

Sherlock Holmes tudományos módszerekkel dolgozik. A lap aljára érve az Olvasó is felderítheti a bûntényt, de Sherlock Holmes megfejtése sem marad titokban.

A fordítás Thomas G. Waddell és Thomas R. Rybolt írása alapján készült (Journal of Chemical Education, 1995. 72. k. 12. sz. 1090–1092. o.),  a JCE engedélyével. A Journal of Chemical Education lapjait a http://jchemed.chem.wisc.edu/ címen érheti el.

---

Krumpli és bab

A távolból úgy tûnt, mintha a woolthshrapi börtön erõdítményszerû, rideg falai abból a szürke, reggeli ködbõl emelkednének ki, amely az út menti mezõkre és erdõkre telepedett. Szorosabbra húztam magamon a gyapjúkabátomat, és Holmes-hoz fordultam. Barátom elrévedve bámult ki az ablakon, miközben gondolatai az elõttünk álló feladaton jártak. Az angol táj a patkók ütemes csattogása közben suhant el mellettünk.

– Holmes – mondtam –, megosztaná velem a gondolatait? Tudja, milyen kíváncsi vagyok.

– Természetesen, Watson. De elõbb elevenítsük fel az eset legfontosabb mozzanatait, hogy friss szemmel tekinthessünk rájuk.

Megint úgy éreztem magam, mintha Holmes vizsgáztatna. Ezek a gyakori ellenõrzõ kérdések szorongással töltöttek el. Igyekeztem gondosan  megválogatni a szavaimat.

– A Scotland Yard csütörtök este értesített a történtekrõl, és mi pénteken utaztunk Londonból Worcesterbe. Amint emlékszik, Hereford külvárosában szálltunk meg. Ma reggel kocsit béreltünk a fogadóban és elindultunk...

– Watson, én az eset mozzanatait kérdeztem, nem az utazás részleteire vagyok kíváncsi – vágott közbe nevetve Holmes.

– Hátha ennek az eseménysornak is lehet jelentõsége – habogtam.

– Nincs, Watson. Számtalanszor megmondtam, hogy ki kell fejlesztenie az összpontosítás képességét. Ha jól összpontosít, a gondolatai ugyanúgy egy irányba terelõdnek, mint a vízcseppek a folyóban. Összpontosítás nélkül a gondolatok úgy szétszóródnak, mint a páracseppek a ködben.

– Hadd foglaljam össze az eseményeket, Watson – folytatta. – Thaddeus Stumpot a woolthshrapi börtönbe zárták, mert õ volt a vezetõje annak a bandának, amelyet gyújtogatással, csalással, zsarolással, betöréssel, emberrablással vádolnak. A Scotland Yard csak õt fogta el, a többiek szabadlábon maradtak. De õ volt a vezér, és azt várták, hogy nélküle a banda megbénul. Mióta Woolthshrapban ült, Londonban minden csendes volt. Két hete azonban a Scotland Yard újabb mozgást észlelt.

– Tehát – vetettem közbe – Stump annak ellenére értintkezik a bandával, hogy különzárkába tették, és nem fogadhat látogatókat.

– Pontosan. Nem maga az ember szökött meg a börtönbõl, hanem a gonosz észjárása és a sötét gondolatai jutottak át a falakon, amelyek fogva tartják õt. Megint ugyanúgy irányítja a szerveztét, mintha nem lenne lecsukva. Ez az angol igazságszolgáltatás megcsúfolása, Watson.

– De Holmes, most összeszedhetnek annyit, amennyivel megvesztegethetnek néhány börtönõrt!

– Sürgõsen meg kell oldanunk az ügyet, Watson, mert a korrupció gyorsan terjed – mondta, és szeme megint  tûzban égett.

Kocsink zökkenve megállt. A börtön tiszteletet keltõ homlokzata elõtt voltunk.Végfuttattam tekintetemet a falakon, és elképzelni sem tudtam, hogyan kerülhet ki innen akár egyetlen gondolat is.

Vastag, pántokkal megerõsített kapu nyílt a falban nem messze onnan, ahol megálltunk. Egy magas, keskeny arcú ember lépett ki a küszöbön, és felénk indult. Egyenruhába öltözött, testes õr kísérte.

– Watson doktor vagyok, õ pedig Sherlock Holmes – mutatkoztam be. – Gondolom, már várt bennünket.

– John Williams vagyok, a börtön igazgatója. Nagyra értékelem, hogy idefáradtak, de biztos vagyok benne, hogy magunk is elboldogulnánk az üggyel. Nem tudom, miért kellett a Scotland Yardnak önökhöz fordulnia.

– Ha már itt vagyunk, Williams igazgató úr – szakította félbe Sherlock Holmes –, elmondaná-e nekünk, mit tud errõl az ügyrõl.

– Hogyne, uraim. A Scotland Yard értesített, hogy véleményük szerint Thaddeus Stump érintkezésbe lépett a londoni brigantikkal. Ezt lehetetlennek tartom. Ablak nélküli magánzárkában tartjuk, nem érintkezhet a külvilággal. Az ételét mindig ez az ember viszi be, Edmund – a háta mögött álló emberre mutatott. – Egyedül én beszélek Stumppal. Biztosíthatom önöket, hogy én nem játszom vele össze.

A marcona õr rezzenéstelen arccal hallgatta végig a beszámolót. Amikor Williams elhallgatott, Holmes az õr mögé sétált, és hirtelen összecsapta a kezét. Az õr meg se mozdult.

– Süketnéma – mondta az igazgató. – De honnan tudta?

– Egyszerû. Mindenki reagál valahogy, amikor a nevét hallja. Õ meg se moccant. Tehát nem hallotta az ön szavait.

– Így van. Õ a legalkalmasabb Stump õrzésére. Nem tud hozzá beszélni, de azt se hallja, amit Stump mond neki.

Sherlock Holmes elõvett egy papírt és a következõ kérdést írta rá: "Hogy hívják és mióta dolgozik itt?". Az õr írásban válaszolt: "Edward Edmund. Decemberben lesz tizenhat éve."

Ebben a pillanatban egy lovas érkezett a börtön elé, és egy London Timest nyújtott át az igazgatónak. Holmes az ember kezét tanulmányozta, de a lovas gyorsan eltávozott. Holmes vidáman az igazgatóhoz fordult.

– Uram, ön balkezes és cigarettázik. A lovas a herefordi festékgyárban dolgozik. Ez az õr pedig a börtön gyógyszereivel foglalatoskodik.

Az igazgató szeme kerekre nyílt.

– Honnan az ördögbõl tudja, Mr. Holmes? Minden állítása igaz! A lovas az unokaöcsém, és valóban a festékgyárban dolgozik. Mindennap elhozza nekem a Timest munkába menet. Gondolhatja, mennyire el vagyunk mindentõl szigetelve, így hát szívesen olvasom a londoni híreket. Edmund kezeli a rabok sebeit, ha nincs itt az orvos, és minden alkalommal õ az orvos asszisztense. Tényleg dohányzom és balkezes vagyok, bár az édesanyám gyakran megpróbált átszoktatni.

– Hogy derítette ki mindezt, Holmes? – kérdeztem, mert tudtam, hogy mindig szívesen mesél a módszereirõl.

– Mindent a kezekbõl olvastam ki, Watson. Tudja, konyítok egy kicsit a kémiához. Mindhárom embernek sárga foltok vannak a kezén, de mindegyik máshonnan származik. A lovasnak mind a tíz ujja élénksárga, mintha ruhákat mártogatna a festékbe. A herefordi festékgyár öt mérföldre sincs innen. Edmundnak sárgásbarna folt van a jobb hüvelyk- és mutatóujján. Kémiai tanulmányaimból tudom, hogy ez a jódtól származhat. Watson megerõsítheti, hogy a jódtinktúra gyakran használt fertõtlenítõszer. Edmund nemrégiben kezelhetett  egy sebet.

– És én? – kérdezte az igazgató.

– Halványsárga folt van a bal mutató- és középsõ ujja között, ami csak attól lehet, hogy állandóan erõs cigarettát tart a kezében.

– Elképesztõ – mondtam.

– Ugyan már, Watson. Csak figyelem, összpontosítás és egy kis kémia kell hozzá. Most pedig, igazgató úr, ha megmutatná nekünk Stump celláját, talán fényt deríthetnénk erre a kis rejtélyre.

Az igazgató jelezte az õrnek, hogy kövesse, és a súlyos ajtón át elindult a börtön udvara felé. Vég nélküli folyosókon mentünk végig, kapukon haladtunk át, amelyeket szolgálatkész õrök nyitottak ki elõttünk. Minden cellában volt valaki. A sötétség és a csend egyre vastagabb lett a börtön labirintusában. Mintha a hideg falak minden fényt, meleget és hangot elnyeltek volna. Látszólag semmi sem juthatott ki innen, Stump bûnös gondolatainak csápjai mégis elérték a londoni alvilágot.

Végre megálltunk egy vasajtó elõtt, Thaddeus Stump cellájánál. Holmes belesett az ajtó kémlelõnyílásán, majd szólt, hogy én is nézzek be. Ablaktalan, sötét lyukat láttam. Berendezése egy kis ágyból, egy székbõl és egy asztalból állt. Az asztalon maradék krumpli és bab volt egy tányéron, mellette lámpa; ez világította meg egy kicsit a helyiséget. A padlón szédobált ruha és egy összehajtott újság hevert. Stump az ágyon aludt összekuprodva.

– Úgy látom, Stump a Timest olvassa – fordult Holmes az igazgatóhoz.

– Stump gonosz ember, Mr. Holmes, de rendkívül intelligens. Olvasnivalót kaphat. Mi nem vagyunk kegyetlenek. Ha kiolvastam aTimest, õ is megnézheti. Semmi veszélyt nem látok ebben. Mielõtt Edmund a többi szeméttel együtt kidobja a lapot, minden oldalt átnézek, hogy Stump nem csempészett-e bele üzenetet.

– Mindennap megkapja a londoni újságot? – kérdezte Holmes.

– Igen – válaszolta az igazgató.

– És a krumpli?

– Minden pénteken krumplit kap. Majdnem nyersen. Stump így szereti. A szakácsunk egyébként sem veszõdik azzal, hogy rendesen fõzzön a rabokra. De miért kérdez ilyen nyilvánvaló dolgokat, Mr. Holmes?

– A Scotland Yard szerint Stump vasárnaponként üzen a bandájának – válaszoltam. – Hova megy, Holmes? Nem kellene megvizsgálnunk a cellát?

– Ugyan, Watson, maga meglep engem. Azt hittem, már tudja a megoldást.
 

Ön is fényt deríthet a rejtélyre

1. Ki segít abban, hogy Stump üzeneteket küldjön Londonba?
2. Hogyan jutnak ki az üzenetek a börtönbõl?
3. Milyen kémiai kísérlettel mutatja meg Holmes Stump módszerét?

A következõ lapon ellenõrizheti a megoldását.