A XVIII. század vége körül nemcsak a kémia tudományában történt jelentôs átalakulás, hanem átalakult annak nyelve is. Míg addig kb. másfél évezreden keresztül a tudomány kizárólagos nyelve a latin volt, a polgári fejlôdés magával hozta a nemzeti nyelvek megerôsödését, amelyek egymás után hódították meg a politikai, irodalmi és tudományos területeket.

Nálunk ez a folyamat, több okból, viszonylag lassan játszódott le. Az okok közül elsônek nyilván társadalmi fejlôdésünk lassúságát kell megemlítenünk. Gátlója volt a magyar nyelv elôretörésének az ország soknemzetiségû összetétele, amely egy nyelv egyeduralma ellen szólt. Akadályozta a magyar nyelvnek elôretörését az is, hogy a társadalmi átalakulás csírái éppen azokban a városokban indultak leghamarabb fejlôdésnek, amelyek polgársága túlnyomórészt németül beszélt. Nem utolsósorban fékezte a magyar nyelv általános elôretörését a felvilágosult abszolutizmus központosító törekvése, mely a német nyelvet igyekezett a birodalom egységes nyelvévé emelni.

II. Józsefnek németesítési törekvése során nem a magyar nyelvvel, hanem a latinnal szemben kellett felvennie a harcot, amely a közép- és fôiskolák nyelve volt és lett ismét a nyelvrendelet kényszerû visszavonása után.

A magyar nyelvet a közép-, kisnemesek s a megerôsödô és egyben magyarosodó polgárság használta kizárólagos jelleggel. Ha hozzájuk szóltak, a rendeleteknek is magyarnak kellett lenni, ugyanúgy az ismeretterjesztô irodalomnak is ezen a nyelven kellett megtalálnia az utat ehhez az olvasóközönséghez. Azonban éppen az elsô ismeretterjesztô munkák mutatták meg, hogy komoly akadályokat kell leküzdeniök azoknak, akik a nép nyelvén akarják megszólaltatni a tudományos ismereteket.

Elsôsorban az volt a probléma, lehet-e egyáltalában magyarul tudományokat tárgyalni. Az elsô próbálkozások nehézkessége sokakat elriasztott a további lépésektôl. Nemcsak társadalmi okok játszottak közre abban, hogy Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediáját olyan sokáig nem követte más mû, hanem a szaknyelv kialakulatlansága.

Különösen nehéz volt a helyzet a kémiában, amelynek fogalmait a népnyelv segítségével körülírni nem lehet. Azok a tudományok szólaltak meg elôször nyelvünkön, amelyek szaknyelvéhez a legtöbb kifejezést meg lehetett találni a nép között is. Így magyar nyelvû földrajzot már a tizennyolcadik század közepén írtak (Váradi Baranyi László, 1749, Lázár János, 1750). Orvostudományi mûvek közül pedig még régebbieket és még többet is említhetnénk, pl. Páriz Pápai Ferenc Pax corporisát, amelyik elég rövidesen követte Apáczai könyvét 1690-ben, vagy Mátyus István Diaeteticaját 1762-bôl. A fizika 1777-ben Molnár János kezében szólalt meg elôször magyarul. A kémiához leginkább közelálló tudomány, az ásványtan még késôbb, 1784-ben Benkõ Ferenc, majd 1791-ben Zay Sámuel könyvében szólalt meg nyelvünkön.

Mindezek a mûvek tartalmaztak kémiai kifejezéseket, de ezeken kívül találhatunk magyar elnevezéseket a latin nyelvû tankönyvekben (fôleg ásványtanokban) is, pl. Mitterpacher Lajosnál. Ezek a szerzôk a nép nyelvébôl keresgélték össze a megfelelôket, ha csak tehették. Ez is nagyon nehéz feladat volt, a magyar köznyelv ugyanis természettudományos szempontból meglehetôsen szegényes volt, sôt még a nyomtatott mûvekben sem mindig egyértelmû. Jogosan panaszkodott Torkos Jusztusz János, hogy a pozsonyi Taxa pharmaceutica összeállítása közben – 1745-ben –

"a magyar nevezéktan adta a legtöbb munkát, minthogy ez nem teljes és nem állapodott meg, ellenkezôleg a különbözô könyvekben és füvészkönyvekben eltérô . . . ".

A nemfémek közül csak a kén és a szén neve ôsi, minthogy azonban a német bányászok közvetítésével más anyagok is ismertté váltak, azok elnevezéseivel – eltorzított bányász kifejezésekkel – is találkozunk a XVIII. századi magyar nyelvben (pl. arzén–rozsnika, az elemnek tartott borax = póris, antimon – a német Spiessglanz nyomán = piskolc).

A kémiai általános fogalmak visszaadása még nehezebb volt. Mátyus István például, amikor több mint 200 évvel ezelôtt az ásványvizekkel kapcsolatban elôször próbálkozott kémiai kérdésekrôl szólni, azt a fogalmat, hogy "sav", csak így tudta kifejezni: "rágó savanyú spiritus", a savat közömbösítô kalcium-karbonátot pedig "savanyúság ellen való fejér föld" kifejezéssel jelölte.

Amikor a XVIII. század végén eljött az ideje, hogy a kémia egészét megismertessék hazánk fiaival, a szakírók rákényszerültek, hogy a népnyelvre támaszkodva ugyan, de maguk alkossanak szakkifejezéseket. Különösen azért volt ez szükséges, mert éppen abban az idôben Lavoisier hatalmas tudományátformáló mûködése során sok új fogalom alakult ki, s ezzel párhuzamosan, ezzel okozati összefüggésben is, rengeteg új elemet és új vegyületet fedeztek fel, amelyeknek új név kellett. A nagyobb, haladottabb országokban már egy meglevô kémiai szaknyelv kiegészítésérôl volt csak szó, nekünk azonban mindent akkor egyszerre kellett kialakítanunk.

A többi nemzet is arra törekedett, hogy a saját nyelvére fordítsa a legújabb fogalmakat. A német, az orosz, a cseh ma sem beszél hidrogénrôl, nitrogénrôl, oxigénrôl, hanem azokat a szavakat használja, amelyeket e szavak fordításaként akkor alkotott meg. (Wasserstoff, vadorod, vodik stb.). Más kifejezéseket azonban sokszor változatlan formában átvettek. Nálunk viszont részben a németesítô befolyás ellensúlyozására kialakult a purizmus elve, az az elv, amelyet Révai Miklós hirdetett elôször: a mi magyar nyelvünk nem rokon az európai nyelvekkel, nem is vehetünk át azokból szakkifejezéseket sem, kirí nyelvünkbôl a latin és a görög szó is, tehát mindezek helyett magyar megfelelôket kell teremteni.

A kémiai nyelvújítás tehát történelmi szükségszerûség volt, s az elmondottakból folyt az, hegy ez az egészen általános folyamat nálunk sok-sok túlzást mutatott fel, s végül rendet csakis úgy lehetett teremteni, hogy az akkor alkotott szakkifejezések szinte egészét kidobtuk. Azt a csaknem száz évet azonban, amikor a hazai kémiában a nómenklatúra központi fontosságú volt, nem lehet és egyáltalában nem is szükséges hazánk kémiatörténetébôl kitörölnünk, és nem szégyenleni, hanem reálisan értékelni kell.

Még nem tekinthetô tudatos nyelvújítónak Õri Fülöp Gábor, aki 1796-ban, a Derczeny János német borászati könyvecskéje fordításában különös hozzáértés nélkül fordította le (talán a szebb stílus kedvéért hol így, hol úgy) az elôforduló új kémiai fogalmakat.

A tudatos kémiai magyar szaknyelv megteremtésére irányuló elsô jelentôs lépést Nyulas Ferenc, Erdély késôbbi fôorvosa tette meg a radnai borvizekrôl szóló 1800-ban kiadott, már elôbbiekben említett mûvében. Azt írja :

"Még senki magyarul vizet nem bontott, a kémia is újság nyelvünkben, innen szükségképpen sok új szókat kellett csinálnom, ha igazán akartam magyarul írni."

"a közönséges beszédben most ilyen, most amolyan értelemben, csak bitangjában forognak, de itten ôket nem más, hanem éppen abban az értelemben kell venni, mint deákjai mutatják, különben a kémiai elôadásokat bizonytalanná fogják tenni".

"1-ször a könnyû kimondhatóság, mely a nyelvet édesíti, 2-szor a rövidség, amely a dolgoknak elôadását könnyebbíti."

"A sütôs lúgsók erôszakos állapotban vannak, mert csak erôvel jól  bedugott edényben lehet ôket ilyen állapotjukban megtartani, különben  a külsô levegôbôl ismét magokba húzzák a szénsavat és megszelidülnek."

A XVIII–XIX. század fordulója körül a természettudományok hazai legszorgalmasabb terjesztôje, Kováts Mihály, a kémiai magyar szaknyelvért is rendkívül sokat tett, neki köszönhetô a kémia egészét tárgyaló mû, az ún. Magyar Chémia megírása is. ...

Kováts orvostudományi mûveiben is kitûnik, hogy a kémiával sokat foglalkozott, azokba a mûvekbe, amelyeket németbôl fordított, mint Hufeland és Struve világszerte népszerû könyveibe, lábjegyzetként sok kémiai vonatkozású részt illesztett be.
Fô kémiai munkája, az 1807–1808-ban kinyomtatott négykötetes Chémia vagy természettitka lényegében ugyancsak fordítás, F. A. C. Gren: Grundriss der Chemie címû, 1796-ban kiadott mûve nyomán készült. A fordítások azonban abban az idôben meglehetôsen szabadon készültek. Kováts is több vonatkozásban modernebb szemléletûvé tette Gren könyvét, így Grennel szemben egyértelmûen az antiflogisztikus nézetek mellett áll ki.

Hibája ennek a mûnek, amit Kováts késôbb rendszeresen Magyar Chémiának nevezett, hogy túl részletes ahhoz, hogy a széles közönség ezzel kezdjen neki kémiai ismeretei megszerzésének, azok viszont, akik már kellô alapismerettel rendelkeztek, latinul tanulták a tudományt, s számukra nem volt más a könyv, mint dícséretes nyelvészeti próbálkozás.

Valóban, Kováts mûve elsôsorban nyelvészeti szempontból jelentôs és úttörô jellegû. Bebizonyította, hogy – mint írja

"a' magyarnak mind a nyelve, mind az esze alkalmatos a'ra, hogy a'  tudományokat magyarul tsepegtesse kedves magzatjainak az elméjekbe", "mert ha igaz, hogy magyarul írhatni Chémiát, a'kor igaz lészen az is, hogy magyarul minden tudományt írhatni, tudva lévén, hogy a' Chémia a' legújabb, és a' legnehezebb tudomány."

Nem akart mindenáron újítani. Sok esetben megôrizte az eredeti idegen kifejezést, ha az hangtanilag beilleszthetô volt a magyar beszédbe, olykor kis alakítással sikerült is neki. Gyakran felsorolta a régebbi, vagy az általa alkotott szinonímákat is. Így beszél chémiáról és természettitkáról, piskoltzról és dárdafényrôl, az arzén szinonímjaiként pedig négyet is felsorol: "egérkô, maszlagértz, felségmaszlag, tserépkobalt", s az olvasóra bízta, végül melyik kifejezést választják.
Minden kifejezést nyelvészetileg részletesen megindokolt, bár ezek az indoklások a legtöbb esetben nem kifogástalanok, sokszor rendkívül erôltetettek.

Pár példán keresztül mutathatjuk be Kováts jó nyelvérzékét:
 

Az affinitást chémiai atyafiságnak, a molekulát paránygónak, a kémiát természettitkának nevezte el.
A kortársak közül sokan nem értették meg Kováts Mihály törekvésének értékét. D. G. (valószínûleg Dayka Gábor) azt írta 1820-ban a Tudományos Gyûjteményben:

"miért kell a meg-visgálás vagy próba helyett kisirtet, a Virtus helyet Himség, a materia helyet Anyag ... holott az elsôbbeket minden magyar érti, még a köz emberek is, az hátulsókat senki sem."

Akárhogy is, Kováts Mihályé az érdem, hogy az egész korabeli kémiát élvezetes nyelven, szakmailag is kifogástalanul megszólaltatta. Ettôl kezdve szinte egész életét a természettudományok magyar szaknyelvének megalkotására szánta.

Leghíresebbé az 1822-ben kiadott kilenc nyelvû ásványtani szótára tette Kováts Mihályt. Az ebben közzétett szakkifejezései, mint látni fogjuk, bizonyos áttételekkel nagy befolyással voltak a késôbb általánosan elfogadott magyar kémiai szaknyelv kialakulására. Teljesen hatástalan volt azonban az a több évtizedes munkával elkészített hatalmas szakszótára, amelyet 83 éves korában, 1845-ben jelentetett meg.

Ez a nagy mû a természettudományok egészére kiterjedt, a negyedik kötet vonatkozott a kémiára (Három nyelvû fejtô titoktan mûszótár; titoktan = kémia). Ebben hihetetlenül nagy munkával minden akkor ismert elem, vegyület, eszköz, folyamat, valamint elvont fogalom számára jól hangzó, szakmailag is kifogástalan kifejezés megalkotására törekedett. Sajnos, szóalkotásaira hatással voltak a magyar nyelvújítók túlzói, így használhatatlanok. Nem is vette át senki sem.

Kovátscsal csaknem egyidôben, 1808-ban jelent meg Varga Márton mûve is, amelynek elôszavában a szerzô hivatkozik ugyan Kováts Mihályra, de az a hivatkozás láthatóan már az egész mû elkészülte után történt meg, és Vargának ugyanúgy végig kellett mennie a nyelvi úttörôk rögös útján, s a "gyönyörû természet tudománya" elôszavában joggal írhatta: "Elôttem törött út, ki-ki tudgya nem volt". Varga szóalkotásai általában jók, azonban az általa készített szavak nem ölelik fel a kémia egészét.

Nyulas és Kováts szavai közül azok, amelyek megmaradtak, nagyrészt Pethe Ferenc közvetítésével kerültek át a késôbbi magyar kémiai nyelvbe. Pethe (1763–1832) nem volt kémikus, a hazai mezôgazdaság fejlesztése érdekében fordította le H. Davy mezôgazdasági kémiáját 1819-ben. A földmívelési Kémia gyökere címû mû aránylag nagy elterjedtséget ért el a mezôgazdasággal komolyabban foglalkozó szakemberek között. Részben vagy egészben át is vették annak nyelvezetét. A Lánghy és Lencsés által szerkesztett mezôgazdasági folyóirat még 1829-ben is nagyjából a Pethe-féle nyelvet alkalmazta.

Pethe is elsôsorban a magyarosságra törekedett, akárcsak Nyulas és Kováts is. A magyarosságot tartotta szem elôtt Kerekes Ferenc, aki elôször adott magyarul elô kémiát fôiskolai fokon, s ugyancsak kénytelen volt foglalkozni a kémiai nyelvújítás kérdésével. Leírja, hogy "fûtôl fától, Magyarországi és Erdélyi Magyarországtól" tudakozódott, hogy megkeresse a népben még élô kifejezéseket, de az elôadásairól készült jegyzetekbôl azt állapíthatjuk meg, hogy a nemzetközi és a magyar szavaknak azt az egyensúlyát igyekezett megteremteni, amit ma tartunk ideálisnak. Meggyôzôdése volt, hogy ki kell alakítani egy nemzetközi nómenklaturát. Értékes elgondolásait papírra vetette, de nem publikálta.

Folytatás