Jól ismert, hogy a láng nem marad meg sokáig a levegõ cseréje nélkül, tehát közönséges levegõ szükséges hozzá – azoknak az anyagoknak a kivételével, amelyekbe salétrom[kálium-nitrát] is beépül, mert ezek a vákuumban, a kötött levegõben [szén-dioxid], sõt még a víz alatt is égnek, amint az e céllal készült rakéták tanúsítják. Általában azt mondják, hogy a közönséges gyertya percenként körülbelül egy gallont [kb. 4,5 liter] fogyaszt. Látván, hogy a különbözõ tüzek, vulkánok stb. milyen elképesztõ mennyiségû levegõt emésztenek, tudományos vizsgálat alá kell vonnunk a levegõ összetételének láng általi változását, és fel kell tárnunk, hogy a természet mi módon intézkedik a légkör ilyetén sérüléseinek orvoslásáról.

Miután olvastam a torinói Tudós Társaság Értekezéseiben (I. kötet, 14. oldal), hogy az a levegõ, amelyben a gyertyák kialudtak, tökéletesen helyreállt, s más gyertyák újra éghettek benne, miután jelentõsen lehûlt vagy tömlõkben összenyomták (hiszen a hideg feltehetõen pusztán kondenzáció révén váltotta ki ezt a hatást), megismételtem a kísérleteket, és valóban azt találtam, hogy ha Saluce grófjához, a megfigyelések végrehajtójához hasonlóan tömlõkben nyomtam össze a levegõt, a kísérlet sikerült: de miután elegendõ okom volt rá, hogy ne bízzam a tömlõkben, vízben álló üvegedényben is összenyomtam a levegõt, és azt találtam, hogy ez az eljárás nem hozza meg a kívánt eredményt. Sokkal erõsebben és sokkal tovább nyomtam össze a levegõt, mint a gróf, mégsem tapasztaltam semmi változást. A gróf által alkalmazottnál nagyobb és huzamosabb ideig tartó hideg sem állította helyre ezt a levegõt: amikor a levegõt tartalmazó fiolákat egész éjszaka az erõs fagyban hagytam és amikor hó és jég keverékével vettem körül, minden tekintetben ugyanolyannak találtam õket, mint korábban.

Ugyanennek az értekezésnek a 41. oldalán azt találtam, hogy a hõ, mint a hideg ellentéte, önmagában alkalmatlanná teszi a levegõt az égésre. Megismételtem a gróf kísérleteit, de semmi ilyen hatást nem észleltem. Az is eszembe jutott, hogy több évvel ezelõtt egy légtelenített edényt olyan levegõvel töltöttem meg, amely vörösen izzó üvegcsövön haladt át, és azt tapasztaltam, hogy a gyertya tökéletesen égett benne. A légszivattyúval elõidézett ritkítás sem rontja a levegõt, a legkisebb mértékben sem.

Bár a kísérlet nem sikerült, nagyon boldog voltam, mert véletlenül ráakadtam egy módszerre, amellyel helyreállítható az égõ gyertyák által elrontott levegõ, és legalább felfedeztem valamit, amit a természet használ a helyreállításhoz. Ez a növényzet. A megromlott levegõt, véleményem szerint, a növények állítják helyre, amikor magukba szívják a flogisztikus anyagot, melyet a gyúlékony anyagok égése termel. Akár van alapja ennek a feltevésnek, akár nincs, a tény, úgy vélem, vitathatatlan. A következõkben be kívánok számolni az e tárgyban folytatott kísérleteimrõl; ennek kapcsán felidéznék néhány olyan megfigyelést, melyet a körülzárt levegõben növekvõ növényekrõl tettem, s ehhez a felfedezéshez vezetett.

Gondolhatjuk, hogy miután a növényi és az állati élethez közönséges levegõ szükséges, a növények és az állatok hasonló módon hatnak erre a levegõre. Magam is erre számítottam, amikor elõször tettem egy szál mentát egy üvegbe, mely lefordított szájjal állt egy edény vízben. Ám néhány havi növekedés után azt tapasztaltam, hogy a levegõ nem oltja el a gyertyát, és egyáltalán nem alkalmatlan az egér számára, amelyet az üvegbe tettem. ...

Látván, hogy a gyertyák nagyon jól égnek abban a levegõben, amelyben sokáig fejlõdtek a növények, és némi okkal gondolván, hogy a növényekkel kapcsolatos az a valami, ami helyreállította a légzéssel elrontott levegõt, azt vártam, hogy ugyanez a folyamat azt a levegõt is helyreállíthatja, amelyet az égõ gyertyák rontottak el. Ennek megfelelõen 1771. augusztus 17-én egy szál mentát helyeztem abba a levegõbe, amelyben egy viaszgyertya elaludt, és azt tapasztaltam, hogy ugyanennek a hónapnak a 27. napján egy másik gyertya tökéletesen égett benne. Ezt a kísérletet a nyár hátralevõ részében nyolc-tízszer az esemény legkisebb változása nélkül megismételtem.

Azt a levegõt, amelyben a gyertya kialudt, több alkalommal is kettéosztottam; az egyikbe növényt helyeztem, a másikat mindenféle növény nélkül egy vízbe merített üvegedényben hagytam; és minden alkalommal azt tapasztaltam,hogy a gyertya az elõbbiben égett, az utóbbiban nem.

Ez a levegõ általában öt-hat nap alatt helyreállt, ha a növény életerõs volt; de ha ugyanezt a levegõt üvegedényben tartottam és hosszú hónapokon át vízbe merítettem, a legkisebb változást sem tapasztaltam. Számos kísérlettel is próbálkoztam: kondenzáltattam, ritkítottam, fény és hõ hatásának tettem ki stb., sok különbözõ anyag kipárolgását engedtem bele, ám semmilyen hatás nem jelentkezett.

Az 1772. évi kísérletek számos esetben alátámasztották a levegõ helyreállítására vonatkozó feltevéseimet. Az elsõ kísérletet májusban végeztem, és a következõ két hónapban – egyetlen kudarc nélkül – gyakran megismételtem.

A kísérletekben különbözõ anyagok lángjait használtam, bár általában viasz- vagy faggyúgyertyát égettem. Június 24-én tökéletesen sikerült az a kísérlet is, amelyben a levegõ az alkohol lángját oltotta ki, ugyanennek a hónapnak a 27. napján pedig ugyancsak sikerült a kísérlet a kénköves gyufát kioltó levegõvel, noha az elõzõ évben ezzel kudarcot vallottam.

A levegõ ilyetén helyreállítása a növény vegetációs tulajdonságától függött; mert bár számos friss mentalevelet tartottam abban a kevés levegõben, amelyben a gyertyák kialudtak, és gyakran cseréltem õket, hosszú idõn át nem tapasztaltam a levegõ állapotának romlását.

Ez a figyelemre méltó hatás nem a menta különleges tulajdonságainak tudható be. Ezt a növényt 1772 júliusáig használtam; ugyanennek a hónapnak a 16. napján azt tapasztaltam, hogy a vizsgált levegõ a citromfûvel is tökéletesen helyreállítható; a citromfû július 7 óta nõtt a romlott levegõben.

A levegõ helyreállítása nem a két növény aromás kipárolgásainak tudható be, s a menta illóolaja sem mutatott érzékelhetõ hatást; ugyanakkor az aggófûnek nevezett növény, melyet rendszerint a gyomok között tartanak számon és igen kellemetlen szagú, szintén tökéletesen helyreállítja a romlott levegõt. Ez a július 16-i kísérlet eredménye volt; a növény már ugyanennek a hónapnak a 8. napja nõtt az égetett levegõben. Erre a célra az összes kipróbált növény közül a spenót volt a legalkalmasabb, amely gyoran növekszik, de a vízben nem marad meg sokáig. Egy üvegnyi égetett levegõt ez a növény négy nap alatt, egy másikat két nap alatt tökéletesen helyreállított. Ez utóbbit július 22-én figyeltem meg.

Ez a hatás általában sokkal rövidebb idõ alatt is jelentkezhet, mint amit feljegyeztem, mert soha nem próbáltam ki addig a levegõt, amíg egészen biztos nem voltam abban a korábbi kísérletekbõl, hogy az általam várt eseménynek végbe kellett már mennie, ha egyáltalán  bekövetkezhetett. Visszatérve a levegõnek ahhoz a részéhez, amellyel a próbát végeztem, és amelybe így szükségképpen egy kevés közönséges levegõkeverék is jutott, a kísérletet nem tarthatjuk egészen pontosnak, habár engem tökéletesen kielégít az az engedmény, amelyet ennek az apró tökéletlenségnek tettem.
 
 

Nem ismerjük jobban azt a jelenséget, hogy a gyertyák egy idõ múlva kialszanak egy adott levegõmennyiségben, mint azt, hogy az állatok csak bizonyos ideig élhetnek el benne; az állat halálának okát sem ismerjük jobban, mint a láng kialvásáét ugyanolyan körülmények között; s nem tudok arról, hogy felfedeztek volna olyan módot, amely az állati légzés által károssá tett levegõmennyiséget ismét légzésre alkalmassá tenné. Nyilvánvaló azonban, hogy a természetnek gondoskodnia kell errõl, és hasonlóképpen arról is, hogy a levegõt alkalmassá tegye a láng táplálására; mert enélkül a világ teljes légköre idõvel alkalmatlanná válna az állati lét fenntartására; még sincs okunk arra gondolni, hogy a levegõ kevésbé alkalmas a belégzésre, mint valaha. Azzal hízelgek azonban magamnak, hogy rátaláltam az egyik olyan módszerre, amelyet a természet használ. De hogy hány másik mód lehet még, azt meg nem mondhatom. ...