37. Most pedig következzék néhány õszinte gondolat a kémia nagy hasznáról az alkímiában. Egyetlen szerzõvel sem találkoztam a természetfilozófiában, aki olyan alaposan írta volna le a testek természetét és átalakulásuk módját, vagy olyan világos magyarázatukat adta volna, mint azok, akiket alkimistáknak neveznek. Könnyen meggyõzõdhettek errõl, ha figyelmesen elolvassátok valódi írásaikat: például Raymund Lully munkáját, amelynek a Kísérletek címet adta; a legnagyobb világossággal és egyszerûséggel számol be kísérleteirõl, amelyek az állatok, növények és kövületek természetét és viselkedését magyarázzák. Ezután aligha nevezhettek meg olyan szerzõt, aki kiválóbban tárgyalná a fizika dolgait.

38. A testek, amelyeket a kémia a szemünk elõtt tár fel, összehasonlíthatatlanul nagyobb bizonyító erõvel szolgálnak minden szónál; ezekkel azt teszünk, amit mondunk, és amit tanítunk, végre is hajtjuk: úgy tûnik, ezek a szerzõk megkísérleték a filozófia olyan építményének felállítását, amelyet a nagy Lord Bacon áhított; nevezetesen ennek a filozófiának olyan képességet kell rendelnie a testekhez, amelyek ha megvannak, magukhoz a testekhez hasonlóan okként nyilvánulnak meg; ezért a dolgoknak olyan okokat kell tulajdonítania, amelyek ha megvannak, könnyen elõidézik magukat a dolgokat. ...

39. Ezek a szerzõk nevettek azokon a szubtilis általános okokon, amelyeket csak spekuláció révén kutattak fel; ezek tudása nem segítette a vizsgálódót a dolgok magyarázatában, és a skolasztikus filozófusok túl sok ilyen okot tukmáltak ránk. Ezek a szerzõk azt mondják, hogy az ember semmi módon nem léphet túl azokon a képességeken, amelyeket a Teremtõ ruházott a testekre; azok a képességek közülük, amelyek például az élethez szükségesek, elég nyilvánvalóak; ám a többiek kevésbé azok, s csak azok elõtt tárulnak fel, akik nagy munkával és igyekezettel kutatják õket, noha mindkettõ egyaránt természetes. Azt mondják, hogy ezért az ember, ha mindent tud is mind a múltbeli, mind az elkövetkezendõ dolgokról, soha nem lesz képes a teremtésre vagy akár a legkisebb dolog létrehozására; például nem csinálhat mustármagot vagy nem készítheti el a mustármagot abból az anyagból, amely korábban mustármag volt. Azt mondják, hogy a bölcs ember úgy vizsgálja meg a természetet, ahogy az megjelenik elõtte, majd kísérletekkel megtanulja azokat a törvényeket, amelyeket a Teremtõ ruházott mûvére, és megtanulja minden egyes dolgoról, hogy az a saját természete szerint hogyan keletkezik vagy hogyan válik tökéletesebbé. Ezeknek a törvényeknek az az alapjuk, hogy minden a hozzá hasonló dolgokból származik, amelyek már korábban léteztek; a növények a növényekbõl, az állatok az állatokból, a kövületek a kövületekbõl. Azt mondják, hogy a szaporodás minden képessége egyedül a magban rejlik, amely minden olyan durva dolgot, amelyet felvesz, saját magára formál és magához asszimilál. Azt mondják, ahhoz, hogy ebbõl a magból hajtás legyen, mindig apára és anyára van szükség; és semmi sem keletkezik e kettõ természetes párosodása nélkül. Ha egy termõ magot egy neki való matrixban tartunk, és a kellõ ideig megfelelõ táplálákkal és meleggel látjuk el, a szülõhöz hasonló hajtás keletkezik: de ha ezeket megzavarjuk, a kívántos dolog helyett sorvadás következik be. Mivel a teremtés befejezõdött, nem keletkezhet új dolog, mindössze azokhoz hasonló dolgok keletkezhetnek, amelyeket a magokkal állítottunk elõ. Ily módon minden teremtmény ad infinitum szaporítható, ha feltételezzük, hogy van alkalmas magunk. Például az egész földet beboríthatnánk termõs növénnyel, ha megtermelt magjait minden évben újra elvetnénk és megfelelõen gondoznánk. Azt is megfigyelték, hogy az egyszerûbb testek közül néhánynak nincs közönségesen mag hatása, ezért nem növelnek vagy nem alakítanak át másokat a saját természetükre; ezek vagy mozgásba hoznak más teseteket, mint a tûz, vagy szállítják a tápanyagot, mint a víz, vagy olyan szilárddá és erõssé teszik a testeket, mint amilyen a valódi és tiszta föld. Észérvekkel arra a következtetésre jutnak, hogy mindannak, amit a kísérletek sokaságával a természetben tapasztaltak, fenn kell állnia a kövületek esetében is. Alkatuk nagy egyszerûsége a magok minden szerves szerkezetét kizárja, mégis van valamennyi velük született képesség, amellyel elkészíthették és felvehették tápanyagukat, és így folyamatosan szaporodhattak. Azt is tanították, hogy a fémbe zárt szellemek nem jelennek meg a holt fémekben, csak akkor mutatkoznak meg, ha a fémeket feloldják, megnyitják és újraélesztik; így nyilvánvaló és különleges hatásokat keltenek. Azt is tanítják, hogy a házassághoz és a nemzéshez hasonló dolog történik itt is; létezik egy megtermékenyítõ hím, egy megtermékenyíthetõ nõstény, akiknek megtermékenyítõ ererjével sui generis szaporodás játszódik le az élõ fémekben. Nem hallgatják el azt sem, hogyan lehet élõ fémet készíteni, milyen tüzet kell használni, milyen arányban kell keverni, mivel kell táplálni, hogy állandóan sokasodjon. Azt is hozzáfûzik, hogy rendkívüli egyszerûségük folytán a fémeket lehet a legrövidebb idõ alatt elkészíteni, mégpedig egy nehéz higanyos folyadékból s egy rögzítõ képességû, magként ható kénes anyagból, amelyet a tûz erejével bensõségesen összekevernek, és oldhatatlan kötéssel egyesítenek úgy, hogy a higany, vagy argentum vivum játssza az anya szerepét és a sal vivus az apáét. Ily módon azt, ami a föld méhében hosszú évek során játszódik le az ottani tûz hatására, gyorsan elérhetjük a fémekben, amelyeket mesterségesen tettünk kellõképpen elvenné. Arra is figyelmeztetnek, hogy az állatok és a növények között a nemzés csak adott idõben mehet végbe, amelyet a természet szab meg: ez valószínûleg nem lehet másképp a mag és a magot alkotó számos különbözõ rész kicsisége miatt, és azért sem lehet másképp, mert az élõ szikra, az embrió a szaporodó kén belsejében oly könnyen tönkremegy. Ugyanakkor azt is hozzáfûzik, hogy a tisztább fémekben, például az aranyban és az ezüstben, s ezek anyjában, a higanyban, a részek oly hasonlóak, hogy minden parányi rész ugyanolyan természetû, mint a legnagyobb: ezek annyira állandók, hogy egy kis tûz vagy akár a legnagyobb tûz sem pusztítja el õket.  A magok szaporító képessége ezért a tûzben rejlik; emiatt nagyon gyorsan hat, és egy pillanat alatt asszimilálja magába a megfelelõ higanyos anyagot. Azt mondják, hogy ennek alapján a fémek teremthetõk és szaporíthatók, s a bölcsek köve elkészíthetõ. Ha végül a véleményemet kérdeznék, azt válaszolnám, hogy a bölcs Szókratészt, miután elolvasta Herakleitosz obskúrus könyvét, megkérdezték, mit gondol róla; õ azt válaszolta, hogy ahol értette, kiválónak találta, és úgy véli, hogy azoknak a részeknek is ilyeneknek kell lenniük, amelyeket nem értett, ami rendkívüli éleslátásra utal. Tehát ahol értem az alkimistákat, úgy találom, hogy az igazságot írják le a legegyszerûbb és legkendõzetlenebb módon, anélkül hogy becsapnának minket vagy becsapnák magukat. Ha ezután olyan részekhez érek, amelyek értelmét nem foghatom fel, miért gondolnám azokat csalónak, akik sokkal tapasztaltabbnak mutatták magukat a mesterségben, mint amilyen én vagyok, s akiktõl annyi mindent tanultam írásaik világosan megfogalmazott részeibõl? Azt mondják, hogy amikor a mesterség csúcsának feltárásához érnek, csak annyit írnak, hogy a mesterség igaz, mert másokat is rá akarnak venni a mesterség ûzésére; de a titkot, amelyet rossz célokra is felhasználhatnak, nem árulják el, mert elég, ha az utat megmutatják s a hibától megóvnak. Ezért inkább a saját tudatlanságomat okolom, nem az õ önteltségüket. Titkaikat olvasva mégis gyakran gondoltam arra, hogy ha ezek az ügyes emberek oly sok különleges dolgot fedeztek fel a puszta megfigyeléssel, nem siettek-e a dolgok elébe, és nemcsak elmondtak valamit ahelyett, amit elvégezhetõnek tartottak vagy amit el kellett volna végezniük, ha a tökéletességre törekedtek volna.