Magyarországon, Budapesten születtem, 1927. május 22-én, Oláh Gyula és Krasznai Magda fiaként. Apám ügyvéd volt. Tudomásom szerint a családomban korábban senki sem érdeklõdött a tudomány iránt.

A két világháború közötti idôszakban nôttem fel, színvonalas, gondos nevelésben volt részem (amilyet egy olyan ország középosztálybeli gyermekei kaptak, melynek iskolarendszere még az Osztrák-Magyar Monarchiában gyökerezett). Budapest egyik legjobb gimnáziumába, a Piarista Gimnáziumba jártam. Szigorú, magas követelményû tananyaga volt, és nagy súlyt helyezett a humán tárgyakra: 8 évig tanultunk latint, továbbá németet és franciát. Jóllehet volt egy kiváló természettan tanárunk, aki késôbb a budapesti egyetem professzora lett, nem emlékszem, hogy ebben az idõben különösebben érdekelt volna a kémia. A humán tárgyak, történelem, irodalom stb. iránt érdeklôdtem. Szenvedélyesen olvastam (még mindig sokat olvasok). Azt hiszem, káros a kiegyensúlyozott, átfogó tanulmányok szempontjából, ha az ember túl korán kötelezi el magát valamelyik speciális tudománynak. Talán nem volt olyan nagy öröm az iskolában latinul olvasni a klasszikusokat, mint érettebb korban lett volna, de késôbb kevés tudósnak van ilyesmire ideje.

Miután leérettségiztem, és Budapesten átéltem a háború borzalmait, megértettem, milyen nehéz az élet egy háborútól megszaggatott kis országban, kémiát kezdtem tanulni. Az egyetem széleskörû tájékozódási lehetôséget nyújtott.

A Budapesti Mûszaki Egyetemen az évfolyamok aránylag kicsik voltak. Körülbelül 70–80 fôvel kezdtünk, és a létszám gyorsan a felére csökkent a neliéz, "életre-halálra" szóbeli vizsgák miatt, ahol aki megbukott, nem járhatott tovább egyetemre. Kegyetlen dolog volt, de olyan szegényes volt a laboratóriumi felszerelés, hogy csak kevés hallgatót tudtak foglalkoztatni. Viszont alapos laboratóriumi képzést kaptunk. Például a szerves kémiai laboratbriumban vagy 40 Gatterman-preparátumot készítettünk. Ez persze szilárd alapot adott.

A szerves kémia különösen érdekelt, és késôbb olyan szerencsém lett, hogy Magyarország legrangosabb szerves kémia professzorának, Zemplén Gézának kutatási asszisztense lehettem. Zemplén Berlinben Emil Fischer tanítványa volt. Jó hírû szerves kémiai iskolát alakított. Fischerhez hasonlóan ô is elvárta, hogy diákjai fizessenek a maguk módján, fizessenek azért a megtiszteltetésért is, hogy a laboratóriumában dolgozhatnak. Nem járt fizetéssel, hogy mellette asszisztens lehettem, de flzetnem sem kellett érte. Zemplénnek hatalmas tekintélye volt, nagy élményt jelentett mellette dolgozni. Szeretett mulatni, és ezek a figyelemre méltó események a szomszédos kocsmákban gyakran napokig eltartottak. Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét.

Zemplén szénhidrát-vegyész volt, nagyon érdekelték a glükozidok. Kapcsolatunk elején kiderült, hogy gondolkodásom és érdeklôdésem nem mindig egyezett az övével. Amikor úgy gondoltam, a fluort tartalmazó szénhidrátok fontosak lehetnek az egyesülési reakciókban, válasza, meglepô módon, nem volt nagyon negatív. Azonban a háború utáni Magyarországon ilyen témát kutatni valóban nehéz volt. Végül engedett. Nem léteztek a munkához szükséges olyan alapvetô vegyszerek sem, mint a HF, FSO₃H vagy BF₃; én magam készítettem el õket néhány akkori munkatársammal (Pavlath A., Kuhn S.). Kevés volt a laboratóriumi hely, és az elszívó fülke (olyan fajta, melyben csak egy gázégô emelkedô meleg Ievegôje vitte magával a kellemetlen füstöt a kéményen keresztül). Még akkor sem fogadták szívesen, hogy "beszennyezem" a fontosabb konvencionális munkákat, amikor adjunktus lettem. Azonban a kémiai épület második emeletén lévô intézet mögött volt egy erkély, melyet vegyszerek tárolására használtak. Zemplén egyik váratlan gesztusával engedélyezte, hogy használjam az erkélyt. Némi erõfeszítéssel lezártuk, felszereltünk két öreg fülkét, és hamarosan mûködésbe lépett, amit ma "erkély-laboratóriumnak" neveznek. Nem tudom, Zemplén valaha is betette-e lábát ide. Mi azonban élveztük új szabadságunkat és annak implicit felismerését, hogy hivatalosan eltûrik fluorkémiánkat és a Friedel–Crafts-reakciók, valamint intermedierjeik tanulmányozását.

Az 50-es évek elejének Magyarországáról származó néhány publikációm megragadta Hans Meervein figyelmét. Még mindig rejtély számomra, hogyan olvashatta el ôket egy magyar folyóiratban, ámbár a magyar Chimica Acta megjelent idegen nyelven is. Mindenesetre kaptam tôle egy bátorító Ievelet, és késôbb folytattuk a levelezést (nem volt könnyû az akkori teljesen izolált Magyarországon). Valószínûleg együttérzett a nehézségeimmel, mert egy szép napon az ô erôfeszítéseinek köszönhetôen kaptam egy üveg bór-trifluoridot. Micsoda értékes ajándék volt!

A magyar oktatási rendszert a kommunista hatalomátvétel után a szovjet mintához idomították. Az egyetemi kutatásokat elszegényítették, és a Tudományos Akadémia égisze alatt kutató intézeteket létesítettek. 1954-ben felajánlották, hogy csatlakozzak a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutató Intézetéhez, melyet újonnan hoztak létre. Alapíthattam egy szerves kémiai kutatócsoportot, ezt ideiglenesen egy ipari kutató intézet laboratóriumában helyezték el. Csoportommal, amelyhez akkorra már feleségem is hozzátartozott, ki tudtuk szélesíteni munkánkat, és a lehetõ legjobban kihasználtuk a lehetôségeket.

1956 októberében Magyarország fellázadt a szovjet uralom ellen, de a felkelést hamarosan drasztikus eszközökkel leverték, sok emberéletet követelve. Budapestet ismét lerombolták és a jövô borúsnak látszott. 1956 novemberében és decemberében körülbelül 200 000, fõleg a fiatal korosztályhoz tartozó magyar elmenekült az országból. Családommal és csoportom nagy részével együtt mi is úgy határoztunk, hogy erre az útra lépünk, és új életet keresünk Nyugaton.

1949-ben feleségül vettem Lengyel Juditot, ez életem legszebb eseménye volt. Kora ifjúságunktól ismertük egymást, és most már több, mint 45 éve élünk boldog házasságban. Jutka kezdetben laboránsként dolgozott a Mûszaki Egyetemen. Házasságunk után jelentkezett az egyetemre kémiát tanulni. Valószínûleg ô emlékszik jól arra, hogy teljes mértékben én voltam felelõs ezért a lépésért, ô csak hajiandó volt követni bolondos férjét, aki alighanem azt hitte, aligha van élet a kémián kívül. Számomra az tûnt a legkívánatosabbnak, hogy a férj és feleség pontosan értse egymás munkáját, esetleg dolgozzanak is együtt. Idôsebb fiam, George John (György János) Budapesten született 1954-ben.

Miután 1956 decemberében elmenekültünk Magyarországról, december végén Londonba jutottunk, ahol a feleségem rokonai éltek. Végül is 1957 tavaszán továbbköltöztünk Kanadába, Montrealba; itt lakott anyósom a háború után. Kivált Christopher Ingold és Adexander Todd nyújtott segítséget egy fiatal, lényegében ismeretlen, magyar, menekült vegyész számára, amit soha sem fogok elfelejteni, és amiért örökké hálás maradok.

A Dow Chemical, melynek fô telephelye Midlandben, Michiganben van, létesített egy kis felderítô kutatólaboratóriumot a határtól 100 mérföldre Sarniában, Ontarióban, ahol kanadai fiókvállalatai a legszélesebben tevékenykedtek. Ebben az új laboratóriumban kaptam állásajánlatot, és alkalmazták két régi magyar munkatársamat is, köztük Steve Kuhnt. 1957 késô májusában költöztünk Sarniába. Miután kifizettük a költözéssel kapcsolatos kiadásainkat, két kartondobozzal utaztunk el Montrealból, melyek összes világi javainkat tartalmazták, és elkezdtük új életünket.

Kisebbik fiunk, Ronald Peter Sarniában született 1959-ben. Jutka nem folytathatta tovább pályafutását akkoriban. Gyermekeink fölnevelésének szentelte magát. Csak egy évtizeddel késôbb csatlakozott újra a kutatásunkhoz Clevelandben, miután visszatértem a tudományos életbe.

A sarniai évek a Dow-nál termékenyek voltak. Ebben az idôszakban, az 50-es évek végén kezdôdtek a stabil karbokationra vonatkozó munkáim. A Dow akkoriban és ma is nagy felhasználója a karbokation-kémiának, amilyen például az etil-benzol Friedel–Crafts-típusú elôállítása a sztirol gyártásához. Munkámnak volt gyakorlati jelentôsége is: segített megjavítani bizonyos ipari folyamatokat. Cserében jól bántak velem és nagy szabadságot kaptam saját elgondolásaim megvalósításához. Végül is vállalati tudósnak léptettek elô, mely a legmagasabb kutatói állás adminisztratív kötelezettség nélkül.

1964 tavaszán a Dow Eastern Research Laboratoriesába mentem át, Framinghamba, Massachusettsbe, melyet Fred McLafferty igazgatósága alatt létesítettek. A laboratórium késôbb Boston mellé, Waylandbe, MA, költözött.

1965 nyarán meghívtak a Western Reserve Egyetemre Clevelandbe, Ohióba. Professzorként tértem vissza a tudományos életbe és elláttam a tanszékvezetôi teendôket is.

Clevelandi éveim tudományosan és személyesen egyaránt a leggyümölcsözôbbek voltak. Feleségem, Jutka, újra csatlakozni tudott a kutatásainkhoz és kutatócsoportom gyorsan növekedett. A Western Reserve Egyetem és a mellette lévô Case Institute of Technology kémia tanszékei gyakorlatilag szomszédok voltak, csak egy parkoló választotta el ôket egymástól.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a kettôt egyetlen, erôsebb tanszékké kellene összeolvasztani. Ezt 1967-re értük el meglepõen kevés súriódással, és megkértek, hogy vezessem a közös tanszéket, amíg a dolgok rendezôdnek. Az adminisztratív munkát 1969-ben tudtam abbahagyni. Kutatásaim nem sínylették meg ezt a periódust, valószínûleg ezek a legproduktívabb éveim közé tartoztak.

A clevelandi 12 év után ideje volt ismét költözni. Idôsebb fiunk, George kollégiumi éveinek végén járt, a fiatalabb, Ron, aki befejezte a középiskolát, úgy döntött, Stanfordba megy. Meggyôzött bennünket, hogy szép lenne, ha az egész család Kaliforniában telepedne le. Mellesleg 1976 ôszén Sid Benson, régi barátunk, fölhívott, hogy megtudakolja, csatlakoznék-e hozzá a Southern California Egyetemen Los Angelesben. Néhány ottani látogatás után az a kihívás, hogy megalapozzam a vegyészetet egy dinamikus egyetemen és a dél-kaliforniai élet vonzóereje meggyôzött bennünket a költözésrôl. Szerelmesek lettünk Kaliforniába és még mindig azok vagyunk. A Southern California Egyetemnek szegényes volt a kémiai felszerelése, azt ajánlották, létesítsek kutatóintézetet a szénhidrogén-kémia széles területe számára, saját épületet és felszerelést adtak hozzá.

1977 májusában költöztünk. Kutatócsoportom mintegy 15 tagja szintén a Westtel költözött. Úgy rendeztük a dolgot, hogy magunkkal vihettük legtöbb laboratóriumi berendezésünket, vegyszerünket stb. Két héttel azután, hogy néhány nagy költöztetô teheraatóval megérkeztünk, már folytatni tudtuk kémiai kutatásainkat egy ideiglenes helyen, és közben építették kis kutatóintézetünket. Az Intézetet a Southern California Egyetem alapította Mr. és Mrs. D.P. Locker, a barátok és az Egyetem nagy szponzorainak támogatásával. Róluk is neveztük el az intézetet. Don néhány évvel ezelôtt eihunyt, de Katherine még most is az intézeti vezetôség elnöke. Az ô és más barátok bôkezûsége folytán éppen most fejezôdött be Intézetünk csodálatos új részlegének építése, és ez a rendelkezésünkre álló helyet megduplázta.

A Nobel-díj minden tudós számára a legnagyobb kítüntetés de úgy érzem, ez összes régi és mai diákom és munkatársam (akiknek száma közel 200 már) elismerése is, akik a hosszú évek során odaadó, szorgalmas munkájukkal hozzájárultak közös erôfeszítéseinkhez. A díj elismeri a szerte a világon élô sok kolléga és barát alapvetô hozzájárulását a kémia egy olyan ágához, mely nem gyakran kerül az elismerés reflektorfényébe.