Bruckner Gyôzô
(1900-1980)

A szerves kémia tárgyköre
Részlet

(Szerves kémia I-1, Tankönyvkiadó, Budapest, 1952)

A XIX. század elején az a nézet uralkodott, hogy azok az ásványvilág anyagaitól eltérô sajátságú anyagok, amelyeket az élô szervezet, tehát maga az élô sejt termel, mesterséges úton, vagyis "in vitro" nem állíthatók elô. A természettudomány akkori álláspontja az volt, hogy ezeknek az anyagoknak a keletkezésénél az élô sejtben mûködô "életerô"-nek (vis vitalis) döntôen fontos szerepe van. Ilyen, az élô szervezetek által, termelt anyagok mint kémiailag egységes és jól definiálható termékek (vegyületek) különösen a XVIII. század második felében váltak egyre nagyobb számban ismeretessé, bár néhány természetes eredetû vegyület már jóval elôbb is ismert volt. Így pl. a cukornád besûrített levébôl kikristályosodó nádcukrot, a méz ikrásodásánál kristályosan keletkezô hexose-t, a szeszes erjedés cefréjébôl lepárlással nyerhetô szeszt már korábban elkülönítették. Mégis a XVIII. század végén a természetes eredetû vegyületek ismeretében számottevô elôrehaladást észlelhetünk; ez különösen Scheele jelentôs kutató munkásságának köszönhetô. Az ô nevéhez fûzôdik az ún. növényi savaknak és egyéb növényi termékek egész seregének leválasztása egységes vegyületként; ô nyerte elôször tiszta állapotban a citromsavat, borkôsavat, gallussavat, tejsavat, és ô fedezte fel a glycerint is. Ugyanebben az idôben sikerült néhány, állati szervezetek által termelt anyagot is egységes vegyület alakjában elkülöníteni. Így 1773-ban Rouelle felfedezte a carbamidot, amelyet a vizeletbôl kristályos állapotban választott le. 1776-ban Scheele és Bergmann hólyagkôbôl és vizeletbôl kristályos húgysavat izoláltak. Ezek és még igen sok példa mutatja, hogy a XVIII. század végétôl kezdve eredményes kutatás folyt a növényi és állati eredetû anyagok, vegyületek felismerésére és elkülönítésére.

A természetes anyagok leválasztását sajátságaik tanulmányozása követte. Ezen a téren elsôsorban Lavoisier-t kell megemlíteni, aki az általa megalapított elemzô kémiát a természetes eredetû vegyületekre is kiterjesztette. Vizsgálatai alapján már a XVIII. század végén felhívta a figyelmet arra, hogy az élô szervezet által termelt, egyébként igen eltérô tulajdonságú vegyületek összetételében közös sajátságok mutatkoznak. E vegyületek elemzése folyamán azt találta, hogy a legtöbb természetes eredetû vegyület elemi alkatrészei között leginkább csak a szén, hydrogen és oxygen, továbbá fôleg állati eredetû termékeknél az elôbbi elemeken kívül még a nitrogen szerepel. Éppen ezért az említett elemeket (C, H, O és N) "organogen elemek"-nek nevezte el.

Az élô szervezetek termékeinek mind nagyobb számban való megismerése, továbbá Lavoisier észlelése ezeknek közös összetételére vonatkozóan nagy hatással volt a kémiai rendszertan megalkotására is. Korának egyik legkiválóbb kémikusa, Berzelius, 1806-ban svéd nyelven megjelent monográfiájának az élô szervezetek által termelt anyagokkal foglalkozó részét "organisk kemi" címmel látta el.

Ô használta tehát elôször az "organikus kémia" (szerves vegytan) kifejezést, s ezzel a kémiának azt a részét kívánta körülhatárolni, mely az élô szervezetek termelte anyagokat, az ún. organikus vegyületeket tárgyalja, és ezek sajátságait kutatja. Egyúttal "anorganikus kémia" néven körülhatárolta a kémiának másik nagy területét, mely az ásványi eredetû anyagokat tárgyalja. Berzelius a kémia két részre való felosztásával alapjában véve a "vis vitalis" elvét tartotta szem elôtt, vagyis az organikus kémia tárgykörébe tartozó anyagok képzôdését az élô sejtben mûködô "életerô"-vel hozta kapcsolatba. Még 1827-ben megjelent mûvében is fenntartotta azt a nézetét, hogy "organikus vegyületeket" mesterséges úton, laboratóriumi módszerekkel elôállítani nem lehet, legfeljebb leválasztásukra és átalakításukra van lehetôség.

A mai értelemben vett szerves kémia, mely mint látni fogjuk már nem definiálható a Berzelius által megadott módon, csak akkor vett igazi lendületet, amikor Wöhler 1824-ben a dicyan hidrolízise útján oxalsavat, majd 1828-ban az ammoniumcyanat átalakítása (izomerizációja) révén carbamidot nyert. Ez a felfedezés rendkívül jelentôs a szerves kémia történetében, mert megdöntötte a "vis vitalis" elméletét. Az oxalsav ugyanis jellegzetes növényi sav (Scheele, 1780), a carbamid pedig az emlôsök egyik anyagcsereforgalmi terméke, mely a vizeletben is megjelenik (Rouelle, 1773); a Berzelius-féle értelmezés szerint mindkét vegyület jellegzetesen "organikus vegyület".

Wöhler felfedezése nyomán csakhamar lázas kutatás indult meg, melynek folyamán idôvel sikerült más, élô szervezet termelte vegyületeket is mesterséges úton elôállítani. Ledôlt tehát a régen elvi jelentôségûnek tartott válaszfal, mely az organikus vegyületek birodalmát az anorganikus vegyületek birodalmától elválasztotta. Mégis a kémiai rendszertanban mai napig megmaradt az organikus és anorganikus kémia különválasztása, mely azonban már nem a szerves és szervetlen vegyületek képzôdésmódjának elvi különbségén alapszik, hanem e vegyületcsoportok tárgyalását teszi könnyebbé, tehát célszerûségi szempontokat szolgál.


ChemoNet, 1998
Vissza
http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/