"Az emberi nem, egészében tekintve, örökre virágzó növény, minek egyfelôl hervadó virágai mellett, másfelôl szünet nélkül újak és újabbak fakadnak s nyílnak ki. Végtelenül tenyészô élet ez; hol múlt és jelen csak a jövendônek szolgálnak magul, s a bölcs örvendezve néz e jövendô elébe; mert tudja, hogy az bizonyosan felvirul, s felvirulta után enyészetre sem hajlik, míg magából a következô idônek alapot nem készít. De ki elég erôs, mindég és mindenütt csak az egészre vetni pillanatát? Egyes emberek, a végtelen egész egyes virágai vonzanak bennünket magokhoz; egyesekhez fûzzûk hajlandóságunkat, érdekeinket, szerelmünket; s midôn egyesek hervadnak és enyésznek, megszakadni érezzük az egymásból folyt idôk folyamatát; s ez érzet a legkínosbak közé tartozik. Mert szívünk természetesb indulata, vágya és küzdése, majd tisztán, majd homályosan, a jövendôt tárgyazza; s mondjátok meg: a megholtak jövendôje hol vagyon? KETTÔ a felelet. Egy, mely a hit vezérkarjaira utasít, s a jövendôt túl a síron, sejdítési homály alatt mutatja. MÁS, mely az emberiség egésze felé fordul; s innen a síron, az enyészet nyomain mindig újonnan keletkezô életre figyelmeztet. Lelket emelô, nagy gondolat fekszik mindegyikben! de gyarló az ember, s ami vagy alaktalanul, vagy temérdeksége miatt által nem tekinthetôleg áll elôtte, abban kielégítést nem lelhet. Így, kimúlt kedveseinek elsötétült jövendôjétôl a múltra tér vissza; s ha a remény kinézetei megszûnni látszanak: az emlékezet karja közé dôl; s lefolyt öröm és szenvedés körében ábrándozik. Innen van, hogy emléket állítunk az elhunytnak, hogy beszéd által megújítsuk emlékezetét azoknak, kik többé nincsenek. E visszapillantás a kialudt életre szándékos csalódás által enyhíti a fájdalmat, midôn a nemlétel gyötrô gondolata helyett az egykori élet meleg képével foglalatoskodunk; s egyszersmind hiúságunkat azon vigasztalással tápláljuk, hogy az emlékezet életet ád; s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz." [Kölcsey Ferenc: Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett, (1836. szeptember 11.)]

Elnök Úr!

Tisztelt Osztály, Hölgyeim és Uraim!

Huszonöt esztendeje, 1972. szeptember 25-én, ezzel a Kölcsey idézettel vezettem be Náray-Szabó István ravatalánál elmondott búcsúztatómat. Negyedszázad elteltével sem tudtam jobb bevezetõt találni mostani emlékbeszédemhez, mint a legmûveltebb magyar költõ gondolatébresztõ szavainak megismétlését. A költõ érvelése 161 év után semmit sem veszítve aktualitásából, megszívlelendõen irányadó lehet az MTA Elnöke által kezdeményezett akadémiai emlékbeszédek szükségességének és céljainak megfogalmazásában.

"s ki tetteiben megemlegettetik az halhatatlan lesz...", Ez a nemes gondolat az, ami ma Önök elé állít, hogy bár kissé megkésve, a Kölcsey által indított, majd sok jeles elõdünk által folytatott szokás, pl. Eötvös Loránd emlékbeszéde Jedlik Ányos felett, felújításával emlékezzem a XX. század hányatott sorsú magyar tudósának, Náray-Szabó Istvánnak emberségére, tudományos tevékenységére és annak immár negyedszázada örökségként vállalt értékeire.

Egy régi fényképrõl készített másolatot mutatok, rajta a Klebelsberg Kunó vallás és közoktatási miniszter által a 20-as években nyugati tanulmányutakra küldött "ifjú tudósokkal". Három arcot ismerhettem fel közülük: Bay Zoltánét, Erdey-Grúz Tiborét és Náray-Szabó Istvánét. Három magyar tudós, három különbözõ életpálya. Talán csak az indulás közös: Bay Zoltán (1900-1992) a XX. század egyik legkiválóbb fizikusa. Pályafutásának leghíresebb mérföldkövei: a Hold-visszhang, az elektronsokszorozó és az új méter... Hazai sikereinek csúcsán, de kellõképpen meg nem becsülve, talán éppen Náray-Szabó sorsából okulva (õ is a Magyar Közösség tagja volt) 1948-ban idegenben keres otthont. A marylandi Chevy Chase-ben bekövetkezett halála után a gyulavári temetõben talált örök nyugalomra. Nevét a róla elvezett alapítvány õrzi. A fiziko-kémikus Erdey-Grúz Tibor (1902-1976) kétszeres Kossuth-díjas akadémikus, a 40-es évek végétõl a magyar szellemi és tudományos élet egyik vezetõ egyénisége, felsõoktatási, majd oktatási miniszter, többször az MTA fõtitkára, majd 1970-tõl haláláig elnöke.

Hármuk közül a legidõsebb Náray-Szabó István (1899-1972) életpályája más, szomorúbb! A megérdemelten felívelõ szakasz 1947-ben, ha véglegesen nem is törik ketté, de megroppan. Évtizednyi, a megaláztatások, fizikai szenvedések és egyéb kényszerûségek odüsszeája után pályája 1956-tól az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetében folytatódik, hogy legalább a tudományos kutatás iránt érzett szeretetét és elkötelezettségét, az ígéret földjének kapujához érve, de oda már be nem jutva, mint Mózes Józsuének nekem (nekünk) átadva léphessen át a léten túli létbe.

Thorton Wilder szerint "van értelmes összefüggés az emberi sors mintái és a jellem, a magatartás között" [Szent Lajos Király Hídja (ford. Kosztolányi Dezsõ, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1997)]. Ez az írói konklúzió segít Náray-Szabó az ember, a tudós és a közéleti férfiú portréjának megrajzolásában. A politikus jelzõt nem használhatom, bár az általa megéltek és elszenvedettek, kimondva vagy kimondatlanul is, a rendszerváltozásig politikai szimbólummá tették õt.

Azonban kudarcra lennék ítélve, mint Wilder Juníper atyája, ha a jó tulajdonságok és az emberi gyengeségek számbavételénél "pontozni" próbálnám mesterem életpályáját és összefüggést keresnék az "elért" pontok és az "elszenvedett" büntetés között. Méginkább kudarc lenne az olyan próbálkozás, mely sorsát csupán az individuum szintjén vizsgálná! Náray-Szabó életpályáját két világháború, míg annak értékelését egy harmadik determinálta. Ugyanis a "Csillagháború" befejeztével a korábban kötelezõ értékrend, illetve "pontozás" is megváltozott!

Mérnöki, illetve kutatói életútja az I. világháborút vesztett, a trianoni békétõl sújtott hazában kezdõdik. E véres dráma és az azt követõ indolens békeszerzõdések két totális diktatúrát is szülnek a kontinentális Európa keleti és nyugati súlypontjában. A nyugati, mint egy szarkóma, tizenkét év alatt népeket pusztít el, vagy visz romlásba. Náray-Szabó ez ellen a kór ellen kíván harcolni, amikor a Magyar Közösség alapító tagja lesz és annak egyik vezetõjeként a nácizmus hazai terjedését kívánja ellensúlyozni, vagy legalábbis gátolni. Ennek az õrült Birodalomnak a katonái égetik majd ki lakását Budapest ostroma alatt, amikor õ maga életveszélyesen megsebesül.

A keleti diktatúra a nyugati eltiprásával lesz világhatalom, és közel öt évtizedig hazánk sorsának meghatározója. Hatalmának kiépítése során könyörtelenül elsöpri azokat, akik "másképpen" gondolkodnak, akik más etikai és nemzeti értékeket képviselnek. Náray-Szabó a Magyar Közösség volt elnöke - az elsõ koncepciós per Mistéth-csoportjában a köztársaság elleni összeesküvés vádjával és abban való elítélésével - visszavonhatatlanul magára vonja a "nép" avagy a "demokrácia ellensége" címet, mely alól csak a keleti diktatúra bukása menti fel. Ezt a diktatúrát a "Csillagok háborújában" a szabad világban kiteljesedõ tudományos-mûszaki forradalom gyõzte le. Csak ez a szinte vér nélkül megvívott III. világháború tette lehetõvé Náray-Szabó István akadémiai rehabilitálását, posztumusz kitüntetését a Széchenyi-díjjal, s most halála huszonötödik évfordulóján azt, hogy öncenzúrázás nélkül megemlékezzünk róla, a tudósról és a szenvedések ellenére mély humánumtól áthatott emberrõl.

Ma is igaznak érzem a ravatalánál huszonöt éve elmondott szavaimat, belõlük idézek:

"A kérdés most már csak az, hogy hogyan közelíthetõ meg egy olyan ember szelleme, aki ember és tudósként oly gazdag színeket mutatott, melyet nehezebb felmérni, mint egy csodás kaleidoszkóp ezernyi villanását. Másfél évtized kapcsolt össze Náray-Szabó Istvánnal! Kezdve, mint csetlõ-botló famulus, folytatva, mint munkatárs, s állva itt, most, mint utód, az emberrõl szólva nem találhattam méltóbb jelzõt, mint azt, hogy Náray-Szabó igazi reneszánsz ember volt. Sokoldalú, finom ízlésû a mûvészetben, választékos az irodalomban, otthonos a történelem s a múlt titkaiban és igazi homo ludens saját tudományában. Szeretettel tudott simogatni egy szép porcelán kancsót, egy szép színû ásványdarabkát, de mennydörgõ Zeuszként szinte porrá zúztak indulatos szavai mindent, ha valamit igazságtalannak, emberhez méltatlannak érzett. Legnagyobb bûnnek a hazugságot tartotta, s ha gyûlölt valamit, ez az volt. Tudósként szerény, mindenkor közvetlen volt, s mentes még a kötelezõ hiúságtól is. Nemcsak hazai úttörõje volt tudományának, de messze a határokon túl is elismert mûvelõje volt a röntgendiffrakciós krisztallográfiának. Méltó tanítványa volt az egy éve elhunyt nagy tudósnak, minden idõk egyik legnagyobb szellemóriásának, Sir Lawrence Braggnek, kihez élete végéig szoros emberi barátság kapcsolta. S ha most, de majd a jövõben is, kezünkbe veszünk egy-egy szervetlen, kristálykémia vagy modern ásványtan könyvet, névjegyzékükben Náray-Szabó neve mellett tucatnyi szám jelzi és fogja jelezni, hogy e név itt felravatalozott viselõje ércnél maradandóbb emlékmûvet állított, dicsõséget szerezve hazájának, s gazdagítva az emberiség egyetemes tudáskincsét! Mint vezetõ azok közé tartozott, aki ha felcsillanni látott bármilyen egyéni kezdeményezést munkatársaiban, lemondva saját terveirõl hagyta kibontakozni azokat, és sohasem élt vissza azzal, hogy e munkákra valamily módon is igényt tartott volna."

Akkori szavaimat megerõsíti a leghûségesebb tanítvány és pályatárs, a 85 éves Sasvári Kálmán mostanában elkészült visszaemlékezése. Idézem: "Náray-Szabó Istvánban nemcsak a kiváló tudóst ismertem meg, de benne találtam meg azt a rendkívüli embert is, akinek haza-, ember- és igazságszeretetét mindig csodáltam. Életem formálásában õ mind tudományos, mind személyes vonatkozásban mindig példaképem volt. Sajnos nagy tehetségét és tudását a tudomány számára nem tudta oly mértékben kifejteni, mint az tõle telt volna. 1947-tõl 1953-ig hat évet letartóztatásban, börtönben, sötét magánzárkában és internálásban töltött. A legsúlyosabb megpróbáltatás vagy jobban mondva megalázás akkor érte Náray-Szabó Istvánt, amikor a budapesti Mûegyetem Budafoki úti fizikai épületéhez, ahol az õ egyetemi tanszéke is volt, bútorhordásra vitték. Nem a munka, de a hely tudatos megválasztása volt a sértõ a magyar tudósra. Mindez azonban nem törte meg õt, különösen lelkiekben nem, s tanítványai szemében tekintélye csak nõtt, különösen azokéban, akik a helyszínen véletlenül elhaladtak mellette."

Így vált a diktatúra akarata ellenére Náray-Szabó, a megalázott, de a szenvedéseken, a tudományban és az emberségben gyökeredzõ hitével felülemelkedni tudó ember szimbólumává!

Sajnos szakmai szerénysége, játékos munkaszeretete és az ember autonómiája iránt érzett tisztelete, tehát a sarastrói jóság könnyen változott át olümposzi mennydörgéssé, mihelyt dúlni látta maga körül a hülyeséget, vagy szavait idézve az "irigységet és gyûlöletet". Náray-Szabó ugyanis rendkívül indulatos ember volt! Szeretett tanárom, Bruckner Gyõzõ szerint a köztársaság elleni összeesküvés címén lefolytatott perben Náray-Szabó kezdetben 15-öd vagy 16-od rendû vádlott volt, de "felszólalásaival" felküzdötte magát az élvonalba, s az egyik legsúlyosabb ítéletet kapta. 1972-ben az ugyancsak pályatárs Csûrös Zoltán, dékánsága éveire (1943-1944) emlékezve mondta nekem róla: "Náray-Szabó Pista nehezen kezelhetõ, sokszor igen indulatos ember volt, de ha valaki valamilyen nehéz helyzetben teljesen magára maradt, õ egyedül is kiállt érte."

Igen, ilyen volt! Atyai jósága és talán nem mindig viszonzott szeretete mellett, indulatosságait sokszor megtapasztaltuk, esetenként szenvedõ alanyként, esetenként csupán kuncogó tanúi voltunk egy-egy mennydörgésének. Egyik asszisztensnõnk jegyezte le a következõ telefonbeszélgetést: "Édesem, ronda, piszok, silány dolog ez, de ezeknek a vacak nyavalyásoknak ez is jó!"

Most is szinte naponta idézem/idézzük jelesebb kiszólásait, epés megjegyzéseit, amelyek örökre összenõttek velem/velünk...

Legendák is szövõdtek neve köré. Az egyik az a Magyar Közösséghez való kapcsolatából eredõ mende-monda, hogy Náray-Szabó táltosként fehér lovat áldozott a Gellérthegyen. Kevésbé legendaszerû az az õszinte csodálat, amit Náray-Szabó az Építéstudományi Intézetben vívott ki magának, ahová internálása után az õt ugyancsak tisztelõ idõsebb pályatárs, Korach Mór (1888-1975) mentette be. A történet szerint az Épületfizikai Osztály új vezetõjétõl valamilyen szakmai kérdésben munkatársai tanácsot kértek. Náray-Szabó elgondolkodott és azt mondta, "ezt én most nem tudom megmondani, de majd utána nézek". Pár nap múlva kielégítõ választ adott munkatársainak, lerombolva ezzel egy olyan mítoszt, hogy akinek az Isten hivatalt ád, az mindent tud vagy legalábbis tudnia kellene.

Számomra, az évek óta egyetemen oktató és vizsgáztató számára életre szóló tanítása: "Édesem, az embernek a hallgatótól nem azt kell megtudnia, hogy mit nem tud, az nagyon könnyû, hanem azt, hogy mit tud." Náray-Szabó ugyanis Branislav Nusi(hoz hasonlóan vallotta, hogy "a tudásnak vannak határai, ám a tudatlanságnak nincsenek" [Jókedvember írtam (ford. Major László) Vidám könyvek, Magvetõ Könyvkiadó, 1956].

Náray-Szabó munkássága abban az idõben roppant meg, amikor - de Solla Price szerint - a "Little Science" a Manhattan Project után a "Big Science"-be lépett át. Számára ennek a lépésnek megtétele nem vált lehetõvé. Utazásokra, mely nélkül tudós nem fejlõdhet, alig indulhatott. Egy-egy szocialista országban rendezett konferencia után csak 1970-ben utazhatott Londonba. Részt vehetetett a Sir Lawrence Bragg 80. születésnapján rendezett ünnepségeken, ahol életpályájának megfelelõ megbecsüléssel fogadták. Így azután, egyrészt természeténél fogva, másrészt megõrizve a manchesteri Bragg-iskola 20-as években kialakult munkastílusát, elsõsorban maga dolgozott. Tanítványaira csak annyit támaszkodott, amennyire azt a munka megkívánta és etikája megengedte. Könyvei írásánál ez különösen érvényesült. Ezt az is motiválta, hogy hajléktalanná tett családjának a börtön és az internálás évei után otthont kellett teremtenie. Ez azonban meg is bosszulta magát. Az 1965-ben megjelent Kristálykémia (Akadémiai Kiadó) könyvét egyedül írta, ez szinte elkerülhetetlenné tette egyes fontos részletek kidolgozásának elmaradását. Ezt persze az is súlyosbította, hogy a Lakatos - Náray-Szabó - Szarvas-féle Szerkezeti szervetlen kémia további két kötete, amelyekben az alapozást jelentõ geometriai kristálytant elméleti oldalról is megvilágították volna, sohasem jelent meg.

Késõbb az Akadémiai Kiadó az alapvetõen fontos elméleti fejezetek megiratása nélkül, az akkor szokásos kiadói tervteljesítés jegyében csak a legszükségesebb korrekciókat engedve meg, könyvét angolra és oroszra fordíttatta. Az így megjelent Crystal Chemistry sajnos elég szigorú kritikát kapott mind az Acta Crystallographica, mind a Nature recenzorától. Sajnos Náray-Szabó nem volt abban a helyzetben, hogy eléggé hangosan tiltakozhasson ezen kiadói eljárás ellen. Ekkorra már igen nyomasztotta méltányos nyugdíjazásának (1970-1971) megoldatlansága. Az ötvenes években reá sütött bélyeg még ekkor is hatott, s ez idõnként méltánytalan jelzõkben jutott kifejezésre. Így azután a hatalom számára a Náray-Szabó ügy egy átvághatatlan gordiuszi csomó maradt. Ugyanis akadémiai tagságát vissza nem állították, de 1957-ben minden komment nélkül kézbesítették neki a kémiai tudományok doktora oklevelét, ami számomra a napnál világosabbá tette mesterem ártatlanságát. Hiszen, ha oly bûnöket követett el, mint mondják, hogyan kaphatta meg ezt az elismerést? De ha nem bûnös, akkor ártatlan! Ugyebár?

Szerencsére voltak tanúi Náray-Szabó emberi bátorságának a nyilas rémuralom idejérõl is, amikor az elõadását inzultáló géppisztolyos testvéreket a tanterembõl kizavarta. Emlékeztek tanítványai arra a magatartására is, amit a "numerus clausus" éveiben a zsidó származású tanítványai érdekében tanúsított.

Soha el nem múló köszönettel tartozom Holló János tagtársamnak, aki, mint a BME Vegyészmérnöki Karának akkori dékánja, Náray-Szabó nyugdíjaztatását a méltányos megoldással lezárta. A következõ évben (1972), mint a KKKI új igazgatója, a hálás tanítvány határozottságával és tapintatával az Intézet saját halottjának kijáró megbecsüléssel intézte Náray-Szabó István temetését. Negyedszázad elteltével is csak a tisztelet hangján szólhatok volt igazgatóm, Holló János nemes gesztusáról.

Tisztelt Hallgatóim!

Eddig talán sokat is beszéltem Náray-Szabó emberségérõl és ennek pozitív és negatív vonásaiból - a wilderi konklúzió szerint - következõ személyes, de egyben az egész hazai röntgenkrisztallográfia fejlõdésének megtorpanásához vezetõ tragédiáról. Hogy Kölcsey elvárásainak is megfeleljek, tartozom még a tudós szakmai portréjának megrajzolásával. A részletektõl felment az, hogy halálának 10. évfordulóján a Magyar Kémikusok Egyesülete Fizikai Kémiai Szakosztálya, melynek haláláig alelnöke volt, és a Nemzetközi Krisztallográfiai Unió (IUCr) magyar nemzeti bizottságának együttes ülésén elhangzott elõadásom alapján írt és a Magyar Kémikusok Lapjában 1983-ban (38, 306-310) megjelent dolgozatomban ezt már megtettem. Örömömre szolgál, hogy korai munkásságának általam nem ismert részletei Sasvári Kálmán említett emlékirataiban megtalálhatók. Örvendetes volna, ha ezen értékes mû mai megemlékezésemmel együtt a Magyar Tudomány hasábjain megjelenhetne.

Természetesen munkásságát most is röviden összefoglalom: 1926-ban, a Szarvasi professzor mellett megszerzett mûszaki doktor címe mögött már öt tudományos dolgozat állt. Ekkor a fiatal vegyészmérnök a berlini Kaiser Wilhelm Institut für Faserstoffchemie-ben, Herzog mellett kutatni kezdi a poliszacharidok (cellulózok, nitrocellulózok) szerkezetét. Legértékesebb publikált felismerése a keményítõk szálszerkezetének vizsgálatával kimutatott genetikus különbség volt. Két év berlini munka azonban nem elégíti ki. Többre vágyik, így 1928-1930 között Manchesterben saját költségén az akkor már világhírû, egyetemistaként Nobel-díjjal kitüntetett Lawrence Bragg munkatársa lesz. Legjelentõsebb eredménye annak felismerése, hogy a kianit nevû szilikát szerkezete, mint rész az egészben, a staurolit kristályszerkezetében felismerhetõ. Ezzel a megállapításával a kristálykémia egyik megteremtõjévé válik. Az apofillit mellett még meghatározza a legfontosabb foszfátásvány, az apatit szerkezetét, egyebek közt kimutatva az idegen anionok: OH^-, F^-, Cl^-, Br^-, CO₃^2- jelenlétének szerkezetet befolyásoló szerepét; s azt, hogy ezek leírására mind a szilikátoknál, mind a foszfátoknál alosztályokat kell felállítani.

Hazatérését követõen, 1931-tõl a szegedi Eötvös kollégium igazgatója. Itt lesznek tanítványai Pócza Jenõ, Sasvári Kálmán és Szabó G. Zoltán. Az elsõ hazai röntgenkrisztallográfiai laboratórium kiépítéséhez a Rockefeller alaptól és a Széchenyi Tudományos Társaságtól kap segítséget. Ebbõl az idõbõl az analcit és a pollucit ásványok szerkezetfelderítése mellett legjelentõsebb eredménye a Sasvári Kálmánnal közösen felderített kriolit (nátrium-hexafluoroaluminát) szerkezete, amely a szakirodalomban példájává válik a 30-as években alkalmazott kristályszerkezet meghatározás módszerének. 1938-ban Sir Lawrence javaslatára Teleki Pál vallás és közoktatási miniszter õt nevezte ki a József Nádor Mûszaki Egyetem Kémiai-Fizikai tanszékének tanárává. Bragg indoka, egyebek között az, hogy az addig meghatározott 300 szerkezet közül 10 Náray-Szabó nevéhez fûzõdik. A tanszékre hozott röntgenberendezés és diffrakciós kamrák installálásában Sasvári Kálmán segíti, aki a tanszék adjunktusa lesz. Az AgClO₃, majd a leucit szerkezetének meghatározása után, a perovszkit (CaTiO₃) szerkezetvizsgálata során sajátos rácstorzulásokat ismer fel. Ezek elemzése vezeti az ún. testvérszerkezetek fogalmának bevezetéséhez. Kimutatta, hogy a MgO, LiFeO₂ és LiTiO₃ testvérszerkezeteket alkotnak. Ennek a rendezõelvnek az általánosabb megfogalmazása az 1948-ban publikált "elegykristályok elmélete". Sajnos ezzel jó idõre meg is szakad Náray-Szabó kristálykémikusi munkássága. Az elõzetes letartóztatásban, amíg lehetett, folytatta Szervetlen kémia címû mûvének megírását. Az elsõ kötet még 1947-ben megjelent, de az egyedült ír háromkötetes monográfia befejezése csak az ötvenes évek végén vált lehetõvé. Ezt követõen 1960-1963 között a magyar és az NDK akadémia kiadóinak közös gondozásában németül is megjelent.

Még a háború éveiben írja meg a Springer Verlag felkérésére Kristálykémia címû könyvének elsõ változatát. A háborús események alakulása miatt ez a történelmi értékû munka 1944-ben már csak magyarul jelenik meg az Egyetemi Nyomda gondozásában. E könyv tanúsítja a szerzõ széleskörû jártasságát nemcsak a röntgenkrisztallográfia akkori eredményeiben (pl. polimerek, makromolekulák vizsgálata, diszperzitásfok meghatározása stb.), hanem a szilárd kristályos rendszerek fizikai-kémiai törvényszerûségeiben és azok alapján történõ új megállapításokban is.

Az internáló táborból 1953-ban szabaduló Náray-Szabó Istvánt Korach Mór akadémikus segíti talpraállni. Megbízza az ÉTI Épületfizikai Osztályának megszervezésével. Itt bontakoznak ki az eddig szinte csak alapkutatásokkal foglalkozó Náray-Szabó mérnöki képességei. Számos gyakorlatban megvalósult eredménye közül a legfontosabb az okratált beton elõállításának kidolgozása Kovács Józseffel és Novák Andrással. A föld alatti építkezések során válik égetõvé a savas, pontosabban szulfátos budapesti altalaj betonkorrodáló tulajdonságának ellenálló betonfajta kidolgozása. Szabadalmaztatott eljárásuk lényege, hogy SiF₄ gázzal semlegesíteni lehet a hidratált szilikátrendszer finomstruktúrájában a savérzékeny elemeket, elsõsorban a bázikus hidroxilcsoportokat.

A letartóztatott Náray-Szabó mûegyetemi katedráját Schay Géza akadémikus veszi át, aki tapintatból a Kémiai-Fizikai Tanszék nevét, bizonyos idõt kivárva, Fizikai-Kémiára változtatja, majd amint módjában áll, Náray-Szabó segítségére siet. 1956-ban meghívja az MTA KKKI-ba, ahol Náray-Szabó bekapcsolódik az akkoriban megalakult magkémiai osztály munkájába. Rövid ideig a helyettes igazgatói munkakört is betölti. A forradalom leverése után megszigorodott légkörben, erkölcsi bizonyítvány hiányában igazgatóhelyettesi állását elveszti. Kárpótlásul az Egyesült Izzóba "emigráló" és ott a volfrámipar tökéletesítésén dolgozó Sasvári Kálmán meghívásával és bevonásával megalakíthatja a Kristálykémiai Csoportot. A vegyész Kálmán Alajos 1958-ban, majd a fizikus Argay Gyula 1962-ben történt bevonásával újrakezdi a számára izgalmas szervetlen kristályok szerkezetének vizsgálatát. Kálmán Alajossal a K₂Pb₂Si₂O₇, NaIO₃, BeSO₄, majd Argay Gyulával a Na₂SeO₄, PbCrO₄ stb. szerkezetvizsgálatát végzi el és publikálja. Idõközben tökéletesebb intenzitásmérések alapján Sasvári Kálmánnal korrigálja a staurolit tércsoportját és jelentõsen megjavítja az elsõ szerkezeti modellt. Ez a próba és hiba módszerével készült korai szerkezeteknél természetes folyamat volt (magam például 1969-ben Manchesterben az 1936-ban publikált NaIO₄ szerkezetét tökéletesítettem a viszonylag pontos Weissenberg-felvételek alapján.)

Az ezüstakkumulátorban lejátszódó redox-folyamatok tisztázására 1962-ben sokoldalú vizsgálatba kezd, mely a nitrát beépülésével képzõdõ ezüst-oxidok röntgen- és Magyarországon elõször neutronkrisztallográfiai vizsgálatát (közremûködõ Szabó Pál) is magában foglalja. Arra a kérdésre, hogy miért éppen az ezüst-oxidok szerkezetével foglalkozik, adta híres válaszát a téma akadémiai opponensének, hogy "pusztán kiváncsiságból".

Napjaink szinte 100%-ig utilitarista kutatásirányítás- és sponzorálás-politikája mellett Náray-Szabó ezen Ars Poeticája lehet, hogy naivnak és nem e világból valónak tûnik, de kifejezi azt a kutatói megszállottságot, amely Newtont, Faradayt, Jedlik Ányost vagy éppen a krisztallográfiai tércsoportokat levezetõ Fedorov és Schönfliess múlt század végi erõfeszítését motiválta.

Azt, hogy Náray-Szabó valójában földön járó mérnök, és a gazdaság kérdéseire érzékeny alkotó elme volt, semmi sem bizonyítja jobban, mint a polikristályos rendszerek röntgendiffraktometriás vizsgálatában szerzett érdemei. A klasszikus ásványtani ismereteire alapozott diffrakciós tudása és kitûnõ érzéke az összetett rendszerek alkotóinak identifikálásában ipari szilikátok (kerámia, illetve téglaipari alapanyagok) minõségi, majd mennyiségi vizsgálatának kidolgozásában hasznosul. Péterné sz. Gál Éva és Kálmán Alajos közremûködésével élete utolsó éveiben talajok agyag-, ill. összásványtartalmának, értelemszerûen a fõ komponensek mennyiségi meghatározására alkalmas röntgendiffrakciós módszert dolgoz ki. Ennek gazdasági hasznosítása már csak halála után történt meg. 1974-tõl kezdõdõen a Bábolnai Iparszerû Kukoricatermelõ Rendszer (IKR) Nyéki Jenõ professzor (Keszthely) kezdeményezésére a kukorica termõtalajok optimális kálium mûtrágyával való ellátásához, a KKKI Röntgendiffrakciós Csoportjának (1976-tól Osztályának) segítségét kéri. Tanítványai, majd újabb munkatársak sok ezer talajminta komplex krisztallográfiai vizsgálatát végezték el Stefanovits Pál akadémikus, talajtani szakértõ irányításával. E munka végeredménye: a röntgendiffrakciós mérések alapján 1985-re elkészül hazánk agyagásvány térképe.

Hölgyeim és Uraim!

Thorton Wilder fõhõse, Juníper atya az emberi lét értelmének kérdésére adható ambivalens válaszban, hogy "vagy véletlenül élünk és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk és terv szerint halunk meg", nem jut megnyugtató eredményre a Szent Lajos király hídjának leszakadásából eredõen derékba tört életek lappangó titkainak felderítésében. Ezért záródik a kisregény pusztán a szeretetben való feloldódással. Idézek: "De nemsokára mi is meghalunk, és akkor erre az öt emberre senki sem emlékszik a világon. Minket is csak egy ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendõ."

Náray-Szabó István negyedszázada átment a szeretet hídján, az elevenek országából a holtak országába és magával vitte azt a szeretetet, amit a család, a tanítványok, a barátok és pályatársak iránta éreztek. Õ is szeretett, így Wilder szerint nincs szüksége arra, hogy emlékezzenek rá!

Mi, Kölcsey kései utódai, mégis emlékezünk tetteire, mert van rá okunk, s mert önmagunk értékeinek és gyengeségeinek felmérésében is szükségünk van rá! A szereteten kívül nem vitt magával semmit, alkotásait, befejezetteket és megkezdetteket mind-mind itthagyta. De ezekbõl a jobban vagy kevésbé világító mécsesekbõl kapott lángra mindazon fáklya, ami huszonöt év alatt leégett, vagy még fényesen világít, vagy éppen most kap lángra az "unokák" kezében, midõn itthon vagy külföldön kristály- és molekulaszerkezet kutatásokat végeznek.

Akkor hagyott itt bennünket, amikor sok kínlódás és kudarc után halála évében eljutottunk, a már saját erõbõl elvégzett, a magyar szerves kémiai kutatásokban új fejezetet nyitó röntgendiffrakciós kristályszerkezet meghatározásokhoz.

Még, bár már halálos betegen, megérhette a szimbolikusnak is tekinthetõ, az ELTE Szerves Kémiai Tanszékén Kapovits István szintetizálta unikális spiroszulfurán molekula szerkezetmeghatározását, de már nem láthatta, hogy hetekkel távozása után már a hidrogének helyét is meg tudtuk mondani az annuláris dezmotrópiát mutató elsõ tiohidantoin szerkezetben. Majd jöttek és jöttek az újabb és újabb munkák, és a szeretet hídján talán ezek is eljutottak Szombathely, a szülõhely melletti kis Nárai temetõjének kriptájába. Az itt megemlékezõ tanítványával az élen az elsõ generáció, Argay Gyula, Czugler Mátyás, Párkányi László és a vendég Simon Kálmán (Chinoin), majd már a tanítványok tanítványai, Fülöp Vilmos, Koritsánszky Tibor, valahogy mind kaptak valami útravalót abból, amit tudatosan Náray-Szabó örökségének nevezünk. 1972 óta munkatársai 505 eredeti közleményt publikáltak szerkezetmeghatározásokból és az azokra vonatkozó összefüggésekrõl. Náray-Szabó életében a homo ludens mellett mindig volt céltudatosság, s ez a kutatói kíváncsiságtól motivált céltudatosság él tovább bennünk, és az eltelt negyedszázad alatt olyan munkákban manifesztálódott, mint például a testvérszerkezetek szerves kémiai analógjának tekinthetõ izostrukturalitás feltérképezése és rendszerezése, vagy az unokának számító Fülöp Vilmos Oxfordban felderített enzimszerkezete a maga több mint hétszáz aminosavjával.

A tudományos nagyvilág sem felejtette el vagy írta le Náray-Szabót. Munkáinak idézettsége még az utolsó öt évben is eléri az évi 16-17-et. A 67 éve publikált apatit szerkezetének idézettsége az utolsó három évben több mint 15!

Az 1984-es IUCr Kongresszuson Hamburgban, két világklasszis, Machatschki és Bragg mellett az õ neve szerepel harmadikként a Liebau által bemutatott monstre "Szilikát rendszertan" úttörõi között. Ez a diapozitív fotós-munkásságom egyik legféltettebb kincse. Ott, akkor az õ munkássága gyümölcsének is éreztem azt, hogy ugyanaz a kongresszus engem a szeretett, de néha renitens tanítványt megválasztott a Nemzetközi Krisztallográfiai Unió egyik tisztségviselõjévé!

Non omnis moriar! Nemcsak idézem Horatiust, de hiszek is a két évezredes szavakban. Alig pár hete a XVII. Európai Krisztallográfiai Konferencián a Nobel-díjas Dorothy Hodgkin legjobb tanítványa, a mai angol tudományos élet egyik vezetõje Sir Thomas Blundell: "What can crystallography contribute to the analysis of genomes?" címû rendkívül érdekes, a jövõ izgalmas perspektiváival foglalkozó elõadásában a fehérjekrisztallográfia fontosságát hangsúlyozva, arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyre szaporodó, már ezrekben mérhetõ, ismert fehérjeszerkezetek genetikai információinak kiolvasásában az egyik legbíztatóbb út a strukturális azonosságok, illetve hasonlóságok kimutatása és gyakorlati értelmezése. Több mint hat évtizede Náray-Szabó István volt az elsõ, aki szuperkomputerek nélkül, kora primitiv röntgendiffrakciós és kristályszerkezet modellezõ technikája mellett, de a kiváncsi ember érzékenységével, releváns térszerkezeti hasonlóságot vesz észre és ír le. Méltán nevezte tehát õt még életében John Bernal a kristálykémia klasszikusának.

Így õrizzük meg emlékét Akadémiánk falain belül és kívül, míg magunk is át nem lépünk a szeretetnek azon hídján, amelyen õ huszonöt évvel ezelõtt áthaladt.