Jól ismerjük az áldatlan helyzetet, hogy napjainkban a magyar tudományos élet nyolcvan százaléka Budapesten zajlik. Nem volt ez mindig így, szüleim sokat beszéltek Szegeden töltött éveikrõl, melyet életük legszebb szakaszának tartottak. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter egyik nagy tette volt, hogy tudatosan fejlesztette a vidéki szellemi életet, így különös gondot fordított Szegedre is. Személyesen hívta haza azokat a külföldön dolgozó, kiváló magyar kutatókat, akiktõl a szegedi tudományosság fellendítését várta. Így kereste fel apámat is Berlinben, aki 1926-28 között a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként dolgozott az Institut für Faserstoffchemie-ben. Ebben az idõben sok kiváló fiatal magyar természettudós dolgozott a városban, közöttük Bay Zoltán is, akinek Klebelsberg a szegedi egyetem fizikai tanszékét ajánlotta fel. Apám egy kémiai tanszéket kapott volna, de õ inkább saját (illetõleg nagyapám) költségén a Nobel-díjas Bragghez ment Manchesterbe, hogy krisztallográfiával foglalkozzék. 1930-ban jött haza, akkorra azonban már kinevezési tilalom lépett életbe, így semmivé lett a professzori állás. Ehelyett a szegedi Eötvös Kollégium igazgatójává nevezték ki 1931-ben, majd az egyetem magántanára lett. A Rockefeller Alapítványtól kapott támogatásból folytatta kutatásait, létrehozta az ország elsõ röntgendiffrakciós laboratóriumát. Ebbõl az idõbõl származik a kriolit, a pollucit és az analcit szerkezetének meghatározása.

Szegeden a harmincas években élénk tudományos élet bontakozott ki. Jól ismert, hogy itt fedezte fel Szent-Györgyi Albert a C-vitamint, amiért az elsõ (mindezidáig egyetlen) Magyarországon dolgozó tudósnak odaítélt Nobel-díj is Szegedre került. Bay Zoltán tanszékén kiváló fizikus mûhely alakult ki, de elsõrangú volt a matematikai iskola is, a vegyészek pedig olyan neveket mutathattak fel, mint Bruckner Gyõzõ és Szabó Zoltán.

Kedélyes, és (talán ezért is?) termékeny volt az élet az alföldi városban. Apám kilencre ment be a tanszékre gyalog, mert meggyõzõdése volt, hogy a közlekedésre fordított idõ pazarlás, ezért az egyetemhez közel bérelt lakást. Délig dolgozott, majd hazament ebédelni, ebéd után lepihent egy fél órára, majd visszament a laboratóriumba, ahonnan este hét körül jött meg ismét. Nyáron ebédelni a híres Tisza-parti Csónakázóba ment, ahol összejött Szeged egész értelmisége. Az asszonyok és az éppen szabadságon lévõ kollégák egész napjukat ott töltötték, feleveztek a Maros-torkolatig, majd visszajõve kiváló ebédet és jó sört fogyasztottak. Volt olyan budapesti kolléga is, aki egész szabadságát a Csónakázóban töltötte, mert a kellemes társaság mellett az élet nem került többe, mint napi 1 pengõ. Életre szóló barátságok születtek, szerelmek szövõdtek itt, igazi közösség formálódott a Csónakázó törzstagjaiból.

Apám Szegeden ismerkedett meg Dobay Dórával, aki az egyetemen a kémia-biológia szakon tanult. Sasvári Kálmán, az egykori szegedi Eötvös kollégista és a család jó barátja mesélte, hogy mikor rájöttek, hogy a "fônök" a fent említett leányzónak teszi a szépet, egy bálon sorban kérték le Dórit az igazgató úrtól, akinek így nem maradt ideje az udvarlásra és meglehetõsen bosszankodott is emiatt. Miután kitartó volt, mégis õ vezethette oltár elé a kisasszonyt, aki késõbb elmesélte, hogy nem tudta mire vélni a körülötte kialakult hirtelen nagy forgalmat a táncparketten. Nem bánták meg a kimondott igent, és amikor elmúltak a szegedi évek, majd nehezebb idõk jöttek, változatlanul kitartottak egymás mellett. Sokszor hallottam otthon, hogy az átélt megpróbáltatásokért bõven kárpótolta szüleimet a harmonikus családi élet, mely Szegeden kezdõdött.