Erdey-Grúz Tiborral 1968-ban, az Analitikai Konferencián

Néhány hónapra rá [1976. augusztus 16-án] meghalt Erdey-Grúz. Most ôróla emlékezem. Jómódú polgári családból származott, apja a Honvédelmi Minisztériumban helyettes államtitkár, az I. világháború alatt az úgynevezett munkás-paraszt bizottság elnöke. Úgy tûnik, a munkásoknak kedvezett, mert a Tanácsköztársaság bukása után mellôzték, majd nyugdíjazták. Fiatalon halt meg. Szakmai és baráti kapcsolatunk akkor kezdôdött, amikor - mint már említettem - Buchböck tanszékén egyszerre kezdtük meg tanársegédi mûködésünket. Már akkor impresszionált óriási munkabírása, puritanizmusa. 1945 után már mint címzetes rendkívüli egyetemi tanár és akadémiai levelezô tag, lelkesen vetette be magát a politikába, belépett a kommunista pártba, feltétel nélkül vállalta az elôírt normákat külsôségekben is. Az akkori tegezôdô elvtársi világban a takarítónôt is tegezte, és megkövetelte, hogy az visszategezze ôt. Az Akadémián és az egyetemen játszott vezetô szerepét - ô módolta ki, hogy az egyetem Eötvös Loránd nevét vehesse fel - 1953-ban miniszteri székkel cserélte fel, és a felsôoktatás legfôbb irányítója és reformere lett. Olykor már azt hittem, hogy opportunizmus hajtja, de erre rácáfolt azzal, hogy 1956-ban, amikor eszményeiben csalódott, kilépett a pártból és oda, bár kapacitálták, sôt presszionálták is, többé nem lépett vissza.

Együttmûködésünk során szinte állandóan érintkezésben voltunk. Gyakran kerestem fel ôt a Roosevelt téri vagy a Puskin utcai, primitív egyszerûséggel berendezett tanári szobájában. Az osztály vonatkozásában mindent, azon túl is sokat megbeszéltünk. Tanácsomat ritkán kérte, de azt rendszerint elfogadta. Ez a viszony nem változott, sôt bôvült, miután az Akadémia elnöke lett. Sokat köszönhettem neki, de bár gyerekkorunk óta ismertük egymást, és pályánk egymás mellett haladt, zárkózottsága velem szemben sem oldódott, lelke legmélyére nem tudtam belátni. Halálának elsô évfordulóján a várpalotai [Magyar] Vegyész[eti] Múzeumban arcképének leleplezési ünnepségén a beszédet én tartottam, 80. születésnapján a Népszabadságban én emlékeztem meg róla.

1981-ben lemondtam a tudományos tanácsadói megbízásról, lassan megváltam valamennyi még viselt funkciómtól és így elérkezett a végsô számadás ideje.

Professzori és tudományos teljesítményemet a jó középmezônyben fekvônek ítélem. 20 év alatt munkatársaim közül hatan lettek egyetemi tanárok: a korán elhunyt Nyilasi János, Csákvári Béla, jelenlegi utódom, Boksay Zoltán, az ugyancsak korán meghalt Török Ferenc; Székely Tamás, az Akadémia Természettudományi Kutató Laboratóriuma elnevezésû intézetének igazgatója, és ezen belül a Szervetlen Kémiai Kutató Laboratórium tudományos igazgatója is, végül Pulay Péter, az USA-ba szakadt kvantumkémikus.

Az egyetemen és az Akadémián végzett szervezési, oktatási és tudománypolitikai munkámat eredményesnek és általában jól fogadottnak érzem. Nem voltam utazó típus, az utazásokat nem hajszoltam, de ha küldtek vagy hívtak, elvállaltam. Egy kivétellel: vagy 15 év elôtt Bukarestbe nem mentem el; az események azóta igazoltak. Az utazások delegációban vagy protokolláris megbízással, vagy egyénileg, tudományos elôadások tartása, kongresszusokon való részvétel céljából történtek. Így bejártam Európa jó egy tucatnyi országát, sôt elkerültem Indiába és Egyiptomba is.

Emlékezetes marad számomra a Rusznyák által vezetett elnökségi delegáció kéthetes, szovjetunióbeli látogatása, mellyel a Szovjet Akadémia meghívásának tettünk eleget, valamint - ugyancsak delegációban - a Köpeczivel Párizsban töltött hét. 1952-ben, alig pár hónapi rektorhelyettesi mûködésem után a felsôoktatás kiváló dolgozója lettem. A kitüntetésekkel elárasztott világunkban ezek nem vonzottak. Mégis az idôk során lett belôlük vagy egy tucat, melyek közül csak a Kossuth-díjat, az akadémiai aranyérmet és az ELTE díszdoktori oklevelét tudtam értékelni.

A díszdoktori oklevél átvétele 1981-ben. A kép bal oldalán Gerecs Árpád, jobbra Szádeczky-Kardoss Elemér

Számadásom végére érve, azt kérdezhetné valaki: hát konfliktusai nem voltak? Hogyne lettek volna, bôven. Másoké, ahol hivatalból kellett közbelépnem, és a magamé is, ezeket magamnak kellett megoldani. [...]

Most már csak kevés emlékezni valóm maradt. 80-ik születésnapom alkalmából az osztály tiszteletemre nyilvános tudományos ülést rendezett, melyen Beck Mihály osztályelnök köszöntött föl, majd Csákvári, Boksay, Székely és az akkor még legálisan külföldön tartózkodó Pulay helyett Császár Pál tartott elôadást csoportjaik tudományos eredményeirôl. A tanszék unszolására megismételtem egy általános kémiai elôadásomat. Az égésrôl beszéltem, meglepetésemre a tanterem zsúfolásig megtelt, nagy sikerem volt. Ez volt utolsó elôadásom.

Három generáció az emléktábla elôtt (Körösladány, 1986. június 6.)

1986-ban részt vettem Körösladányban azon a leleplezési ünnepségen, melyet az ottani tanács abból az alkalomból tartott, hogy nagyapám szülôházát emléktáblával jelölte meg. Az emléktáblán az ELTE és az Akadémia is koszorút helyezett el.

1988-ban az osztály kedvesen emlékezett meg 85-ik születésnapomról: Beck Mihály, Medzihradszky Kálmán és Székely Tamás köszöntöttek, koccintottunk. Ôsszel még átvettem az ELTE gyémántdiplomáját, nyilvános szereplésem ezzel véget ért.

És most itt állok tanszéki szobám ablakában. Átnézek a szemben lévô sárga házra, ahol egykoron nagyapám lakott és apám született. Búcsúzom. A helytôl, a Trefort-kerttôl, amelynek épületeit mind ismertem, amelyben pályám befutottam, mert a TTK költözés elôtt áll. A kar lágymányosi új telepére elsôként a kémiai részleg átköltözése már hónapok múlva megtörténik. A Trefort-kertben több mint 100 éve felépült elsô kémiai intézet állítólag lebontásra kerül, a többi épületnek más rendeltetése lesz, és ezzel megszûnik az a korszak, melyet az egyetemi természettudomány-történész Trefort-kert néven fog nyilvántartani.

Tartalom | Elôzô rész