E korszakhoz tartozik még az egyetemi fokozatok ügye. Már korábban visszaállították a jogi és orvosi karokon a doktorátust, mint kvalifikációs címet. Talán azért, mert a társadalom nem viselte el, hogy ne doktor gyógyítsa és bíráskodjon ügyeiben. 1956 ôszén a többi karon és a mûegyetemeken is felmerült az igény, hogy a doktorátust, mint posztgraduális képzésben elért, kezdô tudományos fokozatot állítsák vissza. Én lelkesen támogattam ezt, és szembeszálltam azokkal, akik a TMB monopóliuma védelmében az ellenkezô álláspontot fejtették ki. A realizálásra végül is a felkelés leverése után sor került. Kidolgoztam és a rektori tanáccsal elfogadtattam az új doktori szigorlati szabályzatot, amely még ma is érvényben van. Kialakult ezzel a világ legkomplikáltabb minôsítési rendszere.

Bár a TMB máig sem ismeri el a posztgraduális doktorátust, mint tudományos tartalmú fokozatot, remélem, hogy a mostani átalakulásban a TMB is helyére kerül, és a kérdés megoldódik.

1957-ben az oktatási rektorhelyettes Szamuely Tibor lett, aki eléggé elviselhetetlen légkört teremtett maga körül, de nem sokáig. Hamarosan leváltották és ô, mint sokan az egyetem nagyhangú kommunistái közül, nyugatra disszidált. Londonban halt meg. A dolgok rendezôdésével lassan visszakerültünk a régi kerékvágásba. Az új rektor Ortutay Gyula lett, Tutus, a kedves össze-vissza bohém, ki a sokévi teljes mellôzés után lelkesen dobta be magát újra a közéletbe. Öt évig dolgoztunk együtt.

Elôadás Leningrádban, 1958. szeptember 26-án

Most már a tanszékre is több idôt fordíthattam. Az üvegelektród és üvegkutatás mellett felsorakozott a szilícium-organikus kémia is, a szilikonok kutatása. Az alapkutatás mellett mindig figyeltünk a gyakorlati alkalmazási lehetôségekre. Az 50-es évektôl kezdve a tanszéken számos szabadalom született, melyek megszerzésében jól értékesítettem iparjogvédelmi múltam tapasztalatait. A hazai üvegelektród-gyártás megindítása, a Silodent fogászati anyag, a Rezolit cementadalék, a Szilikofob utólagos falszigetelési anyag ma is folyó gyártása a mi szabadalmainkon alapult.

1955-ben megkaptam a Kossuth-díjat, de az akadémiai tagság csak késett. Ennek részben oka az lehetett, hogy Rusznyák, akit évek óta ismertem, nem rokonszenvezett velem. Igaz, vagy nem, de visszamondták nekem alábbi megjegyzését: "az Akadémiának nem angol lordokra van szüksége". 1961-ben mégis akadémikus lettem, és ezzel megkezdôdött az a kb. húsz éves korszak, amelyben tevékenységem jó részét az Akadémiának szenteltem. 1964-ben Erdey-Grúz, aki akkor a Kémiai Tudományok Osztályának titkára volt és a fôtitkári posztra volt kiszemelve, rábeszélt arra, hogy vállaljam el az osztálytitkárságot. Bár még alig váltam meg a rektorhelyetteségtôl, érvelése elôtt meg kellett hajolnom, és így egyhangú választással osztálytitkár lettem. Az osztály vezetését elôbb mint titkár, majd mint elnök 12 éven át láttam el.

Milyenek voltak elsô benyomásaim? Az Akadémia 1949-ben történt átszervezését szabályozó törvény szerint az Akadémia az ország legfôbb tudományos szerve, melynek feladata az alap- és alkalmazott kutatások terén az országos összes tudományos erôinek összefogása, irányítása. Az én munkába lépésem idején azonban világos volt már, hogy ennek a feladatnak az Akadémia nem tud megfelelni. Ennek több oka volt. Az egyik, hogy nem voltak megfelelô jogosítványai, saját házatáján kívül csak mint véleményezô, tanácsadó, javaslattevô testület mûködött, amit legalábbis az én területemen, a külsô partnerek alig vettek tudomásul. Az állásfoglalásra kötelezôen megküldött anyagok 3-4 napos határidôvel érkeztek, ami érdemleges foglalkozást aligha tett lehetôvé, de erre nem is volt igény, mert az esetek legtöbb részében már elôbb megszületett az elvi döntés. A másik ok az volt, hogy az Akadémia kutatóhálózata csak töredéke volt a tárcák és egyéb országos intézmények területén gombamódra elszaporodó, és azt hiszem, csak 3 számjegyû számmal mérhetô kutatóintézményeknek, melyek felügyeleti szervei féltékenyen óvták ôket a külsô beavatkozástól. Mûködésem során mindazok a kísérletek, melyekkel legalább az alapkutatás vonatkozásában kapcsolatot kívántam teremteni, gyakorlatilag meddôk maradtak. A viszonyokat jól szemléltette a költségvetési ráfordítás aránya is: ez az Akadémia esetében az országos ráfordításoknak csak kb. 10 %-a körül mozgott. Hozzájárult mindehhez, hogy az Akadémia nem volt államigazgatási intézmény, hanem olyan testület, amely a demokrácia némi jelét is mutatta. És ebbôl nemegyszer bonyodalmak keletkeztek.

Megtörtént például, hogy tagválasztáskor az elnökség által elôterjesztett, a "Fehér Házzal" természetesen egyeztetett javaslatot a közgyûlés nem fogadta el. Sôt az is megesett, hogy a fôtitkári állásra tett elôterjesztést leszavazta. Az ilyen esetek gyöngítették az Akadémia súlyát, és végül is az érdemi munka saját területére szorult vissza, ami persze nem volt kevés, mert az Akadémia tagjainak, akik legtöbben professzorok is voltak, valamint környezetüknek, továbbá a kutatóhálózatnak tudományos tevékenysége tiszteletre méltó és külföldön is elismert teljesítményt tudott felmutatni.

A VIII. Osztály hivatalát Erdey-Grúztól átvéve, rokonszenves öt-hat tagú társaságot találtam ott, élén a tudományos titkárral, a kiváló és nagy tapasztalatú Kardos Ibolyával, akivel együttmûködésem végig harmonikus és zavartalan volt. Ugyanezt mondhatom osztálytitkár helyetteseimre, Gerecs Árpádra, majd Szántay Csabára. A feladat kettôs volt; részben testületi, az osztálynak és bizottságainak mûködtetése; részben pedig a kutatóhálózat felügyelete és szervezeti, gazdasági irányítása. Ezt a munkát nem az osztály plénuma, hanem a tagokból létrehozott 6-8 létszámú operatív szerv, az ún. osztálytitkárság végezte el. Az osztályülést csak ritkán hívtam össze, amiért késôbb kritikát is kaptam. Az osztályvezetôség legalább havonta tartott ülésein, ahol a munka már jól kitaposott úton haladt, a legtöbb támogatásban Erdey-Grúz és Gerecs Árpád részesített. A testületi munkából két momentumot emelek ki: az egyik a szerves kémiai kutatás ügye, amely nem állt arányban a minden oldalról felmerült igényekkel, és ezért az Akadémia elnöksége a fokozott fejlesztésre hozott határozatot.

A feladatot az osztály részérôl Bruckner Gyôzô kapta, aki azt a szerves kémiai bizottság segítségével vette munkába és sok nehézséggel küzdve csak évek múltán tudott az elnökségnek az eredményrôl beszámolni. A másik a munkabizottsági hálózat kiépítése volt. Mi is volt ez? Az egyes kisebb részterületek specialistái, kutatók, 10-15 taggal témáik megbeszélésre összejöttek, nem volt elnök, napirend, protokoll. Az olykor heves, kritikus, de teljesen kötetlen viták után nem volt kiértékelés, jelentés, jegyzôkönyv, de a jelenlévôk tudták, hogy a tudományt mûvelték. Az elsô ilyen a Szabó Zoltán alapította katalízis-klub volt, amely késôbb a munkabizottság elnevezést kapta. Ezeknek a munkabizottságoknak a száma ma 30 körül van, bár jellegük egy kissé elbürokratizálódott.

Rátérek most a kutatóhálózatra. Az osztályhoz tartozott a Központi [Kémiai] Kutató Intézet, a Mûszaki Kémiai Kutató Intézet, az Izotóp Intézet és a Kémiai Szerkezeti Kutatólaboratórium, amely korábban még rektorhelyettesként tett javaslatomra került át a III. osztályról, némi profilváltással, és helyezkedett el a Trefort-kerti F épület újonnan felhúzott legfelsô emeletén. Ezekhez járultak még a tanszéki kutatócsoportok, számszerint kb. tízen, melyek mintegy virtuális kutatóintézetként közvetlenül az osztálytitkár alá tartoztak. A kutatóhelyek szervezeti, gazdasági irányításával kapcsolatos témák, pl. a költségvetési keretek szétosztása, a kutatók kinevezése, a külföldi utazások, meghívások, devizát igénylô mûszerek beszerzésének engedélyezése, a hivatal és a tudományos titkárság alapos és körültekintô elôkészítése után kerültek elém. A döntést vagy magam, vagy az osztályvezetôség bevonásával hoztam meg. Vitás esetekben kielégítô kompromisszumok útján. Tevékenységem fô gondját az elnökség által is szorgalmazott szerves kémiai kutatás problémája jelentette. A Központi Kémiai Kutató Intézet alapító levele szerint, az intézet a kémia valamennyi fô ágazatának mûvelésére volt providiálva. 1956 után azonban a szerves kémikusok jó része disszidált ,és így az intézetben a fizikai-kémiai profil vált uralkodóvá. Az intézet vezetése, élén Schay igazgatóval, idegenkedett is a szerves kémiai fejlesztéstôl, mondván, hogy ehhez a kellô szakértelem hiányzik. Ezt a hozzáállást csak nehezen, sok vita árán sikerült megváltoztatni és elérni, hogy a szerves kémia a kívánatos teret és súlyt kapja meg. Ma - azt hiszem - a tudományos osztályok fele szerves kémiai profilú.

Mint az osztály tagja, az [MTA] elnökségi tagja is lettem. Az elnökségi ülések minden hónap utolsó keddjén voltak, és legalábbis nekem, családias jellegûnek tüntek. Nem volt ülésrend, az elnöklô Rusznyákon és a balján ülô Erdey-Grúz fôtitkáron, jobbján helyet foglaló Ligeti alelnökön kívül mindenki oda ült, ahol helyet talált. Az asztalon cigaretta, rágcsálnivaló, kávé. Én szivaros voltam, ezért megjelent a hivatalos szivar is, ami hamar olyan népszerûségre tett szert, hogy gyakran vágni lehetett a füstöt.

Ezt a kedélyes állapotot azonban hamarosan megszüntette a szervezetlenséget nem tûrô fôtitkár, rövidesen kijelölte mindenki fix helyét, az asztalfôre az elnök és a fôtitkár mellé az alelnökök kerültek, a hosszú részen az osztálytitkárok számozás szerint, végül a többi elnökségi tag. Így én a VI. és VIII. osztálytitkár közé kerültem, jobbról a hallgatag Bognár Géza, balról Straub F. Brunó, majd Szentágothai János ült éveken át mellettem. Velem szemben a X. osztály részérôl a pozôr Szádeczky-Kardoss Elemér, aki alighanem tudatosan mindig elkésett és aki Vadásszal együtt és szövetségben a harmadik Kossuth-díjra egymást javasolva pályázott, amit az egyetemi Kossuth-díj albizottságában nekem kellett már elsô fokon megakadályozni. Az üléseknek egyébként Erdey-Grúz volt a lelke, aki órákon át, a fáradtság szinte minden jele nélkül vitte a szót, elôterjesztett, hozzászólt, érvelt, vitatkozott, csak a határozatok kimondása maradt Rusznyákra.

Az elnökség alapította a tudósklubot, melynek az akadémikusokon kívül a tudományok doktorai lehettek tagjai. A klub helyiségét Rusznyák és felesége rendeztette be kitûnô érzékkel és pazar luxussal. A vitrinekben az Akadémia történetét tükrözô emléktárgyak, a falakon a reformkortól kezdve portrék és festmények, az ún. Arany-szobában Arany János, az egykori fôtitkár karosszéke és néhány emléktárgya. Történelmi levegô lengedezett a helyiségekben. Eleinte kevés tag volt, intim hangulat uralkodott. A klub a társas összejöveteleken kívül tanácskozásoknak, protokolláris eseményeknek, fogadásoknak is helyt adott. Sôt, a hangversenyek is itt voltak. Késôbb a tagság megnôtt, a hangversenyek kiszorultak a felolvasó terembe, a klub kezdeti varázsa megfakult. A klubot az elnökség mint testület is használta. Itt látta vendégül pl. Fock Jenôt, majd 1968-ban Kádár Jánost. Szokássá vált, hogy az elnökségi tagok kötetlen összejövetelekben meghallgatták a vállalkozó tagok elôadásait saját tudományos eredményeikrôl. A kikötés azonban az volt, hogy hozzászólni vagy vitatkozni nem lehetett. Szívesen vettem részt ezeken az összejöveteleken, mígnem egyszer Jánossy tartott elôadást az ô új relativitáselméletérôl. Ezt Novobátzky nem bírta ki, felugrott és szenvedélyes, kínossá vált vita kezdôdött közöttük. Ezután ezeknek az összejöveteleknek vége szakadt.

1969-ben felköszöntöttük a 80 éves Rusznyákot. Tudtuk, hogy visszavonulása küszöbön áll, ami korszakváltást is jelent az Akadémia életében, szervezeti átalakulásra van kilátás. Erre, a hírek szerint, azért volt szükség, mert az Akadémia, amely nem államigazgatási szerv, mégis állami forrásból származó milliárdos pénzekkel gazdálkodott, ami pénzügyileg kifogásolható. Ezért az Akadémiát szét kellett választani egy testületi és egy szakigazgatási részre. Utóbbi felelôs vezetôje a nem választott, hanem a Minisztertanács által kinevezett fôtitkár legyen, e felállásban a hatalom fôként a fôtitkár kezébe kerülne. Az elnök alá tartozó testület mint társadalmi szerv mûködne. Erdey-Grúz igen aktívan vett részt a reform tetô alá hozásában, mint nekem mondta, abban a meggyôzôdésben, hogy a fôtitkár ô marad, míg az elnöki tisztre Erdei Ferenc volt kiszemelve. Az utolsó pillanatban azonban - sosem tudtam kideríteni, hogy miért - a helyzet megfordult. Erdei Ferenc fôtitkársága és Erdey-Grúz elnöksége mellett történt a döntés, ami az 1970. évi közgyülésen az átszervezéssel, vagyis a testület és a szakigazgatási hivatal szétválasztásával együtt határozatba is ment. Az új felállással járó kettôsség nem talált osztatlan egyetértésre. A Magyar Tudomány egy tréfás különszáma, a Fanyar Tudomány az Akadémiát kétfejû sasként ábrázolta, ami találó volt, mert a sas két feje nem mindig összhangzatosan tevékenykedett. Míg a fôtitkár alá tartozó hivatal a kutatóhálózat szakigazgatási szerve volt, és ezzel hatásköre is egyértelmûen kialakult, addig az elnök irányítása alatt maradó elnökség, a tudományos osztályok, a bizottsági hálózat feladatköre a régi, nem pontosan meghatározott maradt, azzal a megszorítással, hogy irányító befolyása a kutatóhálózatra megszünt. A fôtitkár csak a Minisztertanácsnak volt felelôs, és az elnökség felé csupán tájékoztató beszámolásra volt kötelezve.

Az új elnök az új helyzetben is a tôle megszokott lendülettel látott munkának. A Münnich utcában munkaszobát rendezett be magának, ahol túlnyomó részben tartózkodott, megszervezte az elnöki tudományos titkárságot, amely összefogta az osztályokat, szervezte és irányította, miként fôtitkár korában, az elnökség tevékenységét, mindent elkövetett, hogy az Akadémia tekintélyét megtartsa, sôt öregbítse. Én mint a VII. osztály elnöke folytattam a munkát, ez a szakigazgatási rész leadása folytán lényegesen csökkent. Az osztály titkárságának állandó létszáma kettôre zsugorodott, megszünt az osztályvezetôség, viszont az osztályülés jelentôsége nôtt. Az új alapszabály értelmében a testületnek általában, és így az osztálynak a kémia területén, az alapkutatások legfôbb országos tudományos fórumává kellett válnia. Az osztály eredményesen mûködött e cél megvalósítása érdekében, de azt is tapasztalnom kellett, hogy a fôtitkárság, legalábbis az ún. élettelen természettudományú fôosztályt vezetô fôtitkárhelyettes, a tudományos problémái megoldásához nem szívesen veszi igénybe az osztályban rejlô kapacitást, hanem inkább az általa szervezett ad hoc bizottságok tanácsaira támaszkodik. Ami utal arra, hogy a kapcsolattartás a testület és a hivatal között nem volt teljesen harmonikus.

A reform mérlegét a ciklust záró 1973. évi tisztújító közgyülés osztályülésén tartott elôadásomban igyekeztem megvonni. A következô ciklusban - Erdey-Grúz kifejezett kívánságára - még egyszer elvállaltam az osztályelnökséget. Közben nyugdíjba mentem az egyetemen, de a tanszéki kutatócsoportban, majd annak a Budaörsi útra 1976-ban átköltözött jogutódjában, a szervetlen kémiai kutatólaboratóriumban még éveken át mint tudományos tanácsadó tevékenykedtem. Az 1976. évi tisztújítás során megváltam az osztályenökségtôl.

Tartalom | Elôzô rész | Következô rész