Most pedig újból elkezdem szövögetni beszédem.
Igy az egész természet, amint van, két eredôbôl
Származik és áll, úgy mint: testelemek s az üresség*
Melyben van pihenésük vagy mozgásuk azoknak.
Hogy test létezik, azt nyilván bizonyítja az érzék,
Mert ha ezáltal nyert igazunk érvénye nem állna,
Rejtettebb dolgoknál nem tudnánk hova lenni,
Hogy bármit fel tudjon fogni eszével az ember.
És azután ha hely, és amit úgy nevezünk, hogy üres tér,
Nem lennének, hol lelnének fészket a dolgok,
S változatos mozgásuk hol játszódna le akkor,
Mint ezt már kissé föntebb feltártam elôtted?
Igy nincs semmi, amelyrôl azt mondhasd, hogy egészen
Mentes az ôselemektôl, s mentes egészen az ûrtôl,
Mintha e kettôn kívül egyéb is szülne akármit.
Mert ami van, kell, hogy míg fennáll, terjedelemmel
Bírjon, egészen mindegy hogy naggyal, kicsivel; s ha
Érzékkel felfoghatjuk, bár könnyû, parányi,
Test az, a testek számát nôtteti és szaporítja;
Míg ha nem érzékelhetjük, s nem képes a többi
Testet mentében föltartóztatni magával,
Elhiheted, hogy az úgynevezett ûr van jelen ottan.
Aztán bármi legyen, valamit tesz, mind ami csak van,
Vagy másoknak kell szolgálnia, hajtva azoktól,
Vagy teret adnia másoknak mozgásra, levésre.
Ám test nélkül tenni s tûrni semmi se képes,
Sem teret adni, ha más, mint puszta üres hely, egyébnek.
Igy testen s ûrön kívül lényt, harmadikat még,
Nem tûr a dolgok közt meg a természetnek a rendje.
Bármi olyat, mi talán érzékünk tárgya lehetne,
Vagy mit az ember az ész erejével tudna felérni.
   Most látod, hogy mind, aminek nevet adhat az ember,
Ehhez a kettôhöz van kötve vagy innen ered ki.
Mert hiszen egybevaló mindaz, mi saját veszedelme
Nélkül nem válhat szét, és el nem különülhet;
Mint kôvel súly, tûzzel hô és nedv folyadékkal,
Testtel az érintés és ennek híja az ûrrel.
Ezzel szemben a rabság, gazdagság, a szegénység,
Háboru, béke, szabadság és más minden, amelynek
Jöttével, mentével a minden megmarad épen,
Mind esetek csak, amint jó névvel hívjuk is ôket.
Nincsen idô se magában, a dolgokból veszi csak ki
Érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg,
Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.
Valljuk meg, hogy idôt nem is érzékelhet az ember
Másképp, csak mozgás révén, sohasem nyugalomban.**

...
 

  Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet,
És aszerint képes fönntartani élete sorját,
Sôt szigorú természeti törvény dönti el azt is,
Hogy mire képes vagy nem képes akármi,
Nem változhat semmise, inkább annyira helytáll,
Hogy valahány színes tollú szárnyasnak a teste
Egymintájú pettyeket ôriz rendre fajonként.
Már csak ezért sem változhat meg testük anyagja.
Mert ha a dolgok magva legyõzethetne akármely
Okból, s ennek folytán megváltozna anyagja,
Tüstént kétségessé lenne, mibôl mi eredhet,
Vagy mi nem, és lehetôségének hol van a vége,
Vagy mely mélyén rejtôzô ok szabja határát,
S nem tudnák többé a fajok sem visszaidézni
Ôseik ösztöneit, mozgását, régi szokását,
Aztán: mert az anyagnak a végsô pontja olyan test,
Melybe az emberi érzék már nem tud behatolni,
Feltehetô, hogy még kicsinyebb rész nincs az ilyenben,
S nem lehetett osztódnia már kicsisége miatt sem,
És ezután sem lesz képes részekre szakadni,
Mert maga másnak a része, legelsô és legutolsó,
Melyhez ezernyi hasonló rész rendben sorakozva,
Sûrü csoportjukkal megtöltik a testnek alakját,
S mert nincs mód egyedül létezniök, egybetapadnak
Ugy, hogy semmi se képes szétválasztani ôket.
Igy tömör, egyszerü testek az ôselemek valahányan,
Melyek csöpp részecskék módján függenek össze,
Nem többféle elembôl váltak azonban ilyenné,
Inkább végtelen egységük teszi ôket erôssé,
S sem felbontani, sem kicsinyíteni nem lehet ôket,
Mert mindennek a magvait ôk adják a világon.
És ha határ a kicsinységben nem lenne sehol sem,
Minden test csupa részecskékbôl állna örökké,
Mert ha minek fele részét új részekre hasíthadd,
Annak már nem vagy képes föllelni seholsem a végét.
Igy mi különbség lenne a nagy vagy csöppnyi dolog közt?
Semmi se nyilván: mert bár, tudjuk, a dolgok egésze
Végtelen, ezt feltéve azonban a legkicsinyebbnek
Is sok-sok csöpp részecskébôl kellene állni.
Ezt elhinni azonban tiltja a józan okosság,
S ellene szólal az elme; be kell hát vallanod, íme:
Vannak a mindenségben részek nélküli testek,
Végtelenül kis alakban. S minthogy ez így van, örökké
Élôkként s tömörekként kell létezniök egyben.
És végül, ha a természet nem kénytelenítne
Mindent újra meg újra piciny részekre oszolni,
Ujrateremteni már rég mit sem tudna azokból.***
Mert ami részekben többé nem tud gyarapodni,
Nem rendelkezhet többé nemzô elemekkel,
Mint súly, mozgás, más-más kapcsolat, összeverôdés,
Minthogy ezeknek a révén jönnek létre a dolgok
Végtelenül sok bajtól sújtva tömérdek idôn át.
  Ennélfogva, kik azt tartják, hogy a dolgok anyagja Tûz,
 s hogy a mindenség egyedül tûzbôl veszi létét,
Látnivaló, minden helyes elvtôl messzekerültek.

---

Megjegyzések
A lucretiusi mû tartalma: Epikurosz gondolatrendszerének költõi feldolgozása. Ennél teljesebb összefoglalása a nagy bölcselõ eszméinek nem is maradt ránk. A De rerum natura határozott nézeteket tartalmaz az ismeretelmélet, a fizika, pszichológia, kozmológia terén, a társadalomtan s a vallási, erkölcsi elvek tekintetében. Mindezek egységes elvek alapján, zárt összefüggésben alkotják a "tan"-t. Költõnk természetesen nem szolgai másolásban tárja elénk mestere tanítását. Annak felfogását az érvek, példák egész sorával s kitûnõ megfigyelései egész tömegével gazdagította, teljesebbé, színesebbé, hatékonyabbá tette. Költõi elõadásával pedig olyan szárnyakat adott neki, melyeken ragyogó frissességben szelte át a tûnõ századok tereit, s jutott el korunkig.

* Ezt a felfogást Epikurosz és Lucretius nagy elõdje, Démokritosz vezette be a filozófiába. Szerinte nemcsak a létezõ van, hanem a nemlétezõ is, és ez az ûr.
** Lucretius sem az idõt, sem a teret nem tekinti önmagában létezõ, abszolút valaminek. Az idõ nála a dolgok és jelenségek egymásutánjának formájában jelenik meg, mintegy a mozgás, a változás formája, a tér pedig a testekkel kapcsolatban lép fel: a testeket a tér (az ûr) határolja, ezt pedig a testek. A kettõ kölcsönösen feltételezi egymást. Midez pontosanaz ellentéte Newton abszolút terének és idejének, amelyek teljesen függetlenek az anyagtól és a jelenségektõl.
*** Itt Lucretius arról beszél, hogy határt kell szabnunk a mindenség oszthatóságának, s ezzel megint az eleai iskolával, fõképp annak híres képviselõjével, Zénonnal száll szembe.
Az eleaták a létezõ végességét ugyanis azzal bizonyították, hogy azt mondták: ha a véges kiterjedésû testeket végtelen apró részekre oszthatnánk, akkor ismét olyan részeket kapnánk, melyeket továbbosztva sehol határra nem találnánk. Démokritosz ezzel a felfogással szegezte szembe az "oszthatatlan", az "atomosz" elméletét. Nyomán Lucretius is gúnyosan említi a végtelen oszthatóság elvét.