A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)


Eddig is mondtam épp eleget el,
hogy a Sátán utóbb rá fölneszel.
Mert mire is jó a bölcsek köve?
A hajszolás mindünket megtöre,
s nem csipjük a szerencsénket fülön,
a Mennybéli Istenre esküszöm,
mesterkedj utolsó szusszanatig,
a bölcsek köve meg nem adatik.
Elveszted rajt utolsó csepp javad,
s szíved utána csaknem megszakad,
de jó remény kuszik belé megint,
még fáj, s im ujabb sejdités szerint
ábrándod újra csak elôveszen,
s nincs több remény ilyen könyörtelen.
Azt mondom : sose érsz a végire ;
remél az ember, és ugyan mire?
Hol a kincsek, mik tegnap voltanak?
Mesterségébôl józanodna csak,
de édest is keserûn szeret ó,
s ha mása nincs, mint az a lepedô,
mibe magát csavarja éjszakára,
vagy nappalra csak egy komisz kabátja,
nem szánja azt se erre költeni,
végül semmije nem marad neki.
Egy alkimista akármerre mén;
megismerszik, hogy ki, mert ott a kén ;
biza büzlik a koma, mint a kecske,
nehéz bakszagot szétárasztva messze;
szagával orrba csap az emberem
egy mérföldrôl, higgyétek el nekem.
Tehát a nyûtt ruha s e kecske-szellet
jelzi mindenkinek, miféle szerzet.
Próbáld meg egyszer, négyszemközt vele,      
hogy mért is koszlott az öltözete,
hát ô mindjárt füledbe sutyorog,
mondván, titkot kiván ez a dolog,
vagy halálba dönti e tudomány ;
és így ártatlankodik mindahány !
De hadd mondjam el a mesét ma még ! 
  Mielôtt tûzre kerül a fazék,
benne a fémek, épp amennyi kell,
a lágyitást csak gazdám végzi el
– mivel nincs itt, bátran kimondhatom –,
mert érti a szemfényvesztést nagyon ;
hallod nevét, mehetsz messzi vidékre,
és sokszor csak gyalázat ám a bére ;
aztán hogyan? fazékja megreped,
s álom ! arany ! no, szép Isten veled!
Erôs fémek ezek, hogy a falak
erejük elôtt földre omlanak,
ha nem a mész s a kô állana össze;
nos, átmennek a falon, beledöfve ;
a földbe süllyednek le némelyek,
kezünkön sok font ígyen elpereg,
padlón körül hever mindenfelé,
tetôn, padláson sokszor meglelé,
meg ám a Sátán, bár szemünk elôtt
nem illeg, mégis köztünk érzem ôt !
A pokolban sincs, ahol ô a gazda,
több ok keserüségre és haragra.
Ha egy teli fazék eltört vala,
nekilódult a károsok szava :
ennek a tüzelés nem vala jó,
a másiknak pedig a fujtató,
melyet, félve, de mindig én kezeltem ;
"Eh, ostobák ! – a harmadikja fennen –
A hô szabályozása az oka !"
A negyedik : "Mért hallgattok oda?
Csak bükkfa jó e tûzre, ez az ok,
és nem egyéb ; én annyit mondhatok !"
Mi volt, mi nem, azt csak kutassa más,
de azt tudom, volt ott civakodás.
"Mit ! – mondta gazdám – Majd ahogy lehet,
jobban vigyázzuk a veszélyeket.


Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez
Elôzô rész Következô rész