A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)


Az öntôformák, vizsgáló edények !
Ahogy tudom, elmondom sorra, kérlek.
A négy illó szert, és fémet hetet ;
tudós gazdámtól hallom ezeket.
Az elsô szert higanynak nevezik,
majd vörös érc, a harmadik pedig
a szalmiák, a negyedik a kén.
És sorba hétszer íme itt a fém :
az aranynak Sol, ezüstnek Luna,
vasnak Mars, kénesônek is fura :
Mercur a neve nálunk, s Jupiternek
hívjuk az ónt, Saturnus nevezetnek
örvend az ólom, és Venus a réz.
Ebben a mesterségben odavész
minden vagyon, akármi végtelen,
efölött csöppet nem kételkedem.
Ki nem szégyelli a szamár iát,
csak tanulja ki az alkímiát,
s ha sok a pénze, bátracskán elôre ;
csapjon föl és váljék jó bölcs belôle !       
Mert könnyü ez a mesterség talán?
Lehet szerzetes vagy barát, azám !
világi pap, kanonok, más akár,
aztán szünetlen ezt magolja bár,
belékukul e gyarló tudományba,
s bizisten, minden nyögdelés hiába !
Eh ! a tudatlan mit értene meg?
Egy kukkot se, ne is beszéljetek.
Megtapasztalja, ha betûfaló,
ha nem, hogy minden hiábavaló,
mert mindkettô, üdvösségemre mondom,
akár lelkét kiadhatja bolondon,
aranyat ugyan nem csinál soha,
és mindegyik kudarcnak sorsosa.
Nos, a sorolgatást folytassam akkor :
maró vizek, s a fô szer, az aranypor ;
elmondjam-é a fémek lágyulását,
végül pedig a megszilárdulását?
S az olajok ! mosás, szürögetés !
Hát minderre egy vaskos könyv kevés,
ezért tehát ne essék itt zokon,
ha a nevektôl most tartózkodom.


Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez
Elôzô rész Következô rész