Georgius Agricola
(14941555)

Bermannus avagy beszélgetés az ásványok csodálatos világáról
Részletek

Bermannus sive de re metallica dialogus
1530

[A bányászat, kohászat és a földtan klasszikusai, VIII (Szerk.: Zsámboki László), Miskolc, Rudabánya, 1994]

Amidôn több alkalommal is számbavettem magamban mindazokat a dolgokat, amelyeket a természet alkotott meg vagy az emberi mesterség hozott létre, valamint a neveket, amelyeket ezeknek a dolgoknak adtak a görögök és latinok, akkor arra figyeltem fel, hogy az eltelt néhány évszázad alatt mindkettô igen nagy kárt szenvedett. Amazok azért, mert részint agyonhallgatták ôket, részint pedig nem voltak kellôképpen megmagyarázva; emezek pedig azért, mert a görögök és a latinok helyébe a szokatlanok kerültek. Ezek közül az egyik veszteséget okozott a bölcselet tanulmányozásának és az orvoslás tudományának, a másik pedig sûrû homályba borította a többi hasznos mesterséget is. És már elközelgett volna mindezeknek a dolgoknak a közös pusztulása, ha ama isteni bölcsesség nem siet a segítségükre: ez a bölcsesség minekutána mindent kormányoz és oltalmaz készítette a legkiválóbb embereknek a lelkét arra, hogy igyekezetük és iparkodásuk minden erejével rajta legyenek, hogy ezek a míves mesterségek ne pusztuljanak ki vagy ne rejtôzzenek a hosszú idôn keresztül tartó sötétségben. Így tehát a legutóbbi idôkben az egyik ember az egyik mesterséget kezdte a hatalmas kárvallásból kimenteni, a másik ember pedig a másik mesterséget kezdte ama iszonyú sötétségbôl a napvilágra szólítani, s ez a munka némelyek számára jól és szerencsésen sikerült. Már nem csupán Itáliában virágzik a latin nyelv hogy a görögrôl ne is szóljak tisztasága a legnagyobb mértékben, hanem nem kevés külsô nemzet is megbecsüli azt. Röviden: hacsak nem történik valami kedvezôtlen dolog amit Isten távoztasson el tôlünk , ez az ékesszólás vissza tudja majd szerezni valamilyen módon a saját erôit. A dolgok megismerését azonban amely igen szélesre tárul, sôt magába foglalja mindazt, amit az érzékek és a lélek képesek felfogni mind mostanáig nagyrészt elhanyagolják. Tudniillik hogy sok-sok egyébrôl ne is beszéljek éppen az élôlények fajtái, a földbôl született törzsek és azon dolgok között, amelyeket a föld önmagában szül meg, számos olyan van, amely számunkra tökéletesen ismeretlen és rejtett. Vagy ha meg is ismerjük és nem ritkán mintegy a kezünkbe vesszük ezeket a dolgokat, akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy a régiek milyen néven nevezték ôket. Ebbôl pedig az következik, hgoy nem is használjuk ôket, holott éppen a mi használatunkra vannak teremtve. Amidôn ugyanis a régiek mégpedig legelsôsorban a görögök igen szorgalmatosan sok mindent leírtak a természetrôl és azokról az erôkrôl, amelyek benne vannak az ilyesfajta dolgokban, s amit ezeknek a hosszú ideig való használata megtanított, azt az értelem is helyeselte, akkor vajon mindezt nem sokkal tisztábban tanulhatjuk-e meg tôlük, mintegy a forrásokból merítve? Ha pusztán csak a régi és romlatlan neveket tudnánk jól: vajon ezeket ismerve ismeretlenek maradnának-e számunkra azok a dolgok, amelyeket jelöltek? De hogy ne távolodjak el messze attól, amit célul tûztem ki: kérdezem, ki nem tudja, hogy mennyire hasznosak voltak az orvoslás tudományának a számára elsôsorban azon a területen, ahol a kezet gyógyítják a metallikumok? (Így nevezzük azokat a szereket, amelyek önmagukban is fémek, vagy a fémekkel összekapcsolódva találhatóak, vagy akkor keletkeznek, amikor az érceket a kohókban olvasztják, vagy pedig valamilyen más módon képzôdnek belôlük.) Bizonyos, hogy senki, ha csak nem olvasta el ama legnagyobb orvosnak, Galenusnak, vagy Dioscoridesnek a könyveit. Vagy ki tudja manapság megmutatni nekünk a molibdént, a piritet, a chalcitist, a misyt, a soryt, a pompholyxeket, a spodust, a diphrygest és a fémek bizonyos salakjait, vagy sok más ilyesféle dolgot? Igazán elmondhatjuk, hgoy az antimonon, a higanyon, az arzénen, az ólomfehéren és egy kevés más dolgon kívül semmit sem lehet találni azokban a mûhelyekben, ahol az ilyesfajta orvosságokat készítik, s az orvosok sem ismerik ezeket. Szégyen számunkra, hogy oly sokszor elolvassuk és oly sokszor kimondjuk ezeket a szavakat de nem ismerjük azokat a dolgokat, amiket jelölnek. Ha senki nem tudja nyugodt lélekkel elviselni azt a hajóst, aki gyakran mesél a három evezôsoros hajók biztonságos voltáról, amikor pedig megkérdezik tôle, hogy milyen fajta hajó ez, nem tudja megmondani, mivel nem ismeri azt (fôleg, ha egyáltalán nem hiányoznak az ilyen hajók arról a tengerrôl, ahol ô szokott hajózni) akkor milyen lélekkel kell elviselnünk az olyan orvost, aki sûrûn értekezik azoknak az orvosi szereknek a hasznáról és hatóerejérôl, amelyeket egyáltalán nem ismer? Valóban a tudatlanságunk és hanyagságunk rovására kell tehát írni, hogy sok dolgot nem ismerünk, sokat nem használunk, s hogy sok dolog kiment a szokásból. Ám micsoda dolog az, hogy bizonyos sebeket amelyek egyébként talán meggyógyulnának nem orvosolunk, pedig csak egy kevés, elsôsorban metallikumokból készült tapasz kellene reájuk, olyan, amilyet a régiek használtak az emberek nagy javára és saját még nagyobb dicsôségükre, s amellyel teljesen rendbe is tudjuk hozni azokat a sebeket. S éppen ez volt a legfôbb oka annak, hogy azokra a helyekre fordítottam a figyelmet, amelyek bôvelkednek a fémekben. És hogy mennyire jutottam, azt mások megítélésére bízom; de hogy az igyekezet megvolt bennem, azt többen is tanúsíthatják, legelsôsorban pedig Bartholomeus Bacchus és Laurentius Bermannus, ama két férfiú, aki a tudományokban nem kevésbé jártas, mint bányászatban. Mások mellett ôket fárasztottam a gyakori kérdezgetéssel, mielôtt még megismertem a bányákat. Amidôn pedig egy darab idôre szabaddá tudtam tenni magam részint az orvoslás hivatásától, részint a komolyabb tudományoktól, sok ok miatt is jónak láttam kiadni azt a beszégletést, amelyet úgy hallottam igen nagy tudományú férfiak folytattak a bányászatról a minap. Elôször is azért, hogy valamiféle kedvet csináljak az érdeklôdôk számára ahhoz a majd megjelenô mûhöz, amelyet errôl a tudományról írtam. Azután azért, hogy korunk embereit a dolgok szorgalmatosabb megvizsgálására ösztönözzem, mivel úgy látszik, mintha én semmi kíválót nem cselekedtem volna. Ha ezek a dolgok amelyekben tudniillik benne vannak az erôk nem lennének ismeretesek a számunkra, akkor minden haszon nélkül koptatnánk csak a szánkat a beszélgetéssel. Végül pedig azért, hogy azokat a fémeket, amelyek amennyire én tudom a mi Németországunkban ismeretlenek voltak a régi emberek elôtt, jalentôségüknek megfelelôen a nyilvánosság elé tárjam. Ha ugyanis a görök ez a valamennyi közül a legtudósabb nemzet nem csupán saját dolgaikat, hanem a külsô népekéit is az emlékezetre hagyományozták, akkor szégyenletes dolog reánk nézve, hogy közömbösségünk és tudatlanságunk következtében még most is a homályban rejtôznek saját dolgaink és nem látják meg a nap fényét. BERMANNUS-ra pedig egy bányász személyét osztottuk. Rendkívüli módon jártas ugyanis ebben a mesterségben: valamikor tudniillik sok vidéket bejárt, mint katona, s miközben a római hadijelvények alatt harcolt, mindenütt vizsgálata alá vette a bányaügyeket, valamint a Dioscorides-féle növényeket. Vele beszélget a két igen mûvelt és nagyon híres orvos, Nicolaus ANCON és Johannes NAEVIUS. Közülük az egyik nem csekély szorgalommal mûvelte azt az orvostudományt, amelyre az arabok követôi tanítanak bennünket, de emellett ismeri a peripatetikusok tudományát is. Naevius pedig részint a latin és görög tudományokban, részint pedig és leginkább ama régi orvostudományban jártas. E férfiú nemes tehetségét és egyedülálló szorgalmát igen alaposan kitapasztaltam, amidôn Itáliában együtt foglalkoztunk az orvostudománnyal.

...

BERMANNUS: Menjünk oda a hányóhoz. Ez itt az okker, vagy ha úgy jobban tetszik, latin szóval a sil.

NEAVIUS: A színe tiszta sárga; úgy látszik, ezért is nevezték el a görögök óchrának.

BREMANNUS: Ezt a festôk tudnák használni. Manapság azonban inkább az ólomból készített mesterséges okker van használatban nálunk: ha mégis ásványi okkert használnak, akkor inkább az erdélyit, vagyis a magyarországit részesítik elônyben; azt hiszik ugyanis, hogy ez jobb a többinél és nem is árulják nagyon drágán; így lehet az, hogy ez itt elhanyagolva hever és szinte senki sem gyûjti össze.

NAEVIUS: Dioscorides általában az attikai okkert javasolja orvosi felhasználásra. Ám, mivel ilyen nem szállítanak ide, mi a tapaszok készítésében vagy az itt kibányászottat vagy a magyarországit használjuk.

BERMANNUS: Miért is ne! Hiszen az attikai okker, amit a legjobbnak tartottak, nem volt meg már Vitruvius idejében sem, mint ahogyan az ottani ezüstbányákat is felhagyták már akkorra, amikor ô írta mûveit.

NAEVIUS: A veleceiek igen mûvelt tudásával, Hermolaus Barbarusszal együtt te is úgy gondolod, hogy amit a görögök ócharának neveznek, az a latinok silje: holott a sil Pliniusnál iszapot jelent, ez az anyag pedig itt szárazabb annál, semhogy iszapnak mondhatnánk?

BERMANNUS: Mi ebben a csodálatos? Hiszen Plinius a sil több fajtáját is felsorolja, amelyek között van márványszerû is: úgy gondolod talán, hogy az is iszap volt?

NAEVIUS: Nem úgy tûnik.

BERMANNUS: Nem az volt. Azt mondja ugyanis Plinius, hogy az ebben lévô márvány ellenállt a mész maró hatásának. Theophrastos pedig azt írja, hogy ez a föld egyik fajtája; s ilyen nálunk is található, de itt nem tudom megmutatni nektek. Ezenkívül festôink közül némelyek még manapság is a görög névvel összekapcsolva nevezik meg a mi okkerünket: érted, amit mondok?

NAEVIUS: Tökéletesen értem.

BERMANNUS: Ne kételkedj tehát tovább: inkább beszélj nekünk azokról a hatóerôkrôl, amelyekkel az okker rendelkezik.

NAEVIUS: Galenustól semmit nem tudok idézni. Dioscorides szavait pedig biztosan ismeritek: ô azt írja, hogy az okker rendelkezik a kievés erejével, a daganat és kelevények szétoszlatásának az erejével, a húskinövések visszafejlesztésének az erejével, az üregek viasszal való kitöltésének az erejével, valamint az ízületeken való kinövések csökkentésének az erejével.

ANCON: Én az arab szerzôk alapján semmit sem tudok mondani az okkerôl.

...

NAEVIUS: Vajon eltakarod-e az arcodat állatok hólyagjából készített széles maszkkal, hogy Plinius szavait használjam ne lélegezd be a halált hozó port?

BERMANNUS: Eddig kevés ilyen munkát végeztem s ezért nem is használtam hólyagból készült maszkot. De valóban hasznos az ilyen álarc használata a mieinknél, akik száraz bányákban dolgoznak. Mert ha belélegzik a port a bányászok, akkor légzési nehézségben vagy száraz betegségben pusztulnak el, leginkább a magyarországi Kárpátok bányáiban, ahol a németjeink is bányászkodnak. Van ott egy asszony, aki már hét férfival kötött házasságot, s valamennyi férje korán elhalt, mert ebbe a szárazkórba esett.

ANCON: Mi az oka annak, hogy ma nem ismerjük a valódi cinóbert? Hiszen régen nagyban használták, s manapság is hasznát vehetnék a festészetben.

BERMANNUS: Ennek legfôképpen az az oka, hogy a kémikusok mesterséges cinóberrel helyettesítették a természetes cinóbert; a mesterséges cinóbert higanyból és kénbôl készítik. Én azonban szívesebben használom a természetes cinóbert, mert úgy vélem, hogy a mesterségesnek igen szép vörös színét néha tönkreteszi a kén rôt szine. Cinóbernek egyébként a mesterséges miniumot nevezik.

NAEVIUS: A görögök közül némelyek s közéjük tartozik Theophrastos is a színbeli hasonlóság miatt kinnabarinak, nem pedig ammiónnak nevezik a valódi miniumot.

BERMANNUS: Dioscorides azonban azt írja, hogy tévesen gondolják némelyek azonosnak a cinóbert a miniummal. Vajon ti láttatok-e már valódi cinóbert?

NAEVIUS: Én két fajtáját is láttam Velencében: az egyiket úgy hívják, hogy "sárkányvér", a másik pedig olyan vörös volt, mint a realgár, vagy mint a minium. Egyébként nem voltak túlságosan nagy darabok. Legalábbis ezeket gondolom én Leonicenussal együtt valódi cinóbernek. Tudniillik mind a festôk, mind pedig az orvosok használják, mert a festészetben mint Plinius mondja különlegesen szép vérpiros színt ad, s ugyanakkor nagyon hasznos az ellenmérgek, valamint más orvosságok készítésében is. Emellett nem kevésbé drágák, mint azok, amelyekel régen kereskedtek. Egy másik fajtája pedig sötét színû és golyó de nyomott és nem kúpos golyó alakúvá volt formálva: ez kétségkívül hamisított cinóber volt, amit túlságos nyúlóssága is bizonyított. Látszott ugyanis, hogy valamilyen mézgát kevertek hozzá a valódi cinóberhez, amelynek még egyes részecskéit is meg lehetett figyelni: ezt árulták aztán a gyógyszerkészítôk mindenütt azoknak, akik járatlanok voltak az efféle dolgokban.

BERMANNUS: S azt tudod-e, hogy mi a cinóber a maga valóságában?

NAEVIUS: Különféle vélemények vannak. Plinius azt mondja, hogy ez a haldokló elefántok súlyától összenyomott sárkányból kifolyó folyadék, amelyben össze van keveredve mindkét fajta állatnak a vére; ezzel Solinus is egyetért. Az orvosok kara azonban erôsen tiltakozik el ellen az állítás ellen, bizonygatván, hogy pusztán a kereskedôk koholmánya. Leonicenus pedig valamilyen fémes dolognak gondolja: de nem látom be, hogy milyen más oknál fogva azon kívül, hogy a fémek között tesz róla említést, mikor maga Dioscorides is csak azt mondja meg, hogy mi nem lehet. De hogy micsoda, arról mint nem eléggé ismert dologról már hallgat. Az arabok amint azt te, Ancon, nagyon jól tudod egy folyadéknak állítják a cinóbert, Serapio pedig azt mondja, hogy ez Achilleus vasfüve. Ha azonban ez igaz lenne, akkor miért hallgatott róla Dioscorides, aki mint Leonicenus mondja pontosan leírta a vasfüvet. Amikor én egy olyan dologról beszélek, amelynek keletkezési helyét én magam nem láttam és nem is hallottam róla semmi biztosat, akkor inkább akarom magam visszatartani a vélemény nyilvánítástól s úgy látom, ezt cselekedte Dioscorides és Galenus is másokkal együtt mint valami olyasmit állítani, amit az utódok méltán kigúnyolnak majd, ha kiderült az igazság.

BERMANNUS: Helyesen cselekszel. De mond csak, Ancon, te melyik véleménnyel értesz egyet?

ANCON: Az arabokéval. Hiszen már az íze is mutatja, hogy a cinóber egy fának a leve, vagyis az izzadmánya. És egy kereskedô akinek higgyetek, ha tetszik elmondotta nekem, hogy Lybiában és az azzal szomszédos vidékeken látott egy eléggé sudár fát, amelybôl csöpögött a sárkány vére, éppen úgy, mint a Harz hegységben vörösfenyôbôl a gyanta, amelyet az itáliai orvosságkészítôk a terpentinfa gyantája gyanánt is szoktak árulni.

NAEVIUS: Velencében láttam az igazi terpentinfának egy kicsiny, inkább összenyomott, mint magas darabját; ez színét tekintve a chiosi masztikszfához volt hasonló.

BERMANNUS: Poseidonios írta, hogy van Gadesban egy fa, amelynek letört ágából tej folyik ki, elvágott gyökerébôl pedig olyan színû nedv, mint a vöröskréta. Vajon nem azonos-e ez a gadesi fa ama lybiai fával?

NAEVIUS: Kutassák csak a hispániaiak ezt a fafaját, mi térjünk vissza a fémekkel kapcsolatos dolgokhoz.
 

Tóth Péter fordítása

 
Vissza az alkímiai sorozat tartalomjegyzékéhez
Vissza a kémiatörténeti sorozat tartalomjegyzékéhez
http://www.kfki.hu/chemonet/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/