Ezzel végére is értünk a bitorolt tekintélyek felsorolásának, melyek vagy fogalmi közhelyeken vagy kevés kísérleten vagy babonán alapulnak. Vegyük most sorra, fôképpen a természetfilozófiában az elméletileg feldolgozott anyag hibáit. Úgy találjuk, hogy az emberi értelmet félrevezetik a mechanika gyakorlatának tapasztalatai, amelyek szerint a testek változását általában az okozza, hogy egymáshoz kapcsolódnak vagy szétválnak, ez támasztja azt a gondolatot, hogy ilyesmi történhet a természet nagy egészében is. Innen a dajkamesék az elemekrôl, amelyek egyesülése állítólag természetes testeket alkot. Viszont, ha a természet szabad mûködését veszi szemügyre az ember, dolgok, állatok, növények, ásványok fajai kötik le figyelmét, amibôl könnyen jut arra a gondolatra, hogy léteznek a természetben bizonyos ôseredeti formák, s a természet ezeket igyekszik a valóságba átültetni; a sokféle változatért pedig a természet útjában álló akadályok, a természet tévedései, a különféle fajok összeütközése vagy keresztezôdései felelôsek.

Az elôbbi elképzelés lett szülôanyja az ôsi elemi sajátságoknak, az utóbbi a rejtett tulajdonságoknak és jellegzetes erôknek, melyek mind meddô elméleti egyszerûsítések: kímélik a munkától a szellemet, és eltérítik a komoly vizsgálódásoktól. Pedig az orvosok már elég jó eredményeket értek el a másodlagos sajátságok és mûködések vizsgálatával, amilyenek pl. a vonzás, taszítás, ritkulás, sûrûsödés, tágulás, szûkülés, kizárás, megérlelés stb. S ha egyszerûsítés céljából nem rontották volna el helyes megfigyeléseiket az említett elemi sajátságok és jellegzetes erôk belekeverésével, azon igyekezve, hogy a másodlagos sajátságokat elemi sajátságokra, és azok bonyolult és fel nem mérhetô szövedékére vezessék vissza – ahelyett, hogy még gondosabb és feszültebb figyelemmel a harmad- és negyedrangú sajátságokra is kiterjeszkedtek volna, és nem szakították volna idô elôtt félbe megfigyeléseiket –, akkor még nagyobb eredményeket érhettek volna el. Az efféle erôket pedig (nem pontosan ugyanezeket, hanem a hozzájuk hasonlókat) nem csupán az emberi test gyógyszereiben kell felkutatnunk, hanem a többi természetes test változásaiban is.

De még ezeknél is több baj származik abból, hogy a dolgok mozgató elvei helyett nyugalmi elveiket vizsgálják és kutatják, vagyis nem azt nézik, minek következtében, hanem mibôl jöttek létre. De az utóbbi kérdés csupán szócséplésre jó; a cselekvést az elôbbi táplálja. Fikarcnyit sem érnek ugyanis a mozgásnak a jelenlegi természetfilozófiában használatos tudománytalan megkülönböztetései, mint: a keletkezés, pusztulás, gyarapodás, csökkenés, változás és helyváltoztatás. Nekünk mit akarnak ezek jelenteni: ha a test különben semmi változást nem szenved, csupán helyet cserél, ez a helyváltoztatás; ha a változás során a test tömege és mennyisége változik, ez a mozgás a gyarapodás, illetve csökkenés; ha annyira átalakul, hogy faját és szubsztanciáját is megváltoztatja, és más formát ölt, ez a keletkezés és pusztulás. Mindezek azonban csak népszerû kifejezések, és hajszálnyira sem hatolnak be a tennészet lényegébe; a mozgásnak csupán mértékei és szakaszai, nem fajai.

Nem a mikéntre és a miértre, hanem a milyen mértékben kérdésre válaszolnak. Szót sem ejtenek ugyanis a testek (egymás felé irányuló) törekvésérôl és részecskéik mozgásáról, hanem csupán a mozgás durva, érzékelhetô formáihoz igazítják felosztásukat, melyek másként mutatják be a dolgokat. Sõt, amikor a mozgások okait szeretnék megmagyarázni, és erre alapítani felosztásukat, akkor is csak a természetes és erôszakos mozgás ostoba megkülönböztetéséig jutnak el, ami nem egyéb egyszerû fogalmi közhelynél, hiszen minden erôszakos mozgás nyilván természetes is, mivel valamilyen külsô hatóerô megváltoztatja a természet mûködését.

De ha valaki mindezzel nem törõdve kijelenti például, hogy a testekben van valamilyen egymás felé irányuló kölcsönös törekvés, mely erélyesen szembeszegül a természet egységének megbontását célzó és ûrt teremtô kísérletekkel, vagy kimondja, hogy minden test törekszik visszanyerni természetes kiterjedését, és akár összenyomják, akár kinyújtják, rögtön igyekszik visszanyerni régi térfogatát és méreteit; vagy azt állítja, hogy a testeket vonzzák a hasonló természetû testek tömegei, és a szilárd testek a földkéreg, a ritkább és könnyebb testek az ég boltozata felé tartanak – akkor efféle megfigyeléseivel valóban a mozgás fizikai válfajait írja le. Minden egyéb viszont csak skolasztikus logikai játék, amint ebhôl az összehasonlításból is kiviláglik.

Elég baj az is, hogy a filozófiai elméletekben oly sokat bajlódnak a dolgok alapelveinek és a természet legegyetemesebb jellemvonásainak fürkészésével és fejtegetésével, holott hasznos gyakorlati eredményeket egyedül a közbülsô elvektôl lehetne remélni. Ezért addig gyártják a természetrõl az elvont általánosságokat, míg végül a tisztán potenciális és formátlan anyaghoz jutnak, azután az ellenkezô végletbe esve addig boncolgatják a természetet, míg el nem érnek az atomokhoz, melyek, ha léteznek is, igen kevés gyakorlati hasznot hajtanak az embereknek.

100. Semmi sem biztosabb a természetben, mint az, hogy semmilyen test nem semmisülhet meg teljesen; ahogyan Isten mindenhatóságába tartozott, hogy semmibõl valamit hozzon létre, hasonló mindenhatóság szükséges ahhoz is, hogy  valamit semmivé változtasson. Ezért a kémikusok szektájának egy obskúrus írója jól mondja, hogy a testek furcsa transzmutációját ugyanúgy nem idézhetjük elõ, mint ahogy semmilyen módon sem érhetjük el és sürgethetjük, hogy a testek semmivé váljanak. S a testek változással szembeni megóvásának nagy titka is itt honol; ha ugyanis meggátolhatjuk, hogy levegõvé váljanak, mert nem érintkezik velük a levegõ; hogy a szomszédos testekbe behatolhassanak, mert teljességgel különbözõek; s hogy keringjenek, cirkuláljanak egymásban, akkor sohasem változnak, ha még oly romlandók és változékonyak is. Látjuk, hogy a legyek, a pókok és hasonlók hogyan lelnek olyan sírra a borostyánban, amely tartósabb, mint a királyok emlékmûve és bebalzsamozott teste. Úgy gondolom, hasonló történik a higanyba helyezett testekkel is. De ehhez nagyon vékonynak kell lenniük, olyannak, mint a levél, vagy egy darab papír vagy a pergamen; mert ha szélesebbek, megváltozik a testük, bár nem emésztõdik el. Errõl azonban még szólunk, amikor a testek konzerválását tárgyaljuk.