Azok az emberek, akik hisznek a tudományban, ezt többnyire nem személyes hitük megnyilvánulásának tartják. Így tekintenek önmagukra, mint akik olyan tény elôtt hódolnak meg, mely természete szerint kikényszeríti minden racionális emberi lény jóváhagyását. A modern tudomány ugyanis a tekintély ellen folytatott kritikai harcra épült. A kritikai gondolkodás oldozta el Arisztoltelész és a Biblia tekintélyének béklyóját. Descartes az egyetemes kételkedés programjával mutatott utat:de omnibus dubitandum. A Royal Society megalapításakor a következô jelmondatot tartották szem elôtt: nullius in verba. Nem fogadunk el semmiféle tekintélyt. Bacon azt állította, hogy a tudománynak tisztán empirikus módszerekre kell épülnie, és hogy hypotheses non fingo. Nincs helye feltételezéseknek! – visszhangozta Newton. A tudomány évszázadokon át ostorozott minden olyan nézetet, mely csupán személyes hitet fejez ki. Így tartották és tartják többnyire máig is, hogy az efféle nézetekkel szemben a tudomány szilárd tényekre épül. Az általános vélekedés szerint a tudományban csakis a tények számítanak.

Könnyû azonban belátni, hogy ez nem igaz, mint arra David Hume már 200 évvel ezelôtt rájött. Az érvelés minden verbális kétértelmûség nélkül, egyszerû matematikai fogalmakkal összefoglalható. Tegyük fel, hogy egy tudományos állítás alapját képezô bizonyíték számos, különbözô idôben leolvasott vagy más mérhetô paraméterekkel egybehangzó mérésre épül. Más szóval legyenek mért változókból álló párjaink, s jelöljük ôket V1-gyel és V2-vel. Vajon el tudjuk-e dönteni, hogy egymáshoz rendelt V1 és V2 változók sorában megállapítható-e valamilyen V1 = = f(V2) függvény, és ha igen, mi az? Természetesen nem tudjuk. A V1 és V2 változók párjainak bármely halmaza végtelen számú függvényviszonnyal írható le, amelyek között nem tudunk választani pusztán az alapul szolgáló számadatokra hagyatkozva. Egyelôre semmi alapja annak, hogy a végtelen számú lehetséges függvény közül valamelyiket kiválasszuk és a tudományos állítás rangjára emeljük. A mérési eredmények éppen úgy nem elegendôek egy meghatározott V1 = f(V2) függvény megalkotásához, ahogy a háromszög két adata sem elegendô valamely konkrét háromszög meghatározásához.

Ezt a végkövetkeztetést nem módosítja, csupán nehezebben kivehetôvé teszi a tudományos elôrejelzés jelensége. Elôször is, az elôrejelzés nem állandó attributuma a tudományos állításoknak. Kepler törvényei vagy a darwini elmélet nem jelzett elôre semmit. Akárhogy is, a sikeres elôrejelzés nem változtatja meg alapvetôen egy tudományos állítás státusát. Csupán számos megfigyeléssel, az elôrejelzett megfigyelésekkel egészíti ki méréseink sorozatát, de nem módosítja azt a tényt, hogy egyetlen méréssor sem képes a mért változók közti függvény meghatározására.

Mivel az olvasók egy része esetleg vonakodik elfogadni ezt a következtetést, megpróbálom kissé jobban megvilágítani a dolgot. Tegyük föl, hogy egy rulettjátékos feljegyzi magának a száz egymást követô pörgetés után kapott számokat és színeket. Az adatokat kivetíti egy grafikonra és függvényt állít fel, melynek segítségével elôrejelzéseket tehet. Megjátszik egy számot, és nyer. Megjátssza a következôt, és megint nyer. És nyer harmadszor is. Mindez elôrejelzéseinek helyességét bizonyítja? Nem, nézetem szerint csupán azt bizonyítja, hogy egyik-másik rulettjátékosnak nagy szerencséje van, vagyis ezen elôrejelzések sikerét a véletlennek tulajdonítjuk.

Néhány évvel ezelôtt a Nature pontos adatsorokat közölt arról, hogy a vemhesség napokban mért ideje különféle rágcsálóknál a p többszöröse. Ez a fajta összefüggés nincs különösebb hatással a modern tudósra, és semmiféle további bizonyíték nem gyôzi meg ôt arról, hogy bármiféle kapcsolat volna a rágcsálók vemhességének ideje és a p többszörösei között. Az, akinek asztrológus ismerôsei vannak, olyan meglepô beteljesült elôrejelzésekrôl hallhat tôlük, amelyekkel a tudomány aligha versenyezhet. Ennek ellénére a tudósok még csak mérlegelés tárgyává sem teszik az asztrológusok elôrejelzéseit. A tudomány világából is be lehetne számolni a legkülönösebb elôrejelzések beteljesülésérôl, ilyen volt például a nehézhidrogén felfedezése, mely, mint késôbb kiderült, teljességgel téves elôfeltevésekre épült. Nincsen olyan jól körülírható és racionális kritérum, amellyel különbséget tudnánk tenni egy elôrejelzés véletlenszerû beteljesülése és valódi igazolása között.

Azok a tudósok és filozófusok, akiknek meggyôzôdésük, hogy a tudomány csak és kizárólag tapasztalati tényeken alapulhat, a tudományos megállapításokat hatókörük korlátozásával próbálták megszabadítani az efféle kritikai elemzés terhétôl. Rámutatnak arra, hogy a tudományos állítások nem igaznak, csak valószínûnek tüntetik föl magukat. Hogy ideiglenes érvényûek, és nem tartanak igényt véglegességre.

Mindez azonban teljességgel eltéveszti a célt. Ha valaki azt állítja, hogy egy háromszög két oldalának ismeretében képes megszerkeszteni a háromszöget, kijelentésének képtelenségén nem változtat az, hogy valóságos megszerkesztésre, valószínû megszerkesztésre vagy egy pusztán valószínû háromszög valóságos megszerkesztésére gondolt-e. Egyetlen elem kiválasztása a probléma feltételeit kielégítô elemek végtelen sorozatából akkor is indokolhatatlan marad, ha választásunkhoz valamilyen pozitívumot társítunk. Választásunknak nincs semmi néven nevezendô értéke. A helyzet az, hogy a tudósok gyanakvással szemlélik a szerencsejátékok szeriális szabályszerûségeit, az asztrológiai elôrejelzéseket vagy a rágcsálók vemhességének ideje és a p közti összefüggést, függetlenül attól, hogy ezeket bizonyosnak, valószínûnek vagy csupán ideiglenesnek mondják-e. Mindez mit sem változtat azon, hogy képtelenségek.

A tudósok vállára nehezedô felelôsség enyhítésének másik kísérlete azonban épp ilyen sikertelennek bizonyul. Eszerint a tudomány nem az igazság felfedezésére, csupán a megfigyelési adatok leírására vagy összegzésére vállalkozik. De akkor mi a baj az asztrológiával vagy a vemhesség és a p töbszörösei közötti összefüggés leírásával? Természetesen az, hogy ezeket nem tekintik igaz vagy racionális leírásoknak, a probléma tehát ugyanaz maradt, ami eddig is volt. Semmivel sem könnyebb ugyanis igazolni, hogy a megfigyelési adatok leírásai közül miért épp az igaz vagy racionális leírást választjuk ki, mint kiválasztani bármely más viszonylatot, akármit tulajdonítsunk is neki.

 De a tudományos állítások igazolásának nehézségét csökkentendô egyesek azzal is próbálkoztak, hogy felvetették: a tudomány állításai csak abban az értelemben kívánnak igazak lenni, hogy egyszerûek. Természetesen ez színtiszta képtelenség. A tudósok nem azért utasítják el az asztrológiát, a mágiát és a Biblia kozmogóniáját, mert ezek nem elég egyszerûek. Elutasításuknak ehhez semmi köze, hacsak „egyszerûn” nem „racionálist” értünk, vagy nem csûrjük-csavarjuk a szót addig, hogy végsô soron az „igaz”zal azonosítjuk.

Bármerre forduljunk is tehát, mindenütt azzal a ténnyel szembesülünk, hogy a tudományos kijelentések érvényességét nem garantálják szükségképpen azok a bizonyító erejû tények, amelyekre utalnak. Ezért mindazoknak, akik hisznek a tudományban, el kell fogadniuk, hogy érzékeik tanúságát értelmezik, mégpedig úgy, hogy ezért az értelmezésért számottevô felelôsséget vállalnak. A tudomány egészének méltánylásakor és bármely tudományos kijelentés elfogadásakor bizonyos mértékû személyes meggyôzôdésükre hagyatkoznak.

Ezen személyes meggyôzôdések egy részére nevelôdésünk során teszünk szert. A modern világban felnövekedve automatikusan szívjuk magunkba a természet általánosan elfogadott oksági magyarázatát, mely mindenféle tudományos gondolkodás alapja. Ez éles ellentétben áll a primitív kultúrák mágikus szemléletével, mely az ember életét közvetlenül érintô eseményeket kivonja a közönséges oksági kapcsolatok hatálya alól, és jótékony vagy kárhozatos mágikus erôvel ruházza fel ôket. Ez a mágikus szemlélet kétségkívül könnyebben elfogadható az emberek számára, mint az események kauzális szemlélete. Ez jellemzi a gyerekeknek a környezô világról alkotott felfogását, mely szerint minden történés egy közelebbrôl meghatározatlan személy szándékos mûve. Ez a mágikus szemlélet érvényesül a regényekben is, ahol mindennek, ami egy szereplôvel megesik, a történet egészében kell értelmet nyernie, máskülönben nem mûalkotással, csupán jelentés nélküli elbeszéléssel van dolgunk. Nem irodalmi fikcióval, csupán valótlan és érdektelen kijelentéssorral. Azok az emberek, akik rendszerint a mágikus szemlélethez folyamodnak, ugyanolyan átlagos intelligenciával rendelkeznek, mint naturalisztikus beállítottságú embertársaik. Számukra azonban a tudományos gondolkodás érthetetlen marad mindazon a hatalmas területen, ahol emberi érdekek szerepet játszanak.

Az asztrológiai bizonyítékok in limine elvetése a mágikus szemlélettel való szakítás egyenes folyománya. A tudomány elfogadásában azonban ennél konkrétabb megfontolások játszanak szerepet. Vegyük például a rágcsálók vemhességének ideje és a p többszörösei közötti összefüggést bizonyító tényeket. Ez egy viszonylag újkeletû tudományos szemléletet mutat. Egy olyan tudós, mint Kepler semmi visszatetszôt nem talált volna egy efféle összefüggés felvetésében. Ô maga az akkoriban ismert hét égitest létezését, valamint keringési pályájuk egymáshoz viszonyított nagyságát a hét tökéletes test létezésébôl, illetve az azonos oldalhosszúság mellett beléjük és köréjük írható körök mérete közti feltételezett összefüggésbôl vezette le. A korabeli tudomány jórészt még mindig a püthagoreus felfogást követte, mely szerint a világot a számok törvényszerûségei és a geometriai összefüggések irányítják. Püthagorasz alapvetô felfedezése a hangzó harmóniákról és a hangot kiadó húr hosszúságának egyszerû arányviszonyairól évszázadokra elültette ezt a feltételezést a spekulatív elmékbe. Még Kopernikusz felfedezése is nagyrészt erre épült.

Túl hosszú idôt venne igénybe, ha nyomon akarnám itt követni a tudomány elôfeltevéseinek egymást követô stádiumait Kepler korától napjainkig. A leghosszabb, Galileitôl Youngig, Fresnelig és Faradayig terjedô idôszakot a mozgó anyag alkotta mechanikus világegyetem elképzelése uralta. Ezt módosították Faraday és Maxwell mezôelméletei, gyökeresen azonban nem változott meg mindaddig, amíg feltételezték egyfajta materiális éter létezését. A tizenkilencedik század végéig a tudósok minden jelenségre mechanikai magyarázatot kerestek. Az utóbbi ötven évben a tudomány ezen elôfeltevései diszkreditálódtak, eközben azonban jelentôsen késleltetni tudták azokat a felfedezéseket, amelyekre belôlük kiindulva nem nyílt mód. Az elektron létezése mellett szóló bizonyítékok nagy része hosszú ideje ismert volt már, amikor végre legyôzte azt a közegellenállást, amelyet Galilei egyik alapelve fejtett ki, nevezetesen hogy az anyag valamennyi tulajdonságát a mozgásban lévô tömeggel kell megmagyarázni. Egy teljesen új felfogás a relativitás einsteni felfedezésével került át Mach filozófiájából a tudományba. Mach arra törekedett, hogy kiiktasson minden tautológiát a tudományos kijelentésekbôl, Einstein pedig úgy vélte, hogy amennyiben e célkitûzést szem elôtt tartva módosítjuk a térrôl és az idôrôl alkotott felfogásunkat, olyan rendszert dolgozhatunk ki, mely kiküszöbölne néhány jelenlegi anomáliát, és talán új, igazolható következtetésekhez is vezetne. Ez az az „ismeretelméleti” módszer, mely mélyen beleivódott a világegyetemre vonatkozó mai felfogásunkba. Ezt illusztrálhatja a következô epizód is. 1928-ban egy jónevû amerikai fizikusnak, Millernek, elôször sikerült megismételnie Michelson egy nemzedékkel korábbi kísérletét, mely eredetileg a relativitás alapjául szolgált. Miller úgy vélte, hogy a legkorszerûbb eszközökkel felszerelkezve ellenôrzi majd egy nagy kutató meglehetôsen régi megfigyeléseit. Eredményeit, melyek ellentmondtak annak, amit Michelson talált, tudósok jeles gyülekezete elôtt tette közzé. De e tudósok egyikének sem fordult meg a fejében, hogy elvesse a relativitás elméletét. Ehelyett, ahogyan Sir Charles Darwin fogalmazott, azt tanácsolták Millernek, hogy pofozza helyre az eredményeit.

Húsz évvel a relativitás felfedezése után természetszemléletünk újabb alapvetô változását hozta az atomok kölcsönhatásának tisztán statisztikai értelmezése. Einstein, aki ekkor 45 éves volt, a józan észre hivatkozva vetette el ezt a felfogást. Továbbra is úgy vélte és úgy véli ma is, tudomásom szerint egyedül a fizikusok közül, hogy az atomi folyamatok lényegében kauzálisak. Einstein nem hiszi, hogy valamely folyamat lényegében indeterminált lehet. Barátai szemrehányásokkal illették, amiért ugyanolyan elôítélethez ragaszkodik, amelyre korábban a relativitás ellenzôi hivatkoztak az ô felfedezésével kapcsolatban. Ennek és Niels Bohr gyôzködésének ellenére, Einstein kitart eltérô természetszemlélete mellett. És lehet, hogy igaza van.

Ebbôl a rövid vázlatból is kitûnik, hogy a tudósok miképpen állnak ki a természet lényegét illetô hiteik mellett, miképpen képezik ezek felfedezésük módszerének alapját s határozzák meg, hogy milyen típusú bizonyítékok elfogadására hajlanak és milyen típusúakat vetnek el.

A tudósok egész tevékenysége egy sor különbözô jellegû feltételezésre épül. Egy részük teljesen öntudatlanul vallott, magától értetôdô hit, másik részük többékevésbé határozott megfontolás, és vannak köztük személyes sejtések. Mindezek a tudományok általános célkitûzéseiben és általános módszereiben öltenek testet, az egyes tudományágakban azonban különbözô alakban lépnek elénk.

A tudomány ezen hitei között szinte egy sincs, amely kodifikálva lenne. Nincs róluk szó a tankönyvekben, nem lehet explicit fogalmakba foglalni ôket. Épp olyan megfoghatatlanok, mint valamely mûvészet szabályai, hiszen valójában azok is. A mester személyesen adja át ôket tanítványának, aki a felfedezés és az igazolás eljárásainak gyakorlata révén sajátítja el ôket. Ezért lehet a tudománynak egyes országokban erôs helyi tradíciója. És ezért rendkívül nehéz a tudományt meghonosítani olyan országokban, melyekben nincs ilyen hagyomány.

Ebben az összefüggésben nincs lényegi különbség a felfedezés során elôálló és a tankönyvekben lefektetett tudomány között. Végsô soron a tudománynak formát öltésének minden stádiumában olyan hitek együttesére kell hagyatkoznia, amelyek nagy része a tudományos tradícióból származik. Ez a magyarázata annak, hogy a tudományt miért csak akkor lehet igazából elsajátítani, ha tanítása a felfedezés személyes tapasztalatát hagyományozza tovább. Csak ily módon alakítható ki az az alapvetô bizonytalanság és képlékenység, a kimeríthetetlen új lehetôségek azon érzete, mely a tudomány minden megnyilvánulását jellemzi.

Fel kell ismernünk továbbá azt is, hogy a többiekkel – a többi tudóssal és a nagyközönség tagjaival – közösen vallott hitek mellett minden tudományos állításban tetten érhetô a személyes ítéletalkotás eleme. Minden tudományos felfedezés forrása személyes, kreatív döntés. És ez a döntés nélkülözhetetlen a kutatás valamennyi stádiumában, nem beszélve a lezárulásáról, amikor eredményét közzéteszik. Számos nagy felfedezés esetében, mint amilyen a kopernikuszi rendszer, a darwinizmus, a Mendel féle törvények, a bakteriális elmélet, a relativitás, a kvantummechanika stb., a bizonyíték elôször nem elegendô ahhoz, hogy elnyerje a tudósok általános jóváhagyását. A felfedezô saját meggyôzôdésével kénytelen megtámogatni állításait. De egyébként is, a tudományos kijelentések mindegyikében marad hely a kételkedésnek, és végsô soron a tudós lelkiismeretes döntésén múlik, hogy ezt a kételkedést ésszerûnek tekinti-e vagy sem. Így tûnik tehát, hogy a tudomány nem épülhet radikális empirizmusra, sôt, megfigyelési alapjainak analízise révén az empirista nézôpont éppenséggel aláássa érvényességét. A tudomány az érzékszervek nyújtotta tapasztalaton túlmenôen abból meríti érvényességét, hogy a tudósok bizonyos hiteket tesznek magukévá, melyeket: (1) az általános hagyomány ültet el bennünk és így minden mai ember magától értetôdônek tekint, (2) a tudósok tesznek magukévá, mint a tudományos tradíció elemét, (3) egyéni megsejtések táplálnak, vagy (4) saját lelkiismeretünk diktátumát követve vallunk magunkénak. Más szóval, a tudomány olyan tapasztalatokra épül, melyeket bizonyos tradicionális, intuitív és lelkiismereti hitek fényében rostálunk meg és értelmezünk.

A tudomány nem hagyatkozhat már sokáig olyasfajta empirizmusra, mely valójában nem igazolja érvényességét. Már most jelentékeny erôk használják ki ezt a gyengeséget. Ez a gyengeség a tudományt védtelenné teszi azokkal szemben, akik radikálisan kétségbe vonják objektivitását. Ez nyit utat ama marxista értelmezés felé, mely a tudományt ideológiává redukálja. Ez bátorítja fel az államot, hogy a társadalom érdekeire hivatkozva kezébe vegye a tudomány irányítását. (Ezzel a szituációval másutt részletesebben is foglalkoztam.)

A tudomány, a szabad tudomány, a jövôben csakis egy módon maradhat fenn: ha felismeri és tudatosan vállalja azt, ami alapját képezi: a tudományos hitek bázisát. A tudósoknak ezért nyíltan hitet kell tenniük e vélekedések mellett. De miért kellene hinnünk olyasmiben, amiben kételkedhetnénk is? Miért kellene követnünk egy tradíciót, vagyis olyan, rég halott emberek példáját, akik kevesebbet tudtak a mi problémáinkról, mint mi? Miért osztanánk a tudósok által vallott mai hiteket, melyeket alighanem hamarosan módosítani fognak? Miért kell hagynunk, hogy a kutatásban vagy egy modern elmélet elfogadásában, illetve elutasításában megérzéseink vezessenek bennünket? Miért küzdenénk saját tudományos lelkiismeretünkkel és próbálnánk eleget tenni igényeinek?

Tényleg, miért is? Erre a kérdésre nem próbálok maradéktalan választ adni. Egykét javaslatom azonban van. A hitek tudatos elfogadásához vezetô egyik utat talán az a tény jelenti, hogy valamiben mindenképpen hinnünk kell. Csak a halottak és a gyengeelméjûek tudják felfüggeszteni ítélôképességüket. Mi csupán azt tehetjük, hogy megszabadulunk valamennyi pozitív és explicit hitünktôl, míg végül csak ösztönös és tudattalan hiteinkre hagyatkozunk. Semmi sem szól amellett, hogy akaratlan hiteink jobbak volnának azoknál, amelyeket tudatosan vallunk. Ez a feltételezés volt a racionalizmus alapvetô tévedése Descartes óta. Kritikai korunkban a fanatizmus olyan fellobbanásaival találkozhattunk, melyek szinte páratlanok a hitek történetében. Kritikus és kifinomult gondolkodóink legjobbjai gyakran felültek a propagandának és olyan fokú hiszékenységrôl tettek tanúbizonyságot, ami még a kevésbé rugalmas századok szellemi vezetôi között sem volt általános. A gondolkodó emberek valamiben szükségképpen kritikátlanul hisznek, hinniük kell ugyanis saját gondolkodásuk elôfeltevéseiben. Cogito ergo credo – gondolkodom, tehát hiszek. Barátkozzunk meg ezzel a ténnyel, és higgyünk nyitott szemmel. Ekkor lehetôségünk nyílik arra, hogy hiteinket a többi hitet szem elôtt tartva tehessük mérlegre, s ne pusztán valamely ellenôrizetlen hiedelem maradványát valljuk a magunkénak.

Ennek érdekében érintkezési pontokat kereshetünk civilizációnk olyan egyéb, lényegi elemeivel, melyeknek fenntartásához ugyancsak nélkülözhetetlen valamilyen hit. A tudományt szoros kapcsolat fûzi az igazság egyéb területeihez. A tizenhatodik században megjelenô új tudományos természetlátás ugyanazon mozgalom gyümölcse, mégpedig megkésett gyümölcse volt, amely felszabadítóan hatott a mûvészetre, az irodalomra, a mûvelôdésre és a vallási lelkiismeretre. A tények elfogulatlan és méltányos vizsgálatának új igénye az élet számos más területén is jelentkezett. Hamarosan a közéletben is éreztette hatását a tolerancia új tana által, mely Anglia, Hollandia és Amerika elévülhetetlen hozzájárulása a modern civilizációhoz. A tudományos gondolkodásmód forradalmasította a jog és a törvénykezés területét is. A Royal Society megalapítását követô évtizedekben a bizonyíték mibenlétérôl alkotott felfogás radikálisan átalakult és tudományos alapra helyezôdött.

Ezek a fejlemények összefüggenek, és egyként civilizációnk nagy hagyományaiban gyökereznek: a szellemi integritás görög tradíciójában, a jogi ésszerûség római örökségében és a keresztény testvériség hagyományában. E tradíciók olyan transzcendens hiteket testesítenek meg, melyeket évszázadokon át bízvást magától értetôdônek lehetett tekinteni. Ma már nem ez a helyzet. Most egész civilizációnknak, beleértve a tudományt is, reformra van szüksége az alapját alkotó hitek nyílt megvallása révén.
 
 

(A szöveg elsô közlési helye: Humanitas (Manchester), I, feb. 1947, 10-15. o. A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Science: Observation and Belief. In Allen, R.T. (szerk.):Society, Economics & Philosophy. Selected Papers – Michael Polanyi. New Brunswick and London, Transaction Publisher, 1997. 215-223. o.